Sebes György: Szavak és történelem

Publikálás dátuma
2019.07.27. 17:50

Fotó: Népszava illusztráció
Az Apollo 11 útja egyfajta televíziós show-műsorrá vált, aminek nem lehetett avatottabb vezetője, mint a már akkor is az Egyesült Államok leghitelesebb politikai műsorvezetőjének tartott Walter Cronkite.
Két történelmi mondat ugyanarról az eseményről. Természetesen mindkettő a televízióban hangzott el és érdemes arra, hogy most, pontosan ötven év távlatából is boncolgassuk. Az egyiket gyakran idézik, különösen napjainkban, az első ember Holdra-lépésének fél évszázados évfordulóján. „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Neil Armstrong, miután – kilenc lépcsőfokot megtéve - Földünk kísérőjének felszínére toppant. A CBS televízióban az eseményt közvetítő Walter Cronkite pedig erre levette híres szemüvegét, elkezdett tapsolni, majd a mellette ülőhöz fordult: „Mondj valamit, nekem nincsenek szavaim”. Nem kétséges, a Holdra szállás történelmi esemény volt. A tudomány számára is, de még inkább a politikusoknak. Többek között azt is jelentette, hogy a hidegháborús űrversenyben az Egyesült Államok átvette a vezetést a sokáig élen álló szovjetektől. Miután Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén 1961. április 12-én megkerülte e Földet, az akkori amerikai elnök kiadta a parancsot: irány a Hold. Tudta ugyanis, hogy csak egy ilyen programmal kerekedhetnek a szovjetek fölé. S bár John F. Kennedyt két és fél év múltán Dallasban meggyilkolták, ezért nem érhette meg utasítása megvalósulását, országa diadalt aratott. Az sem véletlen, hogy az Apollo 11 útja egyfajta televíziós show-műsorrá vált, aminek nem lehetett avatottabb vezetője, mint a már akkor is az Egyesült Államok leghitelesebb politikai műsorvezetőjének tartott Walter Cronkite. Utóbb megkérdezték Armstrongot, régóta készült-e arra, hogy azt mondja, ami elhangzott. „Egyáltalán nem – így a válasz. – De amikor leléptem a Hold felszínére, eszembe jutott, hogy ez annak a mintegy 400 ezer embernek köszönhető, aki a programban dolgozott. És úgy gondoltam, ők képviselik az egész emberiséget, amely ezzel a lépéssel új korszakhoz ért.” Így beszélt az Apollo 11 parancsnoka, aki akkor 38 éves volt, s nem úgy ismerték, mint a szavak emberét. A felesége egyszer elmondta, gyakran az a válasza a neki feltett kérdésekre, hogy hallgat. Ha pedig azt mondja, nem, az már egy hosszú vitával ér fel. Cronkite ezzel szemben kétségkívül a szavak embere volt és az is maradt. Jelentős eseményekről számolt be és mindig tudta, mit kell mondani. Kivéve ezt az egyetlen alkalmat. Sok év után egy interjúban meg is kérdezték tőle, mitől akadt el a szava. Erre felidézte, hogy a közvetítés szakértője, Walter Schirra – ugyancsak űrhajós, aki a Mercury 7 fedélzetén járt az űrben – korábban érdeklődött nála, mit fog mondani a nevezetes percekben. „De nem volt tervem, azt gondoltam, a rutin majd átsegít. Tévedtem, csak annyit tudtam kinyögni, hogy óh, fiúk, és aztán annyira a jelenet hatása alá kerültem, hogy nem tudtam beszélni” – mesélte.
Az egész világon – állítólag – mintegy 800 millió ember nézhette élő, egyenes adásban a holdkomp landolását. Köztük a magyar nézők is. Pedig ez itt nem volt mindennapos esemény. A hazai közönség ahhoz szokhatott hozzá, hogy utólag értesül az űrbéli – szovjet – sikerekről. Az elvtársak ugyanis a biztonság kedvéért általában megvárták egy-egy expedíció lezárulását és csak utána értesítették róla a publikumot. Az amerikaiak nem voltak ennyire óvatosak. Ezzel fel is adták a leckét a budapesti pártközpontnak, ahol 1969 júliusában el kellett dönteni, hogy vajon méltók-e a hazai nézők egy ilyen esemény nyomon követésére. Végül az utolsó pillanatban úgy határoztak, nem lehet megfosztani a magyarokat ettől az élménytől. A leszállást a Holdra így élőben közvetítették, de miután az űrhajósok a landolás után több órával léptek csak ki, azt már másnap reggel felvételről mutatták. Az adást ketten kommentálták, Echter Tibor orvos-ezredes és Almár Iván csillagász. A korra jellemző módon egyébként a tudóst barátja, az ezredes kérte fel, hogy vegyen részt a műsorban, amelyet egy sportriporter, a korán elhunyt Szőnyi János vezetett. Azért esett rá a választás, mert jól tudott angolul, bár a szakkifejezésekkel – mint kiderült – neki is gyakran meggyűlt a baja. Mindenesetre ez a hazai televíziózás történetében is új korszak kezdetét jelentette. Jelezte, hogy kinyílt a világ és a közönséget immár nem lehet mesterségesen elzárni a nagy eseményektől. S hogy mennyit változott a hazai televíziózás viszonylag rövid idő alatt: alig 17 évvel később, 1986 januárjában már semmiféle pártközponti engedély nem kellett egy másik űresemény majdnem egyidejű közvetítéséhez. Számomra ez azért maradt nagyon emlékezetes, mert aznap én szerkesztettem a fél nyolcas Híradót. S közben érkezett a hír, hogy a fellövés után 73 másodperccel megsemmisült a Challenger űrrepülőgép, fedélzetén hét asztronautával, köztük két nővel (s egyikük teljesen civil, egy tanárnő volt). Az Eurovíziós hírcserében természetesen szinte azonnal láthatók voltak a megrendítő felvételek, amelyeket néhány perces csúszással mi is be tudtunk mutatni. A műsorvezető aznap a kitűnő rádiós külpolitikus, P. Szabó József volt, akiről akkor persze még nem tudhattuk, hogy nyolc év múltán – mint a Kossuth Rádió főszerkesztője - milyen dicstelen szerepet játszik majd több mint száz rádiós kirúgásában. Az viszont ezúttal is kiderült, mennyire felkészült újságíró, aki a váratlan események közepette is pontosan tudja, mit és hogyan kell mondani. Így aztán a Challenger tragédiája – az első, repülés közben történt amerikai űrkatasztrófa – a Magyar Televízióban is történelmi eseménnyé vált. Öröm és bánat együtt jár a televíziózásban – és gyakran egyikre sincsenek szavaink.

