Éljen a Semmelweis-nap! (Magántörténet, közéleti kitérővel)

Publikálás dátuma
2019.08.04. 16:10

Fotó: Népszava
Ugye sokan emlékeznek Nyikita Mihalkov filmjére, a Csalóka napfényre? De emlékeznek arra is, milyen jeles napon játszódik a film? A sztálini léghajózás napján. Az állambiztonság (mi volt akkor éppen: GPU, NKVD?) kocsiján torzzá verve, megbilincselve szállítják a börtönbe, a tarkón lövést előkészítő ál-perre Kotov elvtársat, a polgárháború legendás hadosztály-parancsnokát. Egy eltévedt autós felismeri a híres embert, ezért meg kell halnia: a fő GPU-s lepuffantja. Ebben a pillanatban emelkedik a magasba a LÉGGÖMB, kosarára erősítve Sztálin irdatlan képével. Nem tudom, létezett-e A sztálini léghajózás napja. Amikor életemben először Moszkvában jártam, egészen szokatlan módon, magánúton, rokoni meghívásra, éppen a Gyeny tankisztovot ünnepelték, azaz a Harckocsizók napját. Nem tudtam, hogy ilyen ünnepnap is létezik, de Moszkvában tűzijáték köszöntötte.   

A végső okok: a hagyma és a darázs

Azt se tudtam, hogy van Semmelweis-nap, az Egészségügyi dolgozók napja. Pedig van, 1992 óta, július 1-én, a nagy orvos születése napját minden évben megünneplik. De van ünnepnapja a szociális munkának is, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a köztisztviselőknek, meg még ki tudja hány szakmának. Ezeken a szakma dolgozói jutalmul egy szabadnapot kapnak: zárva vannak a családgondozók, a kormányablakok. 1949. december 21-én, Sztálin hetvenedik születésnapján munkával ünnepeltünk, pedig akkor még apait-anyait beleadtak az ünneplésbe. Volt extra tűzijáték a Gellérthegyen, majd amikor a rakétázás véget ért, a Citadella oldalán arany babérlevelektől övezve felragyogott a Szent Szám: 70. Az ünnep rendezői nyilvánvalóan túl akarták szárnyalni az idejét múlt karácsonyt. Joggal, hiszen december 24-én csak Isten fia született meg, december 21-én viszont maga az Isten. A Semmelweis-napot valószínűleg az idén sem vettem volna észre, ha nem kapcsolódik össze egy, no, hál’ Istennek nem tragikus, de azért a szó egyszerű, szótári értelmében fájdalmas eseménnyel. Tekintettel a 34 fokos hőségre, vasárnap délután kimentünk a Szentendrei szigeten álló hétvégi házunkba. A többes szám első személy Évát jelenti, hivatalos, de viszolyogtató szóhasználat szerint az élettársamat, a kínkeserves pótszavakkal kísérletezve: a páromat, a kedvesemet, a barátnémet. Semjén Zsolt persze megkérdezhetné, ha ilyen problémáid vannak a szóhasználattal, miért nem házasodtok össze? Erre azt felelném: a lingvisztikai kényszer is kényszer. Mindkettőnknek unokái vannak, mit változtatna a kapcsolatunkon, ha elmennénk egy hivatalba, és meghallgatnánk az anyakönyvvezető csacska beszédét. Mindazonáltal nem írom le a vezetéknevét, mert nem akarnám, és ő se kívánná, hogy a magántörténete megjelenése révén közszereplővé váljon. Akik ismernek bennünket, úgyis tudják, kiről van szó, akik meg nem ismernek, azoknak úgyse mond sokat a név. Jóllehet ebben a történetben a név mégis jelentőségre tesz szert. De haladjunk sorjában. Kipakolván szerény csomagunkat, Éva észrevette, az elkészítendő tökfőzelékhez elfelejtette magával hozni a nélkülözhetetlen hagymát. Azt javasoltam, menjünk kocsin a tóhoz, úszunk egyet, utána elmegyünk az élelmiszerboltba, végül a hagyma birtokában megcsinálja a tökfőzeléket, amely kétségkívül a kedvenc ételeim közé tartozik. Évát azonban a tökéletesre való törekvése nem hagyta nyugodni, a tó előtt kell megcsinálnia a főzeléket, hogy a vacsoráig még legyen ideje – mármint a töknek – a jégszekrényben fagylalttá hűlni. Mindig azon kapom magam, hogy jégszekrényt mondok, ahogy gyerekkoromban tanultam, pedig a neve régóta hűtőszekrény. Az élelmiszerboltba, mondta Éva, inkább biciklin megy, hiszen az út tíz perc, nincs kedve beülni az átforrósodott kocsiba. Körülbelül fél óra múlva érkezett vissza tépett ruhában, rémült arccal, és ahogy bejött a kapun, elsírta magát. Hirtelenjében azt gondoltam, valami őrült megtámadta, bár ilyesmi még soha sem történt a Szigeten. Aztán elmondta, egy darázs beleszállt a hajába, odakapott, a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a biciklivel együtt a földre zuhant. Az egyensúly-vesztéshez az is hozzájárult, hogy a boltban, ha már ott volt, persze nem csak egy fej hagymát vásárolt, de minden egyéb ennivalóval is teletömte a hátizsákját. A jobb oldalára esett, a jobb bokája enyhén fájt, legcsúnyábban a bal keze hüvelykujja nézett ki, fájt is erősen.    

