Válságstratégiák

A közgazdászok úgy tartják, hogy éppen tíz esztendővel ezelőtt ért véget az a gazdasági világválság, amelyre akkor már nyolc évtizede nem volt példa. A krízis lezárult ugyan, de ezzel egyidejűleg megszületett az az állandósult félelem, amely folyamatosan a maga igazát látja  bebizonyosodni: „Nyakunkon egy újabb gazdasági válság.”  
A NER a 2020-as költségvetés megfogalmazásakor külön fejezetet szentelt a gazdaságvédelmi akciótervnek. Ha komolyan vennénk ezt a propagandaszólamot, akkor feltehetnénk a kérdést: mitől félünk? A kirobbanni készülő, majd elcsitulni látszó kereskedelmi háborútól? Vagy attól, hogy a magyar gazdaság húzóágazata, a gépkocsigyártás visszaesik? 
Az tény, hogy Pozsonyban kétezer dolgozónak útilaput kötött a talpára a globális piacvezető Volkswagen-konszern. Szinte ezzel egyidejűleg profitfigyelmeztetést adtak ki az iparág olyan óriásai, mint a Daimler, a Ford, a Continental vagy az Aston Martin. Ilyesmivel akkor szoktak élni, ha olyan váratlan gazdasági eseményre számítanak, amely a tőzsdei részvényeik árfolyamesésével jár. A sorból láthatóan hiányzik a Volkswagen, s nem véletlenül. Ők ugyanis arról tájékoztatták a nagyérdeműt, hogy a második negyedévben ugyan kevesebb autót adtak el, de az árbevételük ennek ellenére tisztes mértékben emelkedett. S önbizalmukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a német cégcsoporthoz tartozó Audi ünnepélyes bejelentést tett: új termelő üzemcsarnokot épít a magyar költségvetésből származó több milliárdos ingyen pénzt is felhasználva. A győri üzem pedig nemsokára azzal dicsekedhet, hogy alkalmazottainak száma eléri a 15 ezer főt, motorgyártásával pedig az elektromobilitás élére áll.
Könnyű belátni, hogy ezek nem a válság kísérőjelenségei.  Sokkal inkább Chuchill - a Brexit-fenyegetettség éveiben is aktuális – mondásának szellemében járnak el a Volkswagen stratégái: ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére. A magyar gazdaság sem védelemre szorul, megújulásra annál inkább.
Szerző
Bonta Miklós

