A magyar kispróza távolságtartó látlelete

Publikálás dátuma
2019.08.03. 12:20

Játékosságot és leleményesség fűzi össze a Körkép antológia írásait.
Humorba csomagolt keserűség, titkok mögül felsejlő valóság, igazságok és hazugságok váltakozó üteme, komolyan vehető komolytalanság, szikár mondatok – a Körkép 2019 mindezek sokrétű, figyelemre méltó válogatását kínálja az olvasóknak. A Magvető Kiadó nagy hagyományokra visszatekintő, harminchat mai magyar író kisprózáját összefogó antológiája intenzív irodalmi mozgásba kínál betekintést az idei évben is. A Turi Tímea szerkesztő által válogatott írások sorában megtaláljuk Bodor Ádám, Csutak Gabi, Darvasi László, Grecsó Krisztián, Háy János, Szaniszló Judit, Szécsi Noémi, Tóth Krisztina, Tolnai Ottó, Vida Gábor és sok más szerző novelláit. A kötetben olvasható szövegek gyakran ízelítőt kínálnak az egyes szerzők írásmódjából, s mintegy ajánlják magukat az életmű további olvasásához is.   Bár a novellák jelentős része lineárisan halad, és nem okoz komolyabb fejtörést megfejteni működésmódjukat, a megfogalmazott történetek magukban rejtenek valamiféle – sokszor ugyan fájó – játékosságot és leleményességet. A gyakran nagyon is aktuális társadalmi, politikai, erkölcsi témákat megjelenítő írások azonban nem merészkednek túl közel, többnyire időbeli, térbeli, vagy fikciós távolságot tartva adnak látleletet arról, amit valóságnak nevezünk. Talán ez a távolság olykor túl nagy is: ritkán érezzük, hogy a novelláknak mindannyiunkat közelről érintő tétje volna. Az olvasó be tud lépni az egyes világokba, ám ha nem elég figyelmes, változatlanul ki is tud lépni belőlük. Persze, nem új kérdés, mit is várunk az irodalomtól: állítson meg, gondolkodtasson el, kússzon be észrevétlenül a napjainkba, vagy csupán szórakoztasson. A Körkép egyes írásai egyszerre teszik mindezt, ám gyakran meglehetősen láthatatlanul, félmondatokon át közelítenek az olvasóhoz. Nem tesznek rá nagyobb súlyt a szükségesnél. Azt pedig, hogy kell-e ennél több, mindenki döntse el maga.

Infó:

Körkép 2019 – Harminchat mai magyar író kisprózája, Magvető Kiadó, válogatta: Turi Tímea.

Szerző
Témák
szépirodalom

Orosz Tűzmadár Londonban – Egyszerre jelenik meg Natalja Goncsarova a Temze két oldalán

Publikálás dátuma
2019.08.03. 11:55
Repülőgép egy vonat felett – a művész 1913-as alkotása
Fotó: THE TATE MODERN
Brit múzeum első alkalommal rendez retrospektívet a sokoldalú orosz alkotó, Natalja Goncsarova munkásságából, miközben díszletei és jelmezei a Királyi Operaház Tűzmadár balett-előadásán is szerepelnek.
Valószínűleg véletlen egybeesés lehet, hogy Natalja Goncsarova egyszerre jelenik meg a Temze két oldalán, északon a Covent Garden operaház most felújított Tűzmadárjának alkotói között, délen pedig a Tate Modern múzeum frissen megnyitott és kizárólag neki szentelt tárlatán. Az 1881-ben Dadizskinóban született és 81 évvel később Párizsban elhunyt avantgárd művész frissességének bizonyítéka, hogy az 1926-ban Szergej Gyagilev Ballets Russe társulata számára tervezett díszletek és jelmezek 2019-ben is tökéletesen működnek.
A Tate Modern, a szigetország legnépszerűbb, 2018-ban 5,9 millió látogató által felkeresett múzeuma általában nem kronológiai sorrendben állítja össze kiállításait. Nem kivétel a Goncsarova összeállítás sem, így talán nem baj, ha ez a beszámoló a tágas, szellős és színpompás tárlat utolsó termével, egyben fénypontjával kezdődik, amely több balettprodukció számára készített vázlatait, jelmez- és díszletterveit tartalmazza. Goncsarova és a Gyagilev által szerződtetett tehetséges orosz zeneszerzők, táncosok és más művészek a Keletről nyújtott egzotikus képpel lenyűgözték a Nyugat közönségét. Skiccek és eredeti kosztümök illusztrálják, hogyan biztosított az Aranykakas 1914-es párizsi előadása gyors nemzetközi hírnevet Goncsarovának. Egyik legnagyobb sikere volt Rimszkij-Korszakov Sadkója. A herceg jelmeze, ami nem messziről, csak a Viktória és Albert Múzeumból tette át székhelyét Southwark kerületbe, jól példázza, mennyire megértette a művész a tánccal kapcsolatos technikai kihívásokat és hogy volt képes ezeket az orosz folklórban gyökerező fantáziájával egyesíteni.
A visszatekintésből a Goncsarova által kipróbált műfajok közül egyik sem marad ki. Figuratív és absztrakt festményekkel, önarcképekkel, plakátokkal, könyvillusztrációkkal, litográfiákkal, rajzokkal, belső terek tervezőjeként és lélegzetelállító ruhaköltemények dizájnereként egyaránt bemutatkozik. Termése olyan sokrétű volt, hogy azt egy külön, a férje, Mihail Larionov és az író-képzőművész Ilja Zdanevics által kitalált szó, a mindenféleségére utaló angol „everythingism” fogalmazza meg. A Tate vállalkozása jelentős teret szentel Goncsarova 1913-as, azaz mindössze 32 éves korában megvalósult moszkvai kiállításának, melyen minden más (rajzok, vázlatok, stb.), összesen elképesztő 800 objektum mellett 350 festménnyel rukkolt ki. Természetesen több látható közülük most a Tate Modernben is.

