Lázári lázálmok és a viharsarki valóság

Publikálás dátuma
2019.07.27. 19:49

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A megye közvéleménye és változó színvonalú politikusi gárdája még mindig abba az illúzióba ringatja magát, hogy a rendszerváltás utáni mélyrepülésnek az M44-es gyorsforgalmi út megépítése vethet majd véget.
Békés megye ezernyi okra visszavezethető leszakadása, az országon belüli folyamatos pozícióvesztése, lakosságának már-már félelmetes csökkenése: a születések és halálozás megdöbbentő aránytalansága, a fiatalok és középkorúak megállíthatatlannak tűnő elvándorlása, s ezzel együtt az itt élő népesség vészes elöregedése. Emellett a diplomások kis aránya, a valódi megélhetést nyújtó munkahelyek roppant alacsony száma, az infrastruktúra kétségbeejtő állapota, az egészségügy és közoktatás sanyarú helyzete, a helyi felsőoktatás mélyrepülése, a kistelepülések kiüresedése, a nagy és innovatív munkahelyek húzóerejének hiánya, a kis- és középvállalati szektor hatékonyságnélküli helyben járása. Ezzel szemben pár helyi oligarcha cégének állami pénzen felduzzasztott árbevétele és kivételszámba menően néhány település relatív vagy valódi sikere még messze nem ad okot arra, hogy felelőtlen ígérettel traktáljuk az egyébként társadalmi depresszió jeleit mutató viharsarki embereket. Mint tette ezt nem is olyan régen Lázár János, amikor 2018 októberében – politikai bukása után –„megérkezett” Mezőhegyesre, hogy a helyi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. tulajdonosi jogait gyakorló kormánybiztosa legyen. Első munkanapján azt mondta: „Szeretném megmutatni, hogy nem csak beszélni tudok az ország ügyeiről, nem csak beszélni tudok Kormányinfókon a kormányzat működéséről, hanem amiről beszélek az országgal kapcsolatban, azt meg is tudom valósítani. Jó kihívásnak is tartom ezt a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, nem csak beszélni, de cselekedni is tudni kell. Szeretnék ennek a vállalatnak jó tulajdonosa lenni.”.

In memoriam Hruscsov

És mit ígért Lázár? Hihetetlenül sokat, de bizonyos szempontból roppant keveset. Azt vállalta, hogy a Mezőhegyesi Ménesbirtok öt éven belül Magyarország legjobb, tíz éven belül Európa egyik legjobb agrárcége lesz. De, mintegy mellesleg, megígérte Békés megye felzárkóztatását is – a felügyeletére bízott mezőhegyesi cég szárnyalásának részeként. Emellett azt, hogy az agrárcég segíti a helyi egyházakat, óvodákat, iskolákat, beszáll a városüzemeltetési feladatokba és támogatja helyben a szociális tűzifaprogramot. Emellett magasabb fizetéseket helyezett kilátásba a munkavállalóknak, szakember-utánpótlást a helyi szakközépiskolából, ösztöndíj alapítását, agrárturisztikát és az öntözött terület duplájára emelését, valamint a cég teljes átláthatóságát. S végül azt, hogy a nyereségből képződött osztalékot maradéktalanul a fejlesztésekre fordítják. Ez hát az egyszerre nagy ívű, de – tegyük hozzá – egyben általános, semmitmondó, és könnyen vagy kényszerűen amúgy is végrehajtandó feladatok és programok listája. A Ménesbirtok, sajátos módon, hosszú évtizedek óta városüzemeltetési feladatokat lát el a dél-békési kisvárosban, segíti a helyi közösségeket és intézményeket, az önkormányzat legfőbb támpogatója és befizetője. Ez a jövőben sem változik. Lázár szándékától függetlenül emelnie kell a fizetéseket az agrárcégnek, ha a lassú magyar bérfelzárkózatás közben meg akarja tartani képzett munkaerejét. Ma is nagy öntözött területekkel rendelkezik a Ménesbirtok és nem is kérdés, ezt növelni kell. Ehhez állami ösztönzők szükségeltetnek, de a klímakatasztrófa árnyékában erre, Lázártól függetlenül, bizonyosan lesznek források. A helyi középiskola mindig is az utánpótlásbázisa volt az agrárcégnek. Az állami cég transzparenciája pedig, lévén szó közpénzről, magától értetődő. Ugyanakkor nem könnyen értelmezhető, hogyan emelkedik ki az agrárcég a hazai, de még inkább az európai megmérettetésben. Milyen mutatók és paraméterek alapján, mekkora cégméretben versengve, milyen profil és milyen adottságok, mekkora terület, gépesítettség és foglalkoztatottság mellett? Amíg ezek a tartalmi feltételek nem világosak, addig jól hangzik és perspektivikusnak tetszik a kijelentés, de valójában alig jelent valamit. Miközben nagyon hasonlít a volt szovjet pártfőtitkárnak, Hruscsovnak ahhoz a csúfosan megbukott tervéhez, miszerint a Szovjetunió a gazdaság fejlettsége, a társadalmi termelés nagyságrendje, a technológia és az életszínvonal terén is behozza az Egyesült Államokat. Aztán láttuk, mi lett belőle.

