A legyőzhetetlennek hitt rekordokat döntögető sportolók titka

Az emberi teljesítőképességet „hivatalból” feszegető sportolók évtizedről évtizedre feljebb teszik a lécet. Most éppen egy magyar fiú bizonyította, hogy nincs megdönthetetlen rekord, újra reflektorfénybe helyezve a kérdést: vajon hol van az emberi teljesítőképesség határa?

„Gyorsabban – Magasabbra – Erősebben” – amikor a 19. század végén ezt választották az olimpiákat felélesztő mozgalom hármas jelszavának, valószínűleg nem gondolták, hogy több mint egy évszázaddal később is sportolók ezreinek mindennapjait határozza meg a mantra. A világcsúcsok sorra dőlnek, pedig sok olyan eredmény volt már, amiről azt gondolhattuk, nem lehet túlszárnyalni őket, az ember elérte teljesítőképessége csúcsát. Legutóbb épp egy magyar fiú bizonyította be a világnak, hogy ez nincs így. A 19 éves Milák Kristóf 200 méteres pillangóúszásban döntötte meg a dél-koreai világbajnokságon az úszólegenda Michael Phelps 10 éves, azóta betiltott „cáparuhában” elért, éppen ezért megdönthetetlennek hitt rekordját, méghozzá ebben a műfajban nagynak számító, 78 századmásodperces különbséggel.

Arról, hogy miképpen lehetséges egyre magasabbra tenni a lécet és hogyan tolódnak ki az emberi teljesítőképesség határai, dr. Jákó Péter címzetes egyetemi docens, a Sportkórház sportorvosa azt mondja: „Nem lehet egyetlen konkrét dologra visszavezetni, hogy javul a teljesítőképesség, kitolódnak a határok. Ez egy komplex fejlődés eredménye, aminek része, hogy fejlődik a sportorvoslás, és komoly szakmai csapat veszi körül az élsportolókat. Pszichológus, dietetikus, masszőr, sportorvos, fizioterapeuta támogatja és trenírozza őket. Közben egyre pontosabban tudjuk mérni a teljesítményüket is, ami lényeges ott, ahol századmásodperceken múlhatnak sikerek. Sok sportban változik a pálya összetétele, ami szintén szerepet játszik a javulásban.

A sportolók speciálisan számukra fejlesztett étrendet követnek és figyelniük kell arra is, mennyit alszanak, hogyan pihennek. Mindezek hatására mindig képesek picit jobban teljesíteni, de ez nem pusztán annak a következménye, hogy fizikailag fejlődnek.”

Az utóbbi évtizedben rengeteget fejlődtek az állapotfelmérő és a regenerációs módszerek, utóbbiak egyre rövidítik az időt, amely alatt a sportoló „újraépül” egy nagyobb teljesítmény, megterhelő edzés vagy verseny után – erősíti meg dr. Lénárt Ágota, az olimpiai csapat sportpszichológiai csapatának vezetője, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője. „Magyarországon ez még kevésbé kihasznált lehetőség, mint külföldön. Kanadában a hokijátékosok például miután lejönnek a jégről, több ellenőrző vizsgálaton is átesnek. Utána kapnak egy tervet arról, hogy milyen egyénre szabott kezeléseken kell részt venniük. Különböző eszközökkel az alvásuk minőségét is figyelik, majd reggel ismét elvégeznek rajtuk néhány mérést, ennek függvényében határozzák meg, hogy szükségük van-e még valamilyen kezelésre. Majd ismét jégre lépnek, de ennyi minden történik két edzés vagy meccs között” – magyarázza Lénárt Ágota, és kiemeli: mindehhez természetesen elengedhetetlen egy stáb, amely folyamatosan a sportolókért dolgozik.