Szabad lopni

Ötmilliárd. Ennyi került kézen-közön ilyen-olyan zsebekbe az állami MVM-től, a mi MVM-ünktől, a mi vagyonunkból. Jó, a cég kapott cserébe pár, Jófogásról levadászható számítógépet meg néhány szoftvert. Igaz, ráírták, hogy „Központi Termelés Megjelenítő és Felügyeleti Rendszer”. Tyű, ez már biztos nem semmi! – gondolhatnók. Betűnként százmillió. Végülis meg kell adni a módját.
Legyünk őszinték: ötmilliárd csepp a tőlünk lenyúlt közpénzek csendes óceánjában. Az ügy inkább a végrehajtás pancser mivolta miatt bukkant a felszínre. Egy ötmilliárdos beszerzésnek fel se kéne tűnnie egy ezermilliárdos forgalmú és vagyonú állami csoportnál. Amiként számos hasonló „beszerzés” bizonyára nem is akad fenn. Itt is csak az okozta a gondot, hogy akkori könyvvizsgálójuk, a KPMG nyilvánosan ki akart térni az ügyre. Ezt elkerülendő – teljes hírzárlat mellett persze – őrült ramazuri kerekedett, aminek lavinája még az MVM-et felügyelő gigaminisztériumot is elsöpörte. Teljes joggal. Azt ne mondja senki, hogy a szerény áru és az érte adott bőröndnyi közpénz értékaránytalansága nem tűnt fel a közbeiktatott svájci MVM-leány korábbi igazgatóságában ülő Mihalovics Péternek, Seszták Miklós akkori miniszter kabinetfőnökének.
Nehéz mást gondolni, mint hogy ebben mindenki sáros.
Az azóta eltelt idő a válságkezelés iskolapéldája. Patikamérlegen adagolják a „rendteremtés”, a „megtisztulás” híreit éppúgy, mint a szálak összekuszálását, végtére pedig a szereplők csendes kimentését és a halk óramű változatlan olajozását. Az érintett vezetők, minisztériumtól leányvállalatokig, kétségkívül "repültek". Ám landolásukat vastag állami párnák tompították. Az érintett egykori MVM-vezér, Zsuga János az Index szerint Japánban Garyu Trading néven alapított céget, ami a magyar adófizetők 1,1 milliárdja fejében helyi üzleti lehetőségeket kereshet hazai kkv-knak. (A Zsuga János által behatóan ismert karatevilágban a garyu rettentő erejét csak szükség esetén kimutató, nyugvó sárkányt jelent.)
Barátilag persze mindenkiről hallhattuk, hogy na, ő aztán tényleg semmit se tudott az egészről. Alámtettek, megvezettek, tudod. A többiek, az igen, de én biztos nem. Indult aztán valamiféle titkos belső vizsgálat, amiben szakértők jó pénzért hónapokig elszöszöltek, szálakat bogoztak, majd az egészet lepapírozták, és arra jutottak, hogy ez van. Se felelős, se pénz. Az MVM megtisztulást hirdet, de azért lecserélték az ügyet kirobbantó KPMG-t a Deloitte-ra, és az esetről nem nyilatkoznak. Az Orbán-kormány alig leplezett örömmel nyugtáz. A nyakunkon maradt számítógépek meg majd jók lesznek az anyósnyelv alá.
Óhatatlanul adódik a párhuzam Kocsis István ügyével, akit 2008-ban hasonló simlisségek után csapott el Gyurcsány az MVM-től. Az akkori belső vizsgálat ugyanakkor a mostanival ellentétben feljelentésbe torkollott. Ennek nyomán az exvezért ma is börtön fenyegeti. Teljes mértékben megértjük az Orbán Viktor bizalmát is élvező Kocsis István őszinte csodálkozását, hogy ebben a rendszerben mit keres pont ő a vádlottak padján.
Szerző
Marnitz István