Fokozott elmaradás

De vegyük Lázár ígéretei és/vagy vállalásai közül a legnagyobb ívűt és a legfigyelemreméltóbbat: Békés megye felzárkóztatását. Erről érdemes bővebben szólni. Harminc évvel a rendszerváltás és tizenöt évvel az európai uniós csatlakozás után nemhogy a Viharsarok felzárkóztatásáról nem tudunk beszélni, hanem azt sem sikerült még elérni, hogy az ország délkeleti csücskének leszakadása ne gyorsuljon tovább a fejlettebb térségekhez képest. Noha az előcsatlakozási alapokat is figyelembe véve az elmúlt két évtizedben az ezermilliárd forintot (!) megközelítő uniós támogatási és fejlesztési forrás érkezett Békés megyébe. A rendszerváltás első éveiben Békés a magyar megyék sorrendjében a középmezőny alsó felében foglalt helyet. Ma Borsoddal és Nógráddal az utolsó három hely egyikére csúszott vissza. Kullog a mezőny után. Riasztó a népességszám csökkenése. 1990-ben a Viharsarok lakossága 412 ezer volt, míg 2016-ban 347 ezer – alig 25 év alatt 65 ezerrel csökkent az itt élők száma, ami több mint a megyeszékhely, Békéscsaba teljes lakossága: ez ma alig haladja meg a 60 ezret. Egy modellszámítás szerint 2019 végére a csökkenéshez hozzáadhatunk újabb majdnem 10 ezret. Lehangoló tehát, hogy 75 ezer fővel csökken a Körös-völgy lakóinak száma a rendszerváltás kezdőévéhez képest, ez pedig 15 ezerrel meghaladja a békési megyeszékhely és egyben térség legnagyobb városa mai teljes lakosságának létszámát. Hozzátehetjük: csökken az ország lakossága is, de messze nem ilyen, 20 százalékot megközelítő mértékben. Az országban a fejlett és a fejletlen térségek között hatalmas különbségek vannak. S ahogy már említettük, a Viharsarok a legfontosabb gazdasági, társadalmi, infrastrukturális mutatók terén is a legrosszabbul teljesít. Az itt található ingatlanok értéke, néhány nagyobb várost kivéve, az általános áremelkedés ellenére is csak nagyon szerényen nő, de inkább stagnál vagy csökken.

