Furdal a lelkiismeret, amiért hétről hétre horrorral traktálom az Olvasót. A huszadik század meghökkentő meséi: vér, verejték, könnyek. Következzék most felüdülésül a nyári kánikulában egy hidegháborús história. Lám, Orwell utókora meglepő és mulatságos történeteket is produkált.
1969 nyarán, miközben a világ szájtátva bámulta a Holdra lépést, Chris Petersen, Hollandia Marxista–Leninista Pártjának (MLPN) főtitkára Pekingbe látogatott. Tárt karokkal várták, személyesen Mao Ce-tung fogadta. A pártlap, a Zsenmin Zsipao hosszú cikkben méltatta a nyugat-európai kommunista elévülhetetlen érdemeit, aki – a hruscsovi revizionizmus ellenében – hűségesen kiállt az ortodox maói irányvonal mellett. Akkora becsben tartották, hogy később, Nixon elnök híres látogatása (1972) előtt kikérték a véleményét, mit szólnak majd Európában a kínai–amerikai közeledéshez.
Hollandiában nem sok vizet zavart a világforradalmi mozgalom, amelynek saját adatai szerint hatszáz helyi tagja volt. Az MLPN szócsöve, a De Kommunist, fáradhatatlanul visszhangozta Peking aktuális álláspontját a kulturális forradalom sikereiről, a szovjetek árulásáról, akármiről. Nem volt egy világlap, a piacról a nyomdaköltséget se tudta volna kigazdálkodni, de nem is szorult rá. Az ázsiai óriás az évek során csaknem kétmillió dollárt szánt hollandiai propagandára.
A bőkezű kínaiakban fel sem merült, hogy csúnyán átverik őket. A finanszírozott fantompárt nem létezett. Petersen főtitkár szerepét egy Pieter Boevé nevű matektanár játszotta el, akit még egyetemistaként szervezett be a holland hírszerzés, egy moszkvai diákkonferenciáról hazatérőben, az ötvenes években. A szolgálat két legyet ütött egy csapásra a kitalált maóistával. Összezavarta és megosztotta a belföldi kommunistákat, másrészt – ez volt a nagyobb dobás – bennfentes értesülésekhez jutott a legfelsőbb pekingi körökből.
A kapcsolat két évtizeden át virágzott – mondhatni, mint száz virág. „Petersen elvtárs” vagy harmincszor járt Kínában. Alaposan felkészült a Vörös könyvből, pompásan tudott pártzsargonban hadoválni, idézgetni a „nagy kormányos” bölcsességeit. Még 1989-ben is meghívták, mert szükségük volt egy külföldire, aki nem ítéli el a Tienanmen téri diáklázadás leverését. Időközben eljutott más testvéri országokba, például Albániába is. Állítólag a norvég kémelhárítás rájött a turpisságra – hogy miért pont a norvég, ötletem sincs –, de mélyen hallgatott. Végül egy korábbi holland titkosügynök memoárja leplezte le a „Mongol projekt” fedőnevű akciót (2004).
Amikor kiderült az igazság, a kamu kommunista kém éppen a tengerparti Zandvoort kisváros önkormányzati képviselője volt, persze a valódi nevén. A tanácsban valódi szenzáció lett a dologból, kollégái tréfásan 007-esnek kezdték szólítani az akkor 76 esztendős nyugdíjast. Pieter Boevé büszkén mesélt kalandjairól. „A családom tudott róla, de senki más. A barátaim és a kollégáim azt hitték, az utazásaim oktatási csereprogramok részei. Mások költségén bejártam a világot, és úgy érzem, megtettem a magamét. Jó mulatság volt.”