„Jer, nézd a Balatont...”

Publikálás dátuma
2019.08.26. 06:04

Fotó: Skovalsky
Ha körbenézek itt az alsóörsi hegyen, a világkerék agyának érezhetem magam. Küllője lehetne a földút, ha nem lenne ennyire girbe-gurba. A Balaton ma Óperenciás-tenger, üveghegyekként kéklenek a távoli dombok, és körös-körül minden mesebelien megfoghatatlan. Ha eljövök ide a nagyvárosból, egy-két óra múltán érzem: gyógyít a környező világ. Üzemcsarnokok, bipegő-berregő irodák, forgalmas utcák lármájától meggyötört fülem megnyílik a bodzabokor neszeinek, hallja a sündisznó alkonyati szöszmötölését, az elrugaszkodó szöcske dobbantását, és hallani véli a kattintást, mellyel a szentjánosbogár meggyújtja lámpácskáját. Akkor szeretjük meg a tájat igazán, ha a magunk személyes kis világára emlékeztet. Ha – mint József Attila Ódájában – a köveken futó Szinva-patak szerelmesünk tündér nevetését idézi. Nem kell röstellnünk, hogy emberi mércével mérünk. Ezt a látásmódot megelőzte egy másik: állatalakokat látott maga körül az ősvadász, és tudta, éppúgy le kell őket győznie, mint a vadat. A hegynek, akárcsak a bölénynek, gerince lett, háta, lába, a barlangnak szája, a forrásnak feje, a hullámnak taraja, és ha foga volt az időnek, csípett a fagy. Ezen az ösvényen kaptathatott fölfelé az ősember, aki vörös festéket bányászott a mai Lovas határában, nézte „a hegyek sörényét”, és várta, hogy elébe táruljon, nyújtózkodjék a rét, ahol jobban űzhető a szarvas, szaporább az ehető bogyó. Az ösvény több tízezer éve kanyarog erre. Megérint egy patakvölgyi malmot, egy gyógyító forrást, egy héjakútmácsonyás horhost, egy ősöreg almafát. És meglátogatja az Árpád-kori templomokat, az alsóörsit, a paloznakit, a kövesdit, a kálváriákat, a kőkereszteket. Képzeletem már láttatja velem az oltár és a feszület felé vonuló hosszú-hosszú sort, szerzetesek, jobbágyok, lovagok, mesteremberek, diákok lassú menetét. Bűnöket gyónnak meg, mirákulumra áhítoznak, s a meszelt falak fénye, a kereszt alakja egy napra, egy hétre, egy hónapra feledteti velük mindennapjaik szörnyűségeit. Ima után rákönyökölnek a kőkút peremére, megülnek a diófák alatt, esznek, isznak, énekelnek fohásznyit könnyebb szívvel, mint azelőtt. Istenek, félistenek, vallásalapítók, szentek, híres emberek szülőhelyeihez, sírjaihoz gyalogol, lovagol, kocsikázik el a tisztelők sokasága. Ajándékot, áldozni valót is visz néhanap, de kérni mindenképpen kér: hadi szerencsét, áldást, gyógyulást, sikert, beteljesülést. Úgy indulok el a balaton-felvidéki ösvényen – immár kizökkenve a világkerék agyának kényelmes helyzetéből –, mintha magam is zarándokútra kelnék. Pedig a mai vándor léptei nem feltétlenül csak templomok, csodatevő helyek, temetők felé vezetnek. Ha útra kelünk, hát zarándokoljunk rég elhagyott isteneinkhez: a fához, a folyóhoz, a forráshoz, a sziklához, hogy megpihenjünk nála, testileg-lelkileg töltekezve új erőt merítsünk, és formáját, szépségét, statikáját, dinamikáját lemásolva-továbbfejlesztve végre újjáteremtsük emberi alkotásainkban! Városokba verődtünk, hogy közös munkáink eredményesebbek, körülményeink kényelmesebbek legyenek. De olykor azért látnunk, hallanunk, szagolnunk – éreznünk! – kell az erdőt, ahonnét valaha kijöttünk, a vizeket, amelyekből ittunk, és a földet – aszfalt, beton, szemét, olajszenny nélkül –, ahol megvetettük a lábunkat.
Szerző
Témák
Balaton