Visszaköszön a történelem

Békés megye el- és lemaradásának sok oka van és egymással szorosan összefüggőek. Ezek teljes körű bemutatása szétfeszítené ennek az írásnak kereteit is. Dióhéjban talán így vázolható fel. Magyarország modernkori történelmének kezdete, az 1867-es kiegyezés előtt – az akkor Gyula megyeszékhelyű – Békés (vár)megye egyike volt azoknak a térségeknek, amelyek a legjobban megsínylették a török pusztítást és a másfél évszázados török hódoltságot, hiszen gyakorlatilag elnéptelenedett. A dúlás után szervezett és spontán betelepülési hullámok új impulzusokat adtak a térségnek, de alapvető agrárjellegén nem változtattak. Az Elba sokáig határvonalat húzott Nyugat- és Kelet-Európa között, ahol az ipar- és kereskedelem, s ezzel együtt a társadalomfejlődés üteme közötti különbségek jól kimutathatóak voltak, s itt 1848-ig tovább élt a második jobbágyság intézménye. A kiegyezés utáni tőkebeáramlásnak köszönhetően kibővültek a közlekedési lehetőségek, urbanizáltabbakká váltak a nagyobb települések és előrelépett a gazdaság minden ága, de érdemben nem változott az agárjelleg és a lemaradás az ország központi térségeinek fejlettségétől. A mezőgazdaság nagybirtokosi rendszere mellett a versenyképtelen és piacra termelni nem tudó kisbirtok maradt a meghatározó és ezen vajmi keveset változtatott a Horthy-rendszer. A második világháború utáni iparosítás, ha érintette is ezt a térséget, de az átlagosnál kevésbé. Ráadásul ez sok esetben a könnyűipart jelentette, az pedig 1990 után hihetetlen gyorsasággal omlott össze. A rendszerváltás után a budapesti központú cégek ide kihelyezett egységeiket zárták be elsőként, a kárpótlással pedig szétverték a jó adottságokkal rendelkező és addig jól működő mezőgazdaságot,ami magával hozta az élelmiszer-feldolgozó cégek gyors és menthetetlen megszűnését. Rövid idő alatt munkahelyek tízezrei szűntek meg a megyében.  Békés így a rendszerváltás első évtizedét, némi túlzással a folyamatos kudarcok időszakaként élte meg. Zöldmezős beruházás és valódi, innovatív, az európai piacot megcélzó privatizáció inkább kivételnek számított. Az egyre szűkülő gazdasági, társadalmi, munkahelyi és megélhetési lehetőségek miatt nagyon sokan a lábukkal szavaztak. Elmentek az országon belül jól teljesítő gazdasági térségekbe, Budapestre, Szegedre, Győrbe, vagy Székesfehérvárra, de a többség Nyugat-Európába. Erre a forgatókönyvre a helyi politikai és gazdasági elit nem volt felkészülve, semmilyen receptje nem volt a gondok orvoslására. A gyorsan változó térségi politikai vezetők egyike sem tudta meggyőzni kormányát, hogy itt a problémák nagyon súlyosak, az egész térségre kiterjedő komplex fejlesztési programokra volna szükség. Feltételezhető, nem csak az akarat, hanem a forrás is hiányzott az 1990-es évek utáni első és második évtizedben. Ám e két feltétel hiánya döntőnek bizonyult.

