Az államkapitalizmustól a tekintélyelvű neoliberalizmusig

Publikálás dátuma
2019.08.11. 15:33

Fotó: Népszava
A magyar közönség előtt egyelőre kevéssé ismert Fábry Ádám, aki az argentínai Cordobai Egyetemen tanít. Nemrégiben azonban friss könyvel állt elő, amely újszerű értelmezést ad a magyar rendszerváltásról (The Political Economy of Hungary - From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. Palgrave MacMillan, London, 2019.)

Az állam központi szerepe

Fábry Ádám azok közé tartozik (például Tamás Gáspár Miklós társaságában), akik szerint a szovjet rendszert helyesebb államkapitalizmusnak, mint államszocializmusnak hívni, miközben már persze maga az államszocializmus kifejezés is egyfajta utalás arra, hogy elvileg elképzelhető nem államközpontú szocialista gazdasági modell is. Az államkapitalizmust, mint megnevezést, már a rendszer saját ideológiájának következetes alkalmazása is kiadja. Marx szerint ugyanis a kapitalizmus egyik sajátossága, hogy a munkások nem birtokolják, nem kontrollálják a termelőeszközöket, munkájuk gyümölcsétől pedig el vannak idegenedve. Ezen a szovjet rendszer semmit nem változtatott, azaz továbbra is kapitalizmusnak mondható, azzal a különbséggel, hogy a termelőeszközöket névlegesen az állam, a gyakorlatban pedig egy ideologikus bürokrácia birtokolja. Ebben egyébként a szovjet rendszer nem is annyira egyedi. Fábry felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak milyen központi szerepe van a kapitalizmusokban is, legyen szó a Kelet-indiai Társaságról, Bismarck fejlesztőállamáról, a távol-keleti "kis tigrisekről", vagy a mai Kínáról. Érdekesség a tervutasításos rendszer részletesen lebontott, folyamatos nyomást fenntartó produktivista termelési célszámainak említése, amely manapság ugyanannyira sajátja a multik világának, mint az államot működtetni hivatott neoliberális, "új közmenedzsment" világának. A szovjet rendszer persze centralizáltabb és ideologikusabb volt, több erőforrást összpontosított a nehéziparra, ám ezek – emlékeztet Oskar Lange nyomán a szerző – sokkal inkább a hadigazdálkodás sajátosságai, ami viszont azért vált szükségessé, mert a szovjet rendszer a tőkés rendszerekkel való konfrontációban született meg és igyekezett fennmaradni. A rendszerváltás e perspektívából nézve egész más megvilágítást kap Fábry szerint. Az ugyanis így kevésbé a rendszer leváltása egy másikkal, ahogy azt a főáramú olvasatok szocializmus/kapitalizmus dichotómiája sugallta ’89-ben. Sokkal inkább valaminek a megőrzése, mégpedig az államkapitalizmus technobürokráciája igyekszik itt a saját uralkodó szerepét átmenteni azután, hogy világossá válik számára, hogy a tervutasításos rendszer a kapitalista világgazdaság kontextusában nem tartható. Fábry ezért amellett érvel, hogy nem vesznek mindent észre azok az olvasatok, melyek a rendszerváltást és az utána következő neoliberalizmust elsősorban a külső intézményi nyomásnak tudják be. Ebben egyébként csatlakozik Bockman és Eyal nézeteihez, akik kifejezetten Kelet-Európát látják a neoliberalizmus bölcsőjének, illetve a térség és a Nyugat interakcióját hangsúlyozzák.

