Nyitottnak lenni a világra – Szabad átjárás korok, műfajok, komponálási és játékstílusok között

Publikálás dátuma
2019.07.30. 10:10
Shlomo Mintz is kamarázott Mendelssohn művében
Fotó: Felvégi Andrea
A Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által létrehozott eseménysorozat produkciói nagy közönségsikert arattak, bizonyítva, hogy nem csak az agyonjátszott szimfonikus műveknek van helye a hangversenytermekben.
Miután Kokas Katalin és Kelemen Barnabás otthagyta a Kaposfestet, a művészházaspár új nyári fesztivál szervezésébe fogott: négy évvel ezelőtt elindult a Budapesti Fesztivál Akadémia, amely idén kilenc – az ifjúsági hegedűversennyel együtt 12 – napos volt. A vasárnap zárult fesztiválnak része volt tehát hegedűverseny 8-19 éves fiatalok számára, beszélgetések, műsorismertetők, hangszer- és fotókiállítás, kurzusok, vagyis akár nyilvános zeneórák világhírű zenészek vezetésével, és természetesen hangversenyek olyan különleges helyeken is, mint a Széchenyi Fürdő vagy a Parlament. Mindazonáltal az eseményszegény nyári időszakban a zeneszeretők számára a Zeneakadémia Nagytermében és a Solti-teremben lezajlott koncertek jelenthették a fő vonzerőt. Mi hármat hallgattunk meg az utóbbiban lezajlottak közül. Mind időben, mind „térben”, azaz a műfajokat tekintve, rendkívül gazdag világot fogtak át a néha ezért sűrű programúnak tűnő koncerteken megjelent művek. A legkorábbról Monteverdi Orfeójának Prológusa datálódott, de elhangoztak – az általunk nem látott hangversenyeken – a fesztiválra komponált kortárs magyar művek is. A nyitó esemény Rebel remekével, az 1737-ben írott balett, Az elemek Káosz című nyitányával indult, amely Dryden költeményét vette alapul. A durván disszonáns és nagyon is harmonikus szakaszok ellentét felvonultató mű a Fesztivál Akadémia művészeinek és résztvevőinek előadásában ikonikus felütéssel indította az eseménysorozatot. Jó hangulatú valódi kamarazenélés, egyenrangú hangszeresek összjátéka jellemezte Schubert Pisztrángötösének előadását, a zongora- és a hegedűszólamot kiemelt fontosságú vendégek, Dejan Lazić és Alina Ibragimova játszották. A szintén kiemelt Vilde Frang csak Alan Ridout: Fredinand, a bika zeneileg nem annyira, inkább hegedűtechnikailag igényes, művének előadójaként remekelt, amelynek narrátora is volt az élményszerűen mesélő Vecsei H. Miklós személyében. Frang kézproblémája miatt sajnos már nem játszott a Négy évszakban. Vivaldi népszerű sorozatának szólistái így Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Ibraghimova voltak, akik a szólamonkénti zenésztárssal együtt mindent bevetettek, amit az elmúlt évtizedekben a barokk zene autentikus és gyakran extravagáns előadói megmutattak arról, milyen merészen is lehet a sokat játszott hegedűversenyekhez közelíteni. A legnagyobb érdeklődés a 23-i