Lehet-e a jóért rosszat tenni? - Interjú On Sai sci-fi, fantasy és kalandregény íróval

Publikálás dátuma
2019.08.10. 11:00

Fotó: Könyvmolyképző
Két könnyed és szórakoztató űropera, négy galaktikus, 30 ezer bolygó között dúló űrháborúban játszódó kalandregény, egy ifjúsági fantasy, valamint egy sci-fi és fantasy novelláskötet után ősszel ismét egy, a fiatalabb korosztálynak szánt önálló regénnyel, majd kalandregény-sorozatának ötödik kötetével jelentkezik a titokzatos On Sai névre hallgató írónő. Rajongói szerint ő maga a magyar George R. R. Martin, ami a dedikálóasztalai előtt kígyózó sorok hosszúságának fényében akár igaz is lehet.
Július végén meghívott vendége volt a Csillagpont nevű debreceni református ifjúsági találkozónak – hogy kerül egy sci-fi író egy keresztény tematikájú rendezvényre?  Éppen emiatt hívtak meg, merthogy vallási science fiction íróként elég szorosan kapcsolódom ehhez a témához. A vallásit ne didaktikus értelemben értse, inkább annyit jelent, hogy a regényeim alapvetően lélektani, filozófiai és vallási problémákat taglalnak. Az űrben játszódó Szivárgó sötétség című kalandregény-sorozatban például van egy Star Wars-os vonal, a kalóz-császár háború mentén, de van benne keresztény­üldözés is. A mélyben arról szól, hogy Isten és a Gonosz valamiképpen újra belépne az emberek életébe, csak hát az emberiség már nem ismeri őket. A vallási science fiction a nemzetközi irodalomban jól ismert műfaj, gondoljunk csak például C. S. Lewis Narnia krónikáira vagy Ray Bradbury Az ember című novellájára, melyben Jézus bolygóról bolygóra jár és tanít. Mennyire van jelen ez a téma a kortárs magyar sci-fi irodalomban?  Rajtam kívül ketten még biztosan vannak, akik vallásos témákkal foglalkoznak, velük beszélgettünk a Csillagpont fesztiválon: Görgey Etelka református lelkész, a Csodaidők, illetve az Időcsodák című regénytetralógiák szerzője, illetve Cs. Szabó Sándor református teológus, aki többek között a Prón című keresztény regényt jegyzi. Neki egyébként ugyanabban az antológiában (Ellenérdek) jelent meg az egyik regénye, mint az én első, időutazásos novellám, A fajellenőr – avagy mentsd meg Krisztust! Miről beszélgettek? Hogy összeegyeztethető-e a fantasy műfaja a vallással vagy a hittel?  Az írással minden összehozható. Minden, ami az embert mélyen foglalkoztatja. Persze nem szájbarágósan. Arra törekszem, hogy miközben egyetemes problémák kerülnek egy-egy regényem fókuszába, ennek kapcsán ne válaszokat adjak, hanem kérdéseket tegyek fel. A Szivárgó sötétség első kötetében (Scar) például a szabad akarat léte vagy nemléte volt a szereplők legnagyobb problémája. Erre vonatkozóan rengeteg kérdésfeltevésem, nekik, a főhősöknek pedig számtalan válaszuk született. A második kötetben a „lehet-e a jóért rosszat tenni?” kérdéskört jártam körül. Az olvasók eldöntik, hogy azonosulnak-e valamelyik szereplővel – próbálom úgy megírni a történeteket, hogy a négy főhős közül ne legyen mindenki egyformán rokonszenves. A szimpátia a döntéseik fényében folyamatosan változik. Nincsen csak jó vagy csak rossz karakterem, minden attól függ, hogy egy adott helyzetben milyen módon reagálnak, illetve milyen következményei vannak a reakcióiknak. A jó és a gonosz harcában való eligazodás vagy az ehhez való viszonyulás volna az élet egyik értelme?  