Bokros, Surányi, Matolcsy

Fábry szerint ugyanis már a magyar államkapitalizmus középső évtizedeiben megvolt egyfajta proto-neoliberalizmus, amikor is a technokrácia piaci fundamentalista irányba igyekezett tolni az államkapitalizmus szekerét. Fábrynál ennek emblematikus intézménye a Pénzügyminisztérium berkeiben létrejövő Pénzügykutatási Intézet, melyet később Medgyessy Péter pénzügyminiszterként megszüntetett, ám az a bankok finanszírozásában főnixmadárként újraéledt, immáron magáncégként (Pénzügykutató Rt.). A szerző részletesen elemzi ennek az intézménynek, illetve a köréje csoportosuló tudásközösségnek a szerepét a rendszerváltás proto-neoliberális előkészítésében. Fábry elemzése itt sokban emlékeztet Szalai Erzsébet munkáira, melyekben arra figyelmeztet minket, hogy a rendszerváltás nem annyira a kommunista pártelit, mint inkább a későkádári technokrácia hatalomátmentése volt. Ám ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött. Emblematikus figurái: Kornai János, aki a Szabad Néptől indulva lett amerikai egyetemek professzora, a piacközpontú közgazdaságtan nemzetközileg elismert híressége. Vagy Nyers Rezső, az 1968-as új gazdasági mechanizmus élharcosa, akinek piacosító próbálkozásait azonban szovjet utasításra Kádárnak le kell állítania. Végül a rendszerváltásra igazi hatással a Pénzügykutató akkor fiatal munkatársai voltak. Ide tartoztak a Fordulat és reform (1986) szerzői, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László, Csillag István és Matolcsy György, de sok más ismert közgazdász, vállalati és banki szakember is, akik a rendszerváltás után komoly karriert futottak be mint miniszterek, bankvezérek, befolyásos véleményvezérek, hatalmi háttéremberek. Fábry három kiemelkedő figura (Bokros, a vele együtt katonáskodó Surányi György, illetve a kezdetben szintén ebbe a körbe tartozó Matolcsy) személyes életútján keresztül mutatja be a későkádári technokrácia hatalomátmentését. Számos más közismert szereplőt is választhatott volna. Fábry ezek után bemutatja a rendszerváltás utáni neoliberalizáció fázisait, melynek köszönhetően az első időszakban Magyarország volt a nemzetközi intézmények „poszterfiúja” (mintaországa). A folyamat szimbolikus kezdete a Bokros(Surányi)- csomag, mely ismét csak az egykori technokráciához köthető. Az egymást követő kormányok lépésről lépésre kivéreztették az esélyteremtő állami alrendszereket (oktatás, egészségügy, szakképzés, szociálpolitika). Folyamatosan a létminimum alatt tartották a minimálbért, és alapvetően a magasabb humán tőke előállítása helyett folyamatosan olcsó bérekkel kívántak versenyezni. A szakszervezeti jogosítványokat legyengítették, adókedvezményekkel és hatalmas állami támogatásokkal versenyeztek a multik kegyeiért. A neoliberalizmus eredményeképpen ismert módon totálisan befagyott a magyar társadalmi mobilitás. A szegények gyerekei szegények maradtak, az elit, elsősorban pedig a hegemón technokrata elit pozícióit pedig nem fenyegették az alulról felfelé törők. A technokrata elit tehát versenyt prédikált mindenhol, kivéve saját elitpozícióit. 2005 után azonban a magyar neoliberalizmus története összezuhant. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt leállt a gazdasági növekedés, az egekbe szökött az államháztartási hiány, melyekre a kormányfő drasztikus megszorításokkal reagált. Ez tovább szűkítette a kibocsátást, miközben ellensúlyozásként kiengedték a devizahitelezést, melyből aztán szintén külön dráma lett. A gyorsan hízó államadósság és a stagnáló GDP egymáshoz képesti arányának drasztikus növekedése miatt 2008-ban a nemzetközi befektetők faképnél hagyták Magyarországot, összeomlott a forint árfolyama, egekbe ugrottak a devizahitelek törlesztő részletei. A piacról már nem tudtuk megújítani az adósságunkat, maradt az IMF hitelcsomagja, amely elérte a magyar GDP 20 százalékát. Közben pedig ott volt a 2006-os őszödi beszéd, a népszavazási vereség, majd a Bajnai-féle stabilizáció, melynek következményeként megszűnt a 13. havi nyugdíj, csökkent az életszínvonal és zuhant a GDP. Egy ilyen mértékű összeomlást már nem bírt ki a magyarországi ún. demokratikus neoliberalizmus. Véget ért a magyar „radikális közép” hegemóniája, ahogy Fábry Tariq Ali nyomán nevezi a neolib technokratákat. Liberális politikai képviseletük megszűnt, az általuk uralt Szocialista Párt pedig megkezdte sorozatos feleződéseit. Felkészült: Orbán Viktor. 