Joshua Bell nevével fémjelzett koncertet övezte, a kezdőszámot, amely Beethoven Tavaszi-szonátája volt, adta elő a nálunk szerencsére elég gyakran megforduló amerikai hegedűművész. Zongorista társa Dejan Lazić volt, erős hatású, zeneileg teljes előadásuk után a mű dallamai még napokig sokszor felidéződtek bennünk. A hangversenyek legnehezebb hallgatnivalója következett, talán kicsit idegenül is ebben a közegben: Bartók 5. vonósnégyese, mondhatni családi előadásban szólalt meg, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Kokas Dóra mellé Dimitry Smirnov csatlakozott második hegedűsként. A négy művész azonban mesteri módon mutatta fel a bonyolult mű elemeit, megérdemelt, nagy sikerrel. Horti Lilla és Balog József Bartók kicsit könnyebben befogadható oldalát mutatta meg a népdalfeldolgozásookban. A végén Bellt még egyszer hallhattuk, Dvořák A-dúr vonóshatosának első hegedűseként, bizonyítva, kamarazenészként fellépni, nagyon is kiváló társakkal együtt játszani, nem alantas feladat. A legszínesebb műsora a zárókoncertnek volt, kezdőszámként Schubert négykezes D-dúr katonaindulóját szépen, katonásan José Gallardo és Lazić játszotta. Shlomo Mintz, szintén a kamarazenélésnek a szólistasággal megférő voltát bizonyítandó, Mendelssohn Esz-dúr Vonósoktettjének elsőhegedűseként szerepelt, miután a hegedűverseny zsűrijének elnöki tisztét is ellátta. Kovács Ágnes énekesi kvalitásait négy barokk áriákban csillogtatta meg, mellette ismét stílusos, autentikus stílusú vonós kíséretet hallhattuk, aminek az volt az érdekessége, hogy ugyanazok a művészek szolgáltatták, akik néhány nappal azelőtt Bartókot játszottak. Kivételesen nagy sikert aratott Mon-Puo Lee, aki Boulez Messagesquise című, hét csellóra írt művének szólistája volt, a kiváló fiatal művész kotta nélkül, felvillanyozóan játszotta nehéz szólamát. A műsor és az egész fesztivál legutolsó száma - ráütésként a kezdő darabra, a Káoszra - szintén francia barokk szerző, Leclair szép hangzásokkal teli, Vivaldi nyomdokain járó g-moll hegedűversenye volt, ezt Kelemen Barnabás barokk hegedűn, korabeli vonóval, régizenészekre jellemző stílusban adta elő, tán kissé túlságosan is a virtuóz elemekre koncentrálva. A fesztivál legfontosabb üzenete talán a nyitottság volt: a szabad átjárás korok, műfajok, komponálási és játékstílusok között, hogy így is lehet, valójában így kell; odafigyelni mindenre, igyekezni befogadni és továbbadni mindazt, ami a világban történik.
Szerző
Frissítve: 2019.07.30. 14:39

A félálom poézise és az őrület sznobizmusa

Publikálás dátuma
2019.07.29. 11:30
Korniss Dezso: Tücsöklakodalom, 1948
Főként a párizsi Pompidou Központ műveiből válogatva ad bepillantást a francia szürrealista mozgalom történetébe a Magyar Nemzeti Galéria. De mi van a magyarokkal? – tették fel a kérdést Szentendrén.