Inkább az, hogy miként definiáljuk önmagunkat. Ha megfigyeljük, még az utolsó sorozatgyilkos is jónak definiálja önmagát. Már ha nem pszichopata. Mindenki igazolja a tettei helyességét, még akkor is, ha teszem azt, népeket mészárol. Így válik igazán érdekessé, hogy mi a jó és a rossz. Van-e általános jó, amihez mérhetjük magunkat? Vagy mindenki a saját szubjektív igazságát hangoztatja? Nemcsak a fantasykben kérdés ez, a mindennapi életünkben éppúgy szembe jön. Ha nagyon áttételesen nézzük, már az is a jó és a rossz kérdését feszegeti, hogy például egy ügyetlenebb, gyengébb kollégát kivet-e a közösség vagy segít neki. Azt hiszem, ezeket a dolgokat valahogy le kell tisztítani, helyre kell tenni. Egy blogbejegyzésben arról ír, hogy miután már megvolt az ősszel megjelenő Vágymágusok kiindulópontja, még hiányoztak a dramaturgiai miértek. Aztán egyszer csak, munka közben, ahogy az aláfestő zenét szolgáltató YouTube tovább­ugrott a szokott metálról, felcsendült egy Majka–Curtis-szám, ami gördített egy nagyot a Vágymágusokon is. Szivacsként figyeli a környezetét, onnan meríti a tisztítanivaló vagy épp tisztázó megoldásokat?  Egyáltalán nem figyelem. Számomra az írás zárt szellemi folyamat, pont emiatt nagyon meglepő, ha akad olyan külső erő, mint például ez a dalszöveg is volt, ami hirtelen hatni kezd rám. Ilyenkor mindig meghökkenek, mert nagyon kevés dolog hat így. Általában van egy belső gondolkodási folyamat, az kanyarítja a történetet. Illetve előfordul olyan is, leginkább akkor, amikor novellát írok, hogy tudatosan kísérletezem, új dolgokat próbálok ki. Ezeknek az írásoknak gyakran valós társadalmi esemény az alapjuk. Most például az ökoszorongásról írok – eljátszottam a gondolattal, milyen lenne a jövőbeli világ. Novellát írni nem afféle úri passzió? Kifizetődik valamiben?  Fellendülőben a kispróza mostanában. Igaz, hogy sokáig nem annyira volt érdeklődés a novellás kötetekre, de például az Esővágy vagy Böszörményi Gyula Mindörökké várni című elbeszélésgyűjteménye már olyannyira sikeresek lettek, hogy a kiadónk elindított egy antológiasorozatot, melynek most már a harmadik kötete jelenik meg idén karácsonyra. Vágyom rád! lesz a címe. Ahogy az oldalán lévő kommenteket olvasom, a rajongók az Artúrt, azaz a Szivárgó sötétség következő epizódját vágyják nagyon. Milyen kérdésfeltevésekkel készül benne?  Például, hogy meg lehet-e ölni pár ezer embert annak érdekében, hogy győzzön a jó. Háborús helyzetben ez alapvető kérdés. Hogy mit lehet megtenni? Meddig lehet elmenni? Az Artúr fő kérdése, hogy milyen áron hozzák meg a szereplők a döntéseiket. +1 kérdés Honnan az On Sai név? Jelent valamit?  A bonsaiból ered. Egyszerű szójáték. 

On Sai

civilben, Varga Beátaként a Könyvmolyképző vezető szerkesztője. A Könyvmolyképző íróiskolájának megalapítója, valamint az Aranymosás Irodalmi Magazin vezetője, az Aranymosás Irodalmi Válogató nevű regényíró-pályázat megvalósítója. Gyakran nyilvánul meg a világ létezését veszélyeztető társadalmi kérdések kapcsán – Mentsd meg a holnapot! címmel jelenleg is zajlik egy környezetvédelmi játék az írói oldalán, melyre szombat estig még be lehet csatlakozni egy-egy Mit tettél ma a földért? tematikájú fotóval. A pályázók On Sai-regényeket nyerhetnek!

