Nincs forgatókönyvünk a klímakatasztrófára

Publikálás dátuma
2019.08.19. 12:00

Fotó: LOIC VENANCE / AFP
A világban az éghajlatváltozással kapcsolatos összes „hivatalos” terv abból indul ki, hogy a felmelegedés megállítható, a civilizáció megőrizhető. A kutatási eredmények többsége szerint viszont nem, ám erre az opcióra mégsem készülnek forgatókönyvek.
Jem Bendell, az University of Cumbria professzora, a vezetéstudomány egyik legnevesebb nemzetközi szakértője a tudományos karrierjét tette kockára (a saját bevallása szerint is) annak érdekében, hogy néhány alapvető tényt elmondhasson a klímaváltozásról. „Mélyadaptáció: Útmutató az éghajlati tragédiához” című tanulmányában azt elemzi, hogy mi lesz akkor, ha az emberiségnek nincs szerencséje. Most ugyanis az összes tétet arra tesszük fel, hogy szerencsénk lesz, és az éghajlatváltozási opciók közül – annak ellenére, hogy a mért adatok rendre az ellenkezőjét mutatják – a valamilyen csoda folytán a legkedvezőbb válik valósággá. Hivatkozásokkal és lábjegyzetekkel gazdagon ellátott tanulmánya kizárólag a friss, releváns tudományos eredményeket és azok összefüggéseit rögzíti, és a konklúzióban sem merészkedik tovább annak megállapításánál, hogy érdemes lenne terveket készíteni arra az esetre is, ha az emberiség nem húzza ki a klímalottót, vagyis kénytelen lesz szembenézni a felmelegedés súlyos társadalmi és civilizációs következményeivel. Az alábbiakban a tanulmány legfontosabb megállapításait idézzük az Ali Luca, Dr. Sonkoly Judit, Németh Zalán, Nyírő Fanni Orosz Emese és Visy Katalin által készített magyar fordítás alapján.

2 fok nem elég!

„Vajon megvitatták-e a fenntarthatósági szakemberek munkájuk során azt a lehetőséget, hogy már túl késő elkerülni a környezeti katasztrófát és annak következményeit? Egy gyors szakirodalmi áttekintés egyértelművé tette, hogy kollégáim publikációi között nincs olyan, amely ebből a nézőpontból indul ki, illetve e nézőpontot vizsgálja (…) Amióta 1850-ben elkezdtük nyilvántartani az adatokat, a tizennyolc legmelegebb évből tizenhét 2001 utánra tehető. Az elmúlt évtizedben történtek fontos, a klímaváltozás hatásainak enyhítését és az alkalmazkodást célzó lépések. Ezek a lépések azonban ahhoz hasonlíthatóak, mintha megpróbálnánk felgyalogolni egy földcsuszamláson (…) A mai modellek a viharok számának és erejének növekedését jelzik előre, a mezőgazdaság visszaesését, beleértve a tömeges gabonatermesztés gyengülését az északi féltekén és a rizstermesztés időszakos zavarait a trópusokon. Kínában századunk végére jelentősen csökkennek a hozamok: a rizs 36,25%-kal, a búza 18,26%-kal, a kukorica 45,10%-kal (…) Indiábanaz elfogadottabb éghajlatváltozási forgatókönyvek előrejelzéseiből kiindulva a búza terméshozama 2050-ig 6 és 23%, 2080-ra 15 és 25% közötti mértékben fog csökkenni (…) A megfigyelések szerint a tényleges hőmérsékleti és a tengerszint adatok magasabbak, mint amit az elmúlt évtizedekben az éghajlati modellek jósoltak a mostani időszakra. Az adatok azt mutatják, a környezetünkben tapasztalható változások nemlineáris amelyek viszont további megállíthatatlan változásokat indítanak el életterünkben és a mezőgazdaságban, majd ezek hatása továbbgyűrűzik a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerekre (…) Ahhoz, hogy elkerüljük, hogy a klímaváltozás veszélyes és ellenőrizhetetlen méreteket öltsön, a politikailag is elfogadott tudományos megegyezés szerint 2 fok alatt kell tartanunk a globális felmelegedést. 2013-ban az IPPC (az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi konzultációs szervezete) arra a megállapodásra jutott, hogyha nem tartjuk 800 milliárd tonna alatt a széndioxid-kibocsátásunkat, a globális hőmérséklet-növekedést sem fogjuk tudni 2°C alatt tartani (…) Számos tudós nem értett egyet az IPCC által becsült szénköltségvetéssel, mert számításaik szerint az atmoszférában jelenleg meglévő szén-dioxid mennyisége már önmagában 5°C-kal emeli a globális hőmérsékletet, azaz nem létezik szénköltségvetés, hiszen már túl is léptük azt (…)

