Gyomorszáj és fügefalevél

Darja Szosznovszkaját szombaton úgy vágták gyomorszájon, hogy még hétfőn is hányinger kínozta, nem beszélve a zúzódásairól. A fiatal moszkvai lány odaszólt a rendőröknek, akik éppen egy mozgássérültet vonszoltak a földön, mire utánaszaladtak és máris ő volt bajban. Az orosz fővárosban négy hete ismétlődnek a tüntetések, mert a szeptember 8-ára kiírt helyi választás előtt az illetékes bizottság nem hajlandó bejegyezni az ellenzéki - vagy legalább a hatalomtól független - jelölteket. A megmozdulások résztvevői közül hétről-hétre százakat, alkalmanként akár ezernél is többet állítottak elő. Volt, akit még a demonstráció előtt, a saját lakásán vettek őrizetbe. A szintén fiatal Ljubov Szobol például az interneten közvetítette, amint rátörték az ajtót. Az aktivista szerint a hatalom fél. Attól, hogy elveszíti az ellenőrzést a Moszkvát irányító városi duma felett. Az orosz ellenzék ugyanis Moszkvában, ahol a legerősebb, megpróbált közös jelölteket állítani, vagy legalább koordinált, "okos" szavazásra mozgósítani amúgy eléggé szétforgácsolt támogatóit. A sziklaszilárd macsónak beállított, a hétvégén is Szevasztopolban, az Éjszakai Farkasok motoros szervezet rendezvényén parádézó Vlagyimir Putyinnak pedig már ennyitől is inába szállt a bátorsága. A 35 évesen veterán ellenzékinek számító Ilja Jasin, akinek jelölését a hatóság mondvacsinált okokkal ugyancsak elutasította, már az egész választás elhalasztását és a jelölési folyamat újrakezdését indítványozta. Vagyis a demokrácia moszkvai hívei immár kétségbe vonják a választási procedúra - következésképpen az eredmény - legimitását. A nyári szelek pedig meglibbentették a rezsim legkényesebb pontját takaró fügefalevelet, és láthatóvá vált, milyen piciny a putyinizmus férfiassága. A Kremlből magabiztos szólamok és a globális ambíciók ellenére már egy ötvenezres békés tüntetés is pánikreakciót vált ki - míg a francia demokrácia például kibírta a sárgamellényesek több hónapos, olykor erőszakos demonstrációit. Fura dolog ez, minél görcsösebben próbál monolitnak látszani egy-egy autoriter rendszer, annál feltűnőbbek a repedései, annál jobban rettegnek a csúcson lévők és annál elszántabbak a változást követelők. A nagyvárosok pedig egyenesen a despoták Achilles-sarkai. Törökországban az isztambuli helyi választás elvesztése ingatta meg Recep Tayyip Erdogan legyőzhetetlenségének mítoszát, míg Oroszországban a moszkvai választási bizottság önleleplező döntései már a voksolás előtt megmutatták a rezsim gyengeségét. Nem meri megkockáztatni a demokratikus jelöltek áttörését, mert az országosan teremtene precedenst. A lassan húsz éve hatalmon lévő Putyin helyzete nem elég szilárd ahhoz, hogy elviseljen egy erős ellenzéki jelenlétet a moszkvai városi dumában. A hatalom nem bízik saját érveiben, abban, hogy vitában is meg tudja védeni az álláspontját. Marad tehát az erőszak, a demokrácia látszatának feladása. Ami azonban veszélyes, mert akár fel is gyorsíthatja a megállítani kívánt változást. Ez a diktátorok örök dilemmája.