Hegyi Iván: Metró a magaslaton

Publikálás dátuma
2019.07.27. 16:30

Fotó: Adományozó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük.
Fogalmam sincs, hány embernek volt 1969 Magyarországán rózsaszínű kádja, de valós tudás nélkül is megkockáztathatom: nem soknak. Mégis egy fél ország dalolta lelkesen: „Ülök egy rózsaszínű kádban...” Mielőtt a hatalmas „énekkar” a magáévá tette, a Metró dalolta. Névadó közlekedési eszköz akkoriban még nem volt – csupán a „kis földalatti” járt több mint hét évtizede, modern változatának első szakaszát csak 1970 áprilisában adták át –, de a föld felett már 1962 óta működött Pesten a Metró. Sőt hatvanháromban négyszámos kislemezt jelentetett meg Deák Tamás tánczenekarával közösen – a borítón az állt: „Deák–Metró együttes” –, s mind a négy instrumentális szám drágakőről kapta a címét. A vegyes csapat az A oldalon a Smaragd tviszttel meg a Zafír madisonnal, a B-n pedig a Topáz és a Rubin rockkal kísérelte meg lebilincselni a hallgatóságot. Sikerült. Hatvannégyben egy élő balatonfüredi tévéközvetítés alatt a Metró muzsikájára vad tvisztbe kezdett egy pár, mire a rémült rendező lekevertette az adást, nehogy neki keverjenek le egyet akár valóságosan, akár képletesen. A rózsaszínű kád ragyogása idején pedig ez a közlemény jelent meg a Dohány utca 22. alatti bálványházról: „A Metró-klub taglétszáma annyira telített, hogy új tagok felvételére nincs mód.” (Erről írta a Metró 1992-ben tartott búcsúkoncertjére Sztevanovity Dusán: „Ha belépőd van, az majdnem útlevél.”) Hogy maximum mennyi embert lehetett bezsúfolni a rock hetedik kerületi templomába, arra nincs adatom, de fenn maradt egy helyszíni beszámoló a dohányfüstös terembeli évadkezdések egyikéről: „Szombaton volt az első klubestünk, amelyen 714 főnyi közönség jelent meg.” (Emlékeim szerint 714 hallgató-néző beengedése esetén a szebbnél szebb, ám nemegyszer eltorzult arccal visítozó lányok szinte már egymás nyakában ültek.) Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük. Az első magyar beat-nagylemez, az Omega 1968-ban közre adott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albuma után megjelent az első – egyben az egyetlen, stúdióban készült – Metró LP, valamint az Illések és pofonok, s e kettő 1969 szeptemberében a harmadik, illetve a negyedik helyre ugrott a vételi rangsorban. A beat 33-as fordulatszámú korongjait mindössze két kislemez – Koós János Nem vagyok teljesen őrültje, továbbá (meglepő módon) Gigliola Cinquetti La pioggiája – előzte meg. Két hónappal később a Metró-album legfőbb sikerszáma, az Ülök egy rózsaszínű kádban – amelyet a méltatatlanul elfeledett, az Ifjúsági Magazin slágerlistájának hatodik helyén jegyzett Okos szamárral párosítva kislemezen is kiadtak – az IM-lajstrom élére állt, miközben a második helyet az Illés zenekar emblematikus száma, a Miért hagytuk, hogy így legyen foglalta el. A kritika így szólt az abban az időben a stockholmi és a turkui fesztiválon – a többi közt a Colosseummal, illetve Jimi Hendrixszel egy színpadon fellépő – Metró albumáról: „Az együttestől megszokott mérsékelt stílust, kulturált színvonalat nyújtja; Schöck Ottó, Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán tizenkét száma változatos, és valószínűleg a hangos beattől borzadó generációk ellenkezését sem váltja ki, sőt a dalok nagy része valójában táncolásra is alkalmas.” (A Metró-klub látogatóinak kisebbségét alkotó fiúk kiváltképp a Mária voltot kedvelték, arra sokat ígérően lehetett lassúzni.) A rajongók a kedvezően, de szolidan értékelő műbírálóknál jobban odavoltak; sok mindent éreztek, csak azt nem, hogy citromízű a banán. Egyrészt 1971 szeptemberéig a Metró kis- és nagylemezeit 450 ezer példányban vásárolták meg. Másrészt a Dohány utcában törzsvendég ifjú hölgyek annyira a Sztevanovity testvérek hatása alá kerültek – a két ideál heti postája több kilóra rúgott –, hogy szívük szerint a rózsaszínű kádat így hívták volna: Zoránkád, Dusánkád.
Szerző