Egyesek a francia impresszionisták hatását tükrözik, ami nem csoda, hiszen Goncsarova családja 11 évesen Moszkvába költözött, és a XX. század elején kevés hely volt a világon, ahol Ivan Morozov és Szergej Scsukin jelentős, Cézanne, Gauguin, Picasso, Derain és mások műveit tartalmazó gyűjteményének köszönhetően több modern európai festményt lehetett volna látni. Más művek, mint a hétrészes Teremtés sorozat az ikonok világából merít. Az 1911-es monumentális alkotást négy különböző nemzetközi kollekció segítségével sikerült rekonstruálni, az eltűnt két darab kivételével. Az ugyanebben az évben keletkezett Evangélisták oltárkép egy évvel később nagy sikert aratott Londonban, 1914-ben viszont Szentpéterváron botrányt okozott, amiért állítólagosan gúnyt űzött a vallásból. Még ugyanebből az úgy látszik lázas tevékenységgel zajló évből származik a két, almát szedő parasztot ábrázoló kubista festmény.
Tűzmadár – a baletthez készült jelmez és díszletterv mára is érvényes maradt
Fotó: VICTORIA AND ALBERT MUSEUM, LONDON
A show kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak a festő jellegzetes, az első világháború előtti futurizmusból továbbfejlesztett képei, melyeket Larionov a rayonizmus, vagy lucsizmus kategóriájába sorolt, arra utalva, hogy ezek követői, köztük Goncsarova, reális tárgyak helyett azok szellemét próbálták megragadni. A Kerékpáros és különösen a Repülőgép egy vonat felett a kor modern közlekedési eszközei előtt hódol lázas futurista ecsetvonásokkal. A Tate Modern százhatvan, ritkán utazó Goncsarova-képet tudott egyesíteni az Eyal Ofer mecénás nevét viselő termekben. A bravúrhoz a Tretyakov Galéria járult hozzá legnagyvonalúbban, hiszen a moszkvai múzeum büszkélkedhet a sokoldalú művész legtöbb munkájával. Hasonlóan figyelemreméltó, hogy Londonba érkezett az 1928-as Tavasz című, az Arts Club of Chicago számára tervezett térelválasztó paraván, mely mindeddig soha nem hagyta el a szélfútta amerikai nagyvárost.

Infó:

Natalja Goncsarova Tate Modern, London Nyitva: szeptember 8-ig

„A vers állandó hiányérzetünk ébren tartója” – Egy jó költemény betalál

Publikálás dátuma
2019.08.03. 10:40

Fotó: Shutterstock
Bár kevesen vásárolnak rendszeresen költői műveket, sokak előtt ismeretlen a Szép versek antológia, a líra mégsem tűnt el az életünkből.
„Az volt a szándékunk, hogy olyan antológiát adjunk kézbe, amely az elmúlt esztendő költői termésének legjavát gyűjti egybe. Úgy gondoltuk, a más‐más arculatú költők, a versek alkotói alkalmasak rá, hogy sokféle ízlést kielégítsenek. Persze az ÁBC /sic!/ szeszélye témák és hangok változatos tarkaságát állította a szomszédság kirívó ellentétébe, s néha a legkülönbözőbb egyéniségeket helyezte egymás mellé” – áll a Magvető Kiadó Szép versek 1963 című kötetének bevezetőjében, amely kijelölte az azóta is töretlen kiadású kortárs magyar költészeti antológia helyét az irodalmi életben. Az Ünnepi Könyvhetek egyik biztos pontjává vált könyv szerkesztői az előző év nyomtatásban megjelent, nyolcvannégy szerző költői terméséből válogattak. Olyan versekből, amelyek a 2000, az Alföld, az Élet és Irodalom, a Hévíz, a Jelenkor, a Kortárs, a Pannon Tükör, a Tiszatáj és számos más lap hasábjain volt korábban olvasható.A kötetet kezünkbe véve felvetődik a kérdés: mennyire igaz az 1963-ban megfogalmazott gondolat, misz erint az antológiára megvan az igény? Egyáltalán, van még igény versekre?
 
