Szalamandrák

A gerrymanderingnek az az érdekessége, hogy úgy manipulál, hogy közben teljesen törvényes – már ha attól az apró, de nem lényegtelen elemtől eltekintünk, hogy a törvényeket a kormánytöbbség hozza, így könnyen újraírhatják, mi a törvényes, és mi nem az. Az említett kifejezés a választókerület-manipulációt, azaz a választókerületi határok átrajzolását takarja, amely komoly előnyhöz juttathat olyan pártot vagy pártokat, amely(ek) érdekében ezt a rajzolgatást elvégezték. A nevét Elbridge Gerry egykori massachusettsi kormányzóról kapta, akinek a nevéhez a szalamandra (salamander) szó végét illesztették, mivel a kortársak szalamandrát láttak bele abba az érdekes alakú választókerületbe, amelynek létrehozását 1812-ben áterőltették. 
A manipuláció lehetősége minden választási rendszerben benne van, de ott könnyű élni ezzel, ahol a legtöbb szavazatot szerző szinte mindent visz. És ebben a magyar rendszer „jól” áll. A Fidesz a győzteskompenzációval, a médiatúlsúllyal és sok más elemmel elérte, hogy – Kövér Lászlót idézve – az ellenzék ne rúgjon labdába. Nemcsak a parlamenti, hanem az önkormányzati választáson sem, hiszen utóbbi eredményének nagy szerepe van abban, hogy a következő országgyűlési verseny helyi eredményei hogyan alakulnak. 
Az október 13-ai választásra hét településen - köztük két budapesti kerületben – kellett a törvény alapján rajzolgani, hiszen a lakosságszám csökkent, így a körzetek száma is olvadt, tehát valamit kezdeni kellett a körzetbeosztással. A térképrajzolás csúcsteljesítménye mégis az, amikor stabil baloldali körzetek tűnnek el a semmibe, vagy oldódnak fel a fideszes részeken. Ahol csikóhal, amőba vagy sárkány formájú körzetek jönnek létre – ahogy az nemrég Miskolcon sikerült, úgy, hogy értelmezhetetlen módon lógnak ki utcák vagy háztömbök a körzetekből. 
A függetlenség illúzióját kelti, hogy a rajzolgatásról a helyi jegyző dönt. Akit a közgyűlés választ meg, ahol pedig a politikai többség akarata érvényesül. A kör ezzel bezárult. Jöhetnek a szalamandrák.
Szerző
Markotay Csaba

Csikószobrok

Két hete pénteken robbanás történt az ajkai Bakonyi Erőműben. Az arra járók megijedtek, a kémény pár percig fekete füstöt okádott, aztán csend. Napokig. Se a cég, se a város, se a hatóságok nem szólaltak meg. 
Szokás szerint a Facebookon indult morgolódás, a mindent ellepő por ellen korábban létrehozott fórumokon. Én is hívtam az illetékeseket, de csak azt hallgattam, hogy „épp tárgyal”, „pont most ment el”, „visszahívja”, „szabadságon van”, mi több: „önnek túl reszelős a hangja”. Öt nappal az eset után a cég rövid közleményt tett ki honlapjára, a térség fideszes képviselője, Fenyvesi Zoltán pedig az erőmű iránti megértését hangsúlyozva tolmácsolta azt a gyors megállapítást is, miszerint senki se hibás. A tulajdonos, a francia Veolia hat nappal az eset után azt hánytorgatta fel nekünk, hogy túl gyorsan kérünk válaszokat.
A fórumokon a lakosság elemi felháborodását a különböző véleményvezérek – pártállástól függetlenül – rendre szintén a cég szemszögéből csitítgatták. Eszerint az, hogy az egység „szét van rohadva”, az előző tulajdonos, a tavaly elhunyt Demján Sándor bűne. Az erőművet két éve megvásárló Veolia elvégre nem tehet egyik napról a másikra csodát. Amúgy meg „valakik” most csak feltüzelték a sajtót, pedig nagyobb bajok is vannak. Kétségtelen: ugyane városhoz kötődik a magyar történelem legszörnyűbb ipari balesete, a kilenc évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa is.
Bár most tényleg nem történt semmi komoly, az ipart és kapcsolódó szereplőit láthatólag változatlanul a bajok eltussolására „huzalozták”. Még akkor is, ha ez később hatványozottan visszaüthet. Vollár Attila vezérigazgató az eset után társadalmi elkötelezettségüket mindenesetre azzal nyomatékosította, hogy hamarosan csikószobrokat adnak át.
Az HBO-féle Csernobil-film tényleg nem a múltról - a borús jövőről szól.
Szerző
Marnitz István
Frissítve: 2019.07.29. 09:27