Az edzésmódszerek is rengeteget változtak az utóbbi időszakban. Magyarországon éppen Hosszú Katinka fejlődése, majd elképesztő eredményei kapcsán kezdtek el arról beszélni, hogy lehet ezt másképpen is csinálni, mint korábban hitték, versenyzéssel is lehet még nagyobb versenyekre készülni. „Óriási forradalom van az edzésmódszertan területén is, olyan tételek dőlnek most meg, amiket évtizedekig nem kérdőjeleztek meg. Korábban élesen elvált az alapozás, a felkészülési és a versenyidőszak, ma már ez nem feltétlenül van így. Ezzel összhangban egyre több az olyan sportág, ahol szinte egész évben versenyeznek, nincsenek hosszú pihenőidőszakok. Mindez nyilván folyamatosan tovább alakítja az edzésmódszereket” – teszi hozzá dr. Lénárt Ágota.

A gyakori versenyekkel az a probléma Jákó Péter szerint, hogy egy-egy sérülés után sokkal rövidebb időt kap a sportoló a regenerálódásra, nem tudnak annyit pihenni, amennyire szüksége lenne, hiszen nem akarnak lemaradni. „A szívizomgyulladások 90 százaléka az élsportolóknál egy banális felső légúti hurut szövődményeként alakul ki, mivel nem hagynak elég időt a gyógyulásra, helyette a hőemelkedés és az enyhe tünetek mellett kezdenek edzeni, versenyezni. Gyakran ez áll a sportolás közbeni szívritmuszavar vagy a hirtelen szívhalál hátterében is” – mondja.

Kiből lehet bajnok?

A munka gyerekkorban kezdődik, minden nagy bajnok ekkor kapja meg azokat az alapokat, amikre később építhet. Jákó Péter úgy véli, elméletileg lehetséges úgy trenírozni az emberi testet, hogy egymás után döntse meg a korábbi rekordokat, de a gyakorlatban ezzel a kijelentéssel óvatosan kell bánni. Az élsportban az utóbbi időben elterjedt tendencia, hogy minél korábban szakosodjanak a gyerekek úszásra, futásra, ökölvívásra stb. Így akár már 5-6 évesen versenyeztetik őket, ami sportorvosi szempontból „teljes zsákutca”. „Tíz-tizenegy éves korig csak arra kellene figyelni, hogy minél harmonikusabban fejlődjenek a képességek, csak ezután kezdődhetne a komolyabb edzés a sportág követelményeitől függően. Mikor a hatvanas évek elején sportorvosként kezdtem dolgozni, jóval kevesebbet tudtunk arról, milyen élettani követelményei vannak az egyes sportágaknak. Mára nyilvánvaló, hogy van, ahol az erő, máshol az állóképesség, megint máshol az egyensúlyérzék a fontos. Ezek azonban csak a felnőttek esetében igazak, a gyerekeknél mindent fejleszteni kell, nem elég csak egyikre vagy másikra figyelni” – szögezi le Jákó Péter.

Ugyanakkor az idejében elvégzett vizsgálatok nem feleslegesek, jelenti ki Lénárt Ágota, legalábbis akkor, ha valaki élsportoló, olimpikon vagy éppen világcsúcstartó szeretne lenni. „Előfordul, hogy 15-17 éves korban, amikor a gyerek már akár 10 évet is eltöltött egy sportágban, kiderül, hogy nem alkalmas arra, hogy az élvonalba kerüljön. Pedig antropometriai és nyugalmi vizsgálatok segítségével már 7-8 éves korban megállapítható, hogy a gyerek miben lesz jó, a teste mire alkalmas, és mire kevésbé. Az lenne jó, ha minden gyerek, aki élsportoló szeretne lenni, átesne egy ilyen vizsgálaton, mert akkor ki lehet jelölni azokat a sportágakat, amiben jó lesz. Ettől még persze, ha szereti és élvezi, csinálhat olyasmit, amiben nem fog világszínvonalon teljesíteni, csak nem szabad irreális elvárásokat támasztani” – mondja a pszichológus. Ha ez később derül ki, amikor már több évet rááldozott valaki egy sportágra, mentőötletként át lehet nyergelni valami másra – lett már például kiváló műugró tornászból.

