A fasírt csodája

Publikálás dátuma
2019.08.04. 14:07

Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
Még ma is, ha bőségesen terített asztalt látok, eszembe jutnak a gyermekkorommal átitatott nyolcvanas évek. És persze a diktatúra ihlette gasztronómia. Akkoriban mesélték az öregek, hogy az éhezés életre hagyó nyomokat hagy az emberben, s ha nem is hittem volna el a szentenciát, ott volt nagymamám, aki soha nem dobott ki semmilyen élelmet, az ő konyhájában a száraz kenyérsaroktól a túlérett gyümölcsig megvolt a helye mindennek. Akkor volt a legszomorúbb, ha ki kellett önteni a valamilyen fatális véletlen folytán megromlott levest, megpenészedett kompótot, beleejtett kenyérmorzsa miatt megerjedt lekvárt. Ő volt az, aki előbb megpirította a párnapos száraz kenyeret, és csak azután fogott neki a frissnek – utóbbi leginkább az unokák luxusa volt. Mi nem éheztünk, s még csak olyan leleményesnek sem kellett lennünk, mint ő, aki a semmiből (például a csirkének eladott aprólék: hát, szárny, nyak – a román, boltban kapható csirkének ritkán volt combja és melle) is ki tudott rántani valamit. Ezt leginkább apámnak köszönhettük, aki fogorvosként navétázott (értsd: ingázott) a Szatmárról 55 kilométerre fekvő Szaniszlóra. Korán reggel szállt fel a vonatra, ott még szundított egy kicsit, és néhány évnyi rutinnal a háta mögött Nagykároly után már magától kipattant a szeme, hogy pár perc múlva pihenten ugorjon le a lassan vánszorgó személyről. A fogorvostól szerencsére mindenki tart. Szuvas fogba belefúrni rossz érzéstelenítő mellett kábé a tökönrúgással egyenértékű élmény. De könnyen lehet, hogy önkéntes alapon inkább az utóbbit választanánk. Így aztán mindenki vitt valamit. Nem pénzt, mert abból ugyanazt a semmit vehette volna meg apám is a boltban, ahogy mindenki más. Cigit, külföldi piát, szappant, de legtöbbször: élelmet. Tojást, frissen vágott csirkét, lisztet, sonkát, válogatott finomságokat. Így ezekből, ha nem is krőzusként, de remekül eléldegéltünk. A falusi nullás lisztből (ennek még a színe is más volt a boltban kapható sárgás színű valaminél) isteni fánkot, lángost vagy buktát gyúrtunk, de ebből készült a házi laska is, mert apám szerint a bolti még messziről sem látott tojást. (Ezt a nézetét a demokrácia idején sem vonta vissza, annyit azért elismert, hogy az olaszok jobban értenek a „trükkhöz”.) Nyáron pedig, amikor beköszöntött a dinnyeszezon, apám kivételesen autóval ment le Szaniszlóra. Kikapta a Daciából a hátsó ülést, és az autót színültig megpakolták a harsogóan zöld gyümölccsel. Dinnyetermő vidék volt, így az ajándék egyáltalán nem okozott gondot. Otthon pedig betettük a dinnyéket a jó hűvös garázsba, és onnan hordtuk fel egyenként. Kicsit el is szemtelenedtünk, mert ami nem volt mézédes, azt egyből töknek kiáltottuk ki, és már mentünk is a következőért. (Istenem, ebben a Tesco gazdaságos érában mennyi rossz dinnyét ettem már, mert sajnáltam kidobni.) Apámat is a dinnyések tanították meg, hogy soha ne vegyen meg tekert szárú dinnyét, mert az soha nem lesz az igazi. Kényszerérett az olyan, kényszeredett ízekkel. A többi módszert, úgymint ütögetés, paskolás, emelgetés, csak megmosolyogták. Szóval ez volt a diktatúra étrendje. Egyrészt vigyázott az alakunkra (nem is nagyon lehetett kórosan elhízott embert látni arrafelé), másrészt pedig válogatott bőséggel kényeztetett. Némiképp csalódottan veszem tudomásul, hogy bennem nem sok tisztelet maradt meg az élelem, patetikusabban az élet iránt. Apám és nagyapám még keresztet rajzolt a kenyérre, mielőtt megvágta volna, én eleve