A világos elvek voksa

Kiemelt figyelemmel olvastam az általam egyébként nagyra becsült Dávid Ferenc („A vesztesek voksa") címen a Népszavában megjelent legutóbbi írását, amelyben az Európai Bizottság élére nemrég megválasztott Ursula von der Leyen feltétlen támogatása mellett foglalt állást, egekbe dicsérve azon ellenzéki EP-képviselőket, akik támogatták a német politikust, és pöcegödörbe nyomva azokat – köztük engem -, akik nemmel szavaztak a jelöltre. Dávid Ferencnek természetesen joga van a véleményéhez, amelyre eddig is odafigyeltem, és ezután is fogok. Mostani írása azonban teljes tévedés, sőt annak stílusa arról tanúskodik, hogy olyan magas lóról sikerült letekintenie az eseményekre, ahonnan bizony elmosódnak a kontúrok. 
Többször elmondtam az elmúlt időszakban, hogy nem volt kényelmes kisebbségben maradni, és szövetségeseinkkel szemben szavazni, amikor Ursula von der Leyen megválasztásáról, illetve annak mikéntjéről volt szó. Ahogy Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének egykori főtitkára világossá tette álláspontját az ügyben több nyilvános megszólalásában, úgy számos más, a nemzetközi nagytőke elhivatott támogatója és érdekeltje is személyesen keresett meg a voksolás előtt, és kérlelt arra, hogy szavazzam meg a német politikusnőt. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy miért. Világosan fogalmaztam korábban akkor is, amikor elmondtam: Ursula von der Leyen politikai teljesítménye, az európai értékekről vallott nézetei, az Európa-párti - nem egy esetben egyébként Orbánnal szembeni - kiállása miatt még akár támogatható is lett volna, a kinevezésének módja azonban olyan politikai bohózat, amelyben felelős politikusként nem vehetek részt. 
Még egyszer: nem az új Európai Bizottság összetételéről és munkaprogramjáról döntöttünk az Európai Parlamentben, hanem arról, hogy támogatjuk-e a tagországok állam- és kormányfői által hátsó szobák alkujának eredményeként Brüsszelbe ejtőernyőztetett német minisztert. Valakit, akinek nem kellett a választók előtt megvédenie programját, nem kellett hosszan érvelnie az elképzelései mellett, az utolsó percben előhúzták a pakliból és kész. Én továbbra is határozottan állítom, hogy egy olyan, a demokratikus játékszabályokat megerőszakoló kicsinyes játékban, ahol mai divatos szóval élve 'csicskának' nézik az állampolgárok által megválasztott Európai Parlamentet, nem lehet részt venni. Sőt, vállalni kell a nagytőke megmondóembereinek ehhez hasonló, goromba támadását is. 
Mert ez nem a „vesztesek voksa" volt, hanem a világos elvek voksa. Emlékszem, még Dávid Ferenc is úgy gondolta korábban, hogy súlyos probléma, ha „hiányzik a párbeszéd kultúrája, az intézményeket pedig nem demokratikus módon működtetik." Egy interjújában hozzá is tette: „Az nem párbeszéd, hogy megküldenek egy előterjesztést, és megkérnek, hogy írjam le a véleményem." Nos, most éppen ez történt. Az állam- és kormányfők érdekei, azon belül pedig (ne legyünk már álszentek) a nettó üzleti érdekek úgy kívánták meg, hogy a demokratikus választáson programmal és vállalásokkal induló csúcsjelölteket kidobták a kukába, helyettük pedig egy, a kontinentális sakkjátszma végén megmaradó bábut toltak az EP-képviselők elé. 
Azok a tételek, amelyeket Ursula von der Leyen a plenáris ülésen elmondott (például a klímafenntarthatóság vagy a jogállamiság új eszközökkel történő monitorozása), mind támogathatóak, sőt magam is úgy gondoltam, hogy ettől Orbánékat a hideg fogja kirázni. Ettől még az az antidemokratikus folyamat, amely mentén az Európai Bizottság leendő elnökét ráerőszakolják az intézményrendszerre, egyszerűen nem vállalható. Ha a német politikusnő nem a német nagytőke, nem az őt támogató vállalkozók és munkáltatók érdekkörének céljait fogja szolgálni, hanem azt a szociális Európát, amely végre az embert helyezi a középpontba a vállalkozók és munkáltatók kizsákmányoló gyakorlata helyett, úgy az Európai Parlamentben a következő években, az elénk kerülő ügyekben számíthat a képviselői támogatásomra. 
Egyelőre azonban csak annyit tudunk, hogy tett néhány – valóban jól hangzó – ígéretet a szociáldemokrácia értékeit követőknek, de máris udvarolni kezdett az Európa-ellenes populistáknak is azzal, hogy szerinte a jogállamiság kérdésében - például a magyar kormánnyal szemben - megengedőbbnek kell lenni. Ez egyelőre inkább alátámasztja a szavazatomat, mintsem gyengíti. Amely, bár Dávid Ferenc tőle meglepő méltatlansággal minősítette, mégiscsak számos magyar választópolgár véleményét képviseli, amit illik tiszteletben tartani. 
„A kontinentális politikai küzdelem befejezését követően őszintén kívánom", hogy a nagytőke képviselői és az önkéntes megmondóemberek legyenek nyitottabbak és szerényebbek, de legalábbis elfogadóbbak abban a tekintetben, hogy nem kell mindenkinek ugyanazon a véleményen lennie. Azt ugyanis diktatúrának hívják, vagy ahogy mifelénk szokás: illiberális nemzeti együttműködésnek. És Dávid Ferencet nem úgy ismerem, mint aki ez utóbbit támogatná. 
Az az antidemokratikus folyamat, amely mentén az Európai Bizottság leendő elnökét ráerőszakolják az intézményrendszerre, egyszerűen nem vállalható