Erdős Virág versei - Hősöm ciklus

Publikálás dátuma
2019.08.17. 08:19

Fotó: ROMÁN PÉTER
szafari legyen a partner egy csodás de limitált férőhely feltöltött állomány virágzó sokszínű élőhely indulás érkezés izgalom kaland és szenvedély romlatlan természet korai foglalás fő per éj utazzon velünk hogy távoli világok lakója idén a szezon új fullextrém desztinációja burjánzó kráterek őshonos emlősök csordában sárgaláz veszettség időben viszonylag kordában fekete kontinens számtalan klasszikus nagyvaddal fotózni szigorú szabály csak felhúzott ablakkal exkluzív ajánlat páratlan élmény a Big Five-ot Rikárdót Ramónát Renikét Rolandot Richárdot pedig nem eközben a sarkon túl a messzi-messzi hungárián túl a hideg síneken és minden hűvös teórián galaktikus forróságban villanásnyi jégeső koncentrál a város mint a földbe ásott gégecső büdös barna bácsika egy kétszázasért rád ragyog űzött kis nő jegyzetelget magában (ez én vagyok) új padokon régi testek ülnek mint a zsák töltekeznek mint a körbe betonozott fák élő halott hasonmásom jön a gyöngy patika felől komoly lépést fontolgat de elugrik egy roller elől adódik a túlélésre éppen elég ok nincs jobb díler mint a szél a legjobb drog a szmog minden álnok fuvallat a bensőnk felé tör üdít táplál és felvidít mint a csíki sör félszobányi sárga fűben rommá ázott rökamié hangyamintás papírtányér: itt A Whopper Mindenkié égi jelek mindenféle földi jelenség látványos de kevésbé szép embertelenség belefutsz egy falba hoppá megütközöl magadon lehetett-e volna vajon szebben jobban szabadon senki sincs a téren mégis elindul egy hinta most egy ezredmásodpercig egész olyan mintha
Szerző

Ahová nem visz fel a startupos rakéta (Pajor Tamás: Haladó magyar című verseskötetéről)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 18:50