A vezér „filozófiája”

A magyar hatalom bornírtsága az elmúlt napokban megint megérkezett az erdélyi Tusványosra, a 30. szabadegyetemre, ahol már csak emlék a párbeszéd, s amely mára inkább csak fideszes voksturné lett, amelyre a romániai sajtó fittyet sem hány, de amit a román politika mind rosszallóbban néz. (Hogyan nézné Budapest, ha a román kormányfő minden évben Gyuláról hirdetne „illiberális dákoromán” nézeteket?) A magyar mamelukok most is megágyaztak a szombat délelőtti fő előadásnak. Kezdve a pénzügyminiszter Varga Mihállyal, aki azt üzente haza a kis- és középvállalkozásoknak: nemzeti sportnak tekintik az adó elkerülését, amelyre mintha több energiájuk menne el, mint a termékeik eladására. Bevégezve az „én katolikus vagyok” Bayer Zsolttal, aki a norvég Jorgen Randers klímastratégia-professzor anyjára bikát eresztene. Volt még: nem kell szemérmesnek lenni, névvel, címmel vállalom, igen, a magyar állam intézményes módon támogatja a külhoni pártokat, csókoltatom az utódállamokat, akiknek ez nem tetszik (Semjén Zsolt), a DK Európa legszélsőségesebb pártja (Gulyás Gergely). Az apróságok után felajzva várta a közönség Orbán Viktor kormányfő beígért „nagy ívű, nemzetközi kontextusba helyezett országstratégiai” beszédét (Szánthó Miklós, az Alapjogért Központ igazgatója). Nem a közönség tehet róla, de még csak annyit sem kapott, mint az utóbbi harminc évben. Csupán egy kissé megkésett, zavaros moralizálással kevert politika-filozófiai elmélkedést arról, miért győzi le (kell legyőznie) az illiberális társadalomszervezésnek a világuralmat hirdető liberális gondolatot. Nem mennénk bele a részletekbe, hiszen maga a kormányfő sem tudta eldönteni: ébren van-e vagy álmodik, esetleg azt álmodja, hogy nem álmodik. Mindenesetre, ha valóban felébredne, valaki figyelmeztethetné: a liberálisok is „a mi” sportsikereinknek örülnek, s tőlük sem idegen, hogy ne cselekedjenek olyat másokkal, amit maguknak nem kívánnak. Esetleg arra is, nem kellene a finn alkotmánybíróság hiányával példálózni, inkább azt kellene megkérdezni: miért működik a finn demokrácia, s miért nem a magyar? Amúgy mint liberálisok (is) mondhatjuk, mi nem gyűlöljük Orbán Viktort. A politikájukat utáljuk, azt a társadalomszervezési gyakorlatot, amit ajnároznak. De még ez sem igaz: azt a magyar valóságot gyűlöljük, amit ez az illiberális hatalom teremtett. Nem csak a nyomor, az éheztetett menedékre várók, meg az iskolarendszer, a tudományos élet, a sajtószabadság, a parlamentarizmus szétverése miatt. Hanem a kilátástalanság okán, aminek következtében százezrek menekültek külföldre. Amiatt utáljuk, hogy egy történelmileg kivételesen kegyes pillanatban hatalomra jutott nemzedék nemcsak önmagát, hanem a nemzetet is szellemi és anyagi értelemben egyaránt Európa trágyadombjára tolja, miközben ő maga dőzsöl, és saját politika-filozófiai katyvaszát etetve menekül a valóság elől. A szombati előadásban egyetlen új gondolat jelent meg: a keresztény szabadságé. S tényleg, a kérdés az: keresztény szabadságot akarunk-e, vagy szabad – többek közt – keresztényeket?
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.07.27. 14:48