„Nem értem, hogy amikor grillezett homárt rendelek, miért nem egy jól átsütött telefont hoznak, miért a pezsgőt hűtik le, miért nem a telefonkagylókat, melyek mindig langyosak és ragadósak, és sokkal jobban festenének vödörben, jégkockák között.” Május végén jelentette meg újra a Helikon kiadó Salvador Dalí 1952-es „önéletírását”, a Salvador Dalí titkos életét, amelyben a katalán festőművész külön-külön fejezetben tárgyalja magzati és hamis gyermekkori emlékeit is, és utazik leplezetlen polgárpukkasztásban. Dalí e könyvében is gondosan ápolja az ösztönös őrült zseni imázsát – nem teljesen alaptalanul −, aki talán semmit se vett komolyan a művészet és múzsája, Gala iránt érzett szerelmén kívül. Ha nem szórakoztató irodalmi műként olvassuk Dalít, hanem készpénznek vesszük minden szavát, akár bosszankodhatnánk is azon, hogy a leplezetlenül önimádó művész hülyének néz mindenkit. Pedig nem Dalí (volt) az egyetlen, aki emlékművet emelt magának, és talált ki magának emlékezetes szerepeket, ám a képeit látva mégis egy nagyon tudatos, okos alkotó portréja rajzolható meg. A művészi szándék persze az idő múlásával az ő esetében is olykor célt téveszt: 1931-es installációja, a Gala cipője (Szimbolikus működésű szkatologikus tárgy) természetesen nem gyönyörködtetni, inkább meghökkenteni akart, de ma már inkább csak megmosolyogtat. Feltehetően sokak emlékezetében elevenen az a festménye, amelyen Gala mint alvó Vénusz van jelen, és a tenger felől érkező gránátalmából kirobbanó zöldszemű hal tigriseket és szuronyos puskát okád rá, miközben az égbolton egy fehér elefánt lebeg. Sokféle értelmezési lehetőség, Freud, paranoia-elmélet – olvashatjuk az 1944-ben született, Madridból kölcsönzött mű (Az Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal ébredés előtt) kommentárjaként a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán. És hogy mi fán terem a paranoia-elmélet − a tudatalatti esztétikai felfedezése −, azt olyan művek is mutatják, mint A láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán, vagy A rothadó szamár. A rothadás, bomlás egyfelől Dalí művészetfilozófiai problémája, másfelől visszatérő motívum: Louis Bunuellel készített közös filmjében, az Andalúziai kutyában egy zongorán hever a dög. Sokkoló, brutális kép, ami valójában csak egy csúfondáros gesztus: a később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett spanyol költő és író, Juan Ramón Jiménez akkoriban népszerű csacsimeséjének, a Platero meg énnek a kigúnyolása. A zongora aztán maradt, a rothadó szamár pedig átváltozott Lenin portrékká: 1931-es festménye, a Részleges hallucináció: hat Lenin-kép egy zongorán is sokféle megfejtést kapott már. Van, aki szerint a kommunizmus iránti szimpátiájának kifejeződése, más szerint éppen ellenkezőleg: csak bosszantása André Breton írónak, aki a mozgalom vezetőjeként agitálta a politikai anarchistákhoz közel álló szürrealistákat, hogy csatlakozzanak a kommunistákhoz − Breton Dalí iránti szeretete később utálatba csapott át. Dalí magyarázata szerint e képen Lenin mint apafigura nem más, mint szimbóluma a saját apjának, aki kitagadta őt. Ha élne, André Breton feltehetően bosszúsan venné tudomásul, hogy a szürrealizmus betetőzője és bevégzője – a pénzéhsége miatt általa csak Avida Dollarsnak csúfolt − Salvador Dalí a leghíresebb csillag a nemzeti galériában is. Pedig valóban vannak hozzá mérhető, nem kevésbé jelentős alkotók is itt, mint például a tárlat címében is nevesített belga festő, René Magritte. „Egy férfi szereplő, aki teljesen lemeztelenítve és ki üresítve áll előttünk, kivéve a bolondok vagy törtetők csengettyűit” – írta Magritte 1927-es festményéről, A kettős titokról, ami a „kis esztétikai különlegességek” problémája helyett a gondolat kifejezésének képe kívánt lenni. Ám bizonyos szempontból mégiscsak „kis esztétikai különlegesség” ez a kép (is): a festmény síkszerűségének, ezen keresztül az emberi psziché működésének a demonstrálása. Válság és újjászületés: hirdeti a tárlat alcíme, ami abból a szempontból kissé közhelyes, hogy az élet folyamatos válságból és újjászületésből áll, és nem csupán az 1929-es évhez köthető. Ám az 1929-es év mint a tárlat központi gondolata mégiscsak indokolt: ebben az évben született a kiállításon is vetített Andalúziai kutya, továbbá Breton második szürrealista kiáltványa. „Minden jel arra mutat, hogy a szellem számára létezik egy olyan pont, ahonnan nézve élet és halál, valóság és képzelet, múlt és jövő, megosztható és megoszthatatlan, magas és alacsony már nem ellentmondásként érzékelhetők” − írta többek között, amiről a kiállítás katalógusában Henri Béhar kritikus joggal jegyzi meg: meglehetősen ellentmondásos, hogy a materialista mozgalmár a testtől elválasztott szellem számára tart fenn különleges helyet. Persze a félálom poézisét és az őrület sznobizmusát is programként hirdető mozgalom – minként azt Klaus Mann írta – szinte kereste a paradoxonokat.