Hamis remény

Csak azt is majd’ három évtized múltán sikerült elérni, hogy érezhető mértékben javuljon a közúti közlekedés a békési térség és az ország centruma között. Ám ha már 10-15 évvel ezelőtt teljes hosszában, csaknem 140 kilométeren, megépült volna Kecskeméttől Szarvason, Békéscsabán át egészen Gyuláig és a magyar–román országhatárig tartó M44-es gyorsforgalmi út – kiváltva a borzalmas 44-es főutat –, talán az is késő lett volna. Hiszen egy már leszakadt, lélekszámában erősen megfogyatkozott megyét talált volna akkor is. A lemaradás megállításának és a felzárkózás lassú megkezdésének elengedhetetlen, de messze nem egyedüli feltétele, hogy a Viharsarkot gyorsforgalmi út kösse össze az ország fejlettebb régióival. Pedig a megye közvéleménye és változó színvonalú politikusi gárdája még mindig abba az illúzióba ringatja magát, hogy a rendszerváltás utáni mélyrepülésnek az M44-es gyorsforgalmi út megépítése vethet majd véget. De ez, figyelembe véve az összes körülményt, önbecsapás és hamis remény. A rendszerváltás nyomán óriási infrastruktúra-fejlesztésekre volt szükség országszerte. A 2004-es EU-csatlakozásig az erre felhasználható forrásoknak azonban igencsak szűkében voltunk, a tagság elnyerése után a Körös-völgyben nehezen vették tudomásul, hogy Brüsszel nem támogatja az M44-es megvalósítását. Az uniós szabályokat figyelembe véve, jogosan. Hiszen nem a kontinens nagyobb területi egységeit összekötő tranzitútról van szó. A Kecskeméttől induló út 140 kilométer után Gyulánál éri el a román határt, ám Kisjenőnél beletorkollik a Nagyváradot és Aradot összekötő főútba, és nem vezet tovább – sem Románia belsejébe, sem a tágabban vett Balkánra.
Az elmúlt húsz évben az M44-es várható megvalósulásáról minden és mindennek az ellenkezője elhangzott a politikusok szájából. Ami a valóság: 2019 őszére elkészül az M44-es gyorsforgalmi út két szakasza. Ám az örömteli fejlesztéshez két alapvető gond kapcsolódik. Egyrészt, már túl későn, mert szinte visszafordíthatatlanul rossz állapotban találja az út a Viharsarkot. Másrészt érhetetlen, hogy harmadik, befejező szakasza miért nem Kecskemétet és miért Nagykőröst célozza meg? Túl azon, hogy azt sem tudni, ez a befejező szakasz mikor készül el. Így a későn érkezett út egyben torzó is lesz. A vasútfejlesztéssel is felemásan járt Békés megye. Bár a térségen is áthaladó Budapest-Bukarest villamosított fővonal egyben európai korridornak is számít, ezért Szolnok és Lökösháza között több mint 100 milliárdos brüsszeli pénzből felújították és teljes hosszában két nyomtávúvá tették a vonalat, a közbeeső összes állomás felújításával együtt. Ám hiába engedi a vonal és immár a biztosító berendezések az óránkénti 160 kilométeres sebességet, a szerelvények alkalmatlanok erre. Cserére pedig nincs forrás. Így a jelentős fejlesztés ellenére a menetidő Békéscsaba és Budapest között éppúgy bő két és fél óra, mint volt tíz, húsz és negyven évvel ezelőtt! Az új vonalnak érdemi gazdaságélénkítő szerepe viszont nehezen kimutatható a Körös-völgyben. Csak átszáguld a hihetetlen mennyiségű áru Békés megyén Nyugat-Európa és a Balkán között.

Az ámítás vége

A magyarországi TOP 500-as cégek listáján Békés megye az egyik leggyengébb szereplő. Mindössze három vállalat tud felkapaszkodni a listára, s egyikük sem békéscsabai székhelyű. Ami, sok minden más mellett jelzi, hogy egy gyenge teljesítményű megye nem erős megyeszékhelye a 60 ezres város. A legnagyobb 500-ban szereplő cégek – az orosházi autóalkatrészeket gyártó Linamar Hungary Zrt., a szarvasi pulykafeldolgozó, a Gallicoop Zrt. és az orosházi síküveggyár, a Guardian – éves árbevétele 27 és 58 milliárd forint között van. A mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt.-é 2018-ban 5,6 milliárd forint volt. Ez igencsak tisztes távolságban van a legnagyobb térségbeli cégekétől, amelyeknek egyébként – ennek ellenére – nincs gazdasági potenciálja és ereje arra, hogy szerepet játszhassanak az egyelőre nem létező Békés megyei felzárkózásban. Kérdés tehát, hogyan várható el ez a sokkal kisebb árbevételű, ráadásul a térség perifériáján elhelyezkedő mezőhegyesi cégtől? Azért, mert Lázár János nagyot akarásban és nagyotmondásában ezt ígérte? Fentebb vázoltuk, fontosabb dolgokról, nagyobb összefüggésekről és sokkal összetettebb probléma-együttesről van szó, minthogy jól hangzó, de olcsó és semmire sem kötelező politikai ígéretekkel hagyjuk magunkat és egy egész térséget megtéveszteni. Most éppen Lázár János által. Aki, ki tudja, hol lesz öt vagy tíz év múlva? Mezőhegyes kormánybiztosa lesz-e még akkor? Aligha szükséges lázári lázálmokat kergetni. Jobb, ha az elrugaszkodás előfeltételeként számba vesszük a viharsarki valóságot.
Szerző