Lehetnek-e mérsékelt antiszemiták Izrael-barátok?

Publikálás dátuma
2019.07.21. 16:06

Fotó: HUBERT LEWKOWICZ / AFP
Mostanában errefelé a környéken legalábbis igen. Az izraeli-közép-európai kapcsolatok sok szempontból a legbonyolultabbak közé tartoznak. A holokauszt-történeti bonyodalmakról, a nem felvállalt, vagy egyenesen letagadott helyi bűnökről, részvételekről mindenki tud. A legújabb politikai kapcsolatok logikája azonban teljesen más és egyértelműen más irányú is.

Szükségük van egymásra

A közép-európai jobboldali antiszemitizmus feltárásához sem kell különösen mélyre ásni. Éppen azért feltűnő, hogy e jobboldalon e pillanatban nincs kanonizált, első vonalbeli politikai antiszemitizmus. Sőt, furcsa módon, ellenkezőleg: az elit legnagyobb részében jelen van valamilyen érdekes Izrael-pártiság, talán kifejezetten Izrael-rokonszenv is. Mindezek alól, bár itt is puhult a világ, pillanatnyilag és részben, csak a lengyelek a kivételek. Konfliktus ott is akad mindenféle, most éppen az 1944-45 előtti zsidó tulajdonok ügye a legvitatottabb. Bár mindezzel együtt az utolsó években a liberális értelmiség ott is kifejezetten Izrael-barát és filoszemita volt. Közben a kemény jobboldali szavazók jó része a régióban mindenütt hagyományosan antiszemita; minden szinte magától értetődő, beszélni sem kell a hagyományos beidegződésekről, ma is él sokfajta kulturális idegenkedés, s az Izraellel rokonszenvezők egy része nem is tudja, hacsak a televíziós tudósítások külön nem mutogatták feltűnően, hogy az izraeliek legalább részben azért zsidók is… Egyébként néhány hete láttam egy utcai húsvéti jelenetet Pruchnikból, egy délkelet-lengyelországi kisvárosból. A Facebook-felvételen a helybeli kiskamaszok, de nagyobb fiúk is egy fekvő Júdás-zsákot ütlegeltek. Júdást (a félreértéseket elkerülendő, a kétembernyi szalmabábúra rá volt írva, kiről van szó) a földön húzták, botokkal verték, köpdösték, taposták. Végül a bábut felgyújtották és egy patakba dobták. A tömeg vidám kiáltásokkal kísérte a jelenetet. Mi mást érdemelne egy ennyire közismert áruló? A szokás állítólag a XVIII. századból származik. Gondoltam, talán félreértettem az egészet. De kiderült, hogy nem, később meg is írták részletesen az egészet egy országos lapban, s többfelé előbukkant a videó is. Az eseményt követő külföldi lap-kommentárokat itt hadd ne részletezzem. Végül tiltakozott az izraeli külügy is. Senki sem rejtegeti a hagyományokat, de mind a közép-európai, mind az izraeli kormányzati eliteknek ma kifejezetten és intenzíven szükségük van a másik oldal szimbolikus barátságára. A magyar, vagy lengyel radikális jobboldalnak gazdasági érdekei Izraelben markánsan nincsenek, ugyanakkor politikai érdekeik számos szempontból pozitívan mozgósítják elitjeiket. Az európai baloldal a 60-as évek óta időnként lelkesedett Európán kívüli hősökért. Így a 60-as években Che Guevaráért és Arafatért, vagy a 70-es években Allendéért, később pedig voltak, akinek imponáltak a palesztin merénylők. A radikális jobboldalnak nem voltak hasonló hősei. Igazán most sincsenek, de Bibi Netanjahu népszerűsége valamelyest nő. Azonban itt érzelmekről szó sincs, politikai logikáról annál inkább. Izraelnek erősebben van szüksége európai szövetségesekre, mint fordítva, bár az ellentétes kapcsolat is létezik. Az izraeliek európai képlete végletesen egyszerű. Az európai politikák zöme különféle okokból szinte a kezdetektől nem rokonszervezett Izraellel. Egyeseknek (például a briteknek) voltak saját arab vazallusaik. Másokat az Izrael-barátság zavart