Iszappakolás káros mellékhatásokkal

Publikálás dátuma
2019.08.03. 16:00
Csepeli víztisztító telep
Fotó: H. Szabó Sándor / ORFK
Miközben néhány Fidesz-közeli vállalkozás politikai hátszéllel mesés vagyonokat csinál a külföldről behozott szennyvíziszapból, Budapest lassan belefullad a fővárosi szennyvíztisztítókban keletkező szennyezőanyagba.
Az egerszalóki, majd a székesfehérvári szennyvíziszap-importól szóló hírek árnyékában kis híján elsikkadt, hogy a főváros hosszú évek óta megoldatlan szennyvíziszap-problémával küzd, és a budapesti tapasztalatok az összes olyan érvet megcáfolják, amellyel a behozatalt az illetékesek indokolni próbálták. A szennyvíziszap a tankönyvi definíció szerint a kommunális (lakossági) vagy ipari szennyvíz tisztítása során képződő szilárd vagy folyékony hulladék. Kulcselem, hogy mindenképpen hulladékról – az összetételtől függően sok esetben nehézfémeket, gyógyszermaradványokat, antibiotikumokat, kábítószerek bomlástermékeit, szerves szennyezőket stb. tartalmazó veszélyes hulladékról – van szó, amelynek behozatalát a hatályos törvények csak feldolgozási célra engedélyezik. A feldolgozás azt jelenti, hogy a folyamat révén a piacon értékesíthető termék keletkezik a hulladékból – ez az a feltétel, amit a budapesti szennyvíziszap esetében nem sikerült teljesíteni (részben ugyanazoknak a cégeknek, amelyek a vidéki hulladékimportban is érdekeltek). Budapest kapcsán a dilemma a legkorszerűbbnek számító, uniós támogatásból épült Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep kapcsán merült fel a legélesebben. A csepeli üzemben évente mintegy 40-60 ezer tonna iszap keletkezik, és termelődő hulladéktól a szennyvíztisztító üzembe helyezése óta, vagyis több mint egy évtizede nem sikerül(t) megnyugtató módon megszabadulni – annak ellenére sem, hogy a feldolgozást az első években az EU is támogatta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy hulladékégetőben semmisítik meg a képződő szennyvíziszapot, ami önmagában meggyőzően demonstrálja a kihívás nagyságát: ha egy magas víztartalmú, éghető anyagokat alig tartalmazó hulladékot a legdrágább eljárással, égetéssel akarják ártalmatlanítani, annak aligha lehet egyéb racionális magyarázata, mint hogy nincs más megoldás. Az égetőmű-építést szintén uniós forrásból kívánta finanszírozni az Orbán-kormány, de egyrészt az ötlet jelentős lakossági ellenállásba ütközött a helyszínül kiszemelt Ócsán, másrészt a felkínált formában az EU sem lelkesedett az ötletért, leginkább amiatt, mert a szennyvíziszapnak túlságosan kicsi az energiatartalma, ezért hulladékkal kellene együttégetni. A szennyvíziszaphoz a saját mennyiségének ötszörösét kitevő szilárd kommunális hulladékot kellene hozzákeverni az éghetőség biztosítása érdekében. Az uniós finanszírozással kapcsolatos aggályokat Jávor Benedek volt EP-képviselő tárta föl. Szerinte az égető 60-80 milliárd forintba kerülne, ami nagyjából a főváros éves költségvetésének harmada-negyede. A Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat 50 milliárd forint uniós támogatást igényelt a projekthez 2017 őszén, az önrész biztosításához pedig a kormány hitelt vett föl az Európai Beruházási Banktól. Jávor úgy tudja, a Bizottság komoly kifogásokat fogalmazott meg: Európában maga az égetés is nemkívánatos, ráadásul ebben az esetben még energiát sem terhelne, pontosabban a lakossági szemét hozzákeverésével előállított energiát is az égető használná föl a nedves szennyvíziszap szárításához. A brüsszeli reakciókból világosan látszott, hogy ilyen célra nem fogunk pénzt kapni az EU-tól, ezért az Orbán-kabinet – hitelfelvétel ide vagy oda – a közelmúltban szép csendben elállt a támogatási igénytől. A szennyvíziszap kérdése azonban ettől még nem oldódott meg. A képződő hulladékot a 24.hu írása alapján jelenleg a dél- és az észak-pesti szennyvíztisztító is egy Hatvan melletti lerakóra szállítja, és ott – díj ellenében – lerakja, ami jelzi, hogy a szennyvíziszap nem termék, amiért a piacon pénzt adnak, hanem hulladék, amelynek a lerakásáért fizetni kell. A lerakásos ártalmatlanítás helyi források szerint szorosan összefügghet a Hatvan városát időről időre beborító bűzfelhővel, amely miatt rendőrségi nyomozás is indult - érdekesség, hogy pontosan ugyanez a jelenség tapasztalható Székesfehérvárnak a szlovéniai szennyvíziszapot befogadó lerakóhoz közeli részén.

