Mindig van még durvább - Závada Péter a drogokról

Publikálás dátuma
2019.08.17. 20:23

Fotó: Népszava / Népszava
Mindenevő szöveg terén – raptől operettlibrettóig, verstől dokudrámáig sok műfajban, műnemben ír, alkot. Dolgozott többek közt Schilling Árpáddal, Bodó Viktorral, a Vígszínháznak, az Operettnek. Ő Akkezdet Phiai rapzenekar Újonca – és Závada Pál fia. Závada Péterrel a drogfüggőségről szóló monodráma, a Széttépve kapcsán beszélgettünk.
Ez a koncertszínház igazán a terepe lehetett, hiszen itt minden együtt: vallomások, interjúk, dalok, kommentek, irodalmi és szakirodalmi idézetek, statisztikák, stand-upos elemek izgalmas mixéből áll össze az est. Nehezítette vagy könnyítette a dolgát, hogy most egy placcon volt a sok műfaj? Könnyebben szét tud például esni egy ilyen színpadi szöveg?   Tényleg elég sok különböző műfajú szöveggel dolgozom, szóval különösebb nehézséget nem jelentett a keveredés. Szerintem nem a műfaji sokszínűségtől függ, hogy egy anyag szétesik-e vagy sem. Ez dramaturgia és arány­érzék kérdése. Az előadás ötlete egyébként közösen született meg bennünk Novák Eszter rendezővel és Szabó Kimmel Tamással. Alapvetés volt, hogy legyenek az anyagban dalok, hiszen Tomi kivételesen jól énekel. Igazi demokratikus munkamegosztás zajlott közöttünk. A szövegek kevert műfajisága is közös találmány volt. Együtt készítettük az interjúkat az egykori szerhasználókkal, együtt válogattuk ki a dalokat, a verseket, az idézeteket is. Az én munkám alapvetően dramaturgiai jellegű volt, megtalálni az anyag megfelelő egyensúlyát. A legérdekesebb része a munkának számomra az volt, hogyan tudok egy élő szövegből, mi­után felvettem diktafonra és legépeltem, egy stilizált, irodalmi szöveget létrehozni. Mindezt úgy, hogy a szöveg beszélt nyelvisége ne sérüljön, tehát a természetesség érzetét keltse. Ezek tehát az interjúalanyok saját mondatai, mégis (át- és meg)szerkesztve, (ki- és föl)javítva. A vallomások közül volt, ami meglepte?   Bár elég sokszor találkoztam már függőkkel, és azt hittem, semmi nem tud majd meglepni, rá kellett jönnöm, hogy minden egyéni történetben van valami megrázó, főleg, amikor az interjúalany szájából hallja az ember. Ezekre nem lehet felkészülni. Mindig van egy még durvább sztori. Színpadi és valós ént tudatosan és reflektáltan egymásba játszatják, ez ugyancsak megfigyelhető versesköteteinél. Miért tartották ezt itt is fontosnak?  Ez is közös ötlet volt. Fontosnak tartottuk, hogy Tomi játéka hiteles legyen, hogy otthonosan tudjon mozogni azokban a szerepekben, amelyeket magára ölt. Így belecsempésztünk egy csomó személyes élményt, emléket is az interjúk és idézetek közé. Szerettük volna, ha bizonyos pontokon nem lehet eldönteni, ki beszél: a „színész én” vagy a „valós én”. Noha amikor a „valós én beszél”, az is csak egy szerep. A színpadon minden egy szerep. Könnyen válhat didaktikussá, klisészerűvé vagy hazuggá egy szenvedélybetegségről szóló előadás. Mire kell figyelni, hogy ezt elkerülje az alkotó?  Mi is éreztük a didaxis veszélyét, ezért próbáltuk nemcsak a szerhasználat árnyoldalát megmutatni, hanem azt is, miért csinálja az, aki csinálja. Őszintén kell beszélni a drogok élvezeti értékéről is, különben hiteltelenné válunk. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy az előadást adott esetben iskolás gyerekek százai nézhetik meg a tanáraikkal együtt, így mégis muszáj, hogy preventív jellege is legyen. Azt gondolom, az ilyen típusú munkáknál a hitelesség az egyik legfontosabb kritérium. Meghatározó összetevő a nyelv is. Fontos, hogy az alkotók ismerjék azt a világot, amiről mesélnek, beszéljék az interjúalanyok nyelvét, elmerüljenek a témában – ismerjék a szlengeket, a drogok típusait, hatását stb. Egy másik elengedhetetlen hozzávaló a humor. Ha nem tudunk humorral tekinteni erre az egyébként sokszor tragikus helyzetre, akkor könnyen átbillenünk a reflektálatlan pátosz vagy a giccs térfelére.  Nem utolsósorban pedig fontos, hogy az ember tudományosan is felkészült legyen valamelyest, olvasson kurrens, terápiával, drogszabályozással foglalkozó anyagokat, és ne dőljön be a stigmatizáló propagandának.
Dr. Máté Gábor szerint a szenvedélybeteg a család legérzékenyebb tagja, akinek csak hálásak lehetünk, mert napvilágra kerülnek általa a rejtegetett sebek, problémák, így szembesít velük esélyt adva a gyógyulásra. Mit gondol erről?  Maximálisan osztom azt a nézetet, hogy a család egy rendszer, amelyben a függő csak az egyik szereplő. Nem lehet önmagában értelmezni a viselkedését. Nem feltétlenül ok-okozati viszonyok vannak, hanem bonyolult dinamikák, egymásra hatások, melyek szövevényes hálóként fonódnak össze a család életében. A gyerekkori traumák, a bántalmazás, a családon belüli öngyilkosság, az elhanyagolás bizonyítottan megteremthetik a függés alapjait. Céljuk volt a szenvedélybetegekkel kapcsolatos gondolkodásunk kimozdítása az empátia és újragondolás felé. Pozitív irányba is ugyanolyan könnyen kibillenthető az ember, mint a gyűlöletkeltés, ellenségkeresés felé?  Igen, többek között ez is a célunk volt. De ez nemcsak a mi személyes empátiánknak vagy nyitottságunknak köszönhető. Az a vonal például, amit addiktológiában Demetrovics Zsolt képvisel (tőle is szerepel az előadásban idézet), progresszív iránynak számít. Szerettük volna az előadás szakmai részét tudományosan szilárd alapokra fektetni. És persze, gyűlöletet gerjeszteni mindig sokkal könnyebb, mint higgadtságot és együttérzést. A migránskérdés – ami kommentekben ágyazva jelenik meg – emiatt kerül elő?  Ezek az idézetek a jelenkori társadalom gyakran reflektálatlan és leegyszerűsítő gondolkodását tükrözik a legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban. Így a függőséggel és a migránsokkal kapcsolatban is. És ez sajnos nem csak Magyarországon jellemző. +1 kérdés Következő színpadi munkája az Örkény Színházban a Bodó Viktor rendezte Rómeó és Júlia, Kertész utcai Shaxpeare-mosó címen. A címből következtetve erősen elrugaszkodott átirat készül. Most mivel bolondítja meg a szöveget?  Bodó Viktorral, Gábor Sára, Turai Tamás dramaturgokkal és a társulattal lassan fél éve dolgozunk az anyagon, de még jelenleg is zajlanak a munkák. Nemcsak a magyar fordításoktól, hanem alapvetően Shakespeare-től is elég messzire merészkedünk a szövegben. Viktort a helyzetek, a viszonyok zsigeri ereje érdekelték, és az, hogy egyáltalán hogyan képzelhető el egy ilyen történet mai körülmények között. Az első kérései között szerepelt, hogy csupaszítsuk le a költői képektől hemzsegő nyelvet, és hozzunk létre helyette egy szikár, dísztelen, olykor egészen brutális beszédmódot, amely bizonyos pontokon a maga módján mégis költői tud maradni. Izgalommal várom az eredményt.
Szerző