szeletelten veszem a szénhidrátcsökkentett fajtát, amelyhez alig van közöm. Nagyapám saját maga gyúrta, kelesztette, majd rajta a „Papp Imre” címkével a kis, kézzel húzható szekéren vitte el a pékig, aki délutánra megsütötte. Egy hétig tartott ki az a kenyér, és még szárazon is ehetőbb volt, mint egynémely mai friss. Ma már ezt is a gyerekkor kissé bizonytalan csodáihoz sorolom, amelyek talán meg sem történtek. Jó lenne visszakapni azt a tekintetet, ahogy nagyanyám a többórás sorban állás után megszerzett disznóhúsra nézett. Ahogy felporciózta a leendő fogások szerint: büszkeséggel és elégedett nyugalommal, hogy a következő két hét meg van oldva. Lesz fasírt, lesütött oldalas és persze húsleves! Mintha több napig tartó vadászatból tért volna vissza egy mammut combjával, ami az egész törzsnek elég lesz. Nekem a bevásárlás ma rendszerint nyűg, néha automatikusan dobom a kosaramba a listára felírt dolgokat, és az eladókat szidom, ha előttem fogyott el a roppanós virsli. (Eladót szidni a diktatúra Romániájában rosszabb volt, mint a családot hetedíziglen sújtó átok, vagy mint Kafka kastélyában bolyongani: azt a csorbát soha nem lehetett kiköszörülni.) Hagytam magam elrontani, és jó sznob módjára, már csak a drága étterem fotogén fogásaitól ájulok el. Vagy csak úgy teszek az újabb szokások szerint. De minden másra úgy nézek, mint ami jár nekem. Nincs semmi csoda a fasírtban, a hétköznapibbnál is hétköznapibbá vált rántott húsban. Még pillanatnyi áhítat sem lengi be a vasárnapi ebédet. Hosszan tudok mesélni a Michelin-csillagról, és lelkifurdalás nélkül dobom ki a megbarnult gyümölcsöt. Szabad vagyok. Olyan, amilyenre mindig is vágytam. 

Vonakodó vádló, vitathatatlan vád -A Muller-meghallgatás

Publikálás dátuma
2019.08.04. 12:51

Fotó: Stefani Reynolds / AFP
Meghallgatták – két képviselőházi bizottságban is – a posztjáról tavasszal távozott különleges ügyészt a demokraták, s azóta is latolgatják, hogy mire mentek vele. Mueller legendás szófukarsága alighanem a tévénézők idegeire ment. „Igen”, „ez így van” – felelgette rendíthetetlenül órákon át. S előre kikötötte, hogy ő bizony nem olvassa fel a vaskos jelentése állításait, ezt rátestálva a demokrata honatyákra, akik ki is szemelték gondosan a Trump elnököt leginkább vádló mondatokat. Ám ez sovány pótléka volt az általuk – Mueller becitálásával – remélt megsemmisítő politikai shownak, hiszen az országos közönség ekként nem a vádló szájából hallhatta a vádakat. Holott e meghallgatással a Watergate-ügyben 1973 nyarán elhangzott Dean-vallomás megrendítő hatását szerették volna megismételni. Akkor a tévénézők azt hallhatták órákon át a Fehér Ház volt jogtanácsosától, hogy Nixon elnök miként sértette meg sorozatosan a törvényeket, akadályozta az igazságszolgáltatást és próbálta rávenni Deant a bűnbak szerepére. Az elnök kulcsemberei persze ugyane kongresszusi fórumon siettek cáfolni Dean vádjait, de azok a nagy nyilvánosság folytán a levegőben maradtak. S amikor pár hétre rá egy (eskü alatt valló) fehérházi munkatárs kénytelen volt elárulni, hogy az ovális irodában titkos magnóval rögzítette Nixon minden beszélgetését, az akkori ügyész érthetően beidézte a hangszalagokat, eldöntendő: ki mondott igazat? Kezdetét vette a hosszú jogi csata a magnótekercsek kiadásáról, hogy a végén (a főbíróság döntésére) Nixon rákényszerüljön és lemondjon. Más idők és más ügyészi jogkörök: amikor az idén márciusban a 2017 tavasza óta vizsgálódó Mueller (nyugdíjból visszahozott volt nagy tekintélyű FBI-igazgató) befejezte munkáját, majd ötszáz oldalas bizalmasan kezelt