A rendőrök meg az alapízületi szalag

Nyomban eszembe villant a Magyar Helsinki Bizottságnak egy régi, de nagyon tanulságos, és ugyancsak biciklivel kapcsolatos ügye: a sértettet, akit a bíróság előtt a Helsinki ügyvédje képviselt, a rendőrök egy teljesen alaptalannak bizonyult feltételezés nyomán hülyére verték, ráadásul maradandó károsodást is szenvedett, amikor – elmondása szerint – az egyik rendőr megcsavarta a hüvelykujját, hogy így kényszerítse a biciklikormány elengedésére. A maradandó károsodás „az alapízületi szalag szakadása” miatt keletkezett, amelyet késve diagnosztizáltak és késve operáltak meg. E diagnózis alapján az ügyészség módosította a vádat, az ettől kezdve már maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés bűntette volt, amelynek büntetési tétele sokkal súlyosabb, mint a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásé. A tárgyaláson azonban az igazságügyi orvosszakértő – maga is rendőr – kifejtette, hogy az alapízületi szalag szakadása „az ízület jellegzetes túlfeszítéséből ered, amelynek oka, hogy vagy megcsavarják, vagy pedig túlfeszítik úgy, hogy elesik az illető, és kitámasztott hüvelykujjával érkezik a talajra.” Minthogy a feljelentő elismerte, hazafelé tartva leesett a biciklijéről, nem dönthető el, hogy a szalagszakadás a rendőri kényszerintézkedés, vagy pedig a baleset következtében jött-e létre. A szakértői vélemény alapján a bíróság felmentette a rendőrt a maradandó fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés vádja alól. Az ügy, amely 2000-ben kezdődött, és évekig elhúzódott, megítélésem szerint annyi mindent elmondott mind a rendőrség, mind az igazságszolgáltatás működéséről, hogy hosszabb cikket írtam róla; az írás fenn van a honlapomon (koszegferenc.hu), a címe – Ady klasszikus cikkének címére utalva – A hajdúnánási rendőrök tisztessége.
A belém vésődött kifejezés, az alapízületi szalag szakadása, annyira megrémített, hogy sürgetni kezdtem Évát, azonnal menjünk be a legközelebbi orvosi ügyeletre, hogy megvizsgálják, megröntgenezzék a bal kezét. Vasárnap késő délután volt, június 30-a, Éva pedig, aki nálam jobban figyel a világ dolgaira, felvilágosított, másnap, hétfőn, tekintettel az anyák megmentőjére, minden rendelőintézet, gyógyszertár zárva lesz, nehogy már egy anya váratlanul épp ezen a napon akarjon szülni. Az internettel próbálkoztunk, vajon hol van vasárnap este vagy másnap baleseti ügyelet, de nem sikerült információhoz jutnunk. Úgy határoztunk, kihúzzuk az éjszakát, hétfőn reggel bemegyünk a Fiumei úti baleseti kórházba, azzal volt már tapasztalatunk, együtt is, külön-külön is. Semmelweis-nap ide vagy oda, ott biztosan van ügyelet. A helyzetet nehezítette, hogy én a két évvel ezelőtti gerincműtétem óta nem vezetek, bár a vezetés abbahagyására inkább lélektani okok késztettek, mint valóságosak. (Tudom, ezért a mondatért pszichológus ismerőseim, mindenekelőtt a lányom, el fognak ítélni. Micsoda ősvilági mentalitás, ha az ember a pszichológiai okokat nem tekinti valóságosaknak.) Szóval elindultunk a Fiumei útra, de előre szorongtunk, micsoda tömeg lesz ott az ügyeleten. Miközben ezt a cikket írtam, ismét megnéztem az internet Traumatológiai ügyelet címszavát. Az első három helyen magánklinikák hirdetését találtam, amelyek „elérhető áron” kínálnak sürgősségi ellátást. A Fiumei út csak a negyedik helyen szerepel. 