Sebes György: Szavak és történelem

Publikálás dátuma
2019.07.27. 17:50

Fotó: Népszava illusztráció
Az Apollo 11 útja egyfajta televíziós show-műsorrá vált, aminek nem lehetett avatottabb vezetője, mint a már akkor is az Egyesült Államok leghitelesebb politikai műsorvezetőjének tartott Walter Cronkite.
Két történelmi mondat ugyanarról az eseményről. Természetesen mindkettő a televízióban hangzott el és érdemes arra, hogy most, pontosan ötven év távlatából is boncolgassuk. Az egyiket gyakran idézik, különösen napjainkban, az első ember Holdra-lépésének fél évszázados évfordulóján. „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Neil Armstrong, miután – kilenc lépcsőfokot megtéve - Földünk kísérőjének felszínére toppant. A CBS televízióban az eseményt közvetítő Walter Cronkite pedig erre levette híres szemüvegét, elkezdett tapsolni, majd a mellette ülőhöz fordult: „Mondj valamit, nekem nincsenek szavaim”. Nem kétséges, a Holdra szállás történelmi esemény volt. A tudomány számára is, de még inkább a politikusoknak. Többek között azt is jelentette, hogy a hidegháborús űrversenyben az Egyesült Államok átvette a vezetést a sokáig élen álló szovjetektől. Miután Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén 1961. április 12-én megkerülte e Földet, az akkori amerikai elnök kiadta a parancsot: irány a Hold. Tudta ugyanis, hogy csak egy ilyen programmal kerekedhetnek a szovjetek fölé. S bár John F. Kennedyt két és fél év múltán Dallasban meggyilkolták, ezért nem érhette meg utasítása megvalósulását, országa diadalt aratott. Az sem véletlen, hogy az Apollo 11 útja egyfajta televíziós show-műsorrá vált, aminek nem lehetett avatottabb vezetője, mint a már akkor is az Egyesült Államok leghitelesebb politikai műsorvezetőjének tartott Walter Cronkite. Utóbb megkérdezték Armstrongot, régóta készült-e arra, hogy azt mondja, ami elhangzott. „Egyáltalán nem – így a válasz. – De amikor leléptem a Hold felszínére, eszembe jutott, hogy ez annak a mintegy 400 ezer embernek köszönhető, aki a programban dolgozott. És úgy gondoltam, ők képviselik az egész emberiséget, amely ezzel a lépéssel új korszakhoz ért.” Így beszélt az Apollo 11 parancsnoka, aki akkor 38 éves volt, s nem úgy ismerték, mint a szavak emberét. A felesége egyszer elmondta, gyakran az a válasza a neki feltett kérdésekre, hogy hallgat. Ha pedig azt mondja, nem, az már egy hosszú vitával ér fel. Cronkite ezzel szemben kétségkívül a szavak embere volt és az is maradt. Jelentős eseményekről számolt be és mindig tudta, mit kell mondani. Kivéve ezt az egyetlen alkalmat. Sok év után egy interjúban meg is kérdezték tőle, mitől akadt el a szava. Erre felidézte, hogy a közvetítés szakértője, Walter Schirra – ugyancsak űrhajós, aki a Mercury 7 fedélzetén járt az űrben – korábban érdeklődött nála, mit fog mondani a nevezetes percekben. „De nem volt tervem, azt gondoltam, a rutin majd átsegít. Tévedtem, csak annyit tudtam kinyögni, hogy óh, fiúk, és aztán annyira a jelenet hatása alá kerültem, hogy nem tudtam beszélni” – mesélte.
