Előfizetés

Édesem, elég volt

Fogom a kislányom kezét, és viszem tűzijátékot nézni a Duna partjára, ünnepelünk, mondom neki, pedig dehogy, hiszen csak petárdázunk. Ünnepelni csak együtt lehet, és ez az ország ketté van szakadva. Úgy emlékszem, hogy harminc éve nem volt, de lehet, rosszul emlékszem. Akkor az a szó lobogott sokunkban, hogy szabadság. Uramisten, mekkora hülyék voltunk. Akkor még senki sem tudta, hogy a szabadság mit jelent, most meg már senkit sem érdekel. Apa, miért szorítod a kezemet? Ezt a kislányom kérdezi a Gellért-heggyel szemközt, mire mondom neki, hogy biztosan azért, mert ideges vagyok. Persze, mert megint túl sokat olvastál, válaszolja. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van. Az utóbbi két napban a szokásosnál is többet olvastam, a gyerekellátás közötti szünetekben sikerült sok hét után a végére érnem Vajda Mihály Utam Marxtól című, válogatott írásokat tartalmazó, több mint 1000 oldalas könyvének, s eléggé ideges lettem tőle. Mármint nem Vajdától, hanem magamtól, attól a naiv hülyétől, aki úgy harminc éve vagyok. Uramisten, mekkora adag bamba hit lobogott bennem! Nem tudtam, hogy egyes izmusok csak örökölt fogalmak, olyanok, mint a hátrahagyott ruhák: az örökösök közül senkire sem passzolnak, hiszen csak a halottra voltak jók. Izmusok, ez az elitek mániája, nem a népé! Pedig itt az elit bukott meg az elmúlt harminc évben, nem a nép (vö. vita hevében: „elitválság van, hiába ugatom?!”). Ha Vajda némelyik írását hamarabb olvasom, már a megjelenésük idején, 1991-ben, és nem csak olvasom, hanem többé-kevésbé el is fogadom alapvetésnek, akkor most higgadtabban nézegetném a bomlás virágait. A Modernitás és liberalizmus című, 1991-es írásában Vajda Mihály azt fejtegeti, hogy ami 1989-ben Magyarországon és Kelet-Európában történt, az nem más, mint a szabadság eszméjének győzelme az egyenlőség felett, pontosabban ő csak remélni meri, hogy erről van szó nálunk. A vége felé azonban arra jut, hogy az igazi kérdés most már az: a szabadságnak, mint vezető értéknek a teljes győzelme vajon nem a bomlás kezdete? Hát dehogynem, hördülök fel. Mire a kislányom riadtan néz: apa, kinek beszélsz? A szellemekhez, válaszolom, de figyelmeztet, hogy szellemek nincsenek. Jól van, nincsenek, dünnyögöm, mert nem akarom neki megmondani az igazat. De vannak. Az igazság az, hogy a tűzijáték, amit bámulunk, végső soron ugyanaz a régi játék a szellemekkel: ez ugyanaz a pogány áldozati tűz, amit a frissen megkeresztelt magyarok ezer éve bámultak ugyanitt, Gellért püspök meglincselése után. Méghogy nincsenek szellemek. A sámánizmus (ah, ez is izmus) nem vész el, csak átalakul. S újra eszembe jut Vajda Mihály, aki 1991-ben megírta, hogy ha nem akarunk ismét társadalmi katasztrófák vagy katasztrofális társadalmak ideológusává válni, akkor fel kell adnunk az izmusokban való gondolkodást, s ez vonatkozik a liberalizmusra is. Nekem ez a tőrdöfés. Utólag. A gyerek közben rángatja a kezemet, lököd előre, hogy jobban lássunk. Csak nézek rá. Nem láttunk még eleget? Egy időre elég volt belőle, édesem, elég.  

Nyertünk!