Egy ritka névazonosság

A Traumatológiai Intézet járóbeteg ambulanciáján a Semmelweis-napon valóban nyomasztó volt a zsúfoltság, de amennyire az ember hihet a benyomásainak és az emlékeinek, nem volt sokkal nagyobb, mint más napokon. A tömeget látva az volt a feltételezésünk, mintegy öt órát fogunk az ambulancián tölteni. Ehhez képest örömmel állapíthattuk meg, három óra alatt végeztünk. Az egészségügyről írott cikkeimben személyes tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a jobb helyzetbe kerülés az egészségügyi ellátásban nem annyira a pénzen, sokkal inkább a személyes kapcsolatokon múlik. Persze lehet, hogy ez a szubjektív megállapítás nem igaz azok esetében, akik a magánklinikákon milliókat áldoznak az egészségükre. Az a néhány tízezer forint, amit én hálapénzre tudok költeni, annyira sem befolyásolja a bánásmódot meg az ellátás minőségét, mint a vendéglői vacsoráét a pincérnek adott borravaló. Annál többet számítanak a személyes kapcsolatok. Ez az én esetemben két forrásból tevődik össze. Egyrészt az ötven-hatvan éves orvosok közül némelyek emlékeznek rám abból az időből, amikor még közszereplő voltam, és az emlékeik inkább pozitívak. Akadnak továbbá néhányan, akik olvasták az egészségügyről írott cikkeimet. Ennél a közéleti eredetű kapcsolati hálónál fontosabbak azonban a magánkapcsolatok. Harmincöt évvel ezelőtt együtt voltunk X főorvossal a gyerekeink babazsúrján. A lányom gimnáziumi barátnője már adjunktus a belklinikán. A zenerajongó Z. professzorral sűrűn találkozunk a Zeneakadémián. Az ebből fakadó előnyöket nem kell megszerezni – adódnak maguktól. Ez a kapcsolatrendszer első pillantásra sokkal emberibb, mint a pénzért megvásárolható. Valójában a megvásárolható piacgazdasági előnyökkel szemben az „emberies” előnyök feudális jellegűek. A közös gyerekzsúrokhoz, a gimnáziumi barátságokhoz, a koncertbérlethez, az összeérő családi emlékekhez, az érintkezés fesztelen stílusához a szó tág értelmében közös társadalmi háttérre van szükség. Ebbe bele kell születni, pusztán pénzzel nem lehet pótolni, legfeljebb kivételes tehetséggel. Kicsi ország, rokonország – újra meg újra a Móricz Zsigmond-i igazsághoz lyukadunk ki. A személyes kapcsolati elem a zsúfoltság közepette is megjelent – ezúttal Éva révén. Évának három évvel ezelőtt a vállcsontja tört el, ekkor találtak egymásra M. doktorral. Ha Évának Molnár vagy Márton volna a vezetékneve, akkor a vezetéknév azonossága semmit sem jelentene. Csakhogy Éva vezetéknevét, bár nem történelmi név, kevés ember viseli Magyarországon. Három évvel ezelőtt már a recepciónál megkérdezték, hozzátartozója-e M. doktornak. Éva hallotta a hírét M. doktornak, édesanyjától tudta, hogy van egy orvos rokonuk, de személyesen sosem találkozott vele, és fogalma sem volt róla, milyen módon rokonok. M. doktor a Semmelweis napon is rendelt, egyike volt a járóbeteg ambulancia két orvosának, akik az egészségügyi dolgozók ajándék napját is munkával ünnepelték. Időnként kijött a rendelőből, magas, sovány alakját, ritkás szőke haját, a hosszú nyakon első pillantásra groteszknek tetsző Pinocchio-fejét, vonásait, amelyek a rá tekintőt önkéntelen rokonszenvre hangolják, nem lehetett nem felismerni. Megpróbáltam rávenni Évát, menjen oda hozzá, vagy egyezzen bele, hogy én szóljak neki, itt a rokon, de Éva makacsul tiltakozott. M. már rég elfelejtette, hogy három éve találkoztunk, mondta elutasítóan. Meg mit szólnának az emberek, ha netán előre venne. Kivártuk a sorunkat, Évát a másik rendelőbe, a másik orvoshoz hívták. Csakhogy a másik orvos, amikor ránézett Éva beutalójára, rögtön megkérdezte: – Maga M.? M. doktor látta nevét a gépben, és szólt, ha sorra kerül, hívjam át. M. doktor nyomban átjött, mint rég nem látott rokonát üdvözölte Évát. Hozzám is volt egy kedves szava. Megkérdeztem, tudja-e hogy ezzel a névvel az egykori NDK-ban élt egy fő-fő elvtárs, Hermann M. a német kommunista párt egyik alapítója, az NDK állampártja politikai bizottságának tagja, akiről utcákat, vadászrepülő-rajokat neveztek el. Nem tudta, felelte M. doktor, de biztosan nem volt a rokonunk. Vajon honnan tudja, néztem rá kérdő tekintettel. Ironikusan elmosolyodott: a mi családunkban nem voltak ilyen alakok, mondta. Közülünk a Volksbundba se lépett be senki. Megszerettem M. doktort, bár talán sosem fog kiderülni, miképpen rokona Évának. 