A Szép versek egy nagyon fontos hivatkozási pont – leginkább a benne szereplő vagy épp belőle kihagyott költők számára, de rajtuk keresztül az egyes szerzők verseire kíváncsi olvasóknak is. – Az előző hét antológiában szerepeltem, az ideiből kimaradtam, amit még úgy is nehéz volt feldolgozni, hogy 2018-ban alig jelent meg versem. Ez is mutatja, milyen fontos szakmai visszajelzésről van szó, még ha a beválogatás ténye nem is feltétlen ígér széles körű olvasottságot – mondta lapunknak Áfra János, költő, az Alföld folyóirat szerkesztője. Az általunk készített online (nem reprezentatív) felmérés eredményeiből is elsősorban az tűnik ki, a kötet inkább a szakma számára jelent hivatkozási pontot, a válaszadók hatvanegy százaléka még nem vásárolt Szép verseket, tizennyolc százalékuk nem is hallott a Magvető Kiadó nagy hagyományú antológiájáról. A kitöltők mintegy egyötöde nyilatkozott úgy, hogy vásárolt már a kötetből. Ez az arány talán abból is adódhat, amire Áfra János is rámutatott: a kiadók többsége nem látja jó befektetésnek pénzt és energiát ölni a verseskötetek népszerűsítésébe. S a költő szerint az emberek többsége bele akar kerülni egy történetbe, részévé válni egy világnak, ám kevesen hiszik, hogy ez a versek által is megtörténhet.
 
A válaszadók között ellenben úgy tűnik, még mindig sokan olvasnak verseket (bár feltehetően azok egy része, akik egyáltalán nem, ki sem töltenek egy arról szóló kérdőívet): harminckét százalék olvas hetente, illetve ugyanennyien havonta, tizenhárom százalék évi, tizenhárom százalék napi rendszerességgel. Tíz százalék alatti azok aránya, akik már nem is emlékeznek, mikor olvastak utoljára verset. Az olvasók jelentős része szinte bármilyen verset szívesen olvas: legyen az ismert vagy épp kortárs szerző írása, de sokan a barát, ismerős által ajánlott költeményeket preferálják. – Az elmúlt évtizedekben jelentős hangsúlyeltolódások történtek mind a szövegek szelekciója, mind az olvasói tájékozódási pontok tekintetében. A tájékozódás egyre inkább áttolódik az internetre és a közösségi oldalakra, számos versmegosztó felület működik a Facebookon és az Instagramon is – vélekedik Áfra János.

Bár válaszadóink több mint fele jelezte, hogy otthoni könyvtára versesköteteit forgatja, hetvennyolc százalék az interneten (is) olvas verseket. A kitöltők egyharmada hetilapokban, folyóiratokban olvas, és tizennégy százalékuk az, aki saját bevallása szerint rendszeresen vásárol új köteteket. – A szerzők közül is egyre többen élnek a közösségi média adta lehetőségekkel, hiszen az a különös helyzet állt elő, hogy az olvasók jó része azt tekinti értékesnek, amivel többször találkozik. Az én-márkaépítés, az ezzel összefüggésben alakuló kultusz már Petőfi vagy Ady életművének ismertté válása szempontjából is kulcsfontosságú volt. Ezek alighanem kiiktathatatlan szempontok – hangsúlyozta a költő. S hogy mekkora ereje is van a közösségi médiának, azt az is mutatja, hogy válaszadóink nyolc százaléka ajánlott már verset ismerőseinek azon keresztül, és tizenhét százalék az elmúlt években népszerű kezdeményezéshez, a költészet napi versmegosztáshoz is csatlakozott.

