Papp Sándor Zsigmond: Rosszkedvünk joga

Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt.

A gyereknevelés még a focinál is rosszabb. Utóbbival kapcsolatban ugyanis csak az ország férfilakossága gondolja úgy, hogy jobban ért hozzá, mint az edző, a bíró és a játékosok együttvéve, az előbbiben viszont mindenki, de tényleg mindenki profi. Feketeöves, vérbeli nevelő. Én lassan négy éve ügyködöm egy négyéves mellett, és bevallom, a legtöbb helyzetben igencsak tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, ha nyűgösen kijelenti, hogy most rosszkedve van, és nem hajlandó úgy viselkedni, ahogy mi, felnőttek szeretnénk. Persze működtethetném a szüleimtől örökölt paneleket. Néha amúgy is olyan, mintha apám beszélne belőlem, kiesnek a számból a gyerekként is már kellőképpen utált panelmondatok, amelyek Dusival szemben is éppoly hatástalanok, mint anno az én esetemben. Ordibálás, testi fenyítés kizárt. Nagyon ritkán az én apám keze is eljárt, egyszer még a nadrágszíj is előkerült, mégis bizton állíthatom, semmit sem tett hozzá a nevelésemhez. Csak annyit szűrtem le az egészből, hogy még körültekintőbben kell elkövetnem az adott „bűnt”.

Meg egyáltalán: egy gyereknek miért ne lehetne joga a saját rosszkedvéhez? Nekünk vajon hányszor megy el a kedvünk piszlicsáré ügyek miatt: nem volt elég édes a hazáig cipelt dinnye, nem köszöntek vissza a villamoson, leettük az újonnan vett ruhánkat. Ő „csak” nem találja a hiányzó darabot a legójához. Az ő szintjén ez éppoly horderejű kérdés, mint nálunk a késlekedő vízszerelő. Valami zavar van a világban, valamilyen ellenállás, amit le kell reagálni. Ez a „hiszti”.

Gyermektelenül, még ennél is kevesebb tapasztalattal, mindig és igen könnyen tudtam a megoldást a problémára. Mások gyermekét nevelni amúgy is a legegyszerűbb dolog a világon. Élesen emlékszem azokra a részben megvető, részben csodálkozó, részben elítélő pillantásokra, amelyeket a szomszéd asztalnál síró, rakoncátlankodó, türelmetlenkedő gyermek szülei felé vetettem étteremben, szállodában, strandon, akik néhány sikertelen próbálkozás után megpróbáltak úgy ülni, mintha nem is lennének ott. Miért nem szólnak rá? Miért nem viszik el? Miért nem csinálnak valamit? Bezzeg én azonnal megoldanám a helyzetet.

A tűzkeresztségen egy debreceni étteremben estem át. Dusi akkor még nem volt hároméves, és jó érzékkel megvárta a pillanatot, amikor leendő nejem kiment a mosdóba, és akkor mintegy vezényszóra éktelen sírásba kezdett. Egyből leizzadtam. Próbáltam belegyömöszölni a szájába a cumit, aztán az ételt, vizet, édességet, aztán elterelni a figyelmét, kedélyes anekdotákat mesélni a saját gyerekkoromból, aztán erélyeskedni, végül már könyörögni, de a sírás, mintha csak az én próbálkozásaimból nyerne erőt, egyre hangosabb és elviselhetetlenebbé vált. A disztingvált étterem asztalai felől pedig megérkeztek az én korábbi pillantásaim, mintha én néztem volna magamat a sült húsok és desszertek biztonságából, csak épp megsokszorozódva. Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt.

Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lesznek még ilyen megoldhatatlan helyzetek, egész egyszerűen azért, mert gyerek. Nem alattvaló, nem minirabszolga, nem akaratlan, puszta tárgy. Élő, eleven organizmus, akit nem megalázni kellene, nem letorkolni erőből, hanem valahogy megoldani. A nevelés végtelen alkudozások és alkuk rendszere. Rendben, nem mosol fogat, de akkor az eperpuding nagy részét is csak holnap eheted meg (már ha addig nem tűnik el a hűtőből, mert mi is torkosak vagyunk ám). Rendben, nem akarsz oviba menni, de akkor sajnos a játszótérre sem tudunk kimenni. És ezekben a félig rávezetésekben, félig zsarolásokban, kofáskodásban és kiegyezésekben alakul ki valahogy a belső rend, amelyben mindenki megtalálja a maga életterét és nyugalmát, és a legkevésbé rojtosodik ki az idegrendszerünk. A nevelési „szabályok” és a jótanácsok garmada élesben néha mit sem ér, vakon tapogatózva az ember maga lel rá a maga szabályaira, amit kicsit mindenhonnan lecsipkedve saját kezűleg gyúr össze. Ahogy mindenki a maga kolbászreceptjére esküszik. És közben abban bízik, hogy az „elvei” később nem egy pszichológus díványán végzik, ahová éveken át jár majd felnőttként a gyerek. Szóval könnyű elrontani, és szinte lehetetlen jól csinálni.

Újra és újra megteremteni neki a választás lehetőségét, miközben az egész életünk inkább afelé mozdul, hogy így vagy úgy, inkább úgy (értsd: nem kiegyezésekkel és nem alkudozásokkal, hanem puszta erőfölényből) de csökkentsék a mozgásterünket. Ne szóljunk bele, hogy milyen iskolába járjon a gyerek, ott miből és hogyan tanuljon, de még abba se, hogy ki vezesse az intézményt. Csak adjuk oda, ők majd elvégzik a többit. Mindent vegyünk tudomásul, mint a nagyra nőtt gyerekek. Legfeljebb a hallgatás és a kussolás mikéntjeiben dönthetünk szabadon. Ilyen közegben szinte már a nevelés kínjairól elmélkedni is forradalmi tettnek minősül. A gyerek nem társ, nem partner, nem alany, hanem színes folt a politikus bácsi mögött. A sok-sok erős kezű apa között, akik mind jobban tudják. Még azt is, hogy hogyan kell ötévesnek lenni.