Közéleti kitérő: néhány adat és az ősi szabadság

Molnár Lajos, a liberális orvos-miniszter alig egy éves minisztersége alatt kemény kézzel próbálta meg átalakítani a magyar egészségügyet. Az egyik legfontosabb terve az volt, hogy lehetővé teszi a piaci versenyt az egészségbiztosítás területén is. A Fidesz féktelen uszítást indított ellene: ketté akarja szakítani az egészségügyet, állította a fideszes propaganda, külön akarja választani a szegények és a jómódúak egészségügyi ellátását. A szocialista koalíciós partner egészségpolitikusai nem támogatták, inkább lejáratták Molnár legfontosabb kezdeményezéseit. A reformokat támadó demagóg „szociális népszavazásnak” jelentős szerepe volt a Fidesz 2010-es választási győzelmében. Versengő biztosítók nem jöttek létre, de csendben kialakult a magánklinikák rendszere, annak ellenére, hogy a magánbiztosítók az ottani áraknak hosszú időn át csak a töredékét térítették meg. Ahhoz, hogy valaki egy magánklinikán operáltassa meg magát, milliomosnak vagy külföldinek kellett lennie. Ahhoz ellenben, hogy valaki egy magáncégnél csináltassa meg a szükséges MRI vizsgálatot, vagy magánorvossal, magánklinikán altatásban végeztesse el a béltükrözést, amely altatás, kábítás nélkül elviselhető ugyan, de meglehetősen fájdalmas, a közepes jövedelem is elegendő. Akinek azonban annyija sincs, vagy úgy véli, nem azért fizette egy életen át a társadalombiztosítási hozzájárulást, hogy most nyugdíjasként tíz- és százezreket kelljen orvosra költenie, az várhat hónapokat egy vizsgálatra, amely életmentő lehet, ha idejében elvégzik. A „gyógyítható halálozás” statisztikai adatai szerint az OECD-hez tartozó fejlett országok közül térségünk államai – a volt szocialista országok Mexikóhoz hasonlóan – a sereghajtók közé tartoznak. 2011-ben Franciaországban 100 ezer férfi közül 62-en haltak meg olyan betegségben, amelyet meg lehetett volna gyógyítani, Észtországban 276-an; 100 ezer nő közül Japánban 53-an, Magyarországon 155-en (Az egészségügy által gyógyítható halálozás az OECD 31 országában: Becslések és Módszertani kérdések”. OECD Working Papers 55 ) Ehhez járul még, hogy a legalacsonyabb jövedelműek 6,8 százaléka egyáltalán nem veszi igénybe az egészségügyi ellátást. Ennek az oka elsődlegesen az, hogy Magyarországon 2014-es adatok szerint az egészségügyi kiadásoknak a 29 százalékát, az Európai Unióban mért átlagnak majdnem a kétszeresét fizeti a beteg a saját zsebéből. Ez a költség a társadalom legalacsonyabb jövedelmű húsz százaléka esetében jövedelmük 27 százalékát jelenti. Az egy lépcsőfokkal magasabb jövedelmű húsz százalék esetében az arány 5, a legmagasabb jövedelmű csoportban pedig csak 1 százalék. (State of Health in the EU. Hungary- Country Health Profile, 2017. 11-12. oldal.) A magyar politika döntéshozói nemcsak a „migránsokkal” kegyetlenek, hanem a hazai szegényekkel is. Megérdemelnék, hogy magyargyűlölőknek nevezzük őket. (A jövő héten folytatjuk)
Szerző