„Ahová én célzok, az a Szenes Iván és a Radnóti Miklós közötti spektrum” – nyilatkozta egy a kötete kapcsán vele készített interjúban Pajor Tamás, elég tágra, ugyanakkor mégis nagyon konkrétra szabva annak a tölcsérnek a száját, melyen keresztül az olvasó belehömpölyög a dalversek könyvformájú butéliájába. A palackhasonlat szándékos, sőt az irány is: a Pajor-versekből nem mi kortyolunk szomjunk mértékétől függően, hanem bekerülve a Szenes Iván–Radnóti Miklós átmérőjű tölcsérbe, előbb lassan, ívesen rójuk a köröket a peremén, majd kényszerűen megadva magunkat a centripetális gyorsulásnak, beszippantódunk a gondolatörvény fenekére. Ott először kissé kellemetlenül érzi magát az ember, mert nem teljesen egyértelmű, mivel, melyik test- vagy lélekrészünkkel tanácsos levenni, akár egy kirúgott labdát, a „Gellért nézi a hegyről, hogy Erzsébet lemegy hídba” meg a „Persze nem vagyok Rambo, se Marlon Brando, csak olykor egy kis budapesti gyarló mandró” típusú rímbrillírokat és a „…szóját, a szóját, a szójátékokat”. Kezdetben egy kicsit érdesek, egy kevéssé szúrnak, döfnek, nyomnak, aztán ahogy a helyükre kerülnek – vagy mi kerülünk a helyünkre a Pajor-univerzumban –, megtanulunk lubickolni bennük. Mire a 40. oldalra érünk, ahol a Sorsgimnasztika Mari territóriuma, Teri moratóriuma és sok aerobikos családanya kuratóriuma, már az sem fáj, hogy Pajor apokaliptikus világvíziója egyszerre velőt rázó és demagógiát idéző. Haladunk vele, akár akarjuk, akár nem (inkább igen) egyre tovább, egyre beljebb, haladó magyarként, az útkeresők spirituális útján, a gegek, nyelvi humorok és a lehető legtermészetesebben és könnyedebben vázolt napi abszurdok bukkanóin át, ha tetszik, valamiféle beteljesedés felé. Oda, ahol a Logosz perzsel, s ahová nem visz fel start­upos rakéta. Mindazt, amiről Pajor ír, vagyis inkább dalol, ismerjük, felismerjük, de attól, hogy dalversekbe szedve, sokszor refrénekkel megtűzdelve tárja elénk saját szubjektív valóságát (ami kísértetiesen sok pontban egyezik saját szubjektív valóságunkkal), önként és dallam nélkül is szó szerint dalolva azonosulunk vele. Azt képzelve, hogy például a „terítőt árul egy megtört néni, / egy századot látott megtörténni. / A téren lüktető neon látszik, valakit ütnek a neonácik. / Egy pionírt, kit a pia nyírt ki, / Amcsiból nem tud a fia írni. / Élete csörte, arcán a sörte, / a csapos kérdi, bort-e vagy sört-e. / A béke is véres, a közlegény Ryan, / a szomszéd drámája a panelon átjön” strófa a lényegből ragad meg valamit. Hogy aztán az „Emke, az Emke, az M2-esen” továbbszáguldva haladjunk a profán felől a szent, a földtől az ég felé, mert hát Pajornál az elmúlt 30 évben semmi nem elvonatkoztatható a hittől. Mindezt úgy, hogy egyetlen félmondat erejéig sem tolakodó, és ha lehet, még kevésbé didaktikus. Tud és mer formabontó lenni akkor is, amikor nem az emodzsikról és lájkokról versel („Hüvelykujj, szmájli, / az életemből szállj ki”), hanem a Messiásról regél („Egy utas a történelem vonatán. Végpont a portálok hírfolyamán” vagy „Mikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, / felültek a gépre és ment velük a villamos”). Miközben a látszatvalóság(ok) felől a rímeken át visz a számára egyetlen létező igazi valóság felé, vagy másképp mondva, a pszeudovilág racionalizmusba oltott hite felől a Bibliába vetett transzcendens hit felé, felsejlenek saját személyes identitásai: az egykor volt rockzenész, a zsidó, a filozófus, a dalnok, a showman és a hívő. A Haladó magyar pedig mindennek rengeteg nyelvi leleménnyel és szóviccel megspékelt, pátosz nélküli esszenciája. Ahogyan Pajor Tamás maga mondja róla: „Nem egy komor, baltázós, önostorozó vallásos szöveg, hanem egy derűre hangolt, poénos, de a szív fájdalmát sem elhallgató dalverses kötet.” (Európa, 2019. 238 o.)
Szerző

Gerőcs Péter: Werkfilm (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.08.10. 14:58