Orbánnal él tovább

Itt azonban Fábry ismét nem a megszokott interpretációt adja. Nem ért egyet azokkal, akik Orbánban valamifajta maffiavezért, vagy szimplán Nyugat- és kapitalizmusellenes bugris hőbörgőt látnak. Gramsci és Stuart Hall alapján azt állítja, hogy a radikális jobboldal tekintélyelvű fordulata nem más, mint a neoliberalizmus továbbélése akkor, amikor a megszokott eszközökkel az már nem tartható fenn. Orbán tehát Fábry számára a tekintélyelvű neoliberalizmus embere. Fontos itt a jelző és a főnév. A neoliberalizmus a rendszer, ami így azonos a 2010 előtti korszakkal. A tekintélyelvű a jelző, azaz megváltozott a neoliberalizmus működési elve, nyílt és demokratikus formában már nem volt fenntartható. Fábry hosszan és meggyőzően sorolja Orbán kormányzásának neoliberális jellegzetességeit, a folyamatos adócsökkentésektől (szja, tánya, stb.) a Munka törvénykönyvének liberalizálásáig, a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az offshore széles körű használatáig. A későkádári technokrácia megdöbbenve tapasztalja, hogy Orbán tekintélyelvű rendszerével szemben nincs tömeges ellenállás. Fábry könyve megmagyarázza, hogy miért nincs: azért, mert a neoliberalizmus korábbi, liberálisabb formája ellehetetlenítette a magyar társadalmi mobilitást, a vagyonos és tudással rendelkező középosztály létrejöttét, amely az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás bázisa lehetett volna. A későkádári technokrácia tehát saját bukásának ágyazott meg Gyurcsánnyal, és saját visszatérését lehetetlenítette el elitpozícióinak védelmével. Fábry Ádám könyve igen hasznos adalék a magyar rendszerváltás és az Orbán-rezsim megértéséhez. Álláspontja szerint a korai neoliberalizáció már az államkapitalizmusban megkezdődött, a rendszerváltás után csúcsra járatódott, majd a felső osztály egyik felének politikai összezuhanása után a másik fele immáron csak jobboldali autoriter formában képes folytatni a neoliberális társadalompolitikát Magyarországon.
Frissítve: 2019.08.11. 16:23