Vidéki próbálkozások

Ahogyan a magyar főváros a hatvani lerakással, úgy külföldi nagyvárosok is a tőlük minél távolabbi elhelyezéssel próbálnak megszabadulni a szennyvíziszaptól. Ennek a törekvésnek lett az egyik célpontja Székesfehérvár, ahová a hírek szerint több mint 50 ezer tonnányi szennyvíziszap érkezett Horvátországból és Szlovéniából. Cser-Palkovics András, a város fideszes polgármestere az első információk hatására kikelt az egyébként legalább egy éve akadálytalanul zajló hulladékimport ellen, sőt rendkívüli képviselő-testületi ülést is összehívott az ügyben, közben azonban látható igyekezettel próbál egyensúlyozni a vizsgálatot, illetve az iszap haladéktalan eltávolítását követelő ellenzéki vélemények, valamint az iszapot átvevő fehérvári cég érdekei között, eljutva addig a mintavétel és analízis híján légből kapottnak tűnő állításig, hogy a lerakott szennyvíziszap nem veszélyes. Fehérváron egyébként a hivatalos álláspont szerint talajjavító anyagot állítanak elő a szennyvízből – ez az a „termék”, amelyre nincs valódi piaci kereslet (ráadásul a jellegéről is megoszlanak a vélemények: a földdel kevert szennyvíziszap a szakértők szerint nem más, mint a hulladék hígítása, amit a törvény tilt). Nem kevésbé ellentmondásos az egerszalóki történet sem, ahol egy szintén erősen beágyazottnak tűnő cég az egerszalóki gyógyfürdő szomszédságában évi 200 ezer tonnányi, vagyis Budapest éves „termésének” a háromszorosára rúgó szennyvíziszapból kíván úgymond talajjavító anyagot készíteni. Ez az eljárás a környezetvédők szerint a lerakás törvénytelen alternatívája: addig hígítják az anyagot föld, mészpor és egyéb összetevők hozzákeverésével, amíg a szennyezőanyag-koncentrációja olyan mértékben lecsökken, hogy már „talajként” (és nem hulladékként, a szükséges díjak illetve a lerakási járulék kifizetése nélkül) rakható le. A műveletből kiolvasható a hulladékimport üzleti modellje: az importőr pénzt kap a veszélyes anyag elszállításáért, majd addig bűvészkedik vele, amíg az „elveszíti hulladék jellegét”, így úgyszólván költségmentesen tud megválni tőle. A lerakott szennyvíziszap ugyanakkor a hígítás után is sok környezeti kockázatot rejt: nem véletlen, hogy az eljárás – ha minden fázisát annak nevezik, ami a valóságban történik – illegális. A kormány most mindenesetre a behozatali engedélyek felülvizsgálatát ígéri, arról viszont nem esett szó, mi lesz az eddig behozott importhulladékkal Székesfehérváron.