Fotó: Adományozó: Berényi Márta / Fortepan
A helyi lakosság a fonott kerítéseken át szemléli az eseményeket. Andrea, a csenevész kis másodasszisztens, rövidgatyában és dugig tömött övtáskával a derekán, óriási bakancsban trappol föl-alá a díszletben, melléhez szorított dossziéval, kezében almával, amin reggel óta egyetlen harapásnyom barnul, és közben vékony hangján kiabál. – Felvesszük még egyszer. Pár perc múlva már fel is hangzik: – Ééés… tessék! – Ezt a telket megvettük. Nem szeretnék erről vitát nyitni. – Szóval azt mondja, hogy a maguké? – Azt. – Na és az a telek – mutat a háta mögé a paraszt –, az ugyan kié? Ferenc megvonja a vállát. – Nem tudom. Az nem a miénk. A paraszt elképed. Szemöldöke fel­szalad. – Neem? Na, tudja, mit, komám! Igaza van. És azért nem lehet a maguké, mert az enyém. – Akkor ezzel rendben is volnánk. – Ferenc lendíti a kapáját. – Nem hiszem azt! Tegnap este a kölykei lopták az almámat. Na, erre mondjon valami okosat, maga pesti… ember. – A mi gyerekeink nem lopnak! – lép előre Gabi. Fején kendő van, ahogy egy városi a falubeli viseletet elképzeli. – Hogy meri egyáltalán a szájára venni…! A falusiak jókedvre derülnek az asszonyi kifakadáson. Az idősebb tesz is egy önkéntelen mozdulatot az arca előtt, mintha egy legyet hajtana el. Ferenc megálljt parancsol Gabinak kinyújtott karjával. – Bizonyítsa be! – Óó! Ez lesz itt a főkolompos – néznek egymásra a parasztok, és Ferencre mutatnak. Aztán a kalapos, középkorú falusi komolyra vált. – Na, figyeljen ide, öcskös. Én mondom magának, nem kell itt a baj. De ha még egyszer bejönnek a kertembe a koszos kölykei, felgyújtom a házaikat, és ledöntöm a kerítéseiket. Ezt már Ferenc sem tűrte. Megindult a kertkapu felé, kezében villanó kapával, de a falusiakon egyáltalán nem látszott meg az ijedtség. – Tibor, barátom! – kiált valaki hátulról. Még mindig Ferenc arcát látjuk, ahogy kérdőn hátranéz. A kerítés mellett László tűnik föl, baljában derekához szorított fonott kosár, jobbjában egy kacarászó gyerek kezét fogja. – Tibor! Hoztunk magának friss gyümölcsöket. László erősen barázdált, keskeny arca mosolyba feszül, mintha a felajánlás őt érintené. Mögötte feltűnik több lurkó is; a fiúk jókedvűen püfölik egymást, a lányok mellettük táncikálnak. Miután László megkerülte a kerítést, a kalapos parasztember előtt megáll. Elengedi a gyerek kezét. Tibor előbb lenéz a gyerekre, aztán vissza a férfira. László határozottan megfogja Tibor felkarját, másikjával felé nyújtja a kosarat. – Együtt szedtük a gyerekekkel. Csönd. Aztán megint László szólal meg. – Nézze, teljesen megértem, hogy ez most még nehéz maguknak, és néha vannak súrlódások. Tiborék már nagyon régóta élnek itt, mi pedig csak most jöttünk. De emiatt nem kell gyanakodnunk egymásra. A dolgok változnak. És ez önmagában jó. Fogadja el ezt a kosarat. Szeretettel adom. Miközben László beszél, Tibor Ferenccel néz farkasszemet. Aztán megenyhül, de legalábbis egy kissé durva mozdulattal elveszi a kosarat, elmegy. A többi falubeli, a kisfiú, akivel László jött kézen fogva, mind utána. – Már megint mi a faszt csináltál, Laci! – Ferenc remeg a dühtől. László megfordul, egyenesen Ferenc szemébe néz. – Gyümölcsöt adtam Tibornak. – Megaláztad. És ha erre rájön, még jobban fog utálni minket. – Nézz ide, Ferenc! Nekünk keresni kell a kapcsolatot a helyiekkel, nem elzárkózni előlük. Egy baráti gesztus önmagában biztosan nem kártékony. Ők itt élnek generációk óta. Biztosan furcsa nekik, hogy számukra megmagyarázhatatlan okokból egy sereg városi ember kiköltözik hozzájuk, miközben a falu lassan elnéptelenedik a városba költözők miatt. Gőgösnek tartanak minket, dölyfösnek. Érdemes ezeket a vélt vagy valós előítéleteket leépíteni. Ferenc alig tudja kivárni László kissé túl nyugodtra hangszerelt okfejtését, válaszával szinte rákiált Lászlóra. – Ne legyél már ilyen kurva naiv! Soha nem leszünk jóban. A világtörténelemben ilyen még nem volt. Nem neked fog sikerülni. A kérdés az, hogy alámegyünk a fenyítéseknek vagy sem. Irányítasz vagy sem. Itt nincs köztesség. Ha nem akarod, hogy felfaljanak egy héten belül, belevágod a kapát a lábába; akkor talán tisztelni fog. László közelebb lép a ziháló Ferenchez. – Tévedsz. Ez csak a te félelmed. László visszaindul az erdőbe. – Bassza meg! – Ferenc tiszta erőből belevágja a kapát a földbe. – …’nnnyi! Köszönjük!
Szerző
Témák
filmforgatás
Frissítve: 2019.08.22. 14:08