Nem volt könnyű eldönteni, hogy melyik világ a valóságosabb.
A tévébeli izgalmasabbnak és ismerősebbnek tűnt, hiszen magyarul beszélt. Kukori és Kotkodától Mekk Eleken át a Vízipókig gyorsan benépesítette a gyermekkoromat. Aztán én is drukkoltam a Ki mit tud? versenyzőinek, elámultam a Delta tudományos hírein, megcsodáltam a hét műtárgyát, unott tekintettel követtem a Vers mindenkinek beszélő fejeit, és alig vártam a szombat esti filmkoktélt. A legapróbb zugokig felderítettem és megismertem ezt a világot, összebarátkoztam legfontosabb képviselőivel Juhász Elődtől Kudlik Júliáig. Még az sem volt zavaró, hogy a Híradó tudósításai alig karcolták az én életemet, lassan megtanultam, hogy ezek is valódi hírek, csak épp a dobozbeli világban érvényesek. Tudtam, hogy hol kell megmutatni Budapestet Európa szakadozott, szertárbeli térképén, miközben meg voltam győződve, hogy a magyarok fővárosának igazi lelőhelye mégis a fekete-fehér képeket sugárzó doboz. Ott él, ott elevenedik meg. Minden más száraz adat csupán.
A kinti világ egészen más volt. Szegényesebb és kopottabb, ráadásul el akarta velem hitetni, hogy a román éppolyan fontos (már boldogulni akarok), mint az én és a dobozbeli világ nyelve. Ezt én képtelen voltam bevenni, talán ezért is egyensúlyoztam román nyelvből és irodalomból mindig a bukás szakadékának szélén. Kötelezőből csak azt voltam hajlandó elolvasni, ami magyarul is megjelent. Például Rebreanutól az Akasztottak erdejét vagy a Iont, mert így végre átélhettem a nincstelen román paraszt iszonyú földéhségét. Ennél több kompromisszumot (tán zsigerből, tán lázadásból) nem voltam hajlandó kötni. A fejemben sehogy sem akart Petőfi mellé állni Eminescu, Ady mellé Goga. A sivár kinti világ nélkülözte mindazokat a kincseket, amelyeket a dobozbeli világ csak úgy ontott magából. Ezek némelyike tárgyiasult is: nagyapám a kishatárátlépője révén havonta hozott vegetát, piros aranyat, savanyúcukrot és az IPM aktuális számát. Előbb apám olvasta ki az utolsó betűig, aztán bejárta a családot. Engem leginkább Boris Vallejo festményei varázsoltak el a címlapon. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy ilyen lények is lakhatnak a dobozbeli világ valóságos földjén.
Én viszont alig jutottam közel ahhoz a földhöz. Nagy ritkán, amikor kimentünk horgászni a petei tavacskához (mivel a határzónában volt, már át kellett haladni az első ellenőrző ponton, amit egy útszéli őrbódéban strázsáló puskás katona jelenített meg, aki szigorúan kikérdezte apámat, hogy mit akarunk a tiltott környéken), apám a távolba mutatott, és azt mondta, azok a fák ott, az már Magyarország. Nehezen hittem el, hiszen azok a fák pont ugyanolyanok voltak, mint az itteni fák, semmi különlegeset nem láttam bennük, szinte már szemtelenül nem akartak különbözni, és azt is nehéz volt elképzelni, hogy a dobozbeli világ igazából ilyen közel lenne, kőhajításnyira az én világomtól. Apám a mutogatás után rendszerint azt is hozzátette, hogy eszembe se jusson arra menni, elhagyni a part menti nádas vonalát, mert egy, szíjat hasít a hátamból, kettő, pont egy olyan puskával lőnek le, amilyet a kiskatona is szorongatott.
A két világ átjárhatatlan párhuzamosságát jól demonstrálta az ünnepek kettéosztottsága. A két szilveszter, a két húsvét, hogy mi augusztus 23-án ültük meg augusztus 20-at, bár a felvonulás majdhogynem ugyanolyan volt, azt leszámítva, hogy Kádár szerényebbnek tűnt a lenyalt hajú Ceaușescunál, akinek nevét úgy kellett skandálni, mint valamilyen buta locsolóversikét. Ezek a pillanatok jól mutatták a mindenki által tudott igazságot: bár mi itt élünk, ebben a világban, igazából a másikhoz, a dobozbelihez tartozunk, ha úgy tetszik, mi vagyunk Kudlik Júlia és Juhász Előd távoli rokonai. Mi nem Bukarestbe vágyunk és nem is a Fekete-tenger partjára, ezek a helyek jóval valószerűtlenebbek, mint a Balaton, igazából olyan messze lehetnek, mint a nagyon távolinak tűnő külföld. Mi lejjel fizetünk ugyan, de a forintot érezzük igazán értékesnek, amelyet csak a márka képes lepipálni.
A dobozbeli világ bizonytalan mivoltát csak fokozta, hogy az iskolában nem tanították a földrajzát és a történelmét, csak a regényeit, novelláit és verseit, meg annyi történelmet, amennyit ebből le lehetett szűrni. Persze csak óvatosan. Kukori és Kotkodához így csatlakozott tehát egy idő után Toldi és a kőszívű ember, Dobó István és nemecsek, meg azon könyvek hősei, akiket nem tanítottak. A képzeletben megmozduló hősök beszélgettek hát a mozgó világ hőseivel. Próbáltam átcsalogatni őket az én világomba, ahol kiskatona posztol a határ előtt és locsolóversikéket kell skandálni, de nem engedtek a csábításnak. Kinevették az én világomat.
A nyolcvanas évek közepén aztán alkalmam nyílt ellenőrizni, hogy valóban létezik-e a dobozbeli világ. Zajos, kiismerhetetlen, és olyan nagynak tűnt Budapest, amely semmilyen dobozba sem férhet be igazán. Imádtam a könyvesboltjait, de ijedten fogtam apám kezét a metrón. Tudtam, hogy elég egy rossz lépés és végérvényesen eltévedek ebben a lüktető labirintusban. Talán csak egyet tudtam biztosan, amit nem mertem a szüleimmel megosztani. Talán a szíj és a puska miatt: akármi is lesz, egyszer majd itt fogok élni.
