Nem érdemes szapulni más generációkat – Interjú Nemes Orsolyával

A társadalomtudományok manapság szinte nélkülözhetetlenebbek, mint valaha, sztereotípiák helyett pedig együtt alkalmazkodhatnánk a követhetetlen gyorsaságú környezeti változáshoz és technológiai fejlődéshez. Nemes Orsolya generációkutató szerint a nemzedékeket többé nem a múlt, hanem a jövő alapján lenne érdemes definiálnunk.

Érvényes csoportrendező elv a születési dátum?

Laza kapcsolódást biztosan jelent az emberek között, de léteznek ennél erősebb csoportformáló tényezők. Az embereket rendezhetjük kor, gazdasági státusz, szakmák szerint, de a kisgyerekesek is alkothatnak csoportot. A generációk régiónként, kultúrkörönként, élethelyzetenként is változnak, egy nemzedék így több alcsoportból áll. Nem érdemes egyöntetűen szapulni a fiatalokat, vagy általános következtetéseket levonni az X-ekről, Y-okról, Alfákról.

Mondja ezt generációkutatóként. Ez ellentmondásnak tűnik.

Mint bármilyen sztereotípiának, ennek is van értelmezési tartománya, a generációkról megfoghatóan lehet beszélni, rajtuk keresztül kimutatni a társadalom és a világ változásait. Ha azt mondom, baby boomer, akkor a szüleim korosztályára, ha Z, akkor a tinédzserekre és az egyetemistákra gondolunk. Őket és a trendeket nyugodtan lehet és érdemes is elemezni. Probléma az általánosító értékítélettel van. Ilyen, amikor sokan azt állítják, hogy az Alfák, azaz a mostani kisiskolások a világ legmagányosabb generációja lesznek, mert nem tudnak kommunikálni. Miközben a chatelés is kommunikáció és a szüleik is chatelnek. Akkor álltam munkába, amikor kezdődött az Y generációval szembeni „bezzeg az én időmben” és úgy éreztem, hogy miközben betört az okostelefon és a közösségi média, jött a gazdasági világválság, gyökeresen átalakult a világ és megváltoztak a szokásaink, de csak a változásra koncentrálunk, hiányzik a kontextus megértése. A nemzedéki előítéletekről szólt egy TEDx előadásom, amelyet olyan érdeklődés követett, hogy a Milestone Intézethez csatlakozva kutatásokba és generációs alapú szervezetfejlesztésbe kezdtünk. A generációkutatás papíron a szociológiához tartozik, de nagyon sok mindent lefed, hisz rengeteg faktor hat a viselkedésünkre a klímakatasztrófától az egyenlőtlenségekig, a pszichológiától a technológiákig.

Nagyobb a különbség a mai tizenévesek és szüleik, mint a mai szülők és az ő szüleik között? Harminc-negyven évvel ezelőtt anya-apa-gyerek is lemezjátszót hallgatott, ma a gyerek Spotify-tól YouTube-ig, jellemzően a telefonján találkozik a zenével.

Ahogy a világ változik, úgy változunk mi is, a szülők is hallgatnak zenét YouTube-on. Az alapértékekben azonban sokszor nincsenek nagy eltérések a nagyszülők, szülők és gyerekeik generációja között. Ez pedig talán meghatározóbb, mint a kortárs közeg. Ma egy nap alatt annyi információval találkozunk, mint egy XV. században élő ember egész életében és sokkal több a változás is, amihez korábban évtizedek vagy évszázadok kellettek. Emiatt érezzük nagyobbnak a különbséget. Igazán az izgalmas, hogy a korábbiakkal ellentétben ma nincs használati utasítás. Régebben elég idő volt a konszenzus kialakulásához. Például egy családon belül meg kellett egyezni arról, hogy mennyire bömbölteted a zenét, vagy mennyit telefonálsz, mert egy lemezjátszón, egy telefonon kellett osztozkodnunk. Most annyira gyorsan jönnek az új technológiák, hogy nem volt még idő kialakítani az ezekkel kapcsolatos társadalmi szokásokat. A szülők együtt tanulnak a gyerekkel - olykor saját hibáikból. Érdekes megnézni, hogy hogyan változott a Facebook-használat. Tíz éve boldog boldogtalan mindent kiposztolt. Ma már sok szülő kifejezetten tudatos, nem dokumentálja nyilvánosan a gyereke minden pillanatát. Elvégre róluk is készültek képek a fürdőkádban játszva, de senkinek nem jutott eszébe kiragasztani ezeket az utcára.