Száguldozás két keréken szabályozás nélkül

Publikálás dátuma
2019.07.28. 17:08

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Elektromos rollerek, segwayok – egyre jobban terjed az új közlekedési forma a fővárosban, és elindult a közösségi kölcsönzés is. Csakhogy a szabályozás egyelőre hiányzik, egyes típusokkal akár 40 km/órás sebességgel is lehet haladni – gyakran a járdán, a gyalogosok között cikázva.
Újraírhatják a nagyvárosi közlekedés szabályait a rohamosan terjedő, hibrid elektromos kétkerekes járművek, az elektromos rollerek, segwayok. Legalábbis nem lesz más választása a hatóságoknak: ugyan ezek egyes típusaival akár 40 kilométer per órával is lehet száguldozi, ám a hatályos KRESZ-ben nincsenek nevesítve. Így elvileg rájuk nem vonatkozik a KRESZ, illetve nem lehet megtiltani, hogy járdán is használják azokat a gyalogosok között száguldozva. Bár a magyar fővárosból egyelőre nem tudni súlyos balesetről, a tömegszerű használat mellett idő kérdése, hogy megtörténjen a baj. Ugyanakkor a járművek támogatói szerint megfelelő szabályozás mellett a jövő egyéni városi járművei lesznek, mivel rendkívül mobilisak, környezetkímélőek, ráadásul nagy mennyiségű autós közlekedést váltanak ki. Sőt, ezen túlmenően csökkenthető velük a súlyos balesetek száma: bár nem megfelelő használat mellett "rizikós" járművekről van szó, ám amerikai felmérések szerint a súlyos, netán halálos balesetek száma éppenséggel jóval kisebb, mint például az autózás esetében. A hibrid elektromos járművek emellett rendkívül praktikusak: az elektromos roller, a kisebb segwayok kis helyen férnek el, fel lehet velük szállni metróra, villamosra, majd onnan meglehetősen gyorsan lehet eljutni a célállomásra. Nem véletlen, hogy egy részüket külföldön már hivatásos célra is használják: a turisták és a polgári felhasználók mellett a rendőrségnek is vannak ilyen járőregységei, de például a mozgássérültek életét is nagyságrendekkel könnyítheti egy ilyen jármű. Ami hátrány: a motoros kis járművek egyelőre igencsak drágák, legalábbis egy használt biciklihez képest. Az elektromos rollerek árai valahol 50 ezer forint környékén kezdődnek és a határ a csillagos ég, bár a jobbja 100 ezer forint fölött kel el. A kisebb mini segway esetében 30-40 ezernél kezdődnek az árak, míg az egykerekes segwayokért nagyjából 200 ezer forint körül kell fizetni. Ami ennél nagyobb probléma, az az üzemeltetés, a használat. A kátyús, bukkanós utakkal – Budapesten akad belőle éppen elég - már nehezen boldogulnak a kis méretű kerékkel szerelt járművek, így a menetstabilitásuk is korlátozottabb, mint a kerékpáré. Kora reggel a Duna parton. Az Árpád híd és a Margit híd közötti néhány kilométeres kerékpárúton legalább négy elektromos roller megy el mellettem. Az egyiknek találomra utánaeredek: bár e sorok írója rendszeres bringás, rövid távon is nehezen tudja vele tartani a tempót. A roller láthatóan legalább 35 kilométer per órával megy, sokkal gyorsabban, mint egy átlagos biciklis. Bukósisakot egyik roller-robogóson sem látni. A kerékpárút a Batthány tér után gyakorlatilag véget ér, az ember választhat, hogy a Fő utca felé az elkerülő kerékpársávot használja – azaz kimegy az autók közé – vagy egy hosszú szakaszon a járdát választja, amit meglehetősen szerencsétlen mód évekkel ezelőtt kijelöltek arra, hogy egyszerre legyen – megosztva – járda és kerékpárút. Az elektromos rolleresek itt is gyakorlatilag lassítás nélkül cikáznak az amúgy is jellemzően figyelmetlenül ténfergő turisták között. Valamivel később, a körúti járdán egy elektromos egykerekűs fiatalember suhan el: legalább 20 kilométer per órával szlalomozik a gyalogosok között, dacára annak, hogy a KRESZ szerint kerékpárral is csak szükséghelyzetben – ha az útburkolat sérült és nem alkalmas a kerékpáros közlekedésre – és csak 10 