Az egész világon – állítólag – mintegy 800 millió ember nézhette élő, egyenes adásban a holdkomp landolását. Köztük a magyar nézők is. Pedig ez itt nem volt mindennapos esemény. A hazai közönség ahhoz szokhatott hozzá, hogy utólag értesül az űrbéli – szovjet – sikerekről. Az elvtársak ugyanis a biztonság kedvéért általában megvárták egy-egy expedíció lezárulását és csak utána értesítették róla a publikumot. Az amerikaiak nem voltak ennyire óvatosak. Ezzel fel is adták a leckét a budapesti pártközpontnak, ahol 1969 júliusában el kellett dönteni, hogy vajon méltók-e a hazai nézők egy ilyen esemény nyomon követésére. Végül az utolsó pillanatban úgy határoztak, nem lehet megfosztani a magyarokat ettől az élménytől. A leszállást a Holdra így élőben közvetítették, de miután az űrhajósok a landolás után több órával léptek csak ki, azt már másnap reggel felvételről mutatták. Az adást ketten kommentálták, Echter Tibor orvos-ezredes és Almár Iván csillagász. A korra jellemző módon egyébként a tudóst barátja, az ezredes kérte fel, hogy vegyen részt a műsorban, amelyet egy sportriporter, a korán elhunyt Szőnyi János vezetett. Azért esett rá a választás, mert jól tudott angolul, bár a szakkifejezésekkel – mint kiderült – neki is gyakran meggyűlt a baja. Mindenesetre ez a hazai televíziózás történetében is új korszak kezdetét jelentette. Jelezte, hogy kinyílt a világ és a közönséget immár nem lehet mesterségesen elzárni a nagy eseményektől. S hogy mennyit változott a hazai televíziózás viszonylag rövid idő alatt: alig 17 évvel később, 1986 januárjában már semmiféle pártközponti engedély nem kellett egy másik űresemény majdnem egyidejű közvetítéséhez. Számomra ez azért maradt nagyon emlékezetes, mert aznap én szerkesztettem a fél nyolcas Híradót. S közben érkezett a hír, hogy a fellövés után 73 másodperccel megsemmisült a Challenger űrrepülőgép, fedélzetén hét asztronautával, köztük két nővel (s egyikük teljesen civil, egy tanárnő volt). Az Eurovíziós hírcserében természetesen szinte azonnal láthatók voltak a megrendítő felvételek, amelyeket néhány perces csúszással mi is be tudtunk mutatni. A műsorvezető aznap a kitűnő rádiós külpolitikus, P. Szabó József volt, akiről akkor persze még nem tudhattuk, hogy nyolc év múltán – mint a Kossuth Rádió főszerkesztője - milyen dicstelen szerepet játszik majd több mint száz rádiós kirúgásában. Az viszont ezúttal is kiderült, mennyire felkészült újságíró, aki a váratlan események közepette is pontosan tudja, mit és hogyan kell mondani. Így aztán a Challenger tragédiája – az első, repülés közben történt amerikai űrkatasztrófa – a Magyar Televízióban is történelmi eseménnyé vált. Öröm és bánat együtt jár a televíziózásban – és gyakran egyikre sincsenek szavaink.

