Mindig van még durvább - Závada Péter a drogokról

Mindenevő szöveg terén – raptől operettlibrettóig, verstől dokudrámáig sok műfajban, műnemben ír, alkot. Dolgozott többek közt Schilling Árpáddal, Bodó Viktorral, a Vígszínháznak, az Operettnek. Ő Akkezdet Phiai rapzenekar Újonca – és Závada Pál fia. Závada Péterrel a drogfüggőségről szóló monodráma, a Széttépve kapcsán beszélgettünk.

Ez a koncertszínház igazán a terepe lehetett, hiszen itt minden együtt: vallomások, interjúk, dalok, kommentek, irodalmi és szakirodalmi idézetek, statisztikák, stand-upos elemek izgalmas mixéből áll össze az est. Nehezítette vagy könnyítette a dolgát, hogy most egy placcon volt a sok műfaj? Könnyebben szét tud például esni egy ilyen színpadi szöveg?

Tényleg elég sok különböző műfajú szöveggel dolgozom, szóval különösebb nehézséget nem jelentett a keveredés. Szerintem nem a műfaji sokszínűségtől függ, hogy egy anyag szétesik-e vagy sem. Ez dramaturgia és arányérzék kérdése. Az előadás ötlete egyébként közösen született meg bennünk Novák Eszter rendezővel és Szabó Kimmel Tamással. Alapvetés volt, hogy legyenek az anyagban dalok, hiszen Tomi kivételesen jól énekel. Igazi demokratikus munkamegosztás zajlott közöttünk. A szövegek kevert műfajisága is közös találmány volt. Együtt készítettük az interjúkat az egykori szerhasználókkal, együtt válogattuk ki a dalokat, a verseket, az idézeteket is. Az én munkám alapvetően dramaturgiai jellegű volt, megtalálni az anyag megfelelő egyensúlyát. A legérdekesebb része a munkának számomra az volt, hogyan tudok egy élő szövegből, miután felvettem diktafonra és legépeltem, egy stilizált, irodalmi szöveget létrehozni. Mindezt úgy, hogy a szöveg beszélt nyelvisége ne sérüljön, tehát a természetesség érzetét keltse. Ezek tehát az interjúalanyok saját mondatai, mégis (át- és meg)szerkesztve, (ki- és föl)javítva.

A vallomások közül volt, ami meglepte?

Bár elég sokszor találkoztam már függőkkel, és azt hittem, semmi nem tud majd meglepni, rá kellett jönnöm, hogy minden egyéni történetben van valami megrázó, főleg, amikor az interjúalany szájából hallja az ember. Ezekre nem lehet felkészülni. Mindig van egy még durvább sztori.

Színpadi és valós ént tudatosan és reflektáltan egymásba játszatják, ez ugyancsak megfigyelhető versesköteteinél. Miért tartották ezt itt is fontosnak?

Ez is közös ötlet volt. Fontosnak tartottuk, hogy Tomi játéka hiteles legyen, hogy otthonosan tudjon mozogni azokban a szerepekben, amelyeket magára ölt. Így belecsempésztünk egy csomó személyes élményt, emléket is az interjúk és idézetek közé. Szerettük volna, ha bizonyos pontokon nem lehet eldönteni, ki beszél: a „színész én” vagy a „valós én”. Noha amikor a „valós én beszél”, az is csak egy szerep. A színpadon minden egy szerep.

Könnyen válhat didaktikussá, klisészerűvé vagy hazuggá egy szenvedélybetegségről szóló előadás. Mire kell figyelni, hogy ezt elkerülje az alkotó?

