A világos elvek voksa

Kiemelt figyelemmel olvastam az általam egyébként nagyra becsült Dávid Ferenc („A vesztesek voksa") címen a Népszavában megjelent legutóbbi írását, amelyben az Európai Bizottság élére nemrég megválasztott Ursula von der Leyen feltétlen támogatása mellett foglalt állást, egekbe dicsérve azon ellenzéki EP-képviselőket, akik támogatták a német politikust, és pöcegödörbe nyomva azokat – köztük engem -, akik nemmel szavaztak a jelöltre. Dávid Ferencnek természetesen joga van a véleményéhez, amelyre eddig is odafigyeltem, és ezután is fogok. Mostani írása azonban teljes tévedés, sőt annak stílusa arról tanúskodik, hogy olyan magas lóról sikerült letekintenie az eseményekre, ahonnan bizony elmosódnak a kontúrok.

Többször elmondtam az elmúlt időszakban, hogy nem volt kényelmes kisebbségben maradni, és szövetségeseinkkel szemben szavazni, amikor Ursula von der Leyen megválasztásáról, illetve annak mikéntjéről volt szó. Ahogy Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének egykori főtitkára világossá tette álláspontját az ügyben több nyilvános megszólalásában, úgy számos más, a nemzetközi nagytőke elhivatott támogatója és érdekeltje is személyesen keresett meg a voksolás előtt, és kérlelt arra, hogy szavazzam meg a német politikusnőt. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy miért. Világosan fogalmaztam korábban akkor is, amikor elmondtam: Ursula von der Leyen politikai teljesítménye, az európai értékekről vallott nézetei, az Európa-párti - nem egy esetben egyébként Orbánnal szembeni - kiállása miatt még akár támogatható is lett volna, a kinevezésének módja azonban olyan politikai bohózat, amelyben felelős politikusként nem vehetek részt.

Még egyszer: nem az új Európai Bizottság összetételéről és munkaprogramjáról döntöttünk az Európai Parlamentben, hanem arról, hogy támogatjuk-e a tagországok állam- és kormányfői által hátsó szobák alkujának eredményeként Brüsszelbe ejtőernyőztetett német minisztert. Valakit, akinek nem kellett a választók előtt megvédenie programját, nem kellett hosszan érvelnie az elképzelései mellett, az utolsó percben előhúzták a pakliból és kész. Én továbbra is határozottan állítom, hogy egy olyan, a demokratikus játékszabályokat megerőszakoló kicsinyes játékban, ahol mai divatos szóval élve 'csicskának' nézik az állampolgárok által megválasztott Európai Parlamentet, nem lehet részt venni. Sőt, vállalni kell a nagytőke megmondóembereinek ehhez hasonló, goromba támadását is.

Mert ez nem a „vesztesek voksa" volt, hanem a világos elvek voksa. Emlékszem, még Dávid Ferenc is úgy gondolta korábban, hogy súlyos probléma, ha „hiányzik a párbeszéd kultúrája, az intézményeket pedig nem demokratikus módon működtetik." Egy interjújában hozzá is tette: „Az nem párbeszéd, hogy megküldenek egy előterjesztést, és megkérnek, hogy írjam le a véleményem." Nos, most éppen ez történt. Az állam- és kormányfők érdekei, azon belül pedig (ne legyünk már álszentek) a nettó üzleti érdekek úgy kívánták meg, hogy a demokratikus választáson programmal és vállalásokkal induló csúcsjelölteket kidobták a kukába, helyettük pedig egy, a kontinentális sakkjátszma végén megmaradó bábut toltak az EP-képviselők elé.

Azok a tételek, amelyeket Ursula von der Leyen a plenáris ülésen elmondott (például a klímafenntarthatóság vagy a jogállamiság új eszközökkel történő monitorozása), mind támogathatóak, sőt magam is úgy gondoltam, hogy ettől Orbánékat a hideg fogja kirázni. Ettől még az az antidemokratikus folyamat, amely mentén az Európai Bizottság leendő elnökét ráerőszakolják az intézményrendszerre, egyszerűen nem vállalható. Ha a német politikusnő nem a német nagytőke, nem az őt támogató vállalkozók és munkáltatók érdekkörének céljait fogja szolgálni, hanem azt a szociális Európát, amely végre az embert helyezi a középpontba a vállalkozók és munkáltatók kizsákmányoló gyakorlata helyett, úgy az Európai Parlamentben a következő években, az elénk kerülő ügyekben számíthat a képviselői támogatásomra.

Egyelőre azonban csak annyit tudunk, hogy tett néhány – valóban jól hangzó – ígéretet a szociáldemokrácia értékeit követőknek, de máris udvarolni kezdett az Európa-ellenes populistáknak is azzal, hogy szerinte a jogállamiság kérdésében - például a magyar kormánnyal szemben - megengedőbbnek kell lenni. Ez egyelőre inkább alátámasztja a szavazatomat, mintsem gyengíti. Amely, bár Dávid Ferenc tőle meglepő méltatlansággal minősítette, mégiscsak számos magyar választópolgár véleményét képviseli, amit illik tiszteletben tartani.

„A kontinentális politikai küzdelem befejezését követően őszintén kívánom", hogy a nagytőke képviselői és az önkéntes megmondóemberek legyenek nyitottabbak és szerényebbek, de legalábbis elfogadóbbak abban a tekintetben, hogy nem kell mindenkinek ugyanazon a véleményen lennie. Azt ugyanis diktatúrának hívják, vagy ahogy mifelénk szokás: illiberális nemzeti együttműködésnek. És Dávid Ferencet nem úgy ismerem, mint aki ez utóbbit támogatná.