Éljen a Semmelweis-nap! (Magántörténet, közéleti kitérővel)

Ugye sokan emlékeznek Nyikita Mihalkov filmjére, a Csalóka napfényre? De emlékeznek arra is, milyen jeles napon játszódik a film? A sztálini léghajózás napján. Az állambiztonság (mi volt akkor éppen: GPU, NKVD?) kocsiján torzzá verve, megbilincselve szállítják a börtönbe, a tarkón lövést előkészítő ál-perre Kotov elvtársat, a polgárháború legendás hadosztály-parancsnokát. Egy eltévedt autós felismeri a híres embert, ezért meg kell halnia: a fő GPU-s lepuffantja. Ebben a pillanatban emelkedik a magasba a LÉGGÖMB, kosarára erősítve Sztálin irdatlan képével. Nem tudom, létezett-e A sztálini léghajózás napja. Amikor életemben először Moszkvában jártam, egészen szokatlan módon, magánúton, rokoni meghívásra, éppen a Gyeny tankisztovot ünnepelték, azaz a Harckocsizók napját. Nem tudtam, hogy ilyen ünnepnap is létezik, de Moszkvában tűzijáték köszöntötte.

A végső okok: a hagyma és a darázs

Azt se tudtam, hogy van Semmelweis-nap, az Egészségügyi dolgozók napja. Pedig van, 1992 óta, július 1-én, a nagy orvos születése napját minden évben megünneplik. De van ünnepnapja a szociális munkának is, a rendőröknek, a tűzoltóknak, a köztisztviselőknek, meg még ki tudja hány szakmának. Ezeken a szakma dolgozói jutalmul egy szabadnapot kapnak: zárva vannak a családgondozók, a kormányablakok. 1949. december 21-én, Sztálin hetvenedik születésnapján munkával ünnepeltünk, pedig akkor még apait-anyait beleadtak az ünneplésbe. Volt extra tűzijáték a Gellérthegyen, majd amikor a rakétázás véget ért, a Citadella oldalán arany babérlevelektől övezve felragyogott a Szent Szám: 70. Az ünnep rendezői nyilvánvalóan túl akarták szárnyalni az idejét múlt karácsonyt. Joggal, hiszen december 24-én csak Isten fia született meg, december 21-én viszont maga az Isten.

A Semmelweis-napot valószínűleg az idén sem vettem volna észre, ha nem kapcsolódik össze egy, no, hál’ Istennek nem tragikus, de azért a szó egyszerű, szótári értelmében fájdalmas eseménnyel. Tekintettel a 34 fokos hőségre, vasárnap délután kimentünk a Szentendrei szigeten álló hétvégi házunkba. A többes szám első személy Évát jelenti, hivatalos, de viszolyogtató szóhasználat szerint az élettársamat, a kínkeserves pótszavakkal kísérletezve: a páromat, a kedvesemet, a barátnémet. Semjén Zsolt persze megkérdezhetné, ha ilyen problémáid vannak a szóhasználattal, miért nem házasodtok össze? Erre azt felelném: a lingvisztikai kényszer is kényszer. Mindkettőnknek unokái vannak, mit változtatna a kapcsolatunkon, ha elmennénk egy hivatalba, és meghallgatnánk az anyakönyvvezető csacska beszédét. Mindazonáltal nem írom le a vezetéknevét, mert nem akarnám, és ő se kívánná, hogy a magántörténete megjelenése révén közszereplővé váljon. Akik ismernek bennünket, úgyis tudják, kiről van szó, akik meg nem ismernek, azoknak úgyse mond sokat a név. Jóllehet ebben a történetben a név mégis jelentőségre tesz szert. De haladjunk sorjában.