A fasírt csodája

Publikálás dátuma
2019.08.04. 14:07

Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
Még ma is, ha bőségesen terített asztalt látok, eszembe jutnak a gyermekkorommal átitatott nyolcvanas évek. És persze a diktatúra ihlette gasztronómia. Akkoriban mesélték az öregek, hogy az éhezés életre hagyó nyomokat hagy az emberben, s ha nem is hittem volna el a szentenciát, ott volt nagymamám, aki soha nem dobott ki semmilyen élelmet, az ő konyhájában a száraz kenyérsaroktól a túlérett gyümölcsig megvolt a helye mindennek. Akkor volt a legszomorúbb, ha ki kellett önteni a valamilyen fatális véletlen folytán megromlott levest, megpenészedett kompótot, beleejtett kenyérmorzsa miatt megerjedt lekvárt. Ő volt az, aki előbb megpirította a párnapos száraz kenyeret, és csak azután fogott neki a frissnek – utóbbi leginkább az unokák luxusa volt. Mi nem éheztünk, s még csak olyan leleményesnek sem kellett lennünk, mint ő, aki a semmiből (például a csirkének eladott aprólék: hát, szárny, nyak – a román, boltban kapható csirkének ritkán volt combja és melle) is ki tudott rántani valamit. Ezt leginkább apámnak köszönhettük, aki fogorvosként navétázott (értsd: ingázott) a Szatmárról 55 kilométerre fekvő Szaniszlóra. Korán reggel szállt fel a vonatra, ott még szundított egy kicsit, és néhány évnyi rutinnal a háta mögött Nagykároly után már magától kipattant a szeme, hogy pár perc múlva pihenten ugorjon le a lassan vánszorgó személyről. A fogorvostól szerencsére mindenki tart. Szuvas fogba belefúrni rossz érzéstelenítő mellett kábé a tökönrúgással egyenértékű élmény. De könnyen lehet, hogy önkéntes alapon inkább az utóbbit választanánk. Így aztán mindenki vitt valamit. Nem pénzt, mert abból ugyanazt a semmit vehette volna meg apám is a boltban, ahogy mindenki más. Cigit, külföldi piát, szappant, de legtöbbször: élelmet. Tojást, frissen vágott csirkét, lisztet, sonkát, válogatott finomságokat. Így ezekből, ha nem is krőzusként, de remekül eléldegéltünk. A falusi nullás lisztből (ennek még a színe is más volt a boltban kapható sárgás színű valaminél) isteni fánkot, lángost vagy buktát gyúrtunk, de ebből készült a házi laska is, mert apám szerint a bolti még messziről sem látott tojást. (Ezt a nézetét a demokrácia idején sem vonta vissza, annyit azért elismert, hogy az olaszok jobban értenek a „trükkhöz”.) Nyáron pedig, amikor beköszöntött a dinnyeszezon, apám kivételesen autóval ment le Szaniszlóra. Kikapta a Daciából a hátsó ülést, és az autót színültig megpakolták a harsogóan zöld gyümölccsel. Dinnyetermő vidék volt, így az ajándék egyáltalán nem okozott gondot. Otthon pedig betettük a dinnyéket a jó hűvös garázsba, és onnan hordtuk fel egyenként. Kicsit el is szemtelenedtünk, mert ami nem volt mézédes, azt egyből töknek kiáltottuk ki, és már mentünk is a következőért. (Istenem, ebben a Tesco gazdaságos érában mennyi rossz dinnyét ettem már, mert sajnáltam kidobni.) Apámat is a dinnyések tanították meg, hogy soha ne vegyen meg tekert szárú dinnyét, mert az soha nem lesz az igazi. Kényszerérett az olyan, kényszeredett ízekkel. A többi módszert, úgymint ütögetés, paskolás, emelgetés, csak megmosolyogták. Szóval ez volt a diktatúra étrendje. Egyrészt vigyázott az alakunkra (nem is nagyon lehetett kórosan elhízott embert látni arrafelé), másrészt pedig válogatott bőséggel kényeztetett. Némiképp csalódottan veszem tudomásul, hogy bennem nem sok tisztelet maradt meg az élelem, patetikusabban az élet iránt. Apám és nagyapám még keresztet rajzolt a kenyérre, mielőtt megvágta volna, én eleve szeletelten veszem a szénhidrátcsökkentett fajtát, amelyhez alig van közöm. Nagyapám saját maga gyúrta, kelesztette, majd rajta a „Papp Imre” címkével a kis, kézzel húzható szekéren vitte el a pékig, aki délutánra megsütötte. Egy hétig tartott ki az a kenyér, és még szárazon is ehetőbb volt, mint egynémely mai friss. Ma már ezt is a gyerekkor kissé bizonytalan csodáihoz sorolom, amelyek talán meg sem történtek. Jó lenne visszakapni azt a tekintetet, ahogy nagyanyám a többórás sorban állás után megszerzett disznóhúsra nézett. Ahogy felporciózta a leendő fogások szerint: büszkeséggel és elégedett nyugalommal, hogy a következő két hét meg van oldva. Lesz fasírt, lesütött oldalas és persze húsleves! Mintha több napig tartó vadászatból tért volna vissza egy mammut combjával, ami az egész törzsnek elég lesz. Nekem a bevásárlás ma rendszerint nyűg, néha automatikusan dobom a kosaramba a listára felírt dolgokat, és az eladókat szidom, ha előttem fogyott el a roppanós virsli. (Eladót szidni a diktatúra Romániájában rosszabb volt, mint a családot hetedíziglen sújtó átok, vagy mint Kafka kastélyában bolyongani: azt a csorbát soha nem lehetett kiköszörülni.) Hagytam magam elrontani, és jó sznob módjára, már csak a drága étterem fotogén fogásaitól ájulok el. Vagy csak úgy teszek az újabb szokások szerint. De minden másra úgy nézek, mint ami jár nekem. Nincs semmi csoda a fasírtban, a hétköznapibbnál is hétköznapibbá vált rántott húsban. Még pillanatnyi áhítat sem lengi be a vasárnapi ebédet. Hosszan tudok mesélni a Michelin-csillagról, és lelkifurdalás nélkül dobom ki a megbarnult gyümölcsöt. Szabad vagyok. Olyan, amilyenre mindig is vágytam. 