A parlament dicsőségére

Nyár van. Jaj de jó! A parlament abbahagyta áldásos tevékenységét. A fáradt képviselők megropogtatják ujjaikat, megtekergetik a gombnyomogatástól elfáradt csuklóikat, s elégedetten félrerakják az ütött-kopott féltéglát, amellyel óvatosan verdesni szokták mellüket, amikor rájuk tör a büszkeség érzése. Van ok az elégedettségre. A kormányzó többség minden akarata teljesült. Nem számított, mit kér a hatalom, nem számított, mit szól az ellenzék, nem számított, mit mond a külföld, minden átment, csont nélkül. Elfogadták a jövő évi költségvetést. Ez kiváló teljesítmény. Június 6-án nyújtották be, s július 12-én fogadták el. Az elkészítés időpontja garantálja, hogy egyetlen szám se legyen megbízható benne. Elkészítésének időpontjában – május hónapban - a költségvetésírók semmilyen információnak nem lehettek birtokában, sem az ez évi teljesítés adatai, sem a következő év becsülhető számai nem állhattak a rendelkezésükre. Valószínűleg a 2010 előtt e témakörben ügyködők voltak a túlbuzgók, amikor a költségvetés elfogadását kétfordulósra tervezték. Az első fordulóban megállapították az úgynevezett ágazati főszámokat, majd a második fordulóban – egy országos felmérés után – meghatározták a pontos költségvetési tételeket. Az a költségvetés az év legvégén került a közlönybe. Az új típusú költségvetés számai egyébként is mellékesek. Szinte minden fejezet, minden tétele átcsoportosítható, egyik sorról a másikba irányítható. A kormány pedig tetszése szerint, beszámolási kötelezettség nélkül adományozhat milliárdokat bárkinek, bármelyik szervezetnek, határon belül, határon kívül. Annyi érzékelhető, hogy az egészségügyre, az oktatásra, a szociálpolitikára, a kultúrára ráférne egy kis miniszterelnöki áldás. A magánnyomozókról szóló törvénybe rejtették el azokat a szabályokat, amelyek felhatalmazzák a tömegrendezvény szervezőjét arra, hogy a belépőktől elkérje a legfontosabb személyi adataikat, s azokat feldolgozza. Érdekes módon ehhez az szükséges, hogy a forgalomba hozott jegyek száma meghaladja a huszonötezer darabot. Érdekes módon csak a zeneszolgáltatás nyújtása esetén készül ilyen nyilvántartás. Lehet, hogy ismét egy személyre (a Sziget Fesztiválra) szabott törvény született? A törvény több szempontból érdekes. A nyilvántartás céljai: a tömegrendezvényre belépő természetes személyek személyi biztonságának biztosítása, a bűncselekmények - kiemelten terrorcselekmények - hatékony megelőzése, felderítésének elősegítése, az elkövetett bűncselekmények bizonyítása, körözött személyek azonosítása és elfogása. Ehhez képest meglehetősen szűk körben húzták meg a nyilvántartás elkészítési kötelezettséget. Ez szerencse. Bár nem kizárt, hogy fejlődik ez a jogintézmény és a baráti összejövetelekre is kiterjesztik. A szórakozni vágyónak át kell engedne a szervezőnek a következő személyes adataikat: családi és utónév, állampolgárság, születési idő, a szórakozásra vágyó neme, az azonosító okmányát kiállító állam megnevezése, a szórakozni vágyó arcképmása. A rögzített adatokat – ha kéri – át kell adni a terrorizmust elhárító szervnek, a bűnmegelőzési célból titkos információgyűjtést végző szervnek, a büntetőeljárásban előkészítő eljárást folytató szervnek, a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, a bíróságnak, a körözési eljárást lefolytató szervnek. Az adatok további sorsáról a módosító törvény elfelejtett rendelkezni. Csak a nóta vigasztalhat bárkit: „nem félünk a farkastól...” A köznevelésről szóló törvény módosításáról sokan, sokat írtak. Csupán emlékeztetőül: a jövőben nem a szülő dönt arról, gyermeke mikor lép óvodába, s meddig marad ott, hanem a törvény rendelkezik a kezdő és a befejező időpontról. Hároméves kor a kezdet, amelyet - kormányzati engedéllyel - egy évvel el lehet tolni. Hatévesen iskolába kell menni, amely időpontot - kormányzati engedéllyel - egy évvel el lehet tolni. Mindenkinek iskolába kell járnia, kivéve, ha kormányzati engedéllyel egyéni tanulmányi rendben készülhet fel. Senkinek, semmi sem jár. Minden a kormány kegyétől függ. Megszoktuk már. A hatalom szerint senkinek a jogát nem vonták el. Igaz a jövőben az intézményvezetői pályázatokat nem véleményezheti a nevelőtestület, a szülői közösség, a diákönkormányzat. Fogjuk fel, ezt kötelezettségnek, s akkor az érintettek jól is jártak. Sokan írtak már a Magyar Tudományos Akadémia sorstalanságáról is. Az Országgyűlés dicsőséglistája miatt kell csak feltüntetni ebben a „jegyzékben”. A lényeg röviden: a Tudós Társaság megfosztatott kutatóintézeteitől, s attól a lehetőségtől, hogy a kormányzati tudománypolitikában szerepet kapjon. A testület mondhat fontos dolgokat, csak éppen pusztába kiáltott szó lesz minden javaslata, minden megállapítása. Intézményeit, feladatait megkapta egy állam által összetákolt szervezet. Igaz, a Tudós Testület volt már rossz helyzetben a kiegyezés után és a Rákosi-érában. Így a jövőbe vetett hit lehet a vigasza azoknak, akik tévedésből vagy lojalitásból itthon maradnak. A csomagba tartozik az a törvény is, amellyel elhalasztották a közigazgatási bíróságok felállítását. Sokan értékelték ezt a lépést a kijózanodás felé vezető út kezdetének. Pedig maga az „elhalasztott” törvény nem változott. Csak türelem, ha eljön az ideje, ismét elő lehet venni a már elkészített bíró-jelölti jegyzékeket, s indulhat a kormányzati bíráskodás. A dicsőséglista persze koránt sem teljes. A kiváló teljesítmény leméréséhez azonban elég. Ne legyen kétsége senkinek: lesz ez még jobb is. Nálunk működik a parlament.
Szerző
Szüdi János

