Hőmérő

Az atomerőmű-bővítés már a 2000-es években is túl nagy üzlet volt ahhoz, hogy a szakértőkre bízzák. Akkoriban a politikusok a saját álláspontjuk megerősítésére úgynevezett megalapozó kutatásokat rendeltek: olyan túlárazott tanulmányokat, amelyek egyrészt fölvetették a klientúrafinanszírozás alapos gyanúját, másrészt azt a képzetet keltették, hogy a szerzők pontosan azt írták, amit a megrendelő olvasni szeretett volna. De még azokban a megpatkolt anyagokban is arról van szó – mivel a kétszer kettőről sok pénzért is csak azt tudják mondani a tudomány emberei: az bizony négy –, hogy a nyári melegben a Duna nem tudja lehűteni a meglévő négy reaktort sem, nemhogy a majdani két újat. Meg arról: „a tervezett új blokkok hűtőrendszere hűtőtornyok létesítésével valósul meg”. A drága hűtőtornyokról azóta már nincs szó, ellenben tavaly ízelítőt kaptunk abból, hogy mint jelent a Duna elégtelen hűtőkapacitása. A folyóvíz hőfokát csak az egyik blokk tartós leállítása és a mérés megtrükközése révén sikerült – papíron – a kemény ökológiai korlátnak és jogszabályi határértéknek számító 30 fok alatt tartani. Most tehát – egy lényegesen alacsonyabb átlagos hőmérsékletű héten, magasabb dunai vízállás idején, vagyis optimálisabb körülmények mellett – hiába örömködik azon az atomerőmű vezetése, hogy „semmi probléma, csak 28,8 fokos a víz, 1,2 fokkal a küszöb alatt vagyunk”: nincs okuk a vigalomra, mert az az 1,2 foknyi tartalék biztosan kevés lesz, ha a meglévő 2000 megawatt mellé bejön még 2400 megawattnyi új blokk. Hogy mit tesz ebben az egyértelmű helyzetben a szakma, és hogyan reagál rá a politika, az – mint a hőmérő – sokat elárul majd az atomprojektről. Megmutatja, fontos-e a törvényesség, a környezet – vagy csak az számít, de az nagyon, hogy a pénzünkből megint jól megtömjék a kiválasztottak zsebét, bármi is az ára.  

Az új tudomány hete

Azt állította Maróth Miklós, a Tudományos Akadémiától elvett kutatási hálózat új vezetője (az ATV-ben az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat létrehozásáról), hogy „a kezdeti szándék ellenére ide jutott el az ügynek a rendezése.” Ezzel szemben a tény az, hogy a kormány kezdeti szándéka pontosan az volt, ami mára létrejött. Teljesen egyértelműen közölték, hogy a kutatóhálózat finanszírozását a következő költségvetésben kivonják az MTA alól. Palkovics László miniszter pedig ezt így indokolta tavaly júliusban a Figyelőnek: „Legitim igény, hogy hasznos, a társadalom érdekét szolgáló kutatásokra fordítsuk az adófizetők pénzét. Ezért nem tudom elfogadni az érvet, hogy majd mi eldöntjük, mit akarunk kutatni, mivel ez az autonómiánk része.” Hát mostantól ugyebár nincs autonómia. És majd mások eldöntik. Ahogy Maróth professzor mondja: „ide jutott el az ügynek a rendezése.” Azt is állította Maróth professzor (ugyanott), hogy „az Akadémia ahelyett, hogy leült volna tárgyalni annak idején, szemmel láthatólag időhúzásra rendezkedett be.” Ezzel szemben a tény az, hogy az Akadémia elnöksége azonnal, már tavaly júniusban felhatalmazta Lovász László elnököt a tárgyalásokra a kormánnyal. Palkovics pedig erről hónapokkal később úgy nyilatkozott, hogy „Lovász elnök úrral és a tárgyalódelegációval már nyár elején elkezdtük az egyeztetést, semmi új nincs abban, amiről most tárgyalunk.” Így nézett ki tehát az, hogy az Akadémia nem ült le tárgyalni. Azt állította ezenkívül az akadémikus (szintén az ATV-ben), hogy abban a helyzetben, amely kialakult, „a sajtónak is megvan a szerepe.” Ezzel szemben a tény az, hogy a sajtónak ugyan minden helyzetben megvan a szerepe, de abban, hogy a kormány elvette a kutatóintézeteket a Magyar Tudományos Akadémiától, semmilyen nincs. Nem a sajtó találta ki és nem is a sajtó hajtotta végre, legföljebb lelkesen támogatta (mint a kormánypárti média), vagy beszámolt róla és elítélte (mint a független vagy ellenzéki sajtó). De ez a műsor Orbán Viktor nélkül nem jöhetett volna létre. Azt állította ugyancsak Maróth Miklós (a Magyar Hírlapnak adott interjújában): „az, hogy a tudományban eddig nem túl nagy eredményeket felmutató, annál nagyobb öntudattal rendelkező emberek kvázi halállal fenyegetnek, inkább csak növeli a munkakedvemet”. Ezzel szemben a tény az, hogy nem fenyegették kvázi halállal Maróth professzort, vagy ha netán mégis, akkor magán- és közérdekből egyaránt kötelező feljelentést tenni. De nem interjúban. Kvázi. Azt állította továbbá Maróth akadémikus (ugyanott), hogy „a magyar tudomány vezető szerepe megingott a térségben. Elkezdtünk lecsúszni.” Ezzel szemben a tény az, hogy nem ingott meg, sőt a többi kelet-európai országhoz képest messze a legtöbb pályázatot nyerték el magyar tudósok az Európai Kutatási Tanácsban. Kétszer annyit, mint például a lengyelek vagy a csehek. Ezt maga Maróth is elismerte az interjúban, mondván: „ez így van, teljes mértékben.” Hát akkor most megingott vagy nem ingott meg?     
Szerző
Bolgár György