Nehéz ellenállni a kísértésnek. Mindenki azt gondolja, hogy az ő gyereke a legcsodálatosabb.

Igen, de így eszközként használjuk a gyereket az instant jó érzést hozó like-okért, nem gondolva arra, hogy ez jó-e neki.

Gyakran emlegetik az ún. Pán Péter szindrómát, azaz, hogy a mai fiatalok nem akarják elhagyni a szülői házat.

Valóban kitolódott az önállósodás időszaka, ahogy a gyermekvállalásé is. De ez nem írható egyszerűen a lustaság számlájára. A biológia és a társadalmi konvenciók nem feltétlenül esnek egybe. Az agy racionalitásért felelős része nagyjából 25 éves korunkra fejlődik ki teljesen, addig sokszor impulzusok, érzések alapján döntünk. Ehhez jön hozzá az elhúzódó tanulás és az elszálló ingatlanárak. Egy amerikai kutatás azt mutatta ki, hogy az Y generáció egyre inkább a veteránok, azaz a nagyszüleink tradicionális értékei felé fordul. A család, a munka és az egészség a fontos. Ennek oka, hogy egyrészt vannak univerzális, nemzedékeken átívelő értékek, másrészt a bizonytalan világban ezekre tudunk leginkább hatással lenni. A családunk, életmódunk fölött van kontrollunk, ezek biztos pontok. Egyébként sem érdemes kialakítani az eposzi jelzőket, mert a Z-k fiatalok, sokszor nincs még kiforrott értékrendjük, világlátásuk, személyiségük. Lehet, hogy két év múlva egészen mást fognak gondolni és mondani, mint ma, annyi hatás éri őket. Ráadásul mi is egyre több jogot adunk át a gyerekeinknek, egyre inkább arra bátorítjuk őket, hogy önállóan döntsenek és ehhez egyre több információ áll rendelkezésünkre. Ezért egyre korábban ébrednek öntudatra.

Ma Magyarországon a élethosszig tartó tanulás inkább szólam, mint valóság, az iskolák közötti átmenet alig megvalósítható, az esélyegyenlőtlenség egyre inkább nő. Egy 14 éves gyereknek egész életére kiható döntést kell hoznia a továbbtanulásával kapcsolatban.

Az biztos, hogy a magyar oktatás több sebből vérzik. Nem vagyok biztos benne, hogy így kell felkészítenünk a gyerekeinket arra, hogy mondjuk 17 munkahelyük lesz majd 5 iparágban. De vigyázni kell: ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is. Nem elég megtanulni vitázni, prezentálni, tudni a tárgyalástechnikát, mert ezek csak a formák, keretek, eszközök. Ha nincs érvrendszer, logikus gondolkodás, ismeret, azaz a valós tartalom, akkor a keretek használhatatlanok, szóval valamennyi lexikális tudásra biztosan szükség van. A brit elit egyetemeken például azért szeretik a magyar diákokat, mert megvan a lexikális tudásuk, amire lehet építeni. A műhúst össze kell raknunk kémiai elemekből, vegyületekből. Ezek pedig nem változtak sokat az elmúlt időkben. A kérdés inkább az, hogy hogyan tanítunk és nem az, hogy mit.