Kulturális vakfolt

Minden kultúrának van vakfoltja – el sem tudja gondolni a saját lehetséges pusztulását és elmúlását. Az őslakos indián törzsfőnökök (…) egyfajta felsőbbrendű képzelőerő segítségével megkísérelték elgondolni, milyen etikai értékek mentén tudják majd az új életüket megszervezni a rezervátumokban. A szokásos alternatívák, mint a szabadság vagy halál (ti. a saját kultúra szolgálatában való halál) mellett létezik egy harmadik választás, kevésbé heroikus, de ugyanúgy bátorságot próbáló: a „kreatív adaptáció”. Ez a fajta kreatív módon megkonstruált remény releváns lehet a mi nyugati civilizációnk számára, amint a klímaváltozás felforgató hatásaival szembenézünk. Három olyan fontos faktor van, amelyek a környezetvédelemmel foglalkozó szakembereket megtartják a tagadás állapotában azzal kapcsolatban, hogy civilizációnk a közeli jövőben összeomlik. Elsőként beszéljünk a természettudományos szakmai közösség működésmódjáról. A kiváló klímatudós, James Hansen mindig is a konzervatív konszenzus előtt járt analízisei és előjelzései tekintetében. Egy a tengerszint emelkedésről szóló esettanulmányon keresztül rávilágít azokra a folyamatokra, amelyek a „tudományos elhallgatás” jelenségéhez vezetnek, azaz megakadályozzák azon következtetések levonását és olyan forgatókönyvek kommunikálását, melyek felkavaróan hatnának a munkáltatókra, donorokra, kormányokra és az általános közvéleményre (…) A klímaváltozással foglalkozó tudósok rutinszerűen alábecsülik a hatásokat, az eredmények rendszerint a kevésbé drámai következmények irányába torzítanak. (…) A második faktor, amely a tagadást erősíti, inkább személyes jellegű. George Marshall összesítette, hogy a pszichológia tudománya mit mond a klímaváltozás tagadásáról (…) Az emberek gyakran inkább nem fogalmaznak meg olyan nézeteket, amelyek a társas normáknak ellentmondanak, illetve amelyek nem felelnek meg saját társas identitásuknak. Különösen az olyan helyzetekben, amikor kollektíve tehetetlennek érezzük magunkat, biztonságosabbnak tűnik nem csinálni semmit, mint megbolygatni a status quo-t. Marshall azt is hangsúlyozza, hogy a haláltól való tipikus félelmünk miatt nem figyelünk igazán azokra a jelzésekre, amelyek a halálra figyelmeztetnek (…) A harmadik faktor, mely a tagadást erősíti, intézményes szintű. Több mint húsz évig dolgoztam olyan szervezeteknél és szervezetekkel, melyeknek a fenntarthatóság a stratégiai céljuk a non-profit, a kormányzati és a magánszektorban egyaránt. Egyik szektorban sem igaz az, hogy szervezeti szintű önérdek kapcsolódna a társadalmi összeomlás valószínűségének vagy elkerülhetetlenségének hangoztatásához. Nem áll érdekükben ezt kommunikálni sem az alapítványuk támogatóinak, sem a termékük fogyasztóinak, sem a pártjuk szavazóinak (...)