Szerző

Zoltán Gábor: Áldozat (esszénovella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:24

Modern házakból is lehet zegzugos kis utcát építeni, lehet olyan teret formálni, ami kívülről, a külső utakról nem látható és nem is sejthető. Ha az egész háztömb csupa egy időben és hasonló stílusban épült házból áll, feltételezhető, hogy gondos és hozzáértő tervezőmunka eredménye. Valaki elképzelte, felvázolta ezt az épületegyüttest, mások pedig meglátták benne jövendő otthonukat. Akik itt építtettek maguknak házat, és akik az elkészült lakásokat kibérelték, megengedhették maguknak a korszerű épületek kényelmét és megbízhatóságát, de a villák és tágas kertek luxusát már nem, vagy ha megengedhették is, jobbnak látták szerényen meghúzódni a budai domboldalon, abban a keskeny sávban a kertes házak és a bérpaloták, bérkaszárnyák között. Ezekben a házakban minden lakás ablakai a fákkal beültetett, csendes utcára vagy a belső udvarra néztek. De a belső udvar a legkevésbé se hasonlított a hagyományos házak sárga köves, fénytelen udvaraira – ez a többi hasonló ház által határolt, gondozott kert volt virágokkal, facsemetékkel, kerti bútorokkal. A fák még nem nőhettek a házak fölé, mire kitört a háború, és elkezdődött a város ­ostroma. Az egyik ház tulajdonosa egy bankár volt és két testvére. Keresztények. Az 1944-es lakásösszeírás szerint a ház összesen 11 lakása közül egynek sem „sárga csillag viselésére kötelezett személy” a főbérlője. Eszerint szerencsések voltak, nem kellett tartaniuk a kellemetlenségektől, melyek amazokat, a kötelezetteket érték. Ugyanakkor ők is ki lehettek téve annak, hogy besorozzák és frontra vigyék őket, illetve, hogy a bombázások vagy tüzérségi támadások áldozataivá váljanak. A helyzetet bonyolíthatta, ha a főbérlő valamelyik családtagja mégiscsak zsidó származású volt. Mint ahogy ennek a bizonyos bankárnak a felesége az volt valóban. A rendelkezések szerint a házban ilyen személy nem tartózkodhatott. El kellett volna búcsúzniuk, szépen vagy kevésbé szépen, és a nőnek el kellett volna mennie egy zsidók tartózkodási helyeként sárga csillaggal megjelölt házba, illetve annak kiürítése után a gettóba. Értelemszerűen, ha időközben a hatóságok vagy más intézkedésre jogosult szervek úgy rendelkeznek, más további helyekre. Minthogy az akkor ötvennyolc éves férfi úgy határozott, hogy ellenszegül az érvényes rendelkezéseknek, és maga mellett tartja nála három évvel fiatalabb feleségét, feltételezem, hogy erős kötelék fűzte őket egymáshoz, és hogy bízott a házban lakó testvéreiben, azok családjában és az összes többi ott lakóban, a házmestert is beleértve. Mindenképpen bízott rejtekükben, az otthonos házban és a barátságos környékben. Szintén feltételezem, hogy időben gondoskodott tartalékokról, ételről-italról, hogy ne kelljen nélkülözniük.
Számítása helytállónak bizonyult. Átvészelték áprilist, mikortól sárga csillagot kellett magukra tűzniük a zsidóknak, átvészelték az összeköltöztetést, a gettósítást, több ezer fővárosi zsidó elhurcolását és kivégzését, azután átvészelték a bombázásokat és a tüzérségi támadásokat is. Már csak két hét volt hátra az ostromból, mikor egy razzia során leleplezték a nőt. „Csak két hét”, milyen könnyen szaladnak ki a szavak, könnyen és értelmetlenül. Ha tizennégy napról van szó, és minden napnak huszonnégy órájáról, melynek akármelyikében jöhetnek a nyilasok, az végtelenül hosszú idő. És igaz, hogy a német és magyar katonák meg a nyilasok akkor már csak néhány négyzetkilométernyi területet tartottak ellenőrzésük alatt, de ott, azon a szűk földdarabon ők voltak élet és halál urai. Dörömbölhettek kapun és lakásajtón. Ordíthattak, káromkodhattak. Feldönthették a bútorokat. Ráncigálhatták, lökdöshették az embereket. Parancsolhattak. Megparancsolhatták a nőnek, hogy menjen velük. Amikor a férfi azt mondta, hogy azt nem hagyja, röhöghettek. Mégis mivel tudja megakadályozni, hogy elvigyék, kérdezhették tőle kajánul. Amikor a férfi azt mondta, hogy akkor ő is megy, rávághatták, hogy azt nem tanácsolják neki. És újfent röhöghettek.  