Vonakodó vádló, vitathatatlan vád -A Muller-meghallgatás

Publikálás dátuma
2019.08.04. 12:51

Fotó: Stefani Reynolds / AFP
Meghallgatták – két képviselőházi bizottságban is – a posztjáról tavasszal távozott különleges ügyészt a demokraták, s azóta is latolgatják, hogy mire mentek vele. Mueller legendás szófukarsága alighanem a tévénézők idegeire ment. „Igen”, „ez így van” – felelgette rendíthetetlenül órákon át. S előre kikötötte, hogy ő bizony nem olvassa fel a vaskos jelentése állításait, ezt rátestálva a demokrata honatyákra, akik ki is szemelték gondosan a Trump elnököt leginkább vádló mondatokat. Ám ez sovány pótléka volt az általuk – Mueller becitálásával – remélt megsemmisítő politikai shownak, hiszen az országos közönség ekként nem a vádló szájából hallhatta a vádakat. Holott e meghallgatással a Watergate-ügyben 1973 nyarán elhangzott Dean-vallomás megrendítő hatását szerették volna megismételni. Akkor a tévénézők azt hallhatták órákon át a Fehér Ház volt jogtanácsosától, hogy Nixon elnök miként sértette meg sorozatosan a törvényeket, akadályozta az igazságszolgáltatást és próbálta rávenni Deant a bűnbak szerepére. Az elnök kulcsemberei persze ugyane kongresszusi fórumon siettek cáfolni Dean vádjait, de azok a nagy nyilvánosság folytán a levegőben maradtak. S amikor pár hétre rá egy (eskü alatt valló) fehérházi munkatárs kénytelen volt elárulni, hogy az ovális irodában titkos magnóval rögzítette Nixon minden beszélgetését, az akkori ügyész érthetően beidézte a hangszalagokat, eldöntendő: ki mondott igazat? Kezdetét vette a hosszú jogi csata a magnótekercsek kiadásáról, hogy a végén (a főbíróság döntésére) Nixon rákényszerüljön és lemondjon. Más idők és más ügyészi jogkörök: amikor az idén márciusban a 2017 tavasza óta vizsgálódó Mueller (nyugdíjból visszahozott volt nagy tekintélyű FBI-igazgató) befejezte munkáját, majd ötszáz oldalas bizalmasan kezelt jelentését főnökének, az igazságügyminiszternek adta át. Márpedig a Trump által éppen idevágó nézetei okán kiszemelt Barr az a kecske volt, akire nem lehet rábízni a káposztát. Hiszen tavalyi tanulmányában kifejtette elvét, hogy az elnök hivatala folytán nem is lehet az igazságszolgáltatás akadályozója (ez újdonság az amerikai történelem eddigi két elnökpere ismerőinek, hiszen Andrew Johnson és Bill Clinton ellen pont ez volt a vád, ahogy Nixon esetében is lett volna, ha nem veszi kalapját). S mivel Mueller csapata Trump és az oroszok összeesküvésére nem lelt bizonyítékot, csak haszonélvezetükre, Barr a maga szája íze szerint értelmezte azt a tíznél is több konkrét esetet, amikor Trump mindent megpróbált Mueller kisiklatására, sőt kirúgására is. S négy szűk oldalon jószerivel felmentette az elnököt (Mueller ezt magánlevélben szemére is hányta). Vagyis minden adott volt egy nagyhatású kongresszusi meghallgatáshoz. Leszámítva magát Muellert. Az Amerikában is tragikusan megoszlott közpolitikában ő makacsul igyekszik pártatlannak lenni és látszani is. Ha jelentése óhatatlanul vádolt is, ő