A gyíkok és a kígyó - interjú Berta Ádámmal

Publikálás dátuma
2019.08.17. 11:41
Berta Ádám
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Adott két fiatalember, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Nem véletlenül: ikrek. Ahogy a felmenőik között sem volt ez ritkaság. Még az édesanyjuk sem igen tudja megkülönböztetni őket egymástól, fura indíttatásból aztán ugyanazt a nevet is kapják, ők: Hansági Karcsi. Akik aztán szerelmesek lesznek. Berta Ádám Nem attól vizes a hal című, új regényében azonban a bonyodalmak nem itt kezdődnek – és nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. Az ikerregény(ek)ről a szerzővel beszélgettünk.
Az ikrek és a hasonmások (Doppelgänger) témája, ha csak a magyar irodalmat nézzük, nem szokatlan – mondjuk Babits Gólyakalifájától Gerőcs Péter Árvaképek című regényéig –, önnél hogyan kezdődött ez a kettős látás?  Már a doktori értekezésemben, mely Hoffmann Homokemberéről és az elbeszélés pszichoanalitikus értelmezéséről szólt, felvetődött a téma. Mikor pedig ezelőtt 5 évvel regényt terveztem írni arról, mi történik akkor, ha a jelenben felváltva birtokol két ember egy identitást, rögtön eszembe jutott az Ikrek hava, melynek egyes részei átírva aztán meg is jelennek a könyvben. Sőt eredetileg úgy képzeltem, hogy olyan ikerregényt írok, melynek egyik szála lesz az ikrek története, a másik egy nigériai csalásé. Az utóbbi végül külön jelent meg, 2017-ben A haramiák című regényként, mert az a történet önmagában is annyira szerteágazó volt, oly sok szereplőt mozgatott, hogy a két szöveg egyben jelentősen túlterhelte volna az olvasókat. Ez a sokfelé ágazás, rétegzettség igencsak jellemző az írásmódjára, több esetben a történet mintha alárendelődne a szövegtobzódásnak, emlékeztetve a ’90-es évek magyar szövegirodalmának egyes alkotásaira.
Pedig én történetpárti vagyok, annak ellenére, hogy egyetemistaként az akkori szövegirodalom nagyjai sokat jelentettek számomra, faltam a könyveiket, kitűnő táptalajnak tartottam a szövegeiket a magam számára… De engem elsősorban a történetmondás érdekel, ami nem zárja ki, hogy beépülhetett tőlük egy csomó dolog. Talán még nem jutottam el egyfajta letisztultságig e téren, míg a nyelvi túlhabzásokat, bizton kijelenthetem, már lenyesegettem. Már a könyv hátlapján is megjelenik, sokat sejtetően, de a regényben is többször „zsonglőrködik” a tojással, érdekes motívumhálót alakítva ki ezzel. Mi volt előbb, a regény vagy a tojás? Menet közben alakult így, nem akartam a tojás köré szervezni semmit. Valószínűleg az ikerhasonlóságot leíró szólásból eredeztethető. Ellenben a – tojásokból kikelő – gyíkok sorának feltűnése a regény lapjain már tudatosabb volt. Maradjunk azért még az írói tudattalannál! Az ikreket, hasonmásokat elemző pszichoanalitikus teóriák másik vesszőparipája