Miközben sokan apolitikusnak tartják a hagyományos értékeket követő fiatalokat, egy 16 éves svéd lány – Greta Thunberg - indította el a klímatüntetéseket.

Sok 16 éves végiggondolja, milyen lesz a világ akkor, ha az ő 70-80 éves korára bekövetkezik mindaz, amit a klímaváltozás jelent. És értik, tudják, hogy tíz év múlva ez visszafordíthatatlanná válik, ha nem változtatunk az életmódunkon és ennek ők fogják a legjobban meginni a levét. A politikai, társadalmi, gazdasági rendszereket idősebbek vezetik, saját és (lobbi)érdekeket vesznek figyelembe, a jelenre fókuszálnak és sok mindent rutinból csinálnak, vagy azért, mert sosem csinálták másképp. Ezért is szakadnak ki nehezen a meglévő rendszerükből. A finn parlamentben 1933 óta működik egy nagyon előremutató szervezet, a Jövőbizottság. Az a feladatuk, hogy folyamatosan monitorozzák a következő 10-20 évre szóló előrejelzéseket. Ezeket feldolgozzák, majd előterjesztik: erre figyeljetek, ha döntést hoztok. Az is fontos, hogy a kutatók érthetően fogalmazzanak. Erre jó példa a TEDx, amely a tudományt teszi szexivé. És ezért készült a sok kutatásra, adatra építő könyvem is közérthetően, ún. pop sience-ként. A nagyközönségnek írtam, azzal a céllal, hogy szítsam a vitát, mert a klímaváltozás, az egyenlőtlenségek növekedése és a technológia térhódítása fogják befolyásolni a következő évtizedeket. És ezeknek kellene meghatározniuk nem csak a személyes, hanem a gazdasági, társadalmi, politikai döntéseinket. Sokan – köztük vezetők - a saját érzéseiket, élményeiket, tapasztalataikat vetítik ki a világra, hiába cáfolják őket az adatok. Egyre több a mítosz és egyre távolabb kerül a valóság.

Sokan vallják – köztük meghatározó közszereplők –, hogy a bölcsészek feleslegesek a technológiai fejlődés korában.

Pedig elérkezett a bölcsészek kora! Az antropológusok remekül tudják elemezni az online viselkedésünket, a kognitív nyelvészek tanítják meg a mesterséges intelligenciát tanulni, a filozófusok pedig felvázolják, hogy ezek az algoritmusok milyen morális kihívások elé állítanak bennünket. Ha valamikor, most a növekvő bizonytalanság idején végképp fontossá váltak a bölcsész- és társadalomtudományok. A bölcsésznek az a feladata, hogy többféle területet összekössön, megkeresse az összefüggéseket, átjárhatóságokat. Ráadásul az előző generációk hatalmas maradandó, az idő próbáját kiálló tudást halmoztak fel, valakinek ezt is érdemes tovább vinnie. Ki más gondolná aktuálisnak a XIX. századi ún. villamosproblémát – kit üssön el egy elszabadult villamos, ha az egyik lehetőség egy lekötözött, a másik pedig öt szabadon mozgó ember - az önvezető autókra adaptálva? Az amerikai MIT „Kit üssön el az önvezető autó?” online kutatására több mint 40 millió döntés érkezett. Az derült ki, hogy kultúránként iszonyatosan nagyok a különbségek: bár a gyerek és a terhes nő mindenütt elsőbbséget élvezett, a nyugatiak hátrasorolták a túlsúlyosakat és a bűnözőt kevésbé mentenék, mint egy kutyát. Ázsiában inkább az időseknek, Dél-Amerikában inkább a fiataloknak kegyelmeztek volna. Az önvezető autót pedig nem is én vezetem, hanem a gyár megbízásából fejlesztett mesterséges intelligencia. Ki a felelős a balesetért? Ezt az önmagán túlmutató univerzális problémát a társadalomtudósok fogják megoldani, nem a mérnökök és a szoftverfejlesztők.