Kihalási esély

Az emberiség közeli jövőben bekövetkező kihalására vonatkozó elemzés azon geológiai megállapításokon alapul, hogy a földi élet utolsó olyan mértékű tömeges kihalását, melynek során a fajok 95 százaléka eltűnt, a metán által előidézett gyors atmoszféra-felmelegedés váltotta ki. Ezen szcenáriók mindegyikéhez –összeomlás, katasztrófa, kihalás –a tudósok különböző mértékű valószínűséget rendelnek. Ugyanarról a forgatókönyvről egyesek lehetségesként, mások valószínűként, megint mások elkerülhetetlenként írnak. Személyes beszélgetéseket folytattam mind a fenntarthatóság és az éghajlat szakértőivel, mind pedig olyanokkal, akik nem voltak közvetlenül érintettek a témában. Úgy találtam, hogy az emberek a preferált forgatókönyveket és valószínűségeket nem adatok és azok elemzése alapján választják, hanem sokkal inkább aszerint, mely történettel szeretnének együtt élni (…) Olyan korszakba léptünk, amelyben a materiális fejlődés nem feltétlenül lehetséges, és az ehhez való ragaszkodás akár kifejezetten káros következményekkel járhat (…) Ha elfogadjuk, hogy a tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a társadalmi összeomlás elkerülhetetlen, akkor a kérdés a következő: Melyek azok a normák és viselkedésminták, amelyek értéket képviselnek a számunkra, és amelyeket az emberi társadalom meg kíván tartani a túlélésért folytatott küzdelem során? (…) Az egyének és közösségek számára egy bizonyos ponton felmerülhet, hogy elengedjenek bizonyos dolgokat - anyagi javakat, viselkedéseket, nézeteket -, amennyiben azok megtartása immár csak rontana a helyzeten. Példaként felhozhatjuk a partszakaszokon lévő települések elhagyását, sebezhető ipari létesítmények leállítását, vagy lemondást bizonyos fogyasztási szokásokról (…) A nyugati társadalmak a környezeti kihívásokra adott hatékony válaszát a 1970-es évek óta a neoliberális gazdaságfilozófia dominanciája akadályozza, amely hiperindividualista, radikális piacpárti (…) megközelítésekhez vezetett (…) Az éghajlatváltozást a piac, a pénzügyi szektor és bankok felügyeletétől független problémaként gondolja el, és nem kísérel meg olyan gazdasági rendszert felvázolni, amely megengedné vagy elősegítené a fenntarthatóságot. Ez az ideológia a legtöbb egyetemen hatással van a kutatók munkaterhelésére és prioritásaira, amely korlátozza az éghajlati tragédiára adott válaszlehetőségeinket. Vegyük például a saját esetemet: fizetés nélküli alkotói szabadságra mentem, e döntésem következtében jött létre többek között ez a tanulmány (…) Igen, arra utalok, hogy annak érdekében, hogy az éghajlati tragédia tudatában magasabb szintre léphessünk az életünkben, lehet, hogy fel kell adnunk a munkahelyünket – vagy akár a karrierünket is. Viszont akik erre készen állnak, ezután új meggyőződéssel köteleződhetnek el egy másik munkáltató és szakmai közösség mellett.”

Jobbról, balról

Bár a klímaváltozásnak aligha van politikai világnézete, a szembenézést ideológiai különbségek is nehezítik. Egyrészt a környezetvédő társadalmi mozgalom a 60-as évek balliberálisnak címkézett „lázadó”, világrendszer-tagadó kezdeményezéseivel együtt indult, ezért a jobboldal eredendően gyanakodva figyeli. Másrészt a hatékony fellépéshez olyan jobboldali tabukhoz kellene hozzányúlni, mint a népszaporulat/családtervezés, a gazdasági növekedés korlátossága, vagy a nagytőke társadalmi érdekű korlátozása. Hogy ez szinte feloldhatatlan dilemmákhoz vezet, azt jól példázza, mennyire nem tud mit kezdeni a klímaproblémával Magyarországon a kormányzó párt körüli szellemi erőtér: a kormánylapban egymást váltják a felmelegedést tagadó és a nyilvánvaló kockázatokra figyelmeztető írások (többek között azt a gondolatot adva a klímakutatók szájába: „nem szavad a problémát bagatellizálni csak azért, mert a baloldali és liberális körök igyekeznek rátelepedni a témára”), a kormányfő visszatérően önmagának is ellentmondó klímanyilatkozatokat tesz, a környezeti ügyekben elkötelezettnek mutatkozni próbáló köztársasági elnök nyilvános programjait pedig titkolják, nehogy szembesíteni lehessen a kormány klímagyilkos energia- és gazdaságpolitikájával.

Minden út Salvinihez vezet

Publikálás dátuma
2019.08.17. 09:00

Fotó: ELIANO IMPERATO / AFP
Akár már kedden megbukhat Giuseppe Conte olasz miniszterelnök kormánya. Félő, hogy mindenképpen a jelenlegi belügyminiszter jár jól a válsággal.
A következő napokban eldőlhet, milyen végkifejlete lesz az olasz válságnak. Előrehozott választást rendeznek-e, vagy új kormány alakul, amely akár ki is töltheti 2020-ig szóló mandátumát. Augusztus 20-án összeül a szenátus, Giuseppe Conte miniszterelnök beszámol a kialakult helyzetről, egyelőre azonban arról nincs szó, hogy szavaznak-e a kormányfővel szembeni bizalmatlansági indítványról, de bármi elképzelhető. Augusztus 21-én és 22-én aztán a képviselőház ül össze, szerdán Conte az alsóházi honatyákat tájékoztatja, feltéve, hogy előző nap nem buktatják meg.