az álmok leírása. Ilyenekből is akad a könyvben szép számmal. Mekkora fontosságot tulajdonít az álmoknak? Ez is csak utólag tűnt föl. Fontosnak tartom őket, jót tesznek az embernek, alkalomadtán magam is fel szoktam jegyezni, amire emlékszem ébredéskor. Ezek a leírások aztán bekerülnek egy file-mappába, az én külön bejáratú „Szabad ötletek jegyzékembe”, amiből később dolgozni szoktam egy-egy szövegem írásakor. A Karcsik közti „hasadást”, úgy feltételezem, egy erős érzelem, egy lány, a szerelem megjelenése okozza – a szerelem ezek szerint megbontja az éntudatot?  Ez inkább a fikció természetével, az írás gyakorlatával függ össze: ha meg akarsz valami szokásszerűt mutatni, akkor annak a kontrasztjában kell megmutatnod. Ha például arról írsz, hogy mint az köztudott, Kant mindennap egy adott időpontban sétált el a königsbergi kocsma ajtaja előtt, akkor az elbeszélésedet azon a napon indítod, amikor nem sétált el ott. A szerelem ilyen kibillentő eszközként érdekes a könyvben. Van egy egzisztenciális olvasata is a regénynek, a figurák tengenek-lengenek, mintha egy űrben mozognának a saját életükben, céltalanul. Mindez generációs életérzés, amit online játékokkal lehet kitölteni?  Lehet, bár én ettől már eltávolodtam. Tíz éve hoztam egy döntést, s felhagytam a korábbi nagyon nyitott, szétfolyó életformámmal, jóval zárkózottabb lettem, hogy az írásra koncentrálhassak. A regénybeli ikrek, akárcsak ön, részben műfordításból élnek. Előfordult már, hogy nem csak a kiadók által felkínált művet fordította, de az ön ajánlatára jött ki egy könyv magyarul? Többször próbálkoztam házalni egy-egy általam nagyra tartott regénnyel, hogy magyarul is megjelenhessen. De szerkesztőként később beláttam, mennyire nem járható ez az út, hiszen a kiadók a legtöbb esetben már „lábon” vásárolják a könyveket, még mielőtt az akár az eredeti nyelven is megjelenne. Ezzel nem versenyezhetsz a már megjelent könyvvel a hónod alatt. Emlékszem, egyetemistaként Douglas Coupland X generációja volt rám nagy hatással, azt ajánlgattam különböző kiadóknak, sikertelenül, míg aztán ettől függetlenül több mint 10 év múlva megjelent magyarul M. Nagy Miklós fordításában az Európa Kiadónál. +1 kérdés  Épphogy csak megjelent az új regénye az Ünnepi Könyvhétre, a Nyitott mondat olvasói máris egy új, Fejetlen kígyó című regénye részletét olvashatták június 28-ián. Mekkora tárhelyet foglal el az a bizonyos „szabad ötletek”-file? Közben meglett a feje. Pontosabban a címe már A kígyó feje lett. Majdnem el is készült teljesen, de még pár szerkezeti módosítást szeretnék végezni rajta. A Nem attól vizes a hal valójában már 2 éve csak a kiadásra várt, ezért látszik összecsúszni a kettő. És az is igaz, hogy rengeteg ötletem van, több szövegen is dolgozom egyszerre, már amennyire az időm engedi.

