Nyitottnak lenni a világra – Szabad átjárás korok, műfajok, komponálási és játékstílusok között

A Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által létrehozott eseménysorozat produkciói nagy közönségsikert arattak, bizonyítva, hogy nem csak az agyonjátszott szimfonikus műveknek van helye a hangversenytermekben.

Miután Kokas Katalin és Kelemen Barnabás otthagyta a Kaposfestet, a művészházaspár új nyári fesztivál szervezésébe fogott: négy évvel ezelőtt elindult a Budapesti Fesztivál Akadémia, amely idén kilenc – az ifjúsági hegedűversennyel együtt 12 – napos volt. A vasárnap zárult fesztiválnak része volt tehát hegedűverseny 8-19 éves fiatalok számára, beszélgetések, műsorismertetők, hangszer- és fotókiállítás, kurzusok, vagyis akár nyilvános zeneórák világhírű zenészek vezetésével, és természetesen hangversenyek olyan különleges helyeken is, mint a Széchenyi Fürdő vagy a Parlament. Mindazonáltal az eseményszegény nyári időszakban a zeneszeretők számára a Zeneakadémia Nagytermében és a Solti-teremben lezajlott koncertek jelenthették a fő vonzerőt. Mi hármat hallgattunk meg az utóbbiban lezajlottak közül.

Mind időben, mind „térben”, azaz a műfajokat tekintve, rendkívül gazdag világot fogtak át a néha ezért sűrű programúnak tűnő koncerteken megjelent művek. A legkorábbról Monteverdi Orfeójának Prológusa datálódott, de elhangoztak – az általunk nem látott hangversenyeken – a fesztiválra komponált kortárs magyar művek is. A nyitó esemény Rebel remekével, az 1737-ben írott balett, Az elemek Káosz című nyitányával indult, amely Dryden költeményét vette alapul. A durván disszonáns és nagyon is harmonikus szakaszok ellentét felvonultató mű a Fesztivál Akadémia művészeinek és résztvevőinek előadásában ikonikus felütéssel indította az eseménysorozatot. Jó hangulatú valódi kamarazenélés, egyenrangú hangszeresek összjátéka jellemezte Schubert Pisztrángötösének előadását, a zongora- és a hegedűszólamot kiemelt fontosságú vendégek, Dejan Lazić és Alina Ibragimova játszották. A szintén kiemelt Vilde Frang csak Alan Ridout: Fredinand, a bika zeneileg nem annyira, inkább hegedűtechnikailag igényes, művének előadójaként remekelt, amelynek narrátora is volt az élményszerűen mesélő Vecsei H. Miklós személyében. Frang kézproblémája miatt sajnos már nem játszott a Négy évszakban. Vivaldi népszerű sorozatának szólistái így Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Ibraghimova voltak, akik a szólamonkénti zenésztárssal együtt mindent bevetettek, amit az elmúlt évtizedekben a barokk zene autentikus és gyakran extravagáns előadói megmutattak arról, milyen merészen is lehet a sokat játszott hegedűversenyekhez közelíteni.

A legnagyobb érdeklődés a 23-i Joshua Bell nevével fémjelzett koncertet övezte, a kezdőszámot, amely Beethoven Tavaszi-szonátája volt, adta elő a nálunk szerencsére elég gyakran megforduló amerikai hegedűművész. Zongorista társa Dejan Lazić volt, erős hatású, zeneileg teljes előadásuk után a mű dallamai még napokig sokszor felidéződtek bennünk. A hangversenyek legnehezebb hallgatnivalója következett, talán kicsit idegenül is ebben a közegben: Bartók 5. vonósnégyese, mondhatni családi előadásban szólalt meg, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Kokas Dóra mellé Dimitry Smirnov csatlakozott második hegedűsként. A négy művész azonban mesteri módon mutatta fel a bonyolult mű elemeit, megérdemelt, nagy sikerrel. Horti Lilla és Balog József Bartók kicsit könnyebben befogadható oldalát mutatta meg a népdalfeldolgozásookban. A végén Bellt még egyszer hallhattuk, Dvořák A-dúr vonóshatosának első hegedűseként, bizonyítva, kamarazenészként fellépni, nagyon is kiváló társakkal együtt játszani, nem alantas feladat.

A legszínesebb műsora a zárókoncertnek volt, kezdőszámként Schubert négykezes D-dúr katonaindulóját szépen, katonásan José Gallardo és Lazić játszotta. Shlomo Mintz, szintén a kamarazenélésnek a szólistasággal megférő voltát bizonyítandó, Mendelssohn Esz-dúr Vonósoktettjének elsőhegedűseként szerepelt, miután a hegedűverseny zsűrijének elnöki tisztét is ellátta. Kovács Ágnes énekesi kvalitásait négy barokk áriákban csillogtatta meg, mellette ismét stílusos, autentikus stílusú vonós kíséretet hallhattuk, aminek az volt az érdekessége, hogy ugyanazok a művészek szolgáltatták, akik néhány nappal azelőtt Bartókot játszottak. Kivételesen nagy sikert aratott Mon-Puo Lee, aki Boulez Messagesquise című, hét csellóra írt művének szólistája volt, a kiváló fiatal művész kotta nélkül, felvillanyozóan játszotta nehéz szólamát. A műsor és az egész fesztivál legutolsó száma - ráütésként a kezdő darabra, a Káoszra - szintén francia barokk szerző, Leclair szép hangzásokkal teli, Vivaldi nyomdokain járó g-moll hegedűversenye volt, ezt Kelemen Barnabás barokk hegedűn, korabeli vonóval, régizenészekre jellemző stílusban adta elő, tán kissé túlságosan is a virtuóz elemekre koncentrálva.

A fesztivál legfontosabb üzenete talán a nyitottság volt: a szabad átjárás korok, műfajok, komponálási és játékstílusok között, hogy így is lehet, valójában így kell; odafigyelni mindenre, igyekezni befogadni és továbbadni mindazt, ami a világban történik.