kilométeres sebességgel lehetne haladni, mivel ez az a sebesség, amivel még biztonságosan meg lehet állni a gyalogosok között. Külföldön már komoly indulatokat szított az új jármű terjedése, különösen, hogy 2017-től elindultak a közösségi elektromos roller-kölcsönzők. A kölcsönzés renkdívül kényelmessé és gyorssá tette a rollerhasználatot: az ember csak letölt egy telefonos applikációt, majd azon keresztül megnézi, hogy a közelében éppen hol található "letett" roller, odamegy, közlekedik vele ameddig akar, majd telefonon fizet a használatért és végül a rollert megint csak otthagyja, ahol akarja. A kölcsönzés és a tömeges rollerhasználat nyomán hirtelen magasra szökött a baleseti ráta. A businessinsider idézi: felmérések szerint 2018-ban csak az USA-ban 1500 balesetet történt elektromos rollerezés közben, és több haláleset is volt. A balesetek gyakran úgy történnek, hogy a nagy, 30-40 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedő roller kicsi kereke valamilyen bukkanóra hajt. Míg a kerékpár nagyobb kereke az ilyen terepakadályon átgördül, a roller fennakad, majd ezt követően szinte ledobja magáról az utasát. Ennél összetettebb képet mutat a Portlandi Közlekedési Hivatal által nemrég publikált friss felmérés. Eszerint ugyan a rolleresek között valamivel nagyobb a balesetek átlaga, mint a már bevett tömegközlekedési eszközöknél, ám előbbiek estében arányaiban jóval kevesebb a súlyos sérülés.
Magyarországon, elsősorban Budapesten is immár sok ezren közlekednek elektromos rollerrel (valamivel kevesebben segwayjel), illetve nálunk is elindult a közösségi roller kölcsönzés. Így nálunk is elszaporodtak a járdán, nem ritkán 20-30 kilométer per órával száguldozók, különösen, hogy a rollerek használói a legtöbb esetben a bulinegyed turistái. Végül pár hónapja Belváros-Lipótváros Önkormányzata úgy döntött, hogy lép az ügyben: egy rendeletben közterületi értékesítésnek nyilvánította a rollermegosztó szolgáltatást, majd erre hivatkozva begyűjtötte a kerületben szétszórt, néhány tucat járművet és azokat csak közigazgatási eljárás után adta vissza a szolgáltatónak (a Lime-nak), amely viszont "kivonult" a kerületből. Érdeklődésünkre a kerület leszögezte: már a Lime rollerszolgáltató tervezett megjelenésekor jelezte, hogy nem hagyja, hogy szabályozatlanul, a gyalogosokat veszélyeztetve induljon el a kerületben a szolgáltatás. Szerintük ugyan a Lime a fővárosi próbaüzem alatt sem jelölte be az V. kerületet, mint szolgáltatási területet, de nem is tett semmit annak érdekében, hogy a felhasználói ne jöjjenek be a kerületbe szabálytalanul. Ez vezetett el végül a közigazgatási eljáráshoz. Hangsúlyozták ugyanakkor: a saját eszközzel - elektromos rollerrel - való közlekedés egyáltalán nem tiltott a kerületben, a környezetbarát, elektromos eszközök terjedését maga a kerület is támogatja, ám szerintük szükséges a külső motoros hajtással ellátott segwayre vagy egyéb, személyek szállítást biztosító, jelenleg jármű kategóriába nem besorolt személyszállító eszközökre megfelelő szabályozást kialakítani. A kerület már 2018-ban kezdeményezte, hogy megfelelően szabályozzák az elektromos hajtású eszközöket a KRESZ-ben. Az ügyben megkerestük a Lime-ot is, ám ott csak annyit mondtak, hogy "a Lime minden esetben tiszteletben tartja a helyi működési szabályokat, és helyi szabályozásokat. Az önkormányzatokkal, városvezetéssel és helyi közösségekkel együttműködve igyekszik a lehető legjobb szolgáltatást nyújtani felhasználói részére." A Belváros Önkormányzatánál viszont elmondták: tárgyalásokat folytatnak különböző szolgáltatókkal a lehetséges működési feltételekről, a Lime-al is már tavaly év vége óta egyeztetnek, ám magyar székhelyű vállalkozás is érdeklődik a szolgáltatás bevezetésével kapcsolatban. Hogy végül melyik lesz a befutó, az még a jövő zenéje.