Öt percnél nem hosszabb az út. Egy villába kísérték őket. Akkor ott rendezkedtek be a helyi nyilasok. Ha a férfi azt remélte, ez idő alatt törnek át az oroszok, vagy a németek épp akkorra belátják, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és bejelentik a fegyverletételt, vagy hogy a villában talál egy értelmes vezetőt, aki meggyőzhető ha nem is az emberségesség, hanem a kölcsönös előnyök jegyében, tévedett. Én csak azt remélem, korábbi éveikben ki tudták élvezni közös életüket, jártak Balatonfüreden és Velencében, más szép helyeken, és boldoggá tették egymást, amennyire lehetséges volt, mert mikor a kihallgatásnak nevezett procedúra közben kiderült, hogy a nő élve nem távozhat a villából, a férfi megrúgta a nyilas parancsnokot. A nemi szervét célozta meg a cipőorrával. Ezután a helyiségben tartózkodók rájuk vetették magukat, és a férfit és a nőt is agyonverték. Azt is remélem, hogy nem voltak gyerekeik. Hogy nem kellett azzal a tudattal tovább élniük, hogy anyjukat és apjukat a lakásuk közvetlen közelében szintén helyi lakosok, úgyszólván szomszédaik, agyonverték. Tetemüket a villa kertjében ásott gödörbe dobták. Körülbelül hatvan évvel később egy emlékművet állítottak az ostrom során elhunyt áldozatok, a hős védők tiszteletére. Annak a villának közvetlen közelében, amiben a férfit és a nőt agyonverték. Akadtak, akik helytelenítették ezt az emlékállítást, amivel csak azt érték el, hogy az emlékállítók még elszántabban dicsérték a németek és magyar szövetségeseik hősiességét, és még megvetőbben szóltak azokról az idegenszívűekről, akik ezt a helytállást semmibe veszik. Az emlékmű leghangsúlyosabb eleme egy iromba kard, amin egy rikoltó madár ül. Alatta pedig betűkkel lyuggatott bronzcsíkok húzódnak. Sok-sok név, értelemszerűen „az áldozatok”. Hogy melyikük mikor és mi módon áldozta fel magát, arra vonatkozó adatok nem láttak napvilágot, és az illetékesek – a kerületi önkormányzat hivatalnokai – egyértelműen jelezték, hogy nem is áll szándékukban ilyen adatokat közzétenni. A nevek egyike a bankáré, aki elkísérte feleségét a nyilasházba. Mellette kettővel az egyik legvéresebb kezű helyi nyilasé olvasható. A bankár feleségének, annak a zsidó származású nőnek a nevét, bár keresem, sehogy se találom a bronzcsíkokon.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:26

Csabai László: Sötét utcák (novella)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 09:21

Fotó: Adományozó: Schermann Ákos / Fortepan
Az óra ketyeg. Ezt nappal nem hallani. De a pislákoló petróleumlámpánál pisszenés nélkül virraszt Balogh Imre és Baloghné. A kemencéből égett tej kozmás szaga árad. Undorító. Szellőztetni nem lehet. A kemence szája előtt dikó. A házaspár felhúzott lábbal azon gubbaszt. Egymás kezét fogva. Utoljára az esküvőjükön tették. Húsz éve. A ketyegésbe egyszerre kapunyikorgás keveredik. Léptek. Kopogás. Balogh és Baloghné megragadják a szőlőkarókat. Feketébe öltözött apró asszonyság nyit be. Kendője alatt csak egy pont az arca, de a hangjáról meg lehet ismerni: Mocsáriné. – Jaj, lelkeim, elnézést a késői zavarásért, de szomjan halok! – kezdi Mocsáriné, és közben kitágulnak orrlyukai, mint egy vadászkutyának. – Az unokaöcsikém keresztelőjén voltam… – Elfintorodik a „keresztelő” szóra, bár a nyakában is fityeg egy vaskereszt. – Ettem a sok tésztát, de nem ittam. Adnátok egy pohár vizet? – Önt magának a kannafedőbe, s közben szimatol tovább. Felfedezi a szag forrását. A háziak pedig megbénulnak. Nem lehet már bírni. Bandika folyton beteg. Erzsikét meg zaklatja a gazda. Szökne el, de akkor ugrana az évre kialkudott pesztrabér, és itthon pusztítaná a