A lehetséges forgatókönyvek

 1. Matteo Renzi javaslata nyomán összefog egymással az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt (PD), s mellettük szavaz Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia néhány képviselője. Marad a parlament, szakértői kormány alakul. Jelenleg egyáltalán nem kizárt ez az opció. Ennek több oka van, de meg is van a maga veszélye egy ilyen megoldásnak. Az egyes pártok ugyanis megosztottak abban a kérdésben, mi legyen a következő lépés. Elsősorban a balközép Demokrata Pártot és Berlusconi tömörülését fenyegetheti szakadás. Ugyanakkor van egy kiskapu, legalábbis a demokraták szempontjából. Ha Sergio Mattarella elnök a pártokkal folytatott konzultációi során arra a következtetésre jut, hogy megvan a többség egy szakértői (vagy bármilyen más) kormány létrejöttéhez, a PD képviselői az elnökre háríthatják a felelősséget. Azaz azt mondhatják, nem kívánnak szembemenni az elnökkel, így belemennek abba, hogy kívülről támogassanak egy szakértői kabinetet. Bár Nicola Zingaretti, a PD főtitkára elutasította Matteo Renzinek az M5S-szel való összefogásra vonatkozó javaslatát, s a párt egészen a közelmúltig elutasított bármiféle szövetséget a Beppe Grillo által alapított párttal, azóta jelentősen megváltozott a politikai felállás. A PD-nek ugyanis már egy sokkal rosszabb megoldást kellene megakadályoznia: Matteo Salvini egyeduralmát. Ha ugyanis előrehozott választás lenne, azt nem is kérdés, hogy a jobboldali radikális Liga nyerné meg. Ha tehát a PD elutasítaná az együttműködést a „csillagosokkal", s idő előtti voksolást kellene kiírni, akkor épp Salviniék legnagyobb ellenfelei tennék lehetővé, hogy a jelenlegi belügyminiszter vegye át Olaszország irányítását. 2. Mégis előrehozott választást rendeznek, Salvininek sikerül létrehoznia a jobboldali szövetséget, amely nagy eséllyel a választás után kormányozhat. Nagyjából hasonló az esély erre a megoldásra, mint az előzőre. Semmi új sem lenne abban, ha a jobboldal összefogna, hiszen a Liga, a Forza Italia és a szélsőjobboldali, unióellenes Olasz Testvériség már egy tömbben indult a tavaly márciusi választás előtt. Más kérdés, hogy a jobboldali összefogás összeomlott a voksolást követően. A jobboldal ugyanis nem szerzett abszolút többséget, Salvininak így más szövetségesekre volt szüksége ahhoz, hogy biztos kormányt alakítson. Az M5S-szel fogott össze, Berlusconi számára viszont szóba sem jött, hogy egy kormányba üljön a baloldali populistákkal. Berlusconi és Giorgia Meloni, az Olasz Testvériség elnöke között amúgy is feszült a viszony, ami nem újkeletű. Mi áll a háttérben? Berlusconi még a 2000-es években bevette a kormányba az egykori újfasiszta pártot, a Nemzeti Szövetséget. Gianfranco Fini, az olasz parlament egykori elnöke azonban a centrum felé irányította a politikai erőt, ami be is olvadt Berlusconi tömörülésébe. Csakhogy a „Cavaliere” vezetési stílusa nem tetszett a Nemzeti Szövetség több tagjának, így Meloni és társai megalapították saját tömörülésüket, amelyet ma Olasz Testvériségnek neveznek. Ha létre is jönne egy jobboldali szövetség, nehéz elképzelni, hogyan lenne működőképes egy általuk alkotott kormány. Salvinit már ismerjük, ízig vérig demagóg, populista politikus, aki attól sem riad vissza, hogy vallási jelképeket használjon fel a saját kisded politikai játékaihoz. Berlusconit is jól ismerjük, minden hájjal megkent, a saját érdekeit szem előtt tartó személyiség. Korábban sosem gondoltuk volna, hogy egyszer az olasz jobboldal legmérsékeltebb politikusa lesz. Merthogy ma a jobboldal pártjai közül a Forza Italia a legvisszafogottabb és leginkább uniópárti. Ugyanez azonban kevéssé mondható el az Olasz Testvériségről. A Forza Italia és az Olasz Testvériség programja úgyszólván tűz és víz. Utóbbi tömörülés egyértelműen euroszkeptikus. Elutasítja a Lisszaboni Szerződést, az Európai Stabilitási Mechanizmust. A Ligához hasonlóan megálljt parancsolna a bevándorlóknak, és programjában különös hangsúllyal szerepel a családok megsegítése. Elképzelhető, hogy a választásig egy tömbben lesz Berlusconi és Meloni pártja, de nehéz elképzelni azt, hogy a kormányzás során minden kérdésben képesek lennének közös nevezőre jutni. Hírek szerint Berlusconi ki is kötötte: a jobboldali szövetségbe csak akkor lép be, ha Meloninak semmiféle szerepet sem szánnak. 3. Nem teljesen kizárt egy harmadik megoldás sem, bár erre nem nagy az esély. Nevezetesen egy ideig még folytatódik a koalíció a Liga és az M5S között, miután Salvini visszakozik. Kétségtelen, hogy Salvini kezdetben hatalmas lendülettel követelte a parlament feloszlatását, illetve új választások kiírását, ám ez a lendület megtört, a szenátus egyáltalán nem akarta siettetni a bizalmi szavazást, sőt. Ráadásul most már Salvini sem lehet biztos abban, hogy a parlament megszavazza saját feloszlatását. A belügyminiszter hétfőn még azt közölte, távozik ő és a Liga összes minisztere a kormányból, később azonban – amikor már látta, nem minden az ő elképzelései szerint alakul - kifejtette, egyelőre mégsem távoznak a miniszteri tárcák éléről. Sőt, gesztust is tett az M5S felé, azt javasolta a koalíciós partnernek, hogy közösen fogadjanak el egy törvényt, amellyel csökkentik a parlamenti képviselők számát. Kétségtelen, hogy az olasz törvényhozás a világon az egyik legdrágább. két házában 945 honatya foglal helyet, 315 a szenátusban és 630 a képviselőházban. A cél az, hogy összesen legyen 600 képviselő a két házban. Már több kormány próbált volna nekifutni a parlament létszáma csökkentésének, de ezek a kísérletek rendre megbuktak. Luigi Di Maio mindenesetre nem élt a lehetőséggel, azt közölte, nem hisz Salvininek, ráadásul előzőleg az Öt Csillag Mozgalom deklarálta: már nem a Demokrata Párt, hanem a Liga a legnagyobb ellenfél, és nem fognak többé össze velük. Másrészt ha októberben rendeznének előrehozott választást, akkor az új parlament még a régi séma szerint jönne létre. Persze a populista kormány tavaly júniusi megalakulása előtt is rendre azt állították a két párt politikusai, egymással soha, aztán mégis közös kabinetet hívtak életre. Az M5S most a Liga azon képviselőivel próbál egyezkedni, akik nem értenek egyet Salvini fellépésével. Kedden elvileg már körvonalazódik, milyen megoldást találnak a válságból. De ez sem biztos. Elvégre Itáliában az eltelt évtizedek alatt hozzászoktak az elhúzódó politikai krízisekhez.