Nem hiába vártunk és reménykedtünk: az idén végre magyar jelöltje is van a Puskás-díjnak. Tíz évet kellett rá várni, de – bízzunk benne – megérte. Ez olyan elismerés, amely talán még Csányi Sándor FIFA- és UEFA-alelnökségénél is többet ér. Ne hallgassuk el, ez Orbán Viktor győzelme. Igazolja a futball kitüntetett szerepét, a stadionépítési lázat, nem különben azt, hogy a miniszterelnök mindig felbukkan a jelentős labdarúgó-eseményeken. Az Aranycsapat egykori (egyik) legjobbjáról elnevezett díj átadásán is gyakran ott volt, sőt Zlatan Ibrahimovicsnak abban a szerencsében lehetett része, hogy tőle vehette át az elismerést. Jó, persze a most máris megünnepelt sikerhez kellett Zsóri Dániel is. A Debrecen teljes ismeretlenségből felbukkant csatára, aki első NB I-es mérkőzésén csereként beállt a 81. percben és 12 minutummal később bezúdította azt a gólt. Valóban szépségdíjas találat volt, ollózva, ráadásul csapata azzal verte meg a később bajnokká lett Ferencvárost. Zsóri Dániel tette a dolgát, kétségkívül szerencséje is volt, arról meg aztán főleg nem tehet, ha ezzel részesévé válik a (sport)politikának is. Látható ugyanis, hogy gólja nekünk, a történelem által annyiszor sújtott kis Magyarországnak többet jelent, mint egy szimpla dugó. Szöllősi György – aki talán maga sem tudja már számon tartani, mennyi funkciója van – rögtön el is kezdte. Hogy milyen szép születésnapi ajándék – nyilván augusztus 20-ra – ez a FIFA-tól édes hazánknak. És hogy joggal volt hiányérzetünk eddig, mert tíz év alatt a száz jelölt között egy magyar sem akadt. Még vannak természetesen kilencen, akik végül elvihetik a díjat. Köztük újra Ibrahimovic, valamint Messi is. De az nem kétséges, hogy – bármi lesz egy hónap múlva a végeredmény – mi már nyertünk. Áldassék ezért is a legnagyobb drukker – és támogató – Orbán Viktor neve.  

Erkölcs

A határnyitás 30. évfordulója – és benne a jelenlegi miniszterelnök akkori szerepének utólagos, már-már a történelemhamisítással határos felnagyítása – szinte kikényszeríti az akkori és a mostani (úgyszintén egypárti, de már demokratikus kulisszák között megválasztott) hatalom humanitárius teljesítményének összevetését. 1989-ben a kormány – ha nem is hangsúlyozta túl – a szocializmus fogalomrendszerét használta az önmeghatározásra, a mai, mint halljuk, érdemén felül kereszténynek nevezi magát. Mivel a jubileum kapcsán sokat böngésztünk a kordokumentumok között, föltűnt: semmi jele, hogy a Németh-kormány az idegenellenesség fölerősítésével igyekezett volna a fogyatkozó politikai tőkéjét megszaporítani. Pedig a lehetőség adott volt: a válság csúcsán több tízezernyi, a magyar államnak kizárólag kiadást, adminisztratív terheket és konfliktusokat okozó keletnémet rostokolt nálunk, akik definitíven a jobb élet reményében kívántak Magyarországon keresztül az NSZK-ba jutni. Ha ezt a számot összevetjük azzal, hogy jelenleg mennyi menekült lehet nálunk, vagy hányan tévedhetnek el a déli határainkhoz, az ember máris hajlamos mélyen elszégyellni magát: három évtizede csődközeli helyzetben lévő, düledező pártállami diktatúraként sokkal több emberséget (ha úgy tetszik: kereszténységet) mutattunk, mint most, a demokrácia harmincadik, és a keresztény kormányzásnak nevezett uralkodási forma tizedik évében. Kozma Imre, a német menekülőket pásztoroló akkori zugligeti plébános a napokban lapunknak mondta el: a Németh-Horn tandem nemcsak hagyta, hogy a hite szerinti emberséggel bánjon a jövevényekkel, de még segítette is. Ha szavait összevetjük azzal, amit a mostani egyházvezetők egyike, Erdő Péter mondott az újabb kori menekültkrízisről: „ha a katolikus egyház kinyitná kapuit a menekültek előtt, akkor embercsempésszé válna”, alighanem arra a konklúzióra jutunk: Magyarországon vagy a kormányzás, vagy a kereszténység (vagy mindkettő) lényege nagyjából az ellenkezőjére változott 1989 óta.