jelentését főnökének, az igazságügyminiszternek adta át. Márpedig a Trump által éppen idevágó nézetei okán kiszemelt Barr az a kecske volt, akire nem lehet rábízni a káposztát. Hiszen tavalyi tanulmányában kifejtette elvét, hogy az elnök hivatala folytán nem is lehet az igazságszolgáltatás akadályozója (ez újdonság az amerikai történelem eddigi két elnökpere ismerőinek, hiszen Andrew Johnson és Bill Clinton ellen pont ez volt a vád, ahogy Nixon esetében is lett volna, ha nem veszi kalapját). S mivel Mueller csapata Trump és az oroszok összeesküvésére nem lelt bizonyítékot, csak haszonélvezetükre, Barr a maga szája íze szerint értelmezte azt a tíznél is több konkrét esetet, amikor Trump mindent megpróbált Mueller kisiklatására, sőt kirúgására is. S négy szűk oldalon jószerivel felmentette az elnököt (Mueller ezt magánlevélben szemére is hányta). Vagyis minden adott volt egy nagyhatású kongresszusi meghallgatáshoz. Leszámítva magát Muellert. Az Amerikában is tragikusan megoszlott közpolitikában ő makacsul igyekszik pártatlannak lenni és látszani is. Ha jelentése óhatatlanul vádolt is, ő saját szavaival óvakodott megtenni. Legfeljebb megerősítette, amit a demokrata képviselők a jelentéséből felolvastak. Trump és Barr jól okoskodtak. A miniszter heteket várt a jelentés (akkor sem az egész) nyilvánosságra hozásával, s ezalatt az elnök és propagandatévéje, a Fox hálózat ezerrel sulykolta, hogy Muellerék felmentették Trumpot. Márpedig ezt a kommunikációs előnyt csak akkor lehetett volna talán behozni, ha az ügyész nagy hatást tesz vádjai felsorolásával. Csakhogy ezúttal a védelem kapott először szót, s a vádló csak nagy sokára. Dean állításait Nixon emberei utána cáfolgatták, most Muellert és a demokratákat szorították a – ráadásul késve – cáfoló előnytelen szerepébe. E 22-es csapdájából a demokraták ügyes kérdésekkel igyekeztek kimászni és kiszedni Muellerből a vádakat megerősítő válaszokat. Nadler, az első meghallgatást végző jogi bizottság elnöke azt tudakolta, hogy amikor az elnök szerint a jelentés őt „teljesen felmentette, akkor az nem felel meg az önök jelentésének”? Mire az ügyész lakonikusan közölte: „Igy van. A jelentés nem ezt mondja”. S ez ment végig, valahányszor – a pártalapon felváltva kérdező képviselők közül – a demokraták kerültek sorra. Érzékelhetően egymással egyeztették a megerősítést kiprovokáló kérdésüket. Jobb híján ez is megtette, ha Muellerből csak harapófogóval lehetett kihúzni a helyeslő feleletet. Pedig amúgy hiába próbálta kínosan megőrizni az elfogulatlan ügyész látszatát, amiről különben egész jelentése – unalmasan jogászi megfogalmazásaival – tanúskodik: a világért sem akarja Trump vétkét prejudikálni. Komolyan véve a minisztériumi elvet, hogy hivatalban lévő elnök ellen ő nem emelhet vádat. Amit egyébként még aznap reggel is lelkére kötött Barr tárcája, óva intve a titkosított részekre utalástól is. Miközben Trump republikánusai többször is idevágó dolgokat firtattak, majd teátrálisan megállapították, hogy Mueller azokról nem beszél…Ők egymás után élték bele magukat a vádló - megüresedett – szerepébe. A végig higgadt ügyészből utóbb csak kibukkant, hogy „ez nem volt boszorkányüldözés”, amivel Trump is sokszor vádolta. A szintén a tévékarzatnak játszó republikánus képviselőket – a vizsgálat elleni – mini vádbeszédeikben persze az a logikátlanság sem zavarta, hogy amennyiben elnökük szerint őt a jelentés tisztázta, akkor Mueller aligha lehetett boszorkányüldöző. Aki nyilván kapva-kapott volna az alkalmon az ország elé tárni - méghozzá hasonlóan teátrálisan - az elnök elleni alkotmányos eljárásra alapot kínáló vádjait. Hiszen ez a lényeg: ha az ügyész a vádemelésben eleve korlátozva van egy elnök esetében, akkor a törvényhozókra vár e feladat. S ha e meghallgatások nem váltak is a demokrata remények szerint félreérthetetlen közváddá, ők jól lelték meg benne és igazoltatták vissza Muellerrel az egyértelműen Trumpot terhelő vizsgálati eredményeket. A második ülés nyitányán a hírszerzési bizottságot vezető Schiff azzal kezdte, hogy „a 2016-os választás sztorija az ország iránti lojalitás hiánya, a mohóság és hazugság. Az önök jelentése megállapította, a Trump-kampány, beleértve magát Donald Trumpot is, tudta, hogy egy külföldi hatalom beavatkozik a mi választásunkba és üdvözölte azt, beleépítette az orosz bekavarást a stratégiájába, s felhasználta”. Mueller pedig aggódva tudatta: még több és nagyobb ilyen beavatkozásra kell számítani. Ha tehát a show nem sikerült is kellően látványosra, annyit bizonyosan elért, hogy Mueller megerősítette: Trump elfogadta egy ellenséges külföldi hatalom segítségét és hazudott róla. Mi több, egy kritikus kérdésre Mueller egyetértően mondta, hogy mivel – a tanúvallomásra csak írásban hajlandó – elnök nem volt „teljesen igazmondó” (vagyis hamisan tanúskodott), a hivatalából való távozása után vádeljárás indítható ellene. S ezzel adta fel igazán a leckét a törvényhozási vádeljárással vívódó demokratáknak. Amit ők az elnök hivatali ideje alatt indíthatnak. De ez politikai döntést követel, s akkor természetesen más, elsősorban a jövő őszi választási megfontolások is szerepet kapnak. Ez is politikai csapda: minél jobban sikerült kimutatni, hogy Mueller jelentése bizony telis-teli a vádemelést indokló elemekkel, annál nehezebb a hithű demokrata tábort visszafogni. Egy friss, a meghallgatások nyomán készült felmérés szerint a demokrata szavazók kétharmada támogatja, hogy vágjanak bele az alkotmányos eljárásba és csak 18 százalékuk ellenzi. Ám a támogatók is megoszlanak vérmességük szerint. S akkor még a pártvezetésnek, élén – a nagy taktikus hírében álló – Pelosi házelnöknővel azt is figyelembe kell vennie, hogy a független szavazók többen vannak, mint akár a demokrata, akár a republikánus hívek. S mivel utóbbiak szinte egybehangzóan elutasítják Trump vétkeinek beismerését, a kulcskérdés a pártok közt lavírozó, ám végül valamelyikre leszavazók véleménye. Ők pedig nincsenek meggyőződve egy alkotmányos vádemelés szükségességéről, alig húsz évvel a Clinton elleni után. Őket kellett volna efelé löknie a Mueller-meghallgatásnak, ám ennek egyelőre nincs jele. De a jelentés csak emelte mindkét politikai oldal tétjét. Mueller utalása az elnöksége utáni vádemelésre létfontosságúvá tette Trumpnak az újraválasztást (és vele az elévülési időt). A demokratáknak pedig egy újraválasztott – tekintélyuralmi hajlamú – elnök bosszúja elkerülését. S hát a megismert tényeknek is van kényszerítő ereje. Ahogyan Trump megvédése mozgósíthat a republikánus oldalon (és ezért játszik rá burkolt faji előítéleteikre), úgy megvádolásának „lelazsálása” tehet kedvszegetté sok demokratát. Vélhetően ezért vág bele az eljárás amolyan „előkészítő feltárásaiba” a Nadler-bizottság, amelyet különben is bőszít Trump (nixoni kifejezéssel) „kőfalazása”: kormányiratok átadásának megtagadása, beidézett tanúk távoltartása. Ha ugyanis az alkotmányos eljárás címszavával követelik, az amerikai jogállamban ezt nem lehetne tovább folytatni. S a csökkentett demokrata remények szerint kiadásukkal, új Trumpra valló tanúmeghallgatásokkal a közvélemény is alakítható.  