Veszélyben az ország gazdasága

A legnagyobb kérdés, hogy milyen irányt venne az olasz gazdaság, ha annak Salvini lenne az erős embere. Maradna-e az euróövezetben? Jelenleg a pragmatikus Giovanni Tria a gazdasági és pénzügyminiszter, aki több-kevesebb sikerrel próbálja meg levagdosni a populista kormány vadhajtásait. Feltételezések szerint Salvini Giancarlo Giorgettit nevezné ki a tárca élére, aki jelentős adócsökkentéseket hajtana végre, illetve komoly állami beruházásokkal próbálna életet lehelni a halódó gazdaságba. A kérdés az, miből. Becslések szerint ugyanis 23 milliárd eurós hiány keletkezne a költségvetésben. Honnan lenne erre fedezet a rendkívül eladósodott országban? Salvini annyit mondott, „bátor” személyt jelölne a kulcsfontosságú tárca élére, ami az ő olvasatában annyit tesz, olyan embert, aki képes folyamatosan háborúzni a túlköltekezést elutasító Európai Bizottsággal, s akár a GDP három százaléka fölé vinni a költségvetési hiányt. „A három százalék nincs kőbe vésve, ez csak a Maastrichti Egyezményben szerepel” – jelentette ki még májusban. A túlköltekezésnek azonban beláthatatlan következményei lennének, amikor tavaly decemberben Róma szembement Brüsszel előírásaival, megnőtt a csődkockázat. Bár Giorgetti a konfrontációk embere lehet, valószínűtlen, hogy valódi célja Olaszországnak az euróövezetből való kivezetése lenne. Sőt, az is feladata lehet, hogy csillapítsa a Liga euróellenes szárnyát. Salvini az utóbbi időben többször kijelentette, nem akar szakítani a közös európai valutával. Az olaszok több mint hetven százaléka ráadásul azt akarja, hogy az euró maradjon a fizetőeszköz.