a külkereskedelemben. Egy harmadik csoport (például a skandináv szocdemek) a hatvanas évektől kezdődően – épp a progresszív kapcsolatokra hivatkozva - egyértelműen palesztin-barát volt. De mindez elolvadt az utolsó tizenöt évben, amikor a közel-keleti bevándorlók - arabok, törökök, irániak - az európai utcakép részeivé váltak, s az európai kormányok igyekeznek erre reagálva az elvi összecsapásoknak elébe menni, és elszigetelni, nem felvállalni Európában az izraeli kapcsolatok látható formáit. S mert a nem-német Közép-Európában alig vannak muszlimok, az általuk nem, vagy kevéssé érintett európai tér izraeli szempontból különösen értékes. Hiszen akkor legalább itt nem kell számítania esetleges tiltakozó akciókra. Az idegenkedés az iszlám bevándorlóktól így azután nálunk kifejezett politikai exportérdek is. E térség saját jobboldali emlékezet-képei érdekes módon ma egyedül Lengyelországban árnyékolják be, vagy egyes pillanatokban zavarják keményen az izraeli kapcsolatokat. 

Lengyel, magyar...

Nincsenek összevethető, erősebb és gyengébb helyi antiszemitizmusok. Természetesen az 1938-45 között történések mindenütt mások voltak, de azt gondoljuk, hogy a mai különbségek szempontjából nem az akkori történések az érdekesek, hanem az eltérések a nemzeti emlékezeti konstrukciókban. Viszont az izraeli memória különbségei e pontokon majdnem érdektelenek. A meghatározó valószínűleg az amerikai holokauszt-emlékezethez fűződő helyi, nemzeti emlékezet és a nemzetközi minták közötti különbség lesz. Először úgy néz ki, a magyarok, csehek, lengyelek itt vállalják a holokauszt-képek eltéréseit. Amikor azonban tisztázódik, hogy vannak különbségek, a magyar kormányzat szinte mindig visszavonul. Ugyanakkor a lengyelek kitartanak a radikális, idegenként megélt háborús emlékképek sok (legtöbb?) eleme mellett. Nem világos, honnan ez a különbség? A nemzeti ideológiák radikalizmusa közel azonos. Az egykori empirikus történések összevethetőek. Feltevésem szerint a magyarázat leginkább a lengyel "történeti érdemek" kinti felfogásában rejlik, s nem a zsidó-képekben, vagy az ügyekben érintett nemzeti ideológusok elszántságában. A lengyelek a háború alatt a nyugati oldalon küzdöttek, a magyarok nem. Magyarország most igazán semmilyen fontosabb nyílt konfrontációt nem vállal a helyi jobboldali emlékezettel. Izrael is igyekszik közben elkerülni e területen bármiféle nyílt összecsapást. Minek nehezítse a magyar kormányok gondjait? Végül is az Orbán-rendszer holokauszt-ügyben mindig és minden kérdésben szimbolikusan feladja főügynökét és ideológusát, Schmidt Máriát, miközben minden más ügyben, médiában vagy ideológiában kedvére tesz. Úgy látszik, a magyarok, miközben belpolitikailag talán a lengyeleknél erősebbek, de külpolitikailag úgy vélik, nem engedhetnek meg maguknak e tekintetben annyit, mint a lengyelek. Néhány hete az EU tiltakozni akart, mert mint közismert, az amerikaiak elismerték Jeruzsálemet Izrael fővárosának. A tervezet azonban elakadt, mert Magyarország, a csehek és a románok Brüsszelben tiltakoztak. Egyébként annak idején Izrael alapítói, legalább is a politikai elit, nem egyszerűen közép-kelet-európaiak voltak, hanem a cionizmus (még Izrael alapítása előtti) nemzettudata is nagymértékben a XIX. századi lengyel, kisebb mértékben a magyar, de később a román, ukrán és a többi új nemzettudat alapján formálódott. Itt egy fokig rokonideológiákról van szó. Erről egyébként többször beszélt a nagyon ismert izraeli teoretikus, Shlomo Avineri is (évekig ismétlődően a CEU vendég-előadója).