A Mongol projekt

Furdal a lelkiismeret, amiért hétről hétre horrorral traktálom az Olvasót. A huszadik század meghökkentő meséi: vér, verejték, könnyek. Következzék most felüdülésül a nyári kánikulában egy hidegháborús história. Lám, Orwell utókora meglepő és mulatságos történeteket is produkált.
1969 nyarán, miközben a világ szájtátva bámulta a Holdra lépést, Chris Petersen, Hollandia Marxista–Leninista Pártjának (MLPN) főtitkára Pekingbe látogatott. Tárt karokkal várták, személyesen Mao Ce-tung fogadta. A pártlap, a Zsenmin Zsipao hosszú cikkben méltatta a nyugat-európai kommunista elévülhetetlen érdemeit, aki – a hruscsovi revizionizmus ellenében – hűségesen kiállt az ortodox maói irányvonal mellett. Akkora becsben tartották, hogy később, Nixon elnök híres látogatása (1972) előtt kikérték a véleményét, mit szólnak majd Európában a kínai–amerikai közeledéshez.
Hollandiában nem sok vizet zavart a világforradalmi mozgalom, amelynek saját adatai szerint hatszáz helyi tagja volt. Az MLPN szócsöve, a De Kommunist, fáradhatatlanul visszhangozta Peking aktuális álláspontját a kulturális forradalom sikereiről, a szovjetek árulásáról, akármiről. Nem volt egy világlap, a piacról a nyomdaköltséget se tudta volna kigazdálkodni, de nem is szorult rá. Az ázsiai óriás az évek során csaknem kétmillió dollárt szánt hollandiai propagandára.
A bőkezű kínaiakban fel sem merült, hogy csúnyán átverik őket. A finanszírozott fantompárt nem létezett. Petersen főtitkár szerepét egy Pieter Boevé nevű matektanár játszotta el, akit még egyetemistaként szervezett be a holland hírszerzés, egy moszkvai diákkonferenciáról hazatérőben, az ötvenes években. A szolgálat két legyet ütött egy csapásra a kitalált maóistával. Összezavarta és megosztotta a belföldi kommunistákat, másrészt – ez volt a nagyobb dobás – bennfentes értesülésekhez jutott a legfelsőbb pekingi körökből. 
A kapcsolat két évtizeden át virágzott – mondhatni, mint száz virág. „Petersen elvtárs” vagy harmincszor járt Kínában. Alaposan felkészült a Vörös könyvből, pompásan tudott pártzsargonban hadoválni, idézgetni a „nagy kormányos” bölcsességeit. Még 1989-ben is meghívták, mert szükségük volt egy külföldire, aki nem ítéli el a Tienanmen téri diáklázadás leverését. Időközben eljutott más testvéri országokba, például Albániába is. Állítólag a norvég kémelhárítás rájött a turpisságra – hogy miért pont a norvég, ötletem sincs –, de mélyen hallgatott. Végül egy korábbi holland titkosügynök memoárja leplezte le a „Mongol projekt” fedőnevű akciót (2004).
Amikor kiderült az igazság, a kamu kommunista kém éppen a tengerparti Zandvoort kisváros önkormányzati képviselője volt, persze a valódi nevén. A tanácsban valódi szenzáció lett a dologból, kollégái tréfásan 007-esnek kezdték szólítani az akkor 76 esztendős nyugdíjast. Pieter Boevé büszkén mesélt kalandjairól. „A családom tudott róla, de senki más. A barátaim és a kollégáim azt hitték, az utazásaim oktatási csereprogramok részei. Mások költségén bejártam a világot, és úgy érzem, megtettem a magamét. Jó mulatság volt.”

Magánszorgalmú kutyák

Azt hittem, a budapesti parkolási társaságokról mindenütt, minden rosszat elmondtak már, de tévedtem. A józsefvárosi gárda borítani volt képes az aljassági papírformát. A NER-nek azt a csodálatos kapuját nyitották nagyra, ami a jogszerű és a tisztességes között tátong. Vagyis valószínűleg jogszerűen jártak el, de biztosan tisztességtelenül. Sőt, nem túlzás ha azt mondom, ez már súrolja az aljasság határát – felülről. Az eset ismertetése előtt azonban kitérnék az általános tanulságra, mert az a lényeg, nem a mikuláscsomag. Az általános tanulság az, hogy a budapesti parkolási társaságok hivatottak a pártkasszák dagasztására. Nem minden pártnak a kasszáját tömik, és főleg nem egyformán. Hagyjuk a pártok és a szervezők nevét, úgyis mindenki tud mindent. Hogy milyen nagyságrendről szól a nóta, azt ékesen bizonyítja, hogy maga a főpolgármester sem merte beleütni fennhordott orrát a parkolási ügybe, amikor összeült a nagy döntés előtt az ország generalisszimuszával. A nagy G (generalisszimusz) teljesítette a kis főpolgi 15 kívánságát, csak a 16.-at nem. Naná, hogy az volt a parkolási bevételek elosztásának kérdése. Ez idáig csak barátságtalan, korrupt és bűzlik az illiberalizmustól meg a jogállamiatlanságtól. Az aljasság akkor kezdődött, amikor rájöttek, hogy kevés az, amit a parkolási fillérekből el lehet lopni, viszont korlátlanok a lehetőségek, ha büntetni lehet azt, aki száz forintnyival túlparkolt, legalább a harmincszorosára! Persze, csak, ha 15 napon belül fizet. Ha nem, akkor a szorzó nő, akár a csillagos égig. Volt idő, amikor a pesti jogászok fele a parkolási büntetések behajtásából élt, a bíróságok nagy része pedig nekik dolgozott. Az állítólagos tartozások – a társaságok vezetői szerint – tízmilliárdokra rúgtak. Ez még a NER előtt volt, akkor a megbüntetni kijelölt autósok még pampoghattak. 2010 óta nincs jogállam, a kiszabott büntetések, akár az Istenéi, megfellebbezhetetlenek.    Akkor jöjjön a történet. Illyés Gyula szavaival élve: a magánszorgalmú kutyákról szól. A korruptságon és a becstelenségen túl, arcátlan is. (Vagy ahogy ők mondják: „pofátlan”. Nem kicsit, nagyon.) Régi autónkat egy másik régire cseréltük. A régebbinek visszaadtuk a lakossági parkolási engedélyét és kértünk az új régire. Ment minden, mint a karikacsapás. 10 óra 20 perckor végeztünk. Csodálkoztam is. Aztán a Német utcából hazasétáltam az Illés utcába. 10 óra 40 perc volt. Nem hittem a szememnek. A régi régi kocsim szélvédőjén ott volt a mikuláscsomag a kiszabott büntetéssel, amiért jegy nélkül parkoltam. 10 óra 35 perckor szabták ki. Szerencsém volt. Ha 5 perccel gyorsabban sétálok, vagy engem üt meg a guta, vagy én a közeget, de nagyon. Mindenképpen én húzom a rövidebbet. Jó ez a nemzeti együttműködés.    A szerző orvos 
Szerző
Haskó László