„Jer, nézd a Balatont...”

Ha körbenézek itt az alsóörsi hegyen, a világkerék agyának érezhetem magam. Küllője lehetne a földút, ha nem lenne ennyire girbe-gurba. A Balaton ma Óperenciás-tenger, üveghegyekként kéklenek a távoli dombok, és körös-körül minden mesebelien megfoghatatlan.

Ha eljövök ide a nagyvárosból, egy-két óra múltán érzem: gyógyít a környező világ. Üzemcsarnokok, bipegő-berregő irodák, forgalmas utcák lármájától meggyötört fülem megnyílik a bodzabokor neszeinek, hallja a sündisznó alkonyati szöszmötölését, az elrugaszkodó szöcske dobbantását, és hallani véli a kattintást, mellyel a szentjánosbogár meggyújtja lámpácskáját.

Akkor szeretjük meg a tájat igazán, ha a magunk személyes kis világára emlékeztet. Ha – mint József Attila Ódájában – a köveken futó Szinva-patak szerelmesünk tündér nevetését idézi. Nem kell röstellnünk, hogy emberi mércével mérünk. Ezt a látásmódot megelőzte egy másik: állatalakokat látott maga körül az ősvadász, és tudta, éppúgy le kell őket győznie, mint a vadat. A hegynek, akárcsak a bölénynek, gerince lett, háta, lába, a barlangnak szája, a forrásnak feje, a hullámnak taraja, és ha foga volt az időnek, csípett a fagy.

Ezen az ösvényen kaptathatott fölfelé az ősember, aki vörös festéket bányászott a mai Lovas határában, nézte „a hegyek sörényét”, és várta, hogy elébe táruljon, nyújtózkodjék a rét, ahol jobban űzhető a szarvas, szaporább az ehető bogyó.

Az ösvény több tízezer éve kanyarog erre. Megérint egy patakvölgyi malmot, egy gyógyító forrást, egy héjakútmácsonyás horhost, egy ősöreg almafát. És meglátogatja az Árpád-kori templomokat, az alsóörsit, a paloznakit, a kövesdit, a kálváriákat, a kőkereszteket. Képzeletem már láttatja velem az oltár és a feszület felé vonuló hosszú-hosszú sort, szerzetesek, jobbágyok, lovagok, mesteremberek, diákok lassú menetét. Bűnöket gyónnak meg, mirákulumra áhítoznak, s a meszelt falak fénye, a kereszt alakja egy napra, egy hétre, egy hónapra feledteti velük mindennapjaik szörnyűségeit. Ima után rákönyökölnek a kőkút peremére, megülnek a diófák alatt, esznek, isznak, énekelnek fohásznyit könnyebb szívvel, mint azelőtt.

Istenek, félistenek, vallásalapítók, szentek, híres emberek szülőhelyeihez, sírjaihoz gyalogol, lovagol, kocsikázik el a tisztelők sokasága. Ajándékot, áldozni valót is visz néhanap, de kérni mindenképpen kér: hadi szerencsét, áldást, gyógyulást, sikert, beteljesülést.

Úgy indulok el a balaton-felvidéki ösvényen – immár kizökkenve a világkerék agyának kényelmes helyzetéből –, mintha magam is zarándokútra kelnék. Pedig a mai vándor léptei nem feltétlenül csak templomok, csodatevő helyek, temetők felé vezetnek.

Ha útra kelünk, hát zarándokoljunk rég elhagyott isteneinkhez: a fához, a folyóhoz, a forráshoz, a sziklához, hogy megpihenjünk nála, testileg-lelkileg töltekezve új erőt merítsünk, és formáját, szépségét, statikáját, dinamikáját lemásolva-továbbfejlesztve végre újjáteremtsük emberi alkotásainkban!

Városokba verődtünk, hogy közös munkáink eredményesebbek, körülményeink kényelmesebbek legyenek. De olykor azért látnunk, hallanunk, szagolnunk – éreznünk! – kell az erdőt, ahonnét valaha kijöttünk, a vizeket, amelyekből ittunk, és a földet – aszfalt, beton, szemét, olajszenny nélkül –, ahol megvetettük a lábunkat.