Amikor elvitték…

Amikor elvitték a politikai ellenfeleket, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert nem voltunk elegen, és nem voltunk elég határozottak, maradt minden a régiben. Nem segítettünk, nem tiltakoztunk tovább, beletörődtünk, sőt egyesek már azt hangoztatták: biztos megérdemelték.

Amikor eldobták a régi alkotmányt, megszólaltam ugyan, mint mások is, de akkor sem voltunk elegen, nem is voltunk elég határozottak, ráadásul a parlament működött, ott ült az ellenzék; nem gombot nyomott, mintha ez az új alaptörvény demokratikus úton jött volna a világra.

Amikor elvették a sztrájkjogot, és megfosztották jogaiktól a munkavállalókat, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert a szakszervezetek lényegében nem csináltak semmit, és az emberek nem vonultak az utcára, tovább léptem.

Amikor sorra lehetetlenítették el a médiát, jogi csűrcsavarokkal szorítottak ki műhelyeket, hallgattattak el rádiókat, zártak be újságokat, megszólaltam ugyan, mint mások is, de nem voltunk elég bátrak, és persze nem is voltunk elegen, így aztán minden maradt a régiben. Az új-régiben.

Amikor megszállták az állami televíziót, rádiót és hírügynökséget, megszólaltam ugyan, mint mások is, de mert a hatalom fittyet hányt a mi tiltakozásunkra, az őket szolgálók meg elvégezték a rájuk kirótt politikai feladatot, tudomásul vettük: nincs mit tenni. Ha a külföld nem segít, akkor mi tehetetlenek vagyunk.

Amikor sorozatban alkottak speciális törvényeket, változtatták meg visszamenőleg a szabályokat, alakítottak mindent a saját szándékaik szerint, megszólaltam ugyan, mint mások is, de ismét oda jutottunk: a parlament működik, van ellenzék, nem törvénytelen, amit csinálnak. Hát hogy lenne az, ha törvényeket hoznak, hogy legitim legyen minden lépésük. És mi ott maradtunk, kicsit dohogva, bízva abban, hogy majd a következő választáson…

Amikor rátették a kezüket az egyetemekre, amikor elüldözték a legmagasabban jegyzettet, megszólaltam ugyan, mint mások is, de csak vártunk, vártunk, hirdettük, hogy egy európai uniós országban ezt nem lehet megtenni, úgyse hagyja a közösség, de szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy hagyja.

Amikor rátámadtak a tudomány otthonára, megszólaltam ugyan, mint mások is, de akkor sem voltunk elegen, és nem is voltunk elég határozottak, azt hittük: a művelt világ ezt úgysem hagyja annyiban. A művelt világ megszólalt ugyan, tiltakozott is, de többet nem tehetett.

Amikor lehetetlen helyzetbe hoztak menekülő, otthontalan embereket, megszólaltam ugyan, mint mások is, együtt szégyenkeztünk, amikor a külföld rólunk beszélt, de nem voltunk elegen, és nem is voltunk elég határozottak. Tudomásul vettük, hogy újra kerítés választ el bennünket a demokráciától, ráadásul ezt a kerítést mi magunk emeltük, és büszkék is vagyunk rá. Így, többes szám első személyben.

Mostanra, amikorra már minden szempontból lehetetlen a helyzetünk, megszólalhatunk ugyan, többen is, a szavaink még úgy ahogy megmaradtak, csak egyet felejtettünk el: cselekedni.