Kipakolván szerény csomagunkat, Éva észrevette, az elkészítendő tökfőzelékhez elfelejtette magával hozni a nélkülözhetetlen hagymát. Azt javasoltam, menjünk kocsin a tóhoz, úszunk egyet, utána elmegyünk az élelmiszerboltba, végül a hagyma birtokában megcsinálja a tökfőzeléket, amely kétségkívül a kedvenc ételeim közé tartozik. Évát azonban a tökéletesre való törekvése nem hagyta nyugodni, a tó előtt kell megcsinálnia a főzeléket, hogy a vacsoráig még legyen ideje – mármint a töknek – a jégszekrényben fagylalttá hűlni. Mindig azon kapom magam, hogy jégszekrényt mondok, ahogy gyerekkoromban tanultam, pedig a neve régóta hűtőszekrény. Az élelmiszerboltba, mondta Éva, inkább biciklin megy, hiszen az út tíz perc, nincs kedve beülni az átforrósodott kocsiba. Körülbelül fél óra múlva érkezett vissza tépett ruhában, rémült arccal, és ahogy bejött a kapun, elsírta magát. Hirtelenjében azt gondoltam, valami őrült megtámadta, bár ilyesmi még soha sem történt a Szigeten. Aztán elmondta, egy darázs beleszállt a hajába, odakapott, a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és a biciklivel együtt a földre zuhant. Az egyensúly-vesztéshez az is hozzájárult, hogy a boltban, ha már ott volt, persze nem csak egy fej hagymát vásárolt, de minden egyéb ennivalóval is teletömte a hátizsákját. A jobb oldalára esett, a jobb bokája enyhén fájt, legcsúnyábban a bal keze hüvelykujja nézett ki, fájt is erősen.

A rendőrök meg az alapízületi szalag

Nyomban eszembe villant a Magyar Helsinki Bizottságnak egy régi, de nagyon tanulságos, és ugyancsak biciklivel kapcsolatos ügye: a sértettet, akit a bíróság előtt a Helsinki ügyvédje képviselt, a rendőrök egy teljesen alaptalannak bizonyult feltételezés nyomán hülyére verték, ráadásul maradandó károsodást is szenvedett, amikor – elmondása szerint – az egyik rendőr megcsavarta a hüvelykujját, hogy így kényszerítse a biciklikormány elengedésére. A maradandó károsodás „az alapízületi szalag szakadása” miatt keletkezett, amelyet késve diagnosztizáltak és késve operáltak meg. E diagnózis alapján az ügyészség módosította a vádat, az ettől kezdve már maradandó fogyatékosságot okozó súlyos testi sértés bűntette volt, amelynek büntetési tétele sokkal súlyosabb, mint a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásé.

A tárgyaláson azonban az igazságügyi orvosszakértő – maga is rendőr – kifejtette, hogy az alapízületi szalag szakadása „az ízület jellegzetes túlfeszítéséből ered, amelynek oka, hogy vagy megcsavarják, vagy pedig túlfeszítik úgy, hogy elesik az illető, és kitámasztott hüvelykujjával érkezik a talajra.” Minthogy a feljelentő elismerte, hazafelé tartva leesett a biciklijéről, nem dönthető el, hogy a szalagszakadás a rendőri kényszerintézkedés, vagy pedig a baleset következtében jött-e létre. A szakértői vélemény alapján a bíróság felmentette a rendőrt a maradandó fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés vádja alól. Az ügy, amely 2000-ben kezdődött, és évekig elhúzódott, megítélésem szerint annyi mindent elmondott mind a rendőrség, mind az igazságszolgáltatás működéséről, hogy hosszabb cikket írtam róla; az írás fenn van a honlapomon (koszegferenc.hu), a címe – Ady klasszikus cikkének címére utalva – A hajdúnánási rendőrök tisztessége.

A belém vésődött kifejezés, az alapízületi szalag szakadása, annyira megrémített, hogy sürgetni kezdtem Évát, azonnal menjünk be a legközelebbi orvosi ügyeletre, hogy megvizsgálják, megröntgenezzék a bal kezét. Vasárnap késő délután volt, június 30-a, Éva pedig, aki nálam jobban figyel a világ dolgaira, felvilágosított, másnap, hétfőn, tekintettel az anyák megmentőjére, minden rendelőintézet, gyógyszertár zárva lesz, nehogy már egy anya váratlanul épp ezen a napon akarjon szülni. Az internettel próbálkoztunk, vajon hol van vasárnap este vagy másnap baleseti ügyelet, de nem sikerült információhoz jutnunk. Úgy határoztunk, kihúzzuk az éjszakát, hétfőn reggel bemegyünk a Fiumei úti baleseti kórházba, azzal volt már tapasztalatunk, együtt is, külön-külön is. Semmelweis-nap ide vagy oda, ott biztosan van ügyelet.

A helyzetet nehezítette, hogy én a két évvel ezelőtti gerincműtétem óta nem vezetek, bár a vezetés abbahagyására inkább lélektani okok késztettek, mint valóságosak. (Tudom, ezért a mondatért pszichológus ismerőseim, mindenekelőtt a lányom, el fognak ítélni. Micsoda ősvilági mentalitás, ha az ember a pszichológiai okokat nem tekinti valóságosaknak.) Szóval elindultunk a Fiumei útra, de előre szorongtunk, micsoda tömeg lesz ott az ügyeleten. Miközben ezt a cikket írtam, ismét megnéztem az internet Traumatológiai ügyelet címszavát. Az első három helyen magánklinikák hirdetését találtam, amelyek „elérhető áron” kínálnak sürgősségi ellátást. A Fiumei út csak a negyedik helyen szerepel.