A magyar irodalom folyóirat-centrikus, ha egy pályakezdő szerző verseskötetet akar megjelentetni, fontos referenciákhoz jutnia, a kiadók általában csak akkor foglalkoznak vele, ha jelentős publikációs listával rendelkezik. Szerencsére ma nagyon sok lehetőségük van a fiataloknak az önképzésre, számos műhely, kreatívírás tanfolyam és írótábor közül válogathatnak – jegyezte meg Áfra János. Megemlítette továbbá, szerkesztőként azt tapasztalja, sokkal többen vonzódnak a költészethez, és írnak megdöbbentően fiatalon jó verseket, mint értékelhető minőségű prózákat. – A középiskolás és egyetemista korosztály számára még nem szempont, hogy piaci alapon melyik a kifizetődőbb irány.
Hangsúlyozta, van néhány kiadó, amelyik igazán jól felépíti a szerzőit, menedzseli a könyveit, még akkor is, ha verseskötetről van szó, ami ritkán kecsegtet nagy eladási mutatókkal. – Ilyen szempontból példás az Athenaeum és a Scolar tevékenysége, a Jelenkor néhány népszerű kötete pedig ott hever a Libri könyvesboltok pénztárainál, ami igazán helyzetbe hozza a kiadványokat, szemben a többi sarokban eldugott vagy polcokra ki sem kerülő magyar verseskötettel – jegyezte meg. Ami a vásárlásokat illeti, a számok is a költő gondolatát igazolják vissza: kitöltőink kevesebb mint egytizede vásárol havonta verseskötetet, egyharmada évente, ám harmincöt százalék az, aki nem is emlékszik, mikor vett utoljára, illetve több mint húsz százalék jelezte, egyáltalán nem vásárol.
Az eredeti felvetésre, van-e igény a versekre, nincs egyértelmű válasz. Viszont a kérdés kapcsán, kinek milyen szerepet tölt be az életében a költészet, bizakodók lehetünk: a beérkezett vélemények alapján úgy tűnik, valóban lehet napjainkban is létjogosultságuk a költeményeknek. Míg van, aki szerint „mindennapi kult-betevő”, más úgy fogalmazott, „az irodalom esszenciája”. Akadt, aki Kányádi Sándor sorát idézte fel, miszerint „a vers állandó hiányérzetünk ébren tartója”. Olyan vélemény is érkezett, amelynek írója gyermekként szeretett verseket tanulni, ma már kevésbé forgatja őket. Akad, aki nem kedveli annyira a szépirodalmat, más szívesebben olvas prózát, néha azonban szeret „elcsodálkozni egy-két jó (általában kortárs) költő nyelvi bravúrjain”. Egy válaszadó kiemelte, a vers az egyik legfontosabb dolog az életében, ő maga is ír verseket, és kedvenc költőinek versei élni segítik. Ezzel szemben, másnak nem feltétlenül elsődleges a költészet, de ha „normális nyelven beszél, és rá lehet jönni, miről szól” a vers, akkor jónak találja. S van, aki szerint „verset olvasni sokkal felkavaróbb, mint prózát, ezért nem célszerű nyilvános helyen verseskötetet forgatni.” A válaszadó ugyanakkor megjegyezte: „egy jó vers brutálisan be tud találni. Időről időre »megkívánom« a verseket, mint valami nehéz, de finom kaját – nem tudnék minden nap ezen élni, de rendszeres időközönként mégis muszáj fogyasztani.”

Infó:

Szép versek 2019, Magvető Kiadó, összeállította: Szegő János

Jó-e a verstanulás?

Néhány – ideális esetben a diákok által választott – vers elsajátítása fontos lehet, különösen, ha ez a megértés elmélyítésére, a ritmusérzék fejlesztésére is lehetőséget teremt, illetve felhívja a figyelmet az újra és másképp értés lehetőségére, ami egy fontos és izgalmas olvasói tapasztalat. Hiszen nincs véglegesen lezárható jelentés, csak lehetséges olvasatok vannak, ez egy játék, és jó lenne, ha akként kezelnék az iskolákban is – vélekedik Áfra János az általános iskolai kötelező verstanulásról. Az általunk közzétett kérdőív válaszadói között nagyon megoszlik, ki hogyan viszonyult a kötelező memoriterekhez. Míg a kitöltők harminckilenc százaléka nagyon szeretett verset tanulni, és ma is van, amire szívesen emlékszik vissza, egynegyede jó ötletnek tartja, hét százalék még ma is gyakran memorizálja, ha megtetszik neki egy költemény, addig tizennyolc százalékuk szerint nem jó ötlet a verstanulás. Ketten viszont megjegyezték, akkoriban nem szerettek verset tanulni, ma viszont szívesen emlékeznek vissza egy-egy gondolatsorra. Olyan is volt, aki kiemelte, nem lehet általánosítani, a diáktól is függ, segíti-e ez őt a tanulásban.

Szerző
Témák
szépirodalom