Nemzeti peremek

Jewish group slams Polish burning of effigy
Fotó: HUBERT LEWKOWICZ / AFP or licensors
A spirituális rokonságnak léteznek legendái, vagy valószínűsíthető történetei. Az 1948-as függetlenségi háború alatt mindenhonnan érkeztek, ha nem is óriási számban, az izraeli oldalra önkéntesek. Közöttük az új légierő szinte valamennyi pilótája. Akik, mert nem volt technikájuk az innen-onnan vásárolt, vagy ajándékba kapott gépek közötti kommunikáció kiszűrésére, egymás között a bevetéseken lengyelül beszéltek, mert az arabok, vagy angol kiképzőik azt nem értették. (Egyébként, akik nem lengyelül, azok oroszul beszéltek. A Szovjetunióból is engedtek el valamennyi pilótát.)  S azt hiszem, bár erről nem szoktak beszélni, ma Netanjahu tanulságokat kínál az közép-európai nemzeti radikálisoknak. Egyfelől Izrael páratlan sikereket ér el pármilliós államként a tudományban, az orvoslásban, a haditechnikában. Ilyesmiről Pesten, vagy Varsóban csak álmodozhatunk. De mindezzel együtt Izrael azt is bemutatja, hol vannak a "nemzeti" peremek ma a világban. Mi jöhet össze intellektuális fölényből, és mi sül be bármiről álmodozva. Egyszerűen Izrael esetében látható, hol vannak a kivitelezhetőség nemzeti határai. S ahogy a The New York Times nemrég megjegyezte, van két további izraeli tanulság Közép-Európában, amit egyébként az ottani liberálisok nem szeretnek elismerni. Először is, hogy Izrael persze demokrácia, de kemény nemzeti demokrácia. Olyan amilyenről itt nálunk a konzervatívok csak álmodozhatnak. Ez az EU-ban egyszerűen most nem kivitelezhető. Másodszor, az Izraelhez mérhető fejlettségű országokban nem nő a helyi lakosság száma, legfeljebb a Közel-Keletről bevándorlók produkálnak új népességet, ugyanakkor Izraelben nem csak az ország arab polgárai, hanem meghatározó mertekben a zsidó többség hoz "közel-keleti" növekedést. Jól látszik, hogy a nagyvonalú szociálpolitika, a nemzetközi szintű orvoslás, a magas gyerekszám beépítése a nemzeti növekedés alapértékei közé - és valljuk be, kihívásként az arab népesség, mint önmagában is gyorsan növekedő demográfiai versenytárs - együtt akkora, s olyan népességet eredményeznek egy fejlett országban, amilyet a közép-európai nemzetiek jelenleg képtelenek produkálni. Egyszerűen hiányoznak hozzá a kiinduló tényezők. Külön nem lenne elég sem a szuper orvoslás, sem a családtámogatás kifinomult rendszere. A gyermekszámot nem állítják szembe semmivel. Sőt, talán az ipari államokban itt a legkiterjedtebb a meleg családok, és együttélések védelme. Úgy látszik, a leghagyományosabb, szinte keleti családok és ezek az új formák simán megvannak egymás mellett.
Szerző