De a terhelés-élettani laborokban a különböző betegségek mellett könnyen kiderülhet az is, hogy valaki egyszerűen nem terhelhető tovább, „nincs benne több” fizikailag – ez gyakran előfordul felnőtt sportolókkal is, akiktől az edzők, a csapat, a külvilág egyre csak várja a kiugró eredményt, ami valahogy nem jön. Az ítélet, hogy valaki „biológiailag nem fejleszthető tovább”, a kívülálló szemével szívtelenül hangozhat. Ugyanakkor Lénárt Ágota szerint ennek az az előnye, hogy így az edzők nem „bántják” tovább a sportolót azzal, hogy motiválatlan, nem tesz meg mindent, nem hozza ki magából a maximumot, el kell fogadni, hogy az illető a teljesítőképessége csúcsánál jár. Ugyanakkor ezek a vizsgálatok sok esetben kezelhető, javítható egészségügyi problémákra világítanak rá.

Nem minden a genetika

A tudományos alapú kiválasztással egyes országok viszont hajlamosak átesni a ló túloldalára. Kína például egészen példátlan „tehetségvadászatba kezdett, miután elnyerte a 2008-as olimpia megrendezésének jogát, mivel a programban szereplő sportágak gyakorlatilag kizárólag nyugati eredetűek, a dzsúdó és taekwondo kivételével, a legtöbbnek hagyománya sem volt az országban. Így egészen kis gyerekeket kezdtek vizsgálni, hogy megtudják, ki milyen sportra lehet a legalkalmasabb. A kiválasztottakat 6-7 éves koruktól a szüleiktől szeparálva, kőkemény módszerekkel, bentlakásos sportiskolákban készítették fel a nagy megmérettetésre. A pekingi olimpia a kínai sportiskolák sikerességét bizonyította, a házigazda ország magasan nyerte a résztvevő nemzetek éremtáblázatát, 51 aranyéremmel. De a különböző emberi jogi szervezetek már ekkor is figyelmeztettek, hogy mindez sok szempontból is aggályos.

Ráadásul a tudományos módszerekkel „kiválasztott” gyerekek nem biztos, hogy valóban sikeres élsportolók lesznek. Jákó Péter úgy látja, óriási a tévedés lehetősége, és a magasan képzett genetikusok hangsúlyozzák is, hogy a genetika nem határozza meg valakinek a sorsát, az nem garancia semmire, csak egy lehetőség, amin változtathatnak a környezeti tényezők. Nem biztos, hogy valóban magas lesz például az a gyerek, akivel kapcsolatban ezt jósolják, és ha igen, akkor sem biztos, hogy tehetséges. Vannak elképzelések arról, hogy milyen az ideális alkatú vízilabdázó vagy kosaras, de mindig vannak a sémától elütő sportolók, akik ugyanúgy lehetnek világklasszisok.

Ennek persze ára van. Az élsportolóknak azzal is számolniuk kell, hogy évtizedek múlva komoly egészségügyi problémáik lesznek a korábbi túlhajszoltság miatt. „Az élsport nem egyenlő az egészségvédő mozgással, sporttal. Míg utóbbi bizonyítottan eredményes a cukorbetegség és a magas vérnyomás megelőzésében is, addig az élsportnak hosszú távon komoly egészségkárosító következményei lehetnek. Kialakulnak krónikus, ízületi, mozgásszervi betegségek” – mondja Jákó Péter. A sportorvos úgy ítéli, sok rendellenességet mára nagyon alaposan szűrnek, hogy időben kiderüljön, ha probléma van.

De nem csak a betegségek szűrése lépett nagyot az utóbbi évtizedekben, a doppingszerek vizsgálata is egyre pontosabb és alaposabb, bár ezen a területen mindig tapasztalható egy kis lemaradás. A legújabb doppingszerek csak bizonyos idő után kerülnek fel a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség friss listájára. „Emlékszem, mikor 1972-ben bevezették az első nagy doppingvizsgálatot, akkor még szinte gyerekcipőben járt a vizsgálat és a diagnosztika. Azóta ez világiparrá fejlődött ki, mindkét oldalon” – fejti ki a sportorvos. Nem véletlen, hogy a világcsúcsok története sok esetben összefonódik a doppingszerek fejlődésének történetével, a nagy rekordokat sokszor követték nagy lebukások. (Lásd keretes írásunkat.) Ugyanakkor a sportolói teljesítmények folyamatos javulása biztosan nem magyarázható egyszerűen a doppingszerek fejlődésével, a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Lélek nélkül nem megy