Ötletek

Az V. kerület elképzelései szerint a járdán legfeljebb a gyalogosok sebességére képes eszközök maradhatnának, illetve nagyméretű eszközöknek szintén nincs helyük ott. Az óránkénti 25 kilométeres sebességre is képes járművek helye a kerékpársávban vagy úton van, illetve a mellékutakon. Főútra ugyanakkor ezekkel az eszközökkel nem szabadna kimenni. A 25 kilométernél nagyobb sebességre képes járművek ellenben egyértelműen az utakon kell, hogy közlekedjenek.

Nagyvárosi fiatalok álmodták újra a falvakat

Publikálás dátuma
2019.07.28. 13:00

Fotó: Lakos Máté
Amikor a budapesti Szent István Egyetem Tájépítészeti Karának hallgatói és csapatvezető tanáraik július közepén megérkeztek Tokaj-Hegyaljára, azon belül is Vámosújfaluba, a helyiek borral és pálinkával kínálták őket. – Egy kis törkölyt? – kérdezte az egyik nyugdíjas férfi. – Mi az a törköly? – kérdezett vissza a budapesti egyetemista. Kulturális szakadéknak ugyan nem nevezhető mindaz, amit a fenti párbeszéd sugall, de azért részben jellemzi azt a kiinduló állapotot, amit a Hello Wood projektben résztvevők mindkét oldalról tapasztalnak. A tokaji borvidéken immáron harmadik alkalommal megrendezett egy hetes Építész Mustra idején a hazai építészképzést nyújtó felsőoktatási intézmények és a Magyar Képzőművészeti Egyetem több mint száz hallgatója érkezett hét faluba, hogy tíz új, fából készült alkotással gazdagítsa a környéket, és az ott élőket. Mindezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy egyszer csak megjelennek az építész hallgatók, felhúznak egy installációt, majd továbbállnak. A Hello Wood-program már a résztvevő intézmények oktatási anyagának részévé vált, és egy egész szemesztert szentelnek az előkészítésnek, a tervezésnek, majd a mű létrehozásának. A tíz résztvevő egyetem sorsorlással „kapja meg” azt a falut, ahová egy, az ottani múlthoz, helyi legendáriumhoz, netán a település híres szülöttéhez – vagy mint a korábbi években volt, épp egy kedves gólyájához – kötődve megszületik az alkotás. A kurzus ötletgazdái az elmúlt évek tapasztalatai alapján eljutottak odáig, hogy jövőre már nem csak építész és képzőművész, hanem andragógus (felnőtt oktató) és szociológus hallgatókat is bevonnak majd a munkába: az ő dolguk az lesz, hogy elmélyülten és alaposan feltérképezzék a helyi közösségeket, és megtalálják azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekhez majd tervező és építő munkát végző építész, építőmérnök, képzőművész és tájépítész hallgatók hozzátehetik a maguk reflexióit.
Hogy miként talált egymásra egy-egy építési projekt kapcsán az „idegen” - zömmel budapesti - és a „helyi” ember, arra több jó példát is találtunk ottjártunkkor. Tolcsván, a falutól egy-másfél kilométerre hajdan egy termálvizes parasztfürdő működött: a kopott bádogkád, a beomlott fűtőház nyomai ma is erre emlékeztetnek, miközben a terepet már rég benőtték a fák és az aljnövényzet. Dévényi Tamás, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának mestertanára vezetésével a hallgatók az egykor virágzó fürdőt, és a mára elnéptelenedett Tilalmas elnevezésű részt igyekeztek visszakapcsolni Tolcsva életébe. Olyan megoldást kerestek, ami alapvető változást hozhat a közösség életében, és a tábor keretein belül is megvalósítható. Munkájukkal vissza akarták adni a falunak azt, ami egyszer az övé volt. Az installáció tervét az a gondolat ihlette, hogy a felnőttek ritkán kapnak játékot, a csapat ezért döntött a különleges formájú, U-alakú tekéző megépítése mellett. A Tilalmast az ott álló egykori táncházzal és más épületekkel együtt az évtizedek alatt birtokba vette az erdő, amelyből csupán egy keskeny sávot hódítottak vissza, minden más érintetlen maradt, csupán táblákon jelzik, hogy egykor milyen élet folyt azon a helyen. - Nagyon érdekes, hogy miként fogadnak egy ilyen társaságot ma egy vidéki helyszínen, és a válaszom erre az, hogy elképesztő szeretet és odafigyelést tapasztaltunk mindenütt – mondta lapunknak Pozsár Péter, a Hello Wood stúdió és az Építész Mustra egyik alapítója. A tolcsvai Tilalmashoz vezető utat, ami egy óriási dzsumbuj volt, a polgármester segítségéve a helyiek tisztították ki, hozták a munkagépeket, darálták le a hulladék faanyagot, ami végül a gesztenyesori sétány talajtakarója lett. Azt sugallták ezzel: ha valaki idejön messziről, energiát fektet abba, hogy felkutassa az ő falujuk egy historikus részének a múltját, a megépít valami olyat, ami az ő életüket színesebbé teszi, akkor ők is e mellé állnak, kétkezi munkával, barátságos szóval, együttműködéssel. - De ez alapvetően jellemző volt a többi helyszínre, mire ideérkeztünk, előkészítették a helyszínt, volt, ahol megcsinálták a betonalapokat, és a mustra ideje alatt is folyamatosan törődtek az egyetemistákkal: nemcsak a bort hozták, de azt is elmesélték nekik, hogyan készül. Az együttműködés révén nyitva maradt a kapu arra, hogy később is visszatérjenek az alkotók és az is bizonyos, hogy az így elkészült munkákat az itteniek is jobban a magukénak érzik, törődnek vele, gondozzák: ha kell újrafestik a fát, ha kell, kigyomlálják a gazt.