A jelenlegi erőviszonyok

Iroda M5S / PD / Liga / FI  / FdI Termometro Politico 18,2 - 23,4 - 36,1 - 6,0 - 7,1 Noto 16,5 - 23,0 - 38,0 - 6,5 - 8,0 Tecne 17,5 - 22,4 - 38,0 - 8,0 - 6,0 IPSOS 17,8 - 20,5 - 36,0 - 7,1 - 7,5

Ahol nem csodaszer az autonómia sem

Publikálás dátuma
2019.08.16. 08:15
A szerb fővárosban gyakran tüntetnek az államfő ellen, de ez mit sem változtat a helyzeten
Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP
Az Orbán-kormány első határon túli „stratégiai partnere” a Pásztor István vezette VMSZ volt, így a vajdasági magyar társadalom lett az orbáni nemzetpolitika első áldozata. A szerbiai magyarság helyzetét súlyosbítja, hogy a szerb vezetés is az unortodox demokrácia híve.
2011. június 24 –én a vajdasági magyar nemzetiségi önkormányzat testülete, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) leváltotta az egyetlen szerbiai magyar nyomtatott napilap, a Magyar Szó főszerkesztőjét, Pressburger Csabát. A több órás viharos ülés alatt a szabadkai Magyar Ház előtt tüntettek az újságírók és a mellettük kiállók a főszerkesztő menesztése ellen. Ez volt talán az a fordulópont, ami után látványosan új korszak nyílt a szerbiai magyar kisebbségi közösség életében. A Pásztor István vezette VMSZ, amely az MNT képviselőinek döntő többségét is adja, 2010 után látványosan vált Fidesz szatelitpárttá és kezdte követni egyre inkább az orbáni hatalomgyakorlási mintát. Ezen az úton fontos momentum volt a kisebbségi magyar média és a kulturális intézmények totális alárendelése, pártkatonák vezetése alá helyezése. Pressburger volt az egyike az első áldozatoknak. A sor pedig folytatódott. 2016 augusztusában a VMSZ-ből kivált a Magyar Mozgalom, ugyanebben az évben, a Magyar Szó pártfaliújsággá tétele miatt a szerkesztőségből kiválók létrehozták a Szabad Magyar Szót, amely máig csak internetes formában jelenik meg. Mindezt többek között az tette lehetővé, hogy a Pásztor István vezette VMSZ és az általa dominált Magyar Nemzeti Tanács egyszerre az Orbán-kormány és Aleksandar Vucic volt kormányfő, jelenlegi államfő partnere is, így mind a szerb állami, mind a magyarországi támogatások kizárólagos kezelője és haszonélvezője. A kárpát-medence –szerte irigyelt megvalósult vajdasági kulturális autonómia gyakorlatilag egypártrendszert szült, a vajdasági magyar társadalom mára a magyarországi állapotokat tükrözi vissza, a vajdasági magyar média híradásai a magyarországi „egyperceseket” másolja. Ám a nagy magyar nemzetegyesítés során a NER által ugyancsak bekebelezett erdélyi és kárpátaljai kisebbségi magyar társadalmaktól eltérően, a Vajdaságban létezik egy második nyilvánosság is, amely mind a Vucic, mind az Orbán mintájú látszatdemokráciát elutasítja. Pressburger Csaba, a Második Nyilvánosság néven működő internetes fórum egyik létrehozója és kezelője a Népszava megkeresésére elmondta: „a Második Nyilvánosság egy olyan hellyé tudott válni, ahol egy kis levegőhöz lehet jutni ebben a fojtogató közegben, és hozzájárult ahhoz, hogy az emberek összeszedjék a bátorságukat, merjék olykor kifejezni elégedetlenségüket.” Ezt a jelenkori „szamizdatot” a Vucic, az Orbán és Pásztor féle „demokrácia” együttese tette szükségessé. „Amikor 2014-ben létrehoztuk négy társammal ezt a Facebook-oldalt, úgy éreztük, ez az egyetlen olyan hely a vajdasági magyar médiatérben, ahol ellenzéki vélemények is megjeleníthetők. Konkrétan a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának ügye volt az, amely miatt betelt a pohár: hatalmi önkénnyel egy olyan társulatvezetőt helyezett oda a vajdasági magyar politikai hatalom, akinek a szakmai alkalmassága erősen kétséges volt, ráadásul a társulat is egyként utasította el ezt a módszert és az illető személyt. A MNY erőteljes kampányba kezdett az ügyben, minket is meglepett, hogy mennyien csatlakoztak ehhez a küzdelemhez, végül a politikum visszakozott, és egy olyan társulatvezetőt neveztek ki helyette, aki mindenki számára és szakmai szempontból is elfogadható volt. Győztünk tehát, és azt éreztük, hogy ez az elégedetlenség nem egyszerűen csak a Népszínház ügyéből táplálkozik: sokrétűek a problémák. Az emberek, nap mint nap, azt hallják a politikai vezetőktől, hogy egyre jobban élnek, egyre