Jem Bendell, az University of Cumbria professzora, a vezetéstudomány egyik legnevesebb nemzetközi szakértője a tudományos karrierjét tette kockára (a saját bevallása szerint is) annak érdekében, hogy néhány alapvető tényt elmondhasson a klímaváltozásról. „Mélyadaptáció: Útmutató az éghajlati tragédiához” című tanulmányában azt elemzi, hogy mi lesz akkor, ha az emberiségnek nincs szerencséje. Most ugyanis az összes tétet arra tesszük fel, hogy szerencsénk lesz, és az éghajlatváltozási opciók közül – annak ellenére, hogy a mért adatok rendre az ellenkezőjét mutatják – a valamilyen csoda folytán a legkedvezőbb válik valósággá. Hivatkozásokkal és lábjegyzetekkel gazdagon ellátott tanulmánya kizárólag a friss, releváns tudományos eredményeket és azok összefüggéseit rögzíti, és a konklúzióban sem merészkedik tovább annak megállapításánál, hogy érdemes lenne terveket készíteni arra az esetre is, ha az emberiség nem húzza ki a klímalottót, vagyis kénytelen lesz szembenézni a felmelegedés súlyos társadalmi és civilizációs következményeivel.
Az alábbiakban a tanulmány legfontosabb megállapításait idézzük az Ali Luca, Dr. Sonkoly Judit, Németh Zalán, Nyírő Fanni Orosz Emese és Visy Katalin által készített magyar fordítás alapján.
2 fok nem elég!
„Vajon megvitatták-e a fenntarthatósági szakemberek munkájuk során azt a lehetőséget, hogy már túl késő elkerülni a környezeti katasztrófát és annak következményeit? Egy gyors szakirodalmi áttekintés egyértelművé tette, hogy kollégáim publikációi között nincs olyan, amely ebből a nézőpontból indul ki, illetve e nézőpontot vizsgálja (…) Amióta 1850-ben elkezdtük nyilvántartani az adatokat, a tizennyolc legmelegebb évből tizenhét 2001 utánra tehető. Az elmúlt évtizedben történtek fontos, a klímaváltozás hatásainak enyhítését és az alkalmazkodást célzó lépések. Ezek a lépések azonban ahhoz hasonlíthatóak, mintha megpróbálnánk felgyalogolni egy földcsuszamláson (…) A mai modellek a viharok számának és erejének növekedését jelzik előre, a mezőgazdaság visszaesését, beleértve a tömeges gabonatermesztés gyengülését az északi féltekén és a rizstermesztés időszakos zavarait a trópusokon. Kínában századunk végére jelentősen csökkennek a hozamok: a rizs 36,25%-kal, a búza 18,26%-kal, a kukorica 45,10%-kal (…) Indiábanaz elfogadottabb éghajlatváltozási forgatókönyvek előrejelzéseiből kiindulva a búza terméshozama 2050-ig 6 és 23%, 2080-ra 15 és 25% közötti mértékben fog csökkenni (…) A megfigyelések szerint a tényleges hőmérsékleti és a tengerszint adatok magasabbak, mint amit az elmúlt évtizedekben az éghajlati modellek jósoltak a mostani időszakra. Az adatok azt mutatják, a környezetünkben tapasztalható változások nemlineáris amelyek viszont további megállíthatatlan változásokat indítanak el életterünkben és a mezőgazdaságban, majd ezek hatása továbbgyűrűzik a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerekre (…)
Ahhoz, hogy elkerüljük, hogy a klímaváltozás veszélyes és ellenőrizhetetlen méreteket öltsön, a politikailag is elfogadott tudományos megegyezés szerint 2 fok alatt kell tartanunk a globális felmelegedést. 2013-ban az IPPC (az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi konzultációs szervezete) arra a megállapodásra jutott, hogyha nem tartjuk 800 milliárd tonna alatt a széndioxid-kibocsátásunkat, a globális hőmérséklet-növekedést sem fogjuk tudni 2°C alatt tartani (…) Számos tudós nem értett egyet az IPCC által becsült szénköltségvetéssel, mert számításaik szerint az atmoszférában jelenleg meglévő szén-dioxid mennyisége már önmagában 5°C-kal emeli a globális hőmérsékletet, azaz nem létezik szénköltségvetés, hiszen már túl is léptük azt (…)
Kulturális vakfolt
Minden kultúrának van vakfoltja – el sem tudja gondolni a saját lehetséges pusztulását és elmúlását. Az őslakos indián törzsfőnökök (…) egyfajta felsőbbrendű képzelőerő segítségével megkísérelték elgondolni, milyen etikai értékek mentén tudják majd az új életüket megszervezni a rezervátumokban. A szokásos alternatívák, mint a szabadság vagy halál (ti. a saját kultúra szolgálatában való halál) mellett létezik egy harmadik választás, kevésbé heroikus, de ugyanúgy bátorságot próbáló: a „kreatív adaptáció”. Ez a fajta kreatív módon megkonstruált remény releváns lehet a mi nyugati civilizációnk számára, amint a klímaváltozás felforgató hatásaival szembenézünk. Három olyan fontos faktor van, amelyek a környezetvédelemmel foglalkozó szakembereket megtartják a tagadás állapotában azzal kapcsolatban, hogy civilizációnk a közeli jövőben összeomlik. Elsőként beszéljünk a természettudományos szakmai közösség működésmódjáról. A kiváló klímatudós, James