Játszóvártól kockamoziig

Erdőbényén a Debreceni Egyetem csapata olyan építményt emelt, amely ötvözi a híd és a kilátó funkcióit. A Magyar Képzőművészeti Egyetem tagjai ugyanitt egy árnyat adó alkotással igyekeztek ideális közösségi teret teremteni, amely a furmintra reflektál. A Széchenyi Egyetem hallgatói Erdőhorvátiba álmodták meg a Négyszögletű Kerekerdő mese ihlette installációjukat: a patakparton, egy régi kovácsműhely mellett építették fel az alkotást, amely erdőként fogadja magába az embert. Olaszliszka is két új alkotással lett gazdagabb. A Pécsi Tudományegyetem csapata egy olyan hidat emelt, amely a látványosságon túl praktikus funkcióval bír, a korábbi hídon ugyanis nem vezetett át gyalogút. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem installációja a szociális építészet szellemiségét követi: ők egy játékra inspiráló teret alkottak a gyerekeknek. Még márciusban meglátogatták a helyi iskolát és óvodát, beszélgettek a gyerekekkel, és megkérték, rajzolják le a tökéletes játszóteret: az ő ötleteik alapján készült el a homokozóval egybeépített vár.
A Budapesti Műszaki Egyetem csapata Szegilong határában egy csodálatos panorámával rendelkező magaslatra borozóteraszt álmodtak. Az építmény szerkezetét apró lyukak szabdalják, ezek éppen akkorák, mint egy parafadugó. Ha valaki felmegy az installációhoz, kibont egy palack bort, a dugót belenyomhatja a szerkezetbe, emléket állítva a pillanatnak. Az emlékezés motiválta a Soproni Egyetem csapatának tagjait is, akik Tokajban felépített installációjukkal Makovecz Imre híres granica fedésű közösségi házát igyekeztek megmenteni az utókor számára. Tolcsván a fentebb említett tilalmasi tekepályán túl egy másik alkotás is elkészült: a Budapesti Metropolitan Egyetem egy kockaváz szerkezetű, többfunkciós pavilont emelt a Szirmay-Waldbott-kastély hátsó kertjében. Az installáció egyik oldala mozivászonként funkcionál, a kockában pedig szabad ég alatti tanodát rendeztek be. A vetítési lehetőséggel felidézték a településen egykoron működött mozit, másrészt Tolcsva híres szülötte, a 20th Century Fox filmstúdiót alapító William Fox emléke előtt tisztelegtek. A Szent István Egyetem Tájépítészeti Karának hallgatói és tanárai Vámosújfalu különleges fekvését foglalták bele alkotásukba: két vízfolyás találkozásánál, egy kiszögellésben készült el a Zemplén hullámos hegyvonulataira, és a Bodrogra is emlékeztető közösségi tér, amely találkozási pontot jelent a helyiek számára.
Szerző
Témák
falu
Frissítve: 2019.07.28. 13:04