Egy ritka névazonosság

A Traumatológiai Intézet járóbeteg ambulanciáján a Semmelweis-napon valóban nyomasztó volt a zsúfoltság, de amennyire az ember hihet a benyomásainak és az emlékeinek, nem volt sokkal nagyobb, mint más napokon. A tömeget látva az volt a feltételezésünk, mintegy öt órát fogunk az ambulancián tölteni. Ehhez képest örömmel állapíthattuk meg, három óra alatt végeztünk.

Az egészségügyről írott cikkeimben személyes tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a jobb helyzetbe kerülés az egészségügyi ellátásban nem annyira a pénzen, sokkal inkább a személyes kapcsolatokon múlik. Persze lehet, hogy ez a szubjektív megállapítás nem igaz azok esetében, akik a magánklinikákon milliókat áldoznak az egészségükre. Az a néhány tízezer forint, amit én hálapénzre tudok költeni, annyira sem befolyásolja a bánásmódot meg az ellátás minőségét, mint a vendéglői vacsoráét a pincérnek adott borravaló. Annál többet számítanak a személyes kapcsolatok. Ez az én esetemben két forrásból tevődik össze. Egyrészt az ötven-hatvan éves orvosok közül némelyek emlékeznek rám abból az időből, amikor még közszereplő voltam, és az emlékeik inkább pozitívak. Akadnak továbbá néhányan, akik olvasták az egészségügyről írott cikkeimet. Ennél a közéleti eredetű kapcsolati hálónál fontosabbak azonban a magánkapcsolatok. Harmincöt évvel ezelőtt együtt voltunk X főorvossal a gyerekeink babazsúrján. A lányom gimnáziumi barátnője már adjunktus a belklinikán. A zenerajongó Z. professzorral sűrűn találkozunk a Zeneakadémián. Az ebből fakadó előnyöket nem kell megszerezni – adódnak maguktól. Ez a kapcsolatrendszer első pillantásra sokkal emberibb, mint a pénzért megvásárolható.

Valójában a megvásárolható piacgazdasági előnyökkel szemben az „emberies” előnyök feudális jellegűek. A közös gyerekzsúrokhoz, a gimnáziumi barátságokhoz, a koncertbérlethez, az összeérő családi emlékekhez, az érintkezés fesztelen stílusához a szó tág értelmében közös társadalmi háttérre van szükség. Ebbe bele kell születni, pusztán pénzzel nem lehet pótolni, legfeljebb kivételes tehetséggel. Kicsi ország, rokonország – újra meg újra a Móricz Zsigmond-i igazsághoz lyukadunk ki.

A személyes kapcsolati elem a zsúfoltság közepette is megjelent – ezúttal Éva révén. Évának három évvel ezelőtt a vállcsontja tört el, ekkor találtak egymásra M. doktorral. Ha Évának Molnár vagy Márton volna a vezetékneve, akkor a vezetéknév azonossága semmit sem jelentene. Csakhogy Éva vezetéknevét, bár nem történelmi név, kevés ember viseli Magyarországon. Három évvel ezelőtt már a recepciónál megkérdezték, hozzátartozója-e M. doktornak. Éva hallotta a hírét M. doktornak, édesanyjától tudta, hogy van egy orvos rokonuk, de személyesen sosem találkozott vele, és fogalma sem volt róla, milyen módon rokonok.