Mi is éreztük a didaxis veszélyét, ezért próbáltuk nemcsak a szerhasználat árnyoldalát megmutatni, hanem azt is, miért csinálja az, aki csinálja. Őszintén kell beszélni a drogok élvezeti értékéről is, különben hiteltelenné válunk. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy az előadást adott esetben iskolás gyerekek százai nézhetik meg a tanáraikkal együtt, így mégis muszáj, hogy preventív jellege is legyen. Azt gondolom, az ilyen típusú munkáknál a hitelesség az egyik legfontosabb kritérium. Meghatározó összetevő a nyelv is. Fontos, hogy az alkotók ismerjék azt a világot, amiről mesélnek, beszéljék az interjúalanyok nyelvét, elmerüljenek a témában – ismerjék a szlengeket, a drogok típusait, hatását stb. Egy másik elengedhetetlen hozzávaló a humor. Ha nem tudunk humorral tekinteni erre az egyébként sokszor tragikus helyzetre, akkor könnyen átbillenünk a reflektálatlan pátosz vagy a giccs térfelére. Nem utolsósorban pedig fontos, hogy az ember tudományosan is felkészült legyen valamelyest, olvasson kurrens, terápiával, drogszabályozással foglalkozó anyagokat, és ne dőljön be a stigmatizáló propagandának.

Dr. Máté Gábor szerint a szenvedélybeteg a család legérzékenyebb tagja, akinek csak hálásak lehetünk, mert napvilágra kerülnek általa a rejtegetett sebek, problémák, így szembesít velük esélyt adva a gyógyulásra. Mit gondol erről?

Maximálisan osztom azt a nézetet, hogy a család egy rendszer, amelyben a függő csak az egyik szereplő. Nem lehet önmagában értelmezni a viselkedését. Nem feltétlenül ok-okozati viszonyok vannak, hanem bonyolult dinamikák, egymásra hatások, melyek szövevényes hálóként fonódnak össze a család életében. A gyerekkori traumák, a bántalmazás, a családon belüli öngyilkosság, az elhanyagolás bizonyítottan megteremthetik a függés alapjait.

Céljuk volt a szenvedélybetegekkel kapcsolatos gondolkodásunk kimozdítása az empátia és újragondolás felé. Pozitív irányba is ugyanolyan könnyen kibillenthető az ember, mint a gyűlöletkeltés, ellenségkeresés felé?

Igen, többek között ez is a célunk volt. De ez nemcsak a mi személyes empátiánknak vagy nyitottságunknak köszönhető. Az a vonal például, amit addiktológiában Demetrovics Zsolt képvisel (tőle is szerepel az előadásban idézet), progresszív iránynak számít. Szerettük volna az előadás szakmai részét tudományosan szilárd alapokra fektetni. És persze, gyűlöletet gerjeszteni mindig sokkal könnyebb, mint higgadtságot és együttérzést.

A migránskérdés – ami kommentekben ágyazva jelenik meg – emiatt kerül elő?

Ezek az idézetek a jelenkori társadalom gyakran reflektálatlan és leegyszerűsítő gondolkodását tükrözik a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban. Így a függőséggel és a migránsokkal kapcsolatban is. És ez sajnos nem csak Magyarországon jellemző.

+1 kérdés

Következő színpadi munkája az Örkény Színházban a Bodó Viktor rendezte Rómeó és Júlia, Kertész utcai Shaxpeare-mosó címen. A címből következtetve erősen elrugaszkodott átirat készül. Most mivel bolondítja meg a szöveget?

Bodó Viktorral, Gábor Sára, Turai Tamás dramaturgokkal és a társulattal lassan fél éve dolgozunk az anyagon, de még jelenleg is zajlanak a munkák. Nemcsak a magyar fordításoktól, hanem alapvetően Shakespeare-től is elég messzire merészkedünk a szövegben. Viktort a helyzetek, a viszonyok zsigeri ereje érdekelték, és az, hogy egyáltalán hogyan képzelhető el egy ilyen történet mai körülmények között. Az első kérései között szerepelt, hogy csupaszítsuk le a költői képektől hemzsegő nyelvet, és hozzunk létre helyette egy szikár, dísztelen, olykor egészen brutális beszédmódot, amely bizonyos pontokon a maga módján mégis költői tud maradni. Izgalommal várom az eredményt.