A farkaskvint megszelídítése

Publikálás dátuma
2019.08.05. 19:09

Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmje Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye alapján készült, amely harminc éve jelent meg. Ebben az egyik rész címe: A Werckmeister-harmóniák. A forgatókönyvet maga a regény szerzője és a film rendezője írta. A regény és a film egyik szereplője Eszter György zenetanár, aki az őt körülvevő diszharmonikus világot megelégelve visszavonul saját kis világába, és azzal foglakozik, hogy olyan zongorahangolási rendszert kísérletezzen ki, amely kiküszöböli az – egyébként tévesen – Andreas Werckmeisternek tulajdonított találmányt, az egyenletes temperálást. Ez ugyanis, mondja Eszter, alapból hamis: nincs benne igazi tiszta hangköz (tegyük hozzá: az oktávon kívül). Ráadásul ebben minden hangnem egyformán szól. És ez valóban így is van.

Egyenletes temperálás

Azt a vélekedést, miszerint Werckmeister lenne felelős az egyenletes temperálás feltalálásáért, régóta görgeti magával a népszerűsítő zenetudomány, egészen pontosan Mattheson (1725) óta. Igazából csak arról van szó, hogy Werckmeister egyik művében leírta az akkor már ismert metódust, egyben el is vetette azt, pontosan a fentebb említett hiányossága miatt. De ha megnézzük, milyen alapos Krasznahorkai ismerete e tárgyban, azt is joggal feltételezhetjük, tisztában volt ezzel, és tudatosan választotta emblematikus alakként a zenei "harmóniátlanság" elterjesztésének felelőséül a XVII. századi, beszédes nevű orgonistát, akinek viszont valóban vannak elévülhetetlen érdemei a „jó temperálások" népszerűsítése terén. Ő írta le először Musikalische Temperatur (1691) című művében: „ein wohl temperirtes Clavier" ("jól temperált billentyűs hangszer"). De mi is az a „jó temperálás", egyáltalán a temperálás, és miképp lehet, hogy hamis az az úgynevezett egyenletes módja, amelynek figyelembevételével – így tudjuk – évszázadok óta hangolják a zongorákat? Nos, ennek kifejtését kicsit messziről kell kezdenünk. Mint ahogy a színek is felbonthatók összetevőikre, az alapszínekre, ugyanúgy egy hangszer egyetlen hangja is több részhangból áll össze. Ha megütünk egy C-t a zongorán, megfújunk egy G-t a trombitán, nem egyetlen hangot hallunk, hanem többet – egynek. A C mellett, helyesebben felette, megszólal egy oktávval magasabb C, annak a kvintje (egy G), annak a kvartja (egy C), annak a terce (egy E) és így tovább. Ez a sorozat a feltétele annak, hogy zenei hangot halljunk. Hogy melyik felhang szólal meg egyáltalán, és milyen erősen, az határozza meg a hangszínt, vagyis azt, milyen hangszert, netán énekhangot hallunk. Itt most azonban lényegesebb, hogy azok a hangközök, amelyek a felhangsort felépítik, néhánytól eltekintve, természettől adottan tiszták: legfontosabb ezek közül a kvint és a nagyterc. Azt már a régi görögök felismerték, hogy az oktáv, a kvint, a nagyterc és a többi hangköz állandó, természettől adott, viszonyaik aránypárokkal kifejezhetők, tehát bizonyítják, hogy a világmindenség mikroszinten is éppúgy egy meghatározott isteni rend szerint épül fel, mint ahogy makroszinten, a bolygók világában. E gondolat nagy hatású hirdetője a számmisztikával ugyancsak eltelt Püthagorasz volt, akinek a hangrendszerek, hangsorok meghatározását is tulajdonítják.