kenyeret. Ami nincs. A szárnyas jószágot elvitte a baromfivész. Disznócska nincs, mert Balogh Imre nem kap harmados tengeriföldet. Büntetésből. Amiért vörös katona volt. Az úgy történt, hogy ’19 márciusában jött egy kerek pápaszemes alak a laktanyába és kijelentette: ők mostantól vörös katonák. És már nemcsak Magyarország, hanem a világ minden dolgozójának üdvéért kell harcolniuk a román és a cseh megszállók ellen. A szemüveges fickó maradt okoskodó komisszárnak, de más nem változott. Maradt az egyenruha, a zászlóalj felépítése, maradtak a tisztek. Immár vörös tisztként. A zászlóalj végigharcolta az északi hadjáratot. Aztán harc nélkül ki kellett üríteni a Felvidéket. A vörös tisztekből rögtön antibolsevista tisztek lettek, így lemosták magukról a szennyet. De a bakákon rajta maradt a bélyeg. Internálótábor. Korbácsolás. Aztán, hazatérve, folyamatos csendőri megfigyelés, kihallgatás. És ők nem kaptak a Nagyatádi osztotta házhelyekből. És munkát sem a káptalan vagy a gróf birtokán. De ha a sors (vagy az Isten? a Sors-Isten?) nagyon ver valakit, annak azért ad valami kárpótlást is. Baloghéknak Baba tehenet. Pedig kéz alól vették, marhapasszus nélkül. Girhes kis jószág volt. Igának nem való. De a jó fűtől összeszedte magát és ontani kezdte a tejet. Napi tizenöt litert. Ez világszám! Újszálláson mindenképp szenzáció. És micsoda tejet! Jó tejszín helyett a kávéba. Gyógyítja a száraz torkot, nyugodt álmot hoz. Baloghné piacra hordta, aztán már házhoz jöttek érte. És lett ködmöne Bandikának, pártája és gyöngyös inge Erzsikének, rámás csizmája az apának. Balogh Imre két süldőt vett. Lesz mit leszúrni karácsonykor. De a sors, ha pártfogolja is egy darabig a szegény embert, csak azért teszi, hogy utána még rosszabb legyen neki. Babának elapadt a teje. Egyik napról a másikra. Az étvágya viszont megnőtt. A semmiért eszi a szénát és a tengerit. Amíg még van. Barzó szomszéd ajánlotta az állatorvost, de ahhoz nincs bizalma a népnek. Mert úr. Így nyilván az urakkal cimborál. Addig vizsgálja az állatot, hogy kényszervágás legyen. A kényszervágásra küldötteket pedig Ligety gróf intézője veszi meg potom áron. Hogy aztán Krakowsky Emmánuel, a mészároskirány, aki minden pesti és bécsi bécsi szelethez szállítja a hozzávalót, már szép summát fizessen érte. Ligety nagy kuruckodós úr (itt az antiszemitákat, zsidókerülőket nevezik így), de furcsa – vagy nagyon is érthető – módon Krakowskyval kivételt tesz. Baloghné végül Fekete Jolánt, a javasasszonyt hívta. Az azonnal látta a baj okát: – Baba meg van rontva. – Tán csak nem! Ki volt ilyen galád? – csapta össze a kezét Baloghné. – Egy boszorkány. Ki lehet deríteni. Tejet kell önteni a kemence aljára és megvárni, amíg odaég. Akit behoz a szaga, az a boszorkány. Karóval addig veritek a hátát, míg le nem veszi a bűbájt. De éjjel kell csinálni, nem nappal, mert akkor bárki benyithat. Mocsáriné távozta után lassan térnek magukhoz Baloghék. A szipirtyó a falu uzsorása. Baloghék ötven pengőt kértek tőle tavaly, s az ötvenből még ötven van hátra. Mert Mocsáriné először a kamatokat követeli. – Utánamegyek! – kiáltja hirtelen a férfi, és bátorságot kap saját hangjától. – Ne bántsd, apjuk, meglátnak! – Azokon az alvégesi sötét utcákon nem jár ilyenkor senki. – De ha elvered, nem lesz több kölcsön. – Hát ez az! Nem lesz. És az sem lesz, ami most van. Balogh Imre eldobja a karót, és a faaprító baltát kapja föl. Mocsárinét a kanális hídját elhagyva, a Csutorás utca elején éri be. A nő meghallja a lépteit, és hátrafordul. Gúnyos arcába Balogh Imre beleállítja a baltát. Bár kétfelé válik a fej, a gúnyos mosoly marad. Míg el nem önti a vér. A leszámolás, a kölcsöntől való megszabadulás mámora még hazaérkeztéig sem tart. Összerogyik az ajtóban, eldadogja, hol és mit tett, és azt nyöszörgi, hogy fölakasztja magát. Felesége nem tudja vigasztalni, ő is