Szerző

A túlélők még emlékeztetnek

Publikálás dátuma
2019.08.04. 12:39

Fotó: Yad Vashem
Az igaz történelem emberi történetekből áll. Erről beszélt az Ungváron nemrég lezajlott nemzetközi holokauszt-konferencián egy amerikai tudós, aki egyébként kiválóan tud magyarul. George Eisen szerint tehát nem az országok, vagy a vallások és ideológiák küzdelmére kell összpontosítani a figyelmünket. Az immár 75 éves történész – az amerikai Rochesterben működő Nazareth College rektor-helyettese – régóta foglalkozik a holokauszttal. Könyvet is írt a náci népirtás áldozatává vált zsidó gyermekekről. Megrendítő könyve a gyermeki játék elemzésén keresztül állít emléket a gettókban és a koncentrációs táborokban megölt mintegy másfél millió fiatalnak. Eisen gyakran jár Európában, a közelmúltban Budapesten is előadást tartott. Ennek központi gondolata az volt, hogy a holokauszt sokkal előbb kezdődött, mint ahogy azt gyakran említik. Az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban a nácik már 1941-ben tömeggyilkosságot követtek el és ehhez segítséget kaptak szövetségeseiktől, mindenekelőtt a magyar kormánytól. Ezt felidézni azért is aktuális, mert ennek a népirtásnak ebben a hónapban lesz az évfordulója. Az első bécsi döntés nyomán, Kárpátalja Magyarországhoz csatolásával 1939-ben több tízezer zsidó származású ember is magyar fennhatóság alá került. Köztük voltak olyanok is, akik menekültként hamis papírokkal bujkáltak. A magyar hatóságok egyes menekülteket internálótáborokba zártak, másokat megfigyelés alatt tartottak. Kárpátalja kormányzói biztosa Kozma Miklós lett, akinek oroszlánrésze volt a későbbi tragikus események kialakulásában. .Megszervezte, hogy a Szovjetunió elleni, 1941-es náci támadás után a zsidók egy részét összegyűjtötték és a senki földjére vitték, úgymond idegenrendészeti intézkedésként. A deportáltak nagy részét Kamenyec-Podolszkijba szállították. Ott pedig 1941 augusztus 27-28-án az SS és a többi náci szervezet emberei mintegy 23 600 zsidót meggyilkoltak - más vallású házastársaikkal együtt, ha velük tartottak. A megölt magyarok számát 10-15 ezerre becsülik. Erre is emlékeztek az Ungváron rendezett nemzetközi holokauszt-konferencián. A világ minden tájáról mintegy 150 résztvevő gyűlt össze, hogy felidézzék a történelmi eseményeket és hitet tegyenek amellett, hogy soha többé ne engedjék megismétlődni a vészkorszakot. Az idősebbek nagyra értékelték, hogy nagyon sok fiatal is elment a tanácskozásra, mert érdekli őket elődeik sorsa és fontosnak tekintik, hogy megismertessék vele a következő nemzedékeket is.  Lebovits Imre felidézte, hogy a magyar zsidóság mindig is hű állampolgára volt a hazának, legjobbjai pedig az élet minden területén – eredményeikkel - bizonyították hazaszeretetüket. Mindez azonban nem számított. Magyarország német megszállása – 1944 márciusa után – elrendelték, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, csillagos házakat, majd gettókat hoztak létre. A hallgatóságból talán nem is mindenki tudta, hogy a vidék zsidóságát marhavagonokban deportálták, többségüket az auschwitzi gázkamrákban ölték meg. Horthy Miklós kormányzó azonban tisztában volt vele, mi vár a magyar állampolgárságú zsidókra, de nem lépett fel ellene, pedig hatalmánál fogva megakadályozhatta volna a gyilkosságokat. Így zárult az a folyamat, amely már a negyvenes évek elején elkezdődött, s amelynek végén mintegy 450 ezer magyar állampolgárt adtak át egy idegen hatalomnak, hogy gázkamrákban végezzenek velük. Hiteles emberi sorsokkal ismerkedhettek meg az ungvári konferencián. Heisler András, a Mazsihisz elnök édesanyja történetével emlékezett arra, hogy a magyar zsidók - akik hazájuk törvénytisztelő polgárai voltak és semmilyen bűnt nem követtek el – maguk sem képzelték, ami valóság lett. Amikor a deportáltak – soraikban a mamával - megérkeztek Auschwitzba, látták, hogy a rámpán különválasztják az időseket és a fiatalabbakat. Azt gondolták azonban, hogy majd az utóbbiak dolgoznak azok helyett, akik már nehezebben bírnák. Pedig az egyik csoport mindig a halálba indult. Nem engedhetjük, hogy mindez feledésbe merüljön – mondta Barna Ildikó, az ELTE TTK tanszékvezetője, aki ugyancsak hosszú ideje foglalkozik a holokauszt témájával. És arra hívta fel a figyelmet, hogy napjainkban is vannak olyan jelenségek, amelyeket meg kell állítani. A rasszizmus, a diszkrimináció és a még mindig létező antiszemitizmus arra figyelmeztet, hogy napjainkban is bármikor baj történhet. A tanácskozás résztvevőinek nem is volt kétségük, hogy jogos az aggodalom. De minden beszédnél többet jelentett az a pillanat, amikor elakadt a szó. Midőn saját sorsáról beszélt Lebovits Imre és felidézte, milyen szörnyűségeket látott a II. világháború végén, könnyek gyűltek a szemébe, elcsuklott a hangja és nem tudta folytatni. Ha más nem, ez minden résztvevőt meggyőzhetett arról, nem engedhetik, hogy a szörnyűségek megismétlődhessenek.