Nagyon fontos a pszichológiai tényezők szerepe is. Először az 1950-es években kezdtek el az élsportolók lelkével is foglalkozni, amikor a hidegháború sok csatája a sportpályákon zajlott, az USA-ban és a szocialista országokban is felismerték a pszichológiai segítség fontosságát. Ennek megfelelően Magyarországon is már viszonylag korán fordulhattak a sportolók pszichológus szakemberekhez, de még mindig van hová fejlődni. Lénárt Ágota úgy véli, fontos lenne, hogy mindez központilag legyen szervezve, vagyis legyen egy regiszter azokról a szakemberekről, akik valóban rendelkeznek azzal az elméleti és gyakorlati tudással, ami ehhez a szakterülethez szükséges. Az edzők pedig ne mondhassák, hogy nem akarnak például sportorvossal vagy pszichológussal dolgozni, de igényeik szerint válogathassanak a szakemberek közül.

A lelki tényezők fontosságát ma már senki nem vitatja, sőt Lénárt Ágota azt mondja, kicsit túl sokszor is hangzik el, hogy „minden fejben dől el”. Valójában végezhet egy sportoló bármilyen alapos mentális felkészülést, ha fizikailag nem elég edzett. Vagyis egy igazi csúcsteljesítményhez a testi és a mentális felkészültségnek egyaránt meg kell lennie. A sportpszichológusok sok különböző módszer mellett a mentális tréningre helyezik a hangsúlyt, amelynek során a sportoló sok ezerszer gyakorolja be fejben a megfelelő mozdulatsorokat, amire a versenyen szüksége lesz, ezek a kész sémák, forgatókönyvek sokat segíthetnek a hibák kiküszöbölésében.

A világcsúcsok döntögetésének terhe sok sportágban jelen van, hiszen igazán mély nyomot a sporttörténelemben egy olimpiai vagy világbajnoki cím mellett ezzel lehet hagyni. „Van olyan sportoló, aki izgul ezen, de vannak olyanok is, akik a pillanatnyi állapotukból szeretnék a lehető legjobbat kihozni, nem várnak maguktól lehetetlent. Ez utóbbi stratégia szokott jobban működni, mert nem tesz pluszterhet a sportoló vállára” – mondja a sportpszichológus.

Robotok a pályán

Ma még megtippelni sem lehet, hogy hol van a sportolói teljesítmény csúcsa. Lénárt Ágota úgy gondolja, például még mindig rengeteg fejlődési lehetőség van: például, ha kitalálnak egy olyan technológiát, ami még a jelenleginél is rövidebbre szorítja azt az időt, ami alatt egy sportoló teste regenerálódik, tovább dőlhetnek a csúcsok. Mint ahogy „van még tartalék” a táplálkozástudományban vagy a sporteszközök fejlődésében is. A távolabbi jövő viszont minden bizonnyal a technológiáé. A jövővel foglalkozó kutatók szerint nem is oly sokára elképzelhető, hogy a sportolók felkészítését mesterséges intelligenciával ellátott robotok végzik majd. Speciális érzékelős ruhák folyamatosan figyelik majd a testük minden rezdülését, hogy a robot-edzők a legmegfelelőbben terhelhessék őket, miközben minimálisra csökkentik a sérülés lehetőségét. A robotika, a különböző beépített implantátumok, „alkatrészek” fejlődése igencsak bonyolulttá teheti a helyzetet. Kerékpárversenyeken több olyan eset is napvilágra került, amikor a biciklibe épített motorokkal csaltak. De vajon mit kezdünk azzal, ha az ember testébe építenek valamit, ami javít a teljesítményén? Vagy ha egyszerűen pótolnak valamit, ami „elromlott”, és az implantátum jobban működik, mint az eredeti? Nem kizárt, hogy a csalásokat elkerülendő, hamarosan a doppingszerek tiltásához hasonlóan szükség lesz ennek szabályozására is.