több joguk és lehetőségük van a szülőföldön való boldogulásra, miközben azt tapasztalják, hogy folyamatos az elvándorlás (és nem csak a fiatalok mennek, hanem egész családok távoznak), hogy munkához csak pártkönyvecske birtokában lehet jutni, hogy a közéleti párbeszéd, a kritika teljesen megszűnt, illetve ki lett iktatva a médiatérből.” A jelenség nyilván nagyon ismerős a magyarországi olvasók számára is. A Második Nyilvánosság 2014-es pillanatnyi győzelme ellenére a politika továbbra is rátelepedett a vajdasági magyar közéletre. Azóta is az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”, „a munka sincs párttagsági könyvecske nélkül” elve szerint szerveződik a vajdasági magyar valóság. Pressburger szerint a VMSZ szétszakadása, a Magyar Mozgalom megjelenése, illetve a Szabad Magyar Szó létrehozása esetében azonban más folyamatok is zajlottak: a Vajdasági Magyar Szövetségen belüli érdekellentétek és kizárások, a Magyar Szó rebellis újságíróinak elbocsátása. Az új, habár csak internetes lap azonban hozzájárult valamelyest ahhoz, hogy a plurális politikai és médiatér újra fejlődésnek induljon. „Sajnos mivel a pénz, paripa, fegyver a hatalom (a Fideszhez abszolút lojális és a Vucics-párttal együtt kormányzó VMSZ) kezében van, ráadásul kisebbségi közegben fokozottan nehéz "forradalmat" csinálni, az eredmény meglehetősen felemásra sikeredett. Az Magyar Mozgalmat sikerült lefejezni és kiherélni, az egyetlen ellenzéki portálnak nevezhető SZMSZ-t és az egyetlen független hetilapnak számító Családi Kört pedig elvágták minden közpénzforrástól, miközben a szabadkai székhelyű Pannon RTV és az újvidéki Magyar Szó napilap korábban soha nem tapasztalt anyaországi, és persze szerbiai támogatásban részesül”, ecsetelte a helyzetet a vajdasági magyar újságíró. A máshol elsődleges célként kitűzött magyar autonómiáról pedig a Vajdaságban bebizonyosodott, hogy nem ideális megoldás. Kérdés persze, hogy a modellel van baj, vagy annak működtetőivel? Tényleg erre kell törekednie a Kárpát-medence minden kisebbségi magyar közösségének? Pressburger a tapasztalatok alapján úgy véli, a modell egyes részeivel és a működés módjával egyaránt vannak bajok. A négy terület közül, amelyek a Magyar Nemzeti Tanács hatáskörébe tartoznak (oktatás, tájékoztatás, kultúra és nyelvhasználat), azonban a tájékoztatás szabályozásával és kezelésével vannak a legnagyobb gondok. A nemzeti tanácsok, amelyek de facto politikai testületek, azzal, hogy az általuk alapított médiumok vezetőit közvetlenül nevezhették ki és válthatták is le, erőteljesen befolyásolhatták a szerkesztéspolitikát. Később némileg javult a jogi szabályozás, hiszen ma már a főszerkesztőről egy közbülső testület dönt, amelyben politikai pozícióval nem rendelkező személyeknek kell többségben lenniük, de az ő kinevezésük továbbra is az alapító, vagyis a MNT dolga. Ráadásul felszámolták azt a több évtizedes mechanizmust, amely lehetővé tette, hogy a szerkesztőségek maguk is szavazzanak, véleményt mondjanak a főszerkesztőjelöltek programjáról. Az új országos médiastratégia-tervezetbe sikerült az újságíró-szervezeteknek beépíteniük olyan fékeket és ellensúlyokat, amelyek szavatolhatnák a kisebbségi médiumok szerkesztéspolitikájának függetlenségét, ám a nemzeti tanácsoknak első dolguk volt, hogy ezeket a javaslatokat megtámadják. Mégis, a választások azt mutatják, hogy mindezek ellenére a túlnyomó többség ott áll a VMSZ és Pásztor István, illetve Vucic elnök és kormányzata mögött. Pressburger szerint a párhuzam nem véletlen, ugyanis a szerbiai (és a vajdasági magyar) helyzet kísértetiesen hasonlít a magyarországira. Mindent leuraló hatalom, harmatgyönge ellenzék, forráshiányos ellenzéki médiatér és az ellenzéki érzelmű, a jelen állapotokkal elégedetlen emberek kivándorlása. Ugyanakkor az látszik, hogy az interneten a „második nyilvánossághoz” tartozó független és kritikus médiumok sokkal nagyobb látogatottsággal rendelkeznek, és nagyobb befolyással bírnak, mint a hatalmat ilyen vagy olyan módon kiszolgálók. Ám ott, ahol a televízió még mindig messze a legmeghatározóbb médium, a hatalmat ez nem nagyon kell hogy aggassza. Legfeljebb hosszú-, esetleg középtávon, tette hozzá Pressburger Csaba. 

