Hőmérő

Az atomerőmű-bővítés már a 2000-es években is túl nagy üzlet volt ahhoz, hogy a szakértőkre bízzák. Akkoriban a politikusok a saját álláspontjuk megerősítésére úgynevezett megalapozó kutatásokat rendeltek: olyan túlárazott tanulmányokat, amelyek egyrészt fölvetették a klientúrafinanszírozás alapos gyanúját, másrészt azt a képzetet keltették, hogy a szerzők pontosan azt írták, amit a megrendelő olvasni szeretett volna. De még azokban a megpatkolt anyagokban is arról van szó – mivel a kétszer kettőről sok pénzért is csak azt tudják mondani a tudomány emberei: az bizony négy –, hogy a nyári melegben a Duna nem tudja lehűteni a meglévő négy reaktort sem, nemhogy a majdani két újat. Meg arról: „a tervezett új blokkok hűtőrendszere hűtőtornyok létesítésével valósul meg”.

A drága hűtőtornyokról azóta már nincs szó, ellenben tavaly ízelítőt kaptunk abból, hogy mint jelent a Duna elégtelen hűtőkapacitása. A folyóvíz hőfokát csak az egyik blokk tartós leállítása és a mérés megtrükközése révén sikerült – papíron – a kemény ökológiai korlátnak és jogszabályi határértéknek számító 30 fok alatt tartani. Most tehát – egy lényegesen alacsonyabb átlagos hőmérsékletű héten, magasabb dunai vízállás idején, vagyis optimálisabb körülmények mellett – hiába örömködik azon az atomerőmű vezetése, hogy „semmi probléma, csak 28,8 fokos a víz, 1,2 fokkal a küszöb alatt vagyunk”: nincs okuk a vigalomra, mert az az 1,2 foknyi tartalék biztosan kevés lesz, ha a meglévő 2000 megawatt mellé bejön még 2400 megawattnyi új blokk.

Hogy mit tesz ebben az egyértelmű helyzetben a szakma, és hogyan reagál rá a politika, az – mint a hőmérő – sokat elárul majd az atomprojektről. Megmutatja, fontos-e a törvényesség, a környezet – vagy csak az számít, de az nagyon, hogy a pénzünkből megint jól megtömjék a kiválasztottak zsebét, bármi is az ára.