rémült, ő sem tudja, mi legyen. Az óra befejezi a tiktakolást. Helyette patkányok kezdenek el mocorogni a kamrában. Nem lehet őket kiirtani. A vasdobozban tárolt lisztbe is belekerül az ürülékük. És ha ki is szedik belőle, a kenyéren érezni a szagot. És magukon is. Pórusaik patkányszagot árasztanak. Mintha maguk is nagy patkányokká váltak volna. Mit sem számít, hogy ez csak képzelődés. Baloghné reggel kendőt kap magára és elmegy a csendőrőrsre. Elmondja, hogy az éjjel a hídnál baltával megölte Mocsárinét. Mert nem tudták megadni neki a tartozásukat. A boszorkányságot nem említi. Purgel törzsőrmester, a parancsnok, mérgesen kérdez: – A maga ura az a bolsevista? – Nem! Istenem, dehogy! – Az a vörös lázító. Aki sztrájkra buzdította a népet. – Az még legénykorában volt. Csak azt akarta, hogy az intéző rendes szalonnát adjon az aratóknak, amilyet ígért, ne büdös kanszalonnát. – Ezt mondom én is: lázította az embereket. Mintha nem lenne elég… „Mintha nem lenne elég bajuk” – mondaná a csendőr, de rájön, hogy ezzel elismeri a nép keservét, vagyis a tiltakozás jogosságát. – Mintha már nem lenne így is elég nagy a pofájuk. Az ura adja alájuk a lovat. Aztán meg a kubikosoknál bukott le. – Lebukott? – Le hát. Röplapot terjesztett. Ment a nyárligeti börtönbe. – Csak elküldték. Mert a Föld és Szabadságot olvasta. Pedig azt szabad. A nyárligeti vasútállomáson is árulják. Az uram nem került érte börtönbe. – Mert ilyen jóindulatúak vagyunk. A kommün alatti dolgait is elnézzük neki. A kölykei miatt. Meg maga miatt. De ennek vége. A vörös uszítóknak befellegzett. Jönnek majd a németek, azok adnak a pofájára! A nő remeg. A félelemtől és a dühtől. Mert szegénynek sosem lehet igaza az urak világában. Ha igaza van, akkor sincs. Az úr vagy kineveti és otthagyja, vagy leordibálja. Mint most. – De hát mér’ az uramról beszélünk? Nem ő ölt, hanem én! – Dehogy ölt maga! Az ura bosszantani akar minket, ezért elküldte ide és… Már ott várnak ránk a bandájába tartozók a Csutorás utcán. Hogy röhögjenek rajtunk. De abból nem esznek. – Öltem! Istenem, öltem! – mondja a nő zokogva. A csendőrben most kétely támad. Halkabban folytatja, magyarázva, mintha ez magának is szólna. Mintha magát is meg akarná győzni: – Nézze Baloghné, nyolc óra van. Fél hatkor már elindultak az emberek a határba. Aztán az asszonyok a boltba vagy a piacra. A pulyák meg az iskolába. És még eddig senki nem jelentett be bűnesetet. Nem vették volna észre a vértócsát meg a halottat? Hogy lehet ez? – Nem tudom. Végül kimennek a tetthelyre. Nincs holttest. Vizsgálják a földet. Semmi nyoma vérnek. Pedig nem esett eső. Elmennek Mocsáriné portájához. Purgel megzörgeti a kaput. Kutya nincs, egy óriási, koromfekete macska érkezik. Sziszeg és karmoláshoz emeli a mancsát. Mikor feláll két lábra, akkora, mint egy kisebb ember. Kalapját levéve jön a szomszéd: – Ne várjon Mocsárinéra a nagyságos úr, nincs az otthon. Még pirkadat előtt megpakolta a kosarát túróval meg tejföllel, és ment a nyárligeti piacra. Ott többet kap, mintha itt áll ki vele. Újabban nagyon ontja a tejet a tehene. – Tehát azt mondja, hogy tegnap ment el? – tesz fel a csendőr egy szokásos keresztkérdést. – Igen. Vagyis nem. Ma ment el. Abrakot adtam a lónak. Ő meg cihelődött. Még köszöntünk is egymásnak. Tán történt vele valami? A férfiak megállnak az utcán. A gazdasszonyok kinéznek a kerítések fölött. – Nem történt semmi. Maguk meg, emberek, oszoljanak! Újból a hídhoz érve Purgel azt dörmögi Ba­loghné fülébe: – Ezért még megkapják a magukét! Baloghné hazamegy. Nem bír a gondolataival. Nem veszi észre, hogy hiába szel és pirít kenyeret az urának, az nem veszi el, mivel nem is ül az asztalnál. A pitvarban sincs. Baloghné elmegy megfejni a tehenet. Még meg is paskolja Babát. Szokás szerint. De Baba tőgyéből egyetlen csepp tej sem jön.
Szerző
Frissítve: 2019.08.10. 09:28