Berta Ádám

Író, szerkesztő, műfordító. Korábban az Európa Könyvkiadó, jelenleg a XXI. Század Kiadó főszerkesztője. Legutóbbi fordításai között van David Lynch Aminek álmodom önéletrajzi könyve, és két Richard Ford-regény is, Douglas Couplandtől végül a Barátnő kómában című regényt ültette át magyarra. Két novelláskötete (Egon nem fáradt; Baleset az építkezésen) és három regénye (Miki nem finnyás; A haramiák; Nem attól vizes a hal) jelent meg eddig.

Szerző

Olvasóbarát: Igazságbaj(n)ok

Publikálás dátuma
2019.08.17. 08:25

Fotó: JEFF PACHOUD / AFP
Paul Benjamin: Trükkös játék
Paul Benjamin Auster – így már ismerősebb? A világhírű író a keresztnevei­ből összeálló álnéven publikálta első regényét. Méghozzá egy hard-boiled, azaz keménykötésű krimit, nem kevés noir színezettel. 1978-ban írta, 1982-ben jelent meg. Maga így vallott erről: „Le voltam égve, kellett a pénz. Úgy okoskodtam, hogy ha összeütök valamit gyorsan, ami elég szórakoztató ahhoz, hogy ki is adják, azzal csak összeszedek valami kis pénzt. El is készültem hat hét alatt, és végül tényleg meg is jelent. Egy baseballból vett kifejezés, Squeeze Play volt a címe. A pénzen túl még egy fontos dolgot kaptam érte: önbizalmat. Bebizonyítottam magam előtt, hogy képes vagyok megírni egy regényt. (…) A két keresztnevemet használtam: Paul Benjamin. Paul Benjamin egykönyves író maradt, de a Füst című film kedvéért feltámasztottam: a William Hurt által játszott írónak is ezt a nevet adtam.” (Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.) [Csak ajánlani tudom, a pénzkereseten is túl, a magyar szépíróinknak is, hogy próbálkozzanak a peremműfajok (krimi, sci-fi, horror, románc stb.) zsánereinek megírásával, akár álnéven, akár a sajátjukon, mert egyfelől roppantmód élvezetes lehet számukra, és nagy tanulság, másfelől az olvasók csak nyernek azzal, hogy irodalmilag is igényes és értékelhető szórakoztató irodalmat olvashatnak. Elég csak a Lengyel Péter sci-fijére (Ogg második bolygója; a Macskakő krimije már más kategória) vagy Tandoriéra (A Stevenson-biozmagória) gondolnunk.Utóbbi szerző ráadásul köztudomásúlag a fordításaiban sem volt szívbajos: az amúgy kedves, de azért jórészt középszerű Donna Leon-krimik közül a magyarul megjelent első kettőt (Halál idegenben és Méregpohár az operában) is úgy felhúzta stilisztikailag, hogy ha tudná az írónő, a lába nyomát csókolná…] De mit is kínál ez a műfaj szabá­lyait, konvencióit messze figyelembe vevő, helyenként azért átlépő, könnyed és humoros regény? A New York-i történet május közepén játszódik, mindössze pár nap alatt. Főhőse Max Klein, a zsidó magándetektív, aki az ügyvédi pályáját cserélte föl a sokkal rázósabb szakmára, mikor ügyészként korrumpálódnia kellett volna egy rendőri túlkapás ­miatt. Kissé kiégett, lepukkant fazon, aki csak a hivatásának él, ebből következően elvált, de imádja 9 éves fiát – jelleme patyolat, nem retten meg semmitől és senkitől. És a regény egyik erényét jelentő, pazar humorral rendelkezik, ő a „vicces fiú”, ahogy a verőlegények is jellemzik. Miközben elkenik a száját és átrendezik az arcát, még mindig sziporkázik, hogy aztán halálderűsen aléltan essen össze. Mert hát hiába használná az ökleit, a műfaj figuráihoz hasonlóan, nincs nagyon rá módja, mindig őt verik ájulttá. Ami persze nem akadályozza meg a nőket (feleség, ügyfél) abban, hogy szerelemtől bódultan omoljanak a lába elé és az ágyába. Benjamin-Auster nemcsak a krimik iránti szeretetét, de a baseballimádatát is beleszövi a történetbe, sőt egyenesen a pályára visz bennünket, hiszen a cselekmény egy egykor híres baseballsztár megbízásával indul, majd elhalálozásával folytatódik. A baseball át- meg átszövi a regényt, a címe is – és a bűneset megoldása is – a játékból adódik. Közben azért politikusok, maffiózók, millio­mosok, ügyvédek, különféle sztereotíp rendőrök is megmutatkoznak – időnként nehéz nem (szeretve kritikus) paródiaként olvasni a Trükkös játékot. Még ha az irodalmiság magasabb fokát kár is lenne számon kérni rajta, hiszen épp ez (is) benne a trükk: csak kikacsint, nem hagyja kizökkenteni magát a szórakoztató lektűrből. A trükk része, hogy Auster detektívje sem a megszokott, még ha nyakalja is a whiskyt és rezignációja is túltolt: Mozartot hallgat, John Donne-verseket olvas, bedob egy-két Shakespeare-idézetet, miközben a kávéfőzés rejtelmeiben éppoly járatos és igényes, mint az amerikai közimádat tárgyában, a baseballban, amiről a parkolóőrrel diskurál rendszeresen. És vagy de! A műfaj szabályai szerint az igazságosztó alak – Klein –, akinek saját szavai szerint a jog és az igazság közötti dilemma okozott gondot korábban, és ő az utóbbira voksolt – egy talán már austeri csavar révén – a regény utolsó lapjain érdekes fordulatot hajt végre, ami a fent említett dilemmát (és az alakról alkotott mindaddigi olvasói véleményünket) minimum új­ra­definiál­ja. Ügyes. Az Auster-rajongók polcairól nyilván nem hiányozhat ez a kötet sem, de bárkinek kellemes kikapcsolódást nyújt akár egy strandon eltöltött délelőtt alkalmával is. A krimi- és baseballhívőkről meg nem is beszélve. (Ford. Illés Róbert. Cartaphilus, 2019. 286 o.) 
Szerző
Témák
recenzió regény