A püthagoraszi komma

Püthagorasz és a többi görög (monochordja – egy húros citeraszerű zeneszerszámja - és hallása segítségével) megtalálta azt a hét hangot, amit – egyszerűsítsük le a dolgot – leginkább dúr skálának nevezhetünk. Fontos tehát tudnunk, hogy ez a hét hang fizikailag, tehát objektíve meghatározott. Felépíthető ez a skála a félhangokkal együtt úgy, hogy ezeket a természettől - Istentől - adottan tiszta kvinteket rakosgatjuk egymásra, persze a második oktávba esőket mindig egy oktávval lejjebb hangolva. Pontosan tizenkettőt: 1. C – 2. G – 3. D – 4. A – 5. E –6. H – 7. Fisz – 8. Cisz – 9. Gisz – 10. Disz – 11. Aisz – 12. Eisz(=F) – 1'. Hisz(=C). (Az Eisz és a Hisz félhanggal magasabb az E-nél és a H-nál, pont mint az F és a C.) Bár ez csak az egyenletes temperatúrában van pontosan így, a régiek kénytelenek voltak a billentyűs hangszereken megfeleltetni őket egymásnak. Valami azonban akadozik az isteni fogaskerekek rendszerében. Nem ahhoz a C-hez – vagy inkább oktávjához – érkezünk el, amelyiktől elindultunk, hanem egy kicsit magasabbra. De be kell szorítanunk ezt a tizenkettedik kvintet is a tiszta oktáv – semmiképpen nem tágítható, szűkíthető – Prokrusztész-ágyába, ehhez meg kell rövidíteni kissé, így hamis lesz, farkasként fog üvölteni: ez a farkaskvint. Sorba rakhatók azért ezek a hangok is: ez a püthagoraszi temperatúra. Persze nem csak egy kvint lesz hamis, vagy legalábbis rosszul szóló, hanem azok az akkordok is, amelyekben e hangköznek szerepük van. Egyszólamú zene esetén nincs semmi baj, a középkorban ezért jól elvoltak a püthagoraszi hangolással. Tulajdonképpen több szólamban is használható, csupán a farkaskvintes akkordok tűnnek nem igazán tisztának. Jó tudni: az, hogy mit érzünk hamisnak, tanulás, szokás kérdése, tehát koronként változhat és változott is. A zeneteoretikusoknak tehát szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy tizenkét egymásra épülő tiszta kvint nem hét tiszta oktávnyi hangközt ad ki, hanem nagyobbat. Annak a kicsiny, de létező különbségnek, ami ott éktelenkedik, püthagoraszi komma a neve. A temperálás tehát nem más, mint az az elmélet, amely ennek a kommának az eltüntetését szolgálja, illetve, mivel ez nem lehetséges, megpróbálja minél kevésbé észrevehetővé tenni azáltal, hogy több hangközt kissé hamissá tesz – egy nagyon hamis hangköz helyett. A hangolás pedig az a műveletsor, amely ezt az elvet egy hangszeren megvalósítja. Könnyen belátható, hogy az egyik legjobbnak tűnő megoldás 12 részre való osztása, de ekkor minden hamis lesz kissé. Természetesen nem csak a zongorákon lehet/kell temperáltan játszani, a hegedűkön is, valamint az éneknek is igazodnia kell az adott temperatúrához. A jól temperált hangsorok - amelyek sok hangnemben használhatók, de nem egyenletesen oszlik el bennük a komma - leginkább a XVII. századi orgonista és zeneszerző Andreas Werckmeister nagy hatású művei, és szerteágazó személyes kapcsolatai révén terjedtek el Németországban.
Mi volt az, amit Werckmeister tényleg tett? A püthagoraszi komma negyedét kivonta az első három, valamint a hatodik kvintből, ezek tehát kicsit szűkek lettek, a többi viszont tiszta volt, és ennek következtében adódtak más olyan hangközök is, amelyek teljesen tiszták voltak. Akkoriban, mivel viszonylag kevés hangnemet használtak - 4#, 4b fölé ritkán merészkedtek -, az ilyenek teljesen megfelelőnek tűntek, mert a csúnyább, tisztátlanabb hangzások ezekben kezdtek nagyobb számban jelentkezni. Több ilyesfajta rendszer létezett, Németországban Werckmeister III. temperatúrája népszerű lett. Barokk zenét autentikus stílusban játszó zenészek, zenekarok lemezén néha feltüntetik, hogy milyen temperatúrát alkalmaztak az előadás során – leggyakrabban ezzel találkozhatunk. A hangközök modern mértékegysége a cent. Az egyenletes temperatúrában a félhangok 100 centnyire vannak egymástól, 1200 cent tesz ki egy oktávot. A Werckmeister–rendszerben vannak 90-96-102 és 106 centes félhang távolságok, nem csoda, ha az ezekből felépülő más hangközök némelyikét már nem igazán érezzük jól hangzónak. 