saját szavaival óvakodott megtenni. Legfeljebb megerősítette, amit a demokrata képviselők a jelentéséből felolvastak. Trump és Barr jól okoskodtak. A miniszter heteket várt a jelentés (akkor sem az egész) nyilvánosságra hozásával, s ezalatt az elnök és propagandatévéje, a Fox hálózat ezerrel sulykolta, hogy Muellerék felmentették Trumpot. Márpedig ezt a kommunikációs előnyt csak akkor lehetett volna talán behozni, ha az ügyész nagy hatást tesz vádjai felsorolásával. Csakhogy ezúttal a védelem kapott először szót, s a vádló csak nagy sokára. Dean állításait Nixon emberei utána cáfolgatták, most Muellert és a demokratákat szorították a – ráadásul késve – cáfoló előnytelen szerepébe. E 22-es csapdájából a demokraták ügyes kérdésekkel igyekeztek kimászni és kiszedni Muellerből a vádakat megerősítő válaszokat. Nadler, az első meghallgatást végző jogi bizottság elnöke azt tudakolta, hogy amikor az elnök szerint a jelentés őt „teljesen felmentette, akkor az nem felel meg az önök jelentésének”? Mire az ügyész lakonikusan közölte: „Igy van. A jelentés nem ezt mondja”. S ez ment végig, valahányszor – a pártalapon felváltva kérdező képviselők közül – a demokraták kerültek sorra. Érzékelhetően egymással egyeztették a megerősítést kiprovokáló kérdésüket. Jobb híján ez is megtette, ha Muellerből csak harapófogóval lehetett kihúzni a helyeslő feleletet. Pedig amúgy hiába próbálta kínosan megőrizni az elfogulatlan ügyész látszatát, amiről különben egész jelentése – unalmasan jogászi megfogalmazásaival – tanúskodik: a világért sem akarja Trump vétkét prejudikálni. Komolyan véve a minisztériumi elvet, hogy hivatalban lévő elnök ellen ő nem emelhet vádat. Amit egyébként még aznap reggel is lelkére kötött Barr tárcája, óva intve a titkosított részekre utalástól is. Miközben Trump republikánusai többször is idevágó dolgokat firtattak, majd teátrálisan megállapították, hogy Mueller azokról nem beszél…Ők egymás után élték bele magukat a vádló - megüresedett – szerepébe. A végig higgadt ügyészből utóbb csak kibukkant, hogy „ez nem volt boszorkányüldözés”, amivel Trump is sokszor vádolta. A szintén a tévékarzatnak játszó republikánus képviselőket – a vizsgálat elleni – mini vádbeszédeikben persze az a logikátlanság sem zavarta, hogy amennyiben elnökük szerint őt a jelentés tisztázta, akkor Mueller aligha lehetett boszorkányüldöző. Aki nyilván kapva-kapott volna az alkalmon az ország elé tárni - méghozzá hasonlóan teátrálisan - az elnök elleni alkotmányos eljárásra alapot kínáló vádjait. Hiszen ez a lényeg: ha az ügyész a vádemelésben eleve korlátozva van egy elnök esetében, akkor a törvényhozókra vár e feladat. S ha e meghallgatások nem váltak is a demokrata remények szerint félreérthetetlen közváddá, ők jól lelték meg benne és igazoltatták vissza Muellerrel az egyértelműen Trumpot terhelő vizsgálati eredményeket. A második ülés nyitányán a hírszerzési bizottságot vezető Schiff azzal kezdte, hogy „a 2016-os választás sztorija az ország iránti lojalitás hiánya, a mohóság