Hansen mindig is a konzervatív konszenzus előtt járt analízisei és előjelzései tekintetében. Egy a tengerszint emelkedésről szóló esettanulmányon keresztül rávilágít azokra a folyamatokra, amelyek a „tudományos elhallgatás” jelenségéhez vezetnek, azaz megakadályozzák azon következtetések levonását és olyan forgatókönyvek kommunikálását, melyek felkavaróan hatnának a munkáltatókra, donorokra, kormányokra és az általános közvéleményre (…) A klímaváltozással foglalkozó tudósok rutinszerűen alábecsülik a hatásokat, az eredmények rendszerint a kevésbé drámai következmények irányába torzítanak. (…) A második faktor, amely a tagadást erősíti, inkább személyes jellegű. George Marshall összesítette, hogy a pszichológia tudománya mit mond a klímaváltozás tagadásáról (…) Az emberek gyakran inkább nem fogalmaznak meg olyan nézeteket, amelyek a társas normáknak ellentmondanak, illetve amelyek nem felelnek meg saját társas identitásuknak. Különösen az olyan helyzetekben, amikor kollektíve tehetetlennek érezzük magunkat, biztonságosabbnak tűnik nem csinálni semmit, mint megbolygatni a status quo-t. Marshall azt is hangsúlyozza, hogy a haláltól való tipikus félelmünk miatt nem figyelünk igazán azokra a jelzésekre, amelyek a halálra figyelmeztetnek (…) A harmadik faktor, mely a tagadást erősíti, intézményes szintű. Több mint húsz évig dolgoztam olyan szervezeteknél és szervezetekkel, melyeknek a fenntarthatóság a stratégiai céljuk a non-profit, a kormányzati és a magánszektorban egyaránt. Egyik szektorban sem igaz az, hogy szervezeti szintű önérdek kapcsolódna a társadalmi összeomlás valószínűségének vagy elkerülhetetlenségének hangoztatásához. Nem áll érdekükben ezt kommunikálni sem az alapítványuk támogatóinak, sem a termékük fogyasztóinak, sem a pártjuk szavazóinak (...)
Kihalási esély
Az emberiség közeli jövőben bekövetkező kihalására vonatkozó elemzés azon geológiai megállapításokon alapul, hogy a földi élet utolsó olyan mértékű tömeges kihalását, melynek során a fajok 95 százaléka eltűnt, a metán által előidézett gyors atmoszféra-felmelegedés váltotta ki. Ezen szcenáriók mindegyikéhez –összeomlás, katasztrófa, kihalás –a tudósok különböző mértékű valószínűséget rendelnek. Ugyanarról a forgatókönyvről egyesek lehetségesként, mások valószínűként, megint mások elkerülhetetlenként írnak. Személyes beszélgetéseket folytattam mind a fenntarthatóság és az éghajlat szakértőivel, mind pedig olyanokkal, akik nem voltak közvetlenül érintettek a témában. Úgy találtam, hogy az emberek a preferált forgatókönyveket és valószínűségeket nem adatok és azok elemzése alapján választják, hanem sokkal inkább aszerint, mely történettel szeretnének együtt élni (…) Olyan korszakba léptünk, amelyben a materiális fejlődés nem feltétlenül lehetséges, és az ehhez való ragaszkodás akár kifejezetten káros következményekkel járhat (…) Ha elfogadjuk, hogy a tudósok arra a következtetésre jutnak, hogy a társadalmi összeomlás elkerülhetetlen, akkor a kérdés a következő: Melyek azok a normák és viselkedésminták, amelyek értéket képviselnek a számunkra, és amelyeket az emberi társadalom meg kíván tartani a túlélésért folytatott küzdelem során? (…) Az egyének és közösségek számára egy bizonyos ponton felmerülhet, hogy elengedjenek bizonyos dolgokat - anyagi javakat, viselkedéseket, nézeteket -, amennyiben azok megtartása immár csak rontana a helyzeten. Példaként felhozhatjuk a partszakaszokon lévő települések elhagyását, sebezhető ipari létesítmények leállítását, vagy lemondást bizonyos fogyasztási szokásokról (…) A nyugati társadalmak a környezeti kihívásokra adott hatékony válaszát a 1970-es évek óta a neoliberális gazdaságfilozófia dominanciája akadályozza, amely hiperindividualista, radikális piacpárti (…) megközelítésekhez vezetett (…) Az éghajlatváltozást a piac, a pénzügyi szektor és bankok felügyeletétől független problémaként gondolja el, és nem kísérel meg olyan gazdasági rendszert felvázolni, amely megengedné vagy elősegítené a fenntarthatóságot. Ez az ideológia a legtöbb egyetemen hatással van a kutatók munkaterhelésére és prioritásaira, amely korlátozza az éghajlati tragédiára adott válaszlehetőségeinket. Vegyük például a saját esetemet: fizetés nélküli alkotói szabadságra mentem, e döntésem következtében jött létre többek között ez a tanulmány (…) Igen, arra utalok, hogy annak érdekében, hogy az éghajlati tragédia tudatában magasabb szintre léphessünk az életünkben, lehet, hogy fel kell adnunk a munkahelyünket – vagy akár a karrierünket is. Viszont akik erre készen állnak, ezután új meggyőződéssel köteleződhetnek el egy másik munkáltató és szakmai közösség mellett.”