Egy szakítás margójára

Már amikor tavaly júniusban létrejött az olasz kormány, tudni lehetett, ez csak érdekházasság Matteo Salvini Ligája és az Öt Csillag Mozgalom (M5S) között. Egy jobboldali populista párt fogott ugyanis össze egy nagyon nehezen behatárolható tömörüléssel. A komikus Beppe Grillo által alapított M5S ideológiáját tekintve talán a szélsőbalhoz van a legközelebb, furcsa elemekkel. A nyilvánvaló különbségek ellenére mind Salvini, mind az M5S-t irányító Luigi Di Maio számára túl nagy csábítás volt a hatalom megszerzése, így félretették ideológiai ellentéteiket. Ez a fejlemény igen aggasztó volt az Európai Unió számára, hiszen először alakult olyan kormány az EU-ban, amelyben nincs józan párt. Az egyedüli pozitív jel az volt, hogy a rendkívül eladósodott ország gazdasági- és pénzügyminisztere az eurót megtartani kívánó Giovanni Tria lett. Giuseppe Conte miniszterelnök is megpróbálta valamelyest ellensúlyozni a kormány szélsőségeseit. A két párt kezdetben viszonylag gond nélkül működött együtt, ahogy Salvini fogalmazott, megvolt a kémia közte és Di Maio között. Összefogta őket a sok külső ellenség, elsődlegesen az Európai Bizottság, amely rendre figyelmeztette Rómát, nagy baj lesz, ha túlköltekezik. Az ellenségek közé került Németország és Franciaország is, a két állam a római kormány menekültpolitikáját bírálta. De akadtak a Ligának és az M5S-nek közös barátai is, mint Moszkva. A legutóbbi, igaz, még nem teljesen feltárt botrányból kiderült, Salvini minden eddig sejtettnél közelebb áll a Kremlhez. Idővel azonban mind több súrlódás alakult ki a koalíciós partnerek között. Salvini vált a kormány erős emberévé radikális menekültpolitikájával, nyers, nem éppen úriemberi stílusával, és azzal, hogy azt sugallta: ő az emberek pártján áll. Bár a tavaly márciusi parlamenti választáson az M5S még jelentősen megelőzte Salviniékat, mára fordult a kocka és a Liga nagyjából húsz százalékot verne a „csillagosokra”. Több helyi voksolás, majd a Di Maióék szempontjából sokkoló európai parlamenti választás után végérvényesen eldőlt: az M5S csak asszisztálhat Salvininek, s csak egy példa lebeghet a szeme előtt, megszabadulni a mind többet kellemetlenkedő koalíciós partnertől. A jobboldali populista politikus folyamatosan a közvélemény-kutatásokat figyelte. Azt, mikor megy fel annyira a Liga népszerűsége, hogy a szélsőjobboldali Olasz Testvériséggel abszolút többségre tehessen szert egy következő parlamenti választáson. Csak kereste az alkalmat, mikor szakíthat Di Maióékkal, erre az olasz gyorsvasútról szóló csütörtöki szavazást tartotta a legalkalmasabbnak: a Liga politikusai mellette, az M5S honatyái ellene szavaztak. A magyar kormányfővel közismerten kiváló kapcsolatokat ápoló Salvininak eddig minden számítása bejött, az orbáni politika Olaszországban is szedi áldozatait. Ennek számos oka van. Például az, hogy az EU képtelen volt megállapodni a menekültek elosztásáról (kik miatt is?...), így az olaszok úgy érezték, cserben hagyták őket. Csakhogy előbb-utóbb súlyos árat fizethetnek, nemcsak ők, az Európai Unió is.
Frissítve: 2019.08.12. 15:21