és hazugság. Az önök jelentése megállapította, a Trump-kampány, beleértve magát Donald Trumpot is, tudta, hogy egy külföldi hatalom beavatkozik a mi választásunkba és üdvözölte azt, beleépítette az orosz bekavarást a stratégiájába, s felhasználta”. Mueller pedig aggódva tudatta: még több és nagyobb ilyen beavatkozásra kell számítani. Ha tehát a show nem sikerült is kellően látványosra, annyit bizonyosan elért, hogy Mueller megerősítette: Trump elfogadta egy ellenséges külföldi hatalom segítségét és hazudott róla. Mi több, egy kritikus kérdésre Mueller egyetértően mondta, hogy mivel – a tanúvallomásra csak írásban hajlandó – elnök nem volt „teljesen igazmondó” (vagyis hamisan tanúskodott), a hivatalából való távozása után vádeljárás indítható ellene. S ezzel adta fel igazán a leckét a törvényhozási vádeljárással vívódó demokratáknak. Amit ők az elnök hivatali ideje alatt indíthatnak. De ez politikai döntést követel, s akkor természetesen más, elsősorban a jövő őszi választási megfontolások is szerepet kapnak. Ez is politikai csapda: minél jobban sikerült kimutatni, hogy Mueller jelentése bizony telis-teli a vádemelést indokló elemekkel, annál nehezebb a hithű demokrata tábort visszafogni. Egy friss, a meghallgatások nyomán készült felmérés szerint a demokrata szavazók kétharmada támogatja, hogy vágjanak bele az alkotmányos eljárásba és csak 18 százalékuk ellenzi. Ám a támogatók is megoszlanak vérmességük szerint. S akkor még a pártvezetésnek, élén – a nagy taktikus hírében álló – Pelosi házelnöknővel azt is figyelembe kell vennie, hogy a független szavazók többen vannak, mint akár a demokrata, akár a republikánus hívek. S mivel utóbbiak szinte egybehangzóan elutasítják Trump vétkeinek beismerését, a kulcskérdés a pártok közt lavírozó, ám végül valamelyikre leszavazók véleménye. Ők pedig nincsenek meggyőződve egy alkotmányos vádemelés szükségességéről, alig húsz évvel a Clinton elleni után. Őket kellett volna efelé löknie a Mueller-meghallgatásnak, ám ennek egyelőre nincs jele. De a jelentés csak emelte mindkét politikai oldal tétjét. Mueller utalása az elnöksége utáni vádemelésre létfontosságúvá tette Trumpnak az újraválasztást (és vele az elévülési időt). A demokratáknak pedig egy újraválasztott – tekintélyuralmi hajlamú – elnök bosszúja elkerülését. S hát a megismert tényeknek is van kényszerítő ereje. Ahogyan Trump megvédése mozgósíthat a republikánus oldalon (és ezért játszik rá burkolt faji előítéleteikre), úgy megvádolásának „lelazsálása” tehet kedvszegetté sok demokratát. Vélhetően ezért vág bele az eljárás amolyan „előkészítő feltárásaiba” a Nadler-bizottság, amelyet különben is bőszít Trump (nixoni kifejezéssel) „kőfalazása”: kormányiratok átadásának megtagadása, beidézett tanúk távoltartása. Ha ugyanis az alkotmányos eljárás címszavával követelik, az amerikai jogállamban ezt nem lehetne tovább folytatni. S a csökkentett demokrata remények szerint kiadásukkal, új Trumpra valló tanúmeghallgatásokkal a közvélemény is alakítható.  
Szerző