M. doktor a Semmelweis napon is rendelt, egyike volt a járóbeteg ambulancia két orvosának, akik az egészségügyi dolgozók ajándék napját is munkával ünnepelték. Időnként kijött a rendelőből, magas, sovány alakját, ritkás szőke haját, a hosszú nyakon első pillantásra groteszknek tetsző Pinocchio-fejét, vonásait, amelyek a rá tekintőt önkéntelen rokonszenvre hangolják, nem lehetett nem felismerni. Megpróbáltam rávenni Évát, menjen oda hozzá, vagy egyezzen bele, hogy én szóljak neki, itt a rokon, de Éva makacsul tiltakozott. M. már rég elfelejtette, hogy három éve találkoztunk, mondta elutasítóan. Meg mit szólnának az emberek, ha netán előre venne. Kivártuk a sorunkat, Évát a másik rendelőbe, a másik orvoshoz hívták. Csakhogy a másik orvos, amikor ránézett Éva beutalójára, rögtön megkérdezte: – Maga M.? M. doktor látta nevét a gépben, és szólt, ha sorra kerül, hívjam át. M. doktor nyomban átjött, mint rég nem látott rokonát üdvözölte Évát. Hozzám is volt egy kedves szava. Megkérdeztem, tudja-e hogy ezzel a névvel az egykori NDK-ban élt egy fő-fő elvtárs, Hermann M. a német kommunista párt egyik alapítója, az NDK állampártja politikai bizottságának tagja, akiről utcákat, vadászrepülő-rajokat neveztek el. Nem tudta, felelte M. doktor, de biztosan nem volt a rokonunk. Vajon honnan tudja, néztem rá kérdő tekintettel. Ironikusan elmosolyodott: a mi családunkban nem voltak ilyen alakok, mondta. Közülünk a Volksbundba se lépett be senki. Megszerettem M. doktort, bár talán sosem fog kiderülni, miképpen rokona Évának.

Közéleti kitérő: néhány adat és az ősi szabadság

Molnár Lajos, a liberális orvos-miniszter alig egy éves minisztersége alatt kemény kézzel próbálta meg átalakítani a magyar egészségügyet. Az egyik legfontosabb terve az volt, hogy lehetővé teszi a piaci versenyt az egészségbiztosítás területén is. A Fidesz féktelen uszítást indított ellene: ketté akarja szakítani az egészségügyet, állította a fideszes propaganda, külön akarja választani a szegények és a jómódúak egészségügyi ellátását. A szocialista koalíciós partner egészségpolitikusai nem támogatták, inkább lejáratták Molnár legfontosabb kezdeményezéseit. A reformokat támadó demagóg „szociális népszavazásnak” jelentős szerepe volt a Fidesz 2010-es választási győzelmében. Versengő biztosítók nem jöttek létre, de csendben kialakult a magánklinikák rendszere, annak ellenére, hogy a magánbiztosítók az ottani áraknak hosszú időn át csak a töredékét térítették meg. Ahhoz, hogy valaki egy magánklinikán operáltassa meg magát, milliomosnak vagy külföldinek kellett lennie. Ahhoz ellenben, hogy valaki egy magáncégnél csináltassa meg a szükséges MRI vizsgálatot, vagy magánorvossal, magánklinikán altatásban végeztesse el a béltükrözést, amely altatás, kábítás nélkül elviselhető ugyan, de meglehetősen fájdalmas, a közepes jövedelem is elegendő. Akinek azonban annyija sincs, vagy úgy véli, nem azért fizette egy életen át a társadalombiztosítási hozzájárulást, hogy most nyugdíjasként tíz- és százezreket kelljen orvosra költenie, az várhat hónapokat egy vizsgálatra, amely életmentő lehet, ha idejében elvégzik.

A „gyógyítható halálozás” statisztikai adatai szerint az OECD-hez tartozó fejlett országok közül térségünk államai – a volt szocialista országok Mexikóhoz hasonlóan – a sereghajtók közé tartoznak. 2011-ben Franciaországban 100 ezer férfi közül 62-en haltak meg olyan betegségben, amelyet meg lehetett volna gyógyítani, Észtországban 276-an; 100 ezer nő közül Japánban 53-an, Magyarországon 155-en (Az egészségügy által gyógyítható halálozás az OECD 31 országában: Becslések és Módszertani kérdések”. OECD Working Papers 55 ) Ehhez járul még, hogy a legalacsonyabb jövedelműek 6,8 százaléka egyáltalán nem veszi igénybe az egészségügyi ellátást. Ennek az oka elsődlegesen az, hogy Magyarországon 2014-es adatok szerint az egészségügyi kiadásoknak a 29 százalékát, az Európai Unióban mért átlagnak majdnem a kétszeresét fizeti a beteg a saját zsebéből. Ez a költség a társadalom legalacsonyabb jövedelmű húsz százaléka esetében jövedelmük 27 százalékát jelenti. Az egy lépcsőfokkal magasabb jövedelmű húsz százalék esetében az arány 5, a legmagasabb jövedelmű csoportban pedig csak 1 százalék. (State of Health in the EU. Hungary- Country Health Profile, 2017. 11-12. oldal.) A magyar politika döntéshozói nemcsak a „migránsokkal” kegyetlenek, hanem a hazai szegényekkel is. Megérdemelnék, hogy magyargyűlölőknek nevezzük őket.

(A jövő héten folytatjuk)