Hegyi Iván: Metró a magaslaton

Publikálás dátuma
2019.07.27. 16:30

Fotó: Adományozó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük.
Fogalmam sincs, hány embernek volt 1969 Magyarországán rózsaszínű kádja, de valós tudás nélkül is megkockáztathatom: nem soknak. Mégis egy fél ország dalolta lelkesen: „Ülök egy rózsaszínű kádban...” Mielőtt a hatalmas „énekkar” a magáévá tette, a Metró dalolta. Névadó közlekedési eszköz akkoriban még nem volt – csupán a „kis földalatti” járt több mint hét évtizede, modern változatának első szakaszát csak 1970 áprilisában adták át –, de a föld felett már 1962 óta működött Pesten a Metró. Sőt hatvanháromban négyszámos kislemezt jelentetett meg Deák Tamás tánczenekarával közösen – a borítón az állt: „Deák–Metró együttes” –, s mind a négy instrumentális szám drágakőről kapta a címét. A vegyes csapat az A oldalon a Smaragd tviszttel meg a Zafír madisonnal, a B-n pedig a Topáz és a Rubin rockkal kísérelte meg lebilincselni a hallgatóságot. Sikerült. Hatvannégyben egy élő balatonfüredi tévéközvetítés alatt a Metró muzsikájára vad tvisztbe kezdett egy pár, mire a rémült rendező lekevertette az adást, nehogy neki keverjenek le egyet akár valóságosan, akár képletesen. A rózsaszínű kád ragyogása idején pedig ez a közlemény jelent meg a Dohány utca 22. alatti bálványházról: „A Metró-klub taglétszáma annyira telített, hogy új tagok felvételére nincs mód.” (Erről írta a Metró 1992-ben tartott búcsúkoncertjére Sztevanovity Dusán: „Ha belépőd van, az majdnem útlevél.”) Hogy maximum mennyi embert lehetett bezsúfolni a rock hetedik kerületi templomába, arra nincs adatom, de fenn maradt egy helyszíni beszámoló a dohányfüstös terembeli évadkezdések egyikéről: „Szombaton volt az első klubestünk, amelyen 714 főnyi közönség jelent meg.” (Emlékeim szerint 714 hallgató-néző beengedése esetén a szebbnél szebb, ám nemegyszer eltorzult arccal visítozó lányok szinte már egymás nyakában ültek.) Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük. Az első magyar beat-nagylemez, az Omega 1968-ban közre adott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albuma után megjelent az első – egyben az egyetlen, stúdióban készült – Metró LP, valamint az Illések és pofonok, s e kettő 1969 szeptemberében a harmadik, illetve a negyedik helyre ugrott a vételi rangsorban. A beat 33-as fordulatszámú korongjait mindössze két kislemez – Koós János Nem vagyok teljesen őrültje, továbbá (meglepő módon) Gigliola Cinquetti La pioggiája – előzte meg. Két hónappal később a Metró-album legfőbb sikerszáma, az Ülök egy rózsaszínű kádban – amelyet a méltatatlanul elfeledett, az Ifjúsági Magazin slágerlistájának hatodik helyén jegyzett Okos szamárral párosítva kislemezen is kiadtak – az IM-lajstrom élére állt, miközben a második helyet az Illés zenekar emblematikus száma, a Miért hagytuk, hogy így legyen foglalta el. A kritika így szólt az abban az időben a stockholmi és a turkui fesztiválon – a többi közt a Colosseummal, illetve Jimi Hendrixszel egy színpadon fellépő – Metró albumáról: „Az együttestől megszokott mérsékelt stílust, kulturált színvonalat nyújtja; Schöck Ottó, Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán tizenkét száma változatos, és valószínűleg a hangos beattől borzadó generációk ellenkezését sem váltja ki, sőt a dalok nagy része valójában táncolásra is alkalmas.” (A Metró-klub látogatóinak kisebbségét alkotó fiúk kiváltképp a Mária voltot kedvelték, arra sokat ígérően lehetett lassúzni.) A rajongók a kedvezően, de szolidan értékelő műbírálóknál jobban odavoltak; sok mindent éreztek, csak azt nem, hogy citromízű a banán. Egyrészt 1971 szeptemberéig a Metró kis- és nagylemezeit 450 ezer példányban vásárolták meg. Másrészt a Dohány utcában törzsvendég ifjú hölgyek annyira a Sztevanovity testvérek hatása alá kerültek – a két ideál heti postája több kilóra rúgott –, hogy szívük szerint a rózsaszínű kádat így hívták volna: Zoránkád, Dusánkád.
Szerző