Országos Onkológiai Intézet;rákbetegek;

2019-08-02 09:00:00

Akiknek elengedték a kezét

Szinte semmi párbeszéd nincs a hatalom, a döntéshozók, a szervilis kórházigazgató és a daganatos betegségtől félők, a kezelés alatt állók, valamint a tünetmenetes gondozottak vagy a visszaeső betegek között. 

A párbeszéd 2019-re még messzebb került, mint valaha. Mondjuk ki: a magyar egészségügy a morális, a szakmai értékek felmutatásából 2019 júliusában, az Országos Onkológiai Intézet folyosóján elbukott. Az olykor súlyos prognózisú betegséggel küszködők egyedül maradtak.  

Emberi méltóságukban megalázott, kuporgó emberek egy szűk folyosón. Pattanásig feszült indulatok. A várakozás a betegek szervezetére tör, folyadékhiány,  komfortnélküliség, stressz. A hierarchikus kórházi struktúra szakmai, erkölcsi vaksága nem látja a szenvedő embert. A helyzetre reagáló, a hierarchia csúcsán ülő igazgató leveléből süt az érinthetetlenség, az öndicséret, a pokolnál rémesebb állapot negligálása. A fehér köpeny mindenhatósága.

A nyilvánosságon kívül nincs, aki védje a betegeket. Sem a betegszervezetek, sem a kórházban dolgozó lelkész. Az ügyet az Ombudsmani Hivatal fogja kivizsgálni, amelynek az idősotthoni vizsgálatai után megsokszorozódva bújnak elő az emberi méltóságot újra megsértő esetek. Jelezve, hogy a vizsgált terület tojik az egészre.

A menedzsment a mindenkori állami támogatást arra használta, hogy a beteg embereket pajzsként felemelve az Onkológiai Intézetbe belapátoljon minden pénzt és fejlesztést. Közben az országos hálózat mindig olyan volt, mint a kivert kutya. Otthon-közeli ellátás nincs. Az egyetemen az onkológia tizedrangú. Ezért hát Pesten van gép, szuper műtő is, de „ambulálni” képes orvos és hozzá személyzet, az nincs. Nem is lesz. Mert rezidens ide nem jelentkezik. 

De egy másik, eddig az intézet keretében ellátott betegcsoport helyzete sem jobb. Akiket szinte már asszisztált öngyilkosságra készít fel a menedzsment. Azokról a tünetmentes daganatos betegekről beszélek, akiket egy új „belső rendelet” értelmében a továbbiakban egyszerűen nem ellenőriznek évente. Ez azokra vonatkozik, akik legalább 10 éve, vagy régebben tünet- vagy daganatmentesek.

Akkor hol történjen az ellenőrzés? Mondjuk kissámlira állva, a tükör előtt? És ha mammográfiára, az érintett régiók UH vizsgálatára van szükség? És ha a beteg gyanús lesz önmagának, hol jelentkezzék? Mert ez az utasítások között - az előző évek gyakorlatával szemben - nem szerepel. Az érintetteket kilökték a további ellenőrzésre fel nem készített rendszerbe. 

És ki értékeli legközelebb a kapott leleteket? A családorvos vagy az onkológus? Milyen onkológiai protokoll szerint zajlik az eredmények összehasonlítása? A beteg régebbi lelete, egészségügyi adata az intézetben marad. Ezen adatok sorsáról mit sem tudni. De arról sem, hogy ha a betegnek szüksége lenne a régi MR leletére, mit tegyen?

Az alapellátási rendszerben szinte nincs onkológus szakvizsgával rendelkező családorvos. A családorvosnak nincs intézkedési joga sürgősséggel a daganatot felderítő ultrahang, a röntgen, a CT, az MR és más speciális vizsgálóhelyek felett. De nincs joga speciális vizsgálatokra való beutalásra sem. 

Ha a betegnek nincs pénze a magánra, akkor a kiújult betegség diagnózisának hiánya miatt meghal. A betegséggel eddig sikerrel megharcolt betegcsoport most úgy érzi, minden rozoga lépcsőfok, amire rálép, azonnal beszakad. 

Létezik a bioetikában egy fogalom: az igazságosság. Igazságos az, hogy az új betegeknek kell a hely. De látjuk, hogy bánnak velük! Igazságos az, hogy eldöntik, az intézet befogadóképességéből ki milyen mértékű ellátásban részesülhet a protokollok szerint. Valakinek képesnek kellene lenni ezt levezényelni: tájékoztatni, az elbocsájtó rendszer meg a fogadó rendszer működését megszervezni, a betegutat megtervezni, az esetleges visszafogadást biztosítani. A keletkezett adatok sorsát a törvénynek megfelelően elrendezni, és nem utolsó sorban az új betegek felvételi opcióját igazságosan meghatározni. 

A kemény sorolás a bioetikában azt mondja, hogy a forrásokat bizonyos szempontok szerint kell elosztani. Például a protokoll szerint. Ebben kell leírni, meddig kell a különféle rosszindulatú daganatos betegségben szenvedő, de tünetmentes beteget kísérni, gondozni. Mondjuk az intézet által. Vagy mondjuk a családorvos által. Az új, de a régi betegek sem csak a bibliával a kezükben szeretnének biztonságban lenni.

A döntéshozókat rá kell kényszeríteni, hogy nézzenek a betegek és a gyógyítók szemébe. Mondják meg, mit lehet kezdeni a kialakult helyzettel. Az egészségügy szereplőinek, a betegekkel foglalkozó személyzetnek ebből az átkozott paternalista világból ki kell lépnie! 

Az Országos Onkológiai Intézet honlapján van egy üzenet a látogatóknak. „Annak ellenére, hogy tudatában vagyunk létünk minden nyomorúságának, amely reánk tör, és torkunkat szorongatja, valamiféle elfojthatatlan ösztön rejlik bennünk, amely felemel minket.” (Pascal)  

Ítéletosztóként Kásler és szervilis csapata felemelkedett. Mi meg itt maradtunk, a földön.

Rozsos Erzsébet ápolásetikus