A szerb Orbán

A radikális nacionalistaként, a háborús bűnökért elítélt Vojislav Seselj pártjából indult Aleksandar Vucic 2014 óta Szerbia első embere. A konzervatív jobboldali Szerb Haladó Párt elnökeként 2014-ben miniszterelnök lett, 2017 áprilisától pedig köztársasági elnök. Államfővé választása után országszerte tüntetések kezdődtek, amelyeket a belgrádi diákság kezdeményezett, de szép számmal csatlakoztak hozzá fiatalok máshol is, majd a szakszervezetek is beálltak a sorba. A tiltakozók Vucic „diktatúrájának” megszüntetését, szabad és tiszta választásokat, a teljes politikai elit lecserélését, sajtó és véleményszabadságot, a közmédia vezetőinek leváltását követelték. „Ha békésen teszik, tőle akár tíz évig is sétálhatnak” így reagált a megmozdulásra az elnök. Semmi sem változott, sőt rosszabbá vált a helyzet, tavaly december óta újra tiltakozó megmozdulások kezdődtek a média függetlensége és a tényleges jogállam védelmében. Azonban, ha most lennének választások Vucic és pártja ismét győzni tudna. A szerb államfő jó és szoros viszonyt ápol Orbán Viktorral. 

Furcsa logika

A vajdasági magyarság körében, akárcsak más határon túli területeken, Orbán Viktor tekintélye és népszerűsége megkérdőjelezhetetlen. Minden esetben azonban a hasonló ideológiát képviselő helyi többségi vezető politikusok, mint például Vucic, elutasítottak. A VMSZ Vucicot támogatta az elnökválasztáson is, azóta is pártja mellett áll, ám ebben a kérdésben a vajdasági magyar társadalom megosztott. Három markáns vonulta különíthető el. Az egyik tűzön-vízen át követi a VMSZ-t, pontosabban a VMSZ lépéseit támogató Orbán Viktort. Ők voltak azok, akik ellenérzéseiket is leküzdve, hajlandóak voltak Vucicra szavazni. A másik vonulatba azok tartoznak, akik számára Orbán ugyan tekintélynek számít, talán még VMSZ-szimpatizánsnak is mondhatók, de még így sem voltak képesek a sötét múltú Vucicra voksolni, ezért inkább otthon maradtak. A harmadik vonulatot azok képezik, akiknek a többsége a volt ombudsmanra, Sasa Jankovicra szavazott, a Magyar Mozgalom vagy a Demokrata Párt támogatói ők, szimpatizálnak a tüntetésekkel, egyesek el is járnak azokra. Vagyis, összességében Vucic a magyar lakosság körében népszerűtlen, de a többség még mindig a múltbéli nacionalizmusa miatt érzi vállalhatatlannak személyét, orbáni attitűdje nem igazán zavarja.

Szerző