Irtóztak tőle

De a lényeg, a jól temperált hangolásokban már lehet minden hangnemben játszani. Georg Andreas Sorge 1744-ben olyan rendszert adott közre, ahol a félhangtávolságok már csak 94 és 106 cent között változnak, ez már egyenletes temperatúrának tekinthető, de vannak olyan adatok, hogy sokkal korábban sem tartották drága árnak azt, hogy egy hangköz sem volt igazán tiszta, de mindegyiket meg lehetett hallgatni anélkül, hogy fülsértő lett volna. Mindemellett a régiek nem hogy nem használták általánosan, egyenesen irtóztak az egyenletes temperálástól. Az is egyértelmű, hogy miért. Amikor az a bizonyos püthagoraszi komma mind a tizenkét hangközből elvonódik, kis mértékben ugyan, de minden hangköz – az oktáv kivételével - hamis lesz, egy szólamban és több szólamban egyaránt. Nincs egyetlenegy abszolút, természettől adottan tiszta hangköz sem! Emiatt nehéz hangolni, és tulajdonképpen csúnya is a hangzás. Nem is létezik valójában, csak szintetizátorokon. Emberi füllel ugyanis megvalósíthatatlan, mindig marad egy pici eltérés az abszolút egyenletességtől. Amellett, hogy bár már régóta ismerték, csak csúnyának tartották, van még valami oka, hogy nem használták ezt a rendszert. Ha a harmónia a világban isteni teremtés eredménye, akkor egy olyan rendszer, amelyben nincs tiszta hangköz, ellentétes a természettel, Isten alkotásával. A katolikus egyház szerint a pusztán matematikai eszközökkel létrehozott, spekulatív harmóniák magának az ördögnek az alkotásai. A naprendszer modern leírását Kopernikusz adta közre. Keplernek jutott a feladat, hogy kiszámolja, milyen matematikai törvények szerint keringenek a bolygók a Nap körül. Bár nagyon alapos megfigyelési adatokat örökölt Tycho Brahétól, sokáig kínlódott a számolással, mert Püthagoraszhoz hasonlóan megrögzött (szám)misztikus lélek lévén, meg volt róla győződve, a bolygók az Istenhez egyedül méltó tökéletes körpályát járják be a nap körül. Eltartott egy ideig, amíg Kepler felismerte, hogy Brahe adatai helyesek, és leírta első törvényét, miszerint a bolygók olyan ellipszis alakú pályát járnak be, amelynek egyik gyújtópontjában a nap áll. Nem elégedett meg ennyivel, a harmadik törvényt is közreadó, Harmonices Mundi című művének ötödik fejezete arról értekezik, a bolygók mozgásának törvényszerűségeiben felfedezhetők olyan arányok, amelyek a terc, a kvint, vagy a félhang felhangsorbeli viszonyaival azonosak, sőt a szférák zenéjét is lekottázta. A Jupiter motívuma például a nagy G-ről induló természetes moll hangsor. Valuska János, a regény és a film még anyjától is elhagyott, félbolond hőse a Péfeffer nevű kocsma idült napköziseivel rendszeresen előadatja, hogyan kering a Föld a Nap körül, a Hold a Föld körül, s így tovább. Egyvalaki veszi őt emberszámba: Eszter György.

Hangolás

Magyar nyelven nélkülözhetetlen alapmű a téma megértéséhez Spányi Miklós Bevezető a régi hangolások világába című írása. Nehezebb, de sok mindent megvilágító munka e tárgyban Ratkó Ágnes doktori dolgozata, amely A historikus hangolások előadóművészi szempontból való megközelítése címet viseli. A felhangrendszer leírása sok helyen fellelhető, legkönnyebben emészthető tárgyalása Bernstein A megválaszolatlan kérdés című könyvének első fejezetében található. Hasznos olvasmány a tárgyban Bali János A furulya című, nemrégiben megjelent munkájának IV. függeléke, amelynek A tiszta intonáció elmélete a címe.

Szerző
Frissítve: 2019.08.12. 16:10