Giacometti: Férfi és nő, 1928–1929
A francia szürrealisták történetét hét nagyobb szekcióban mutatja be a tárlat, amelyen találkozhatunk a dadaista előfutárokon túl Joan Miró, Yves Tanguy, Pablo Picasso, Francis Picabia, Alberto Giacometti, Jean Arp műveivel is. Látható továbbá Max Ernst 1928-as Khimairája, amelyet Breton „szentképként” tisztelt, de a szürrealisták által csodált, majd megvetett olasz Giorgio De Chirico perspektívával játszó festményeivel is találkozhatunk. A trompe-l’oeil (szemet becsapó) képeket, vagy De Chirico műveit látva eszünkbe juthat Daniel Arasse művészettörténész elemzése Francesco della Cossa Angyali üdvözletéről, amelyben arról írt, a ferrarai reneszánsz mester a perspektívajátékkal miként próbálta jelezni a megmérhetetlen eljövetelét a mértékbe, és ábrázolni az ábrázolhatatlant. Innen nézve nincs új a nap alatt. A szentendrei Ferenczy Múzeumban eközben Magyar szürrealizmus címmel látható tárlat. Ez abból a szempontból merész, hogy magyar szürrealista mozgalom nem volt, aközött pedig, hogy voltak magyarok, akik egy időben szürrealista képeket festettek, a párizsi szürrealista csoport pedig 1969-ben oszlatta fel magát, nincs szoros összefüggés. Az előfutároknak tekintett Gulácsy és Csontváry műveitől kezdve itt eljuthatunk Reigl Juditig a mintegy félszáz alkotó inkább Best of válogatásnak tekinthető tárlatán. Korniss Dezső, Rozsda Endre, Ámos Imre, Anna Margit, Kandó Gyula, Barta Lajos – és még sorolhatnánk – persze akármennyi kiállítás után is több figyelmet érdemel. Kedvcsinálónak nem rossz. INFÓ A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben Magyar Nemzeti Galéria, október 20-ig Kurátorok: Didier Ottinger, Marie Sarré, Kovács Anna Zsófia Magyar szürrealizmus Szentendre, Ferenczy Múzeum, szeptember 1-ig Kurátorok: Gulyás Gábor, Eged Dalma Salvador Dalí: Salvador Dalí titkos élete Helikon 2019. 404 oldal 
Rebé Magritte: A kettős titok, 1927

A szürrealisták

„Az újabb csoportok közül bizonyosan a szürrealistáké a legmarkánsabb, már csak azért is, mert a leghangosabb. Ezenkívül azonban a szellemileg legradikálisabb, legfüggetlenebb, és a konvencionális értelemben leginkább nem francia. Költőkből és esszéistákból áll, de festőkből is. Fantáziaviláguk ismer minden komplexust, úgy zsonglőrködik velük, mint vidám mesemotívumokkal” – olvasható Klaus Mann 1929-es jellemzése a Nemzeti Galéria katalógusában.  

Erősek és érzékenyek - AlkalMáté Trupp a Jurányi Házban

Publikálás dátuma
2019.07.29. 10:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Nyári kultusszá váltak az AlkalMáté Trupp előadásai. Alig lehet a produkciókra bejutni. A csapat tagjai önmagukról, idén Czukor Balázsról, készítettek darabot. A végeredmény mindig tartogat meglepetéseket.
Engem nem lehet elfelejteni – énekli Mikes Éva örökzöldjét Czukor Balázs, a róla készített előadás elején. Aztán már az alkalmi kórussá váló nézőket vezényli. Jól kezdődik, erre aztán nem számítottunk. Egy táncdal az AlkalMáté Trupp szokásos nyári előadásán. Ráadásul egy olyan volt Máté- Horvai osztályos énekli, akiről aztán mindent elképzelünk, csak azt nem, hogy szentimentális, szívbemarkoló dalokat énekelget. De hát a színész ugye, ha kell mindent megcsinál. Már aki nem hagyja abba. Czukor Balázs egy ideje színészként nem lép színpadra, kivétel éppen a Jurányi nyaranta, amikor volt osztálytársaival szerepel. Erről is szól ez az előadás, döntésekről, szakításokról, újrakezdésekről, a színészetről, a színházról. Az alkotók önmagukat is zárójelbe teszik, kifigurázzák, igyekeznek nem elszállni. Ez a tét, hogy évről évre szembe tudnak-e nézni önmagukkal, hiteles pillanatfelvételt készítve egy-egy társuk életén keresztül. Az első dal lehetne egy nyári hakni része is, mint ahogy Dömötör András Máté Gábor paródiája is, Dömötör rögtön le is haknihuszározza saját magát. Hát igen, tizenhárom éve indult az igencsak rendhagyónak számító vállalkozás, vagyis, hogy egy színészosztály tagjai minden nyáron összegyűljenek és egy rövid, de intenzív próbaidőszakot követően előadást készítsenek valamelyikükről. Idén Czukor Balázs volt a soros és már csak Jordán Adél van hátra. Időközben ketten, Fenyő Iván és Száraz Dénes kiszálltak, nem vesznek részt a produkciókban, de azért róluk is készült előadás. 
Czukor Balázs nem egyszerű egyéniség. Zárt, gátlásos, bizonytalan, mégis nagyon is szerethető. Az más kérdés, hogy egy színész mit tesz akkor, ha ilyennek született. Mondják is róla, hogy nem technikás, ő bizony akárcsak Monori Lili Kaposváron, ha kap egy instrukciót, megmakacsolja magát. Balázzsal is ez történt, az Örkény Színházból, ahol sorra kapta a nagy szerepeket, az egyik próbafolyamat után (Ascher Tamás rendezése, Mészáros Máté be is mutat egy zseniális Ascher-paródiát, ő az aki osztálytársai közül talán a legjobb színészi formáját mutatja.) Czukor Balázs a Madách térről egészen Dániáig menekült, aztán Szombathelyen játszott, rendezett, ma már csak rendez. Az előadásban változó erősségűek a jelenetek. Van néhány kiemelkedő. Az óvodában játszódó például, amelynek végén Czukor Balázs József Attila Mama című versét mondja, a többiek viszont cuki gyerekverseket. Balázs azonban a végén elakad és sírva fakad. Nagyon izgalmas lenne, ha több jelenet is arról szólna, hogy mennyire maradhatunk civilek a színpadon, mennyire lehetünk őszinték Meddig lehet kitárulkozni? Ha ösztönösek maradunk és önmagunkat adjuk, az egy idő után érdektelenné válhat és netán épp ezért kell otthagyni a pályát? A Czukor Balázs című produkció felvetések sorozata. És szerencsére többször előfordul, hogy egy-egy témából a színészeknek köszönhetően valódi jelenet, igazi színház születik. (Felkavaró, amikor a szüleiknek üzennek aktuális kudarcaikról.) Máskor megmarad felütésnek, a bizonytalanságot, a kérdőjeleket pedig mi is tovább hordozzuk magunkban, akárcsak Czukor Balázs. Info Czukor Balázs Az AlkalMáté Trupp előadása Jurányi Ház Rendező: Máté Gábor  
Szerző