Sebes György: Majd a Feri…

Publikálás dátuma
2019.08.25. 15:05

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv
Téved, aki azt gondolja, szokásos (Etető) rovatunkban áttértünk a direkt politizálásra.
Feri, aki címünkben szerepel, nem az a Feri, akivel pártunk és kormányunk köreiben ijesztgetik a kisgyerekeket, hogy aztán a felnőttek is megrémüljenek tőle és emiatt heves karaktergyilkolászásba fogjanak. A mi Ferink színész, Lengyel Ferencnek hívják és az újra indult Drága örökösök című magyar szappanopera egyik főszereplője. Már legalábbis eddig az egyik volt. Az első évad sikerén felbuzdulva azonban az alkotók úgy döntöttek, hogy mostantól – konkrétan az első héten, amit volt szerencsénk látni – rá építik a sorozatot. Elképzeljük, hogy mi történhetett. Meglehet persze, egyáltalán nem így volt, de elképzelni azért lehet. Szóval ültek az írók, rendezők, meg akinek még kellett, de legfőképpen Hámori Barbara, a mindenes – akit napjainkban szerényen showrunner-nek neveznek – és azon tanakodtak, hogy akkor hogyan tovább. Hiszen az első évad, mind a 81 rész, sikeres volt, szerették a nézők, ezért sokan látták, jól el lehetett adni a műsoridőt, vagyis minden stimmelt. Tudták azonban, hogy a minőséget és a színvonalat nem könnyű tartani. Kell egy még átütőbb ötlet. És akkor bevillanhatott, hogy építsék rá az egészet Szappanos Tibi figurájára, akit Lengyel művész úr oly nagy rutinnal keltett életre. Ha éppen döcögne a cselekmény, vagy kellene egy jó ötlet, majd a Feri csinál valamit. Úgy is lett. Néhány hete ezeken a hasábokon már írtunk a magas szőke férfiról (felemás cipőben). Az a film Pierre Richardra épül – joggal. Ő csinálja a nagy mutatványokat, a többiek pedig – nem akármilyen színészek – vállalják az untermanságot, vagyis azt, hogy előkészítik a poénokat az abszolút főszereplőnek, netán közre is működnek benne, de úgy, hogy Richard tobzódjon. Ez a stratégia remekül követhető az egész filmben, amelyet gondosan kidolgoztak, felépítettek, a zene, a vágás, az effektek, az operatőri munka mind a tökéletes művet szolgálja. Tisztában vagyunk vele, hogy egy sorozattól nem várhatunk hasonló gondosságot. Ezért is veszélyes egyetlen főszereplőre kihegyezni. Lengyel Ferenc az első évadban remekelt. A többiekkel együtt. Felváltva helyezték a szereplőket humoros, ritkábban izgalmas szituációkba és ők hozták a formájukat. Kitűnő volt Járó Zsuzsa, Hajdu Steve, Martin Márta, Kocsis Judit, hogy csak a legjobbakat említsük a jók közül. Az új évad első öt epizódjában azonban nekik éppúgy mellékszerep jut, mint sok kollégájuknak. Bevetették a korábban is kedvelt két pletykás öregasszonyt – Bessenyei Emma és Fekete Györgyi játssza őket –, de ők rövidesen kicsit unalmassá váltak. Kicsit brillírozik Csonka Ibolya, a szálloda takarítónőjének szerepében, neki viszont eléggé behatároltak a lehetőségei. Miután pedig az alkotók jobbat nem tudtak kitalálni, hát részesei lehettünk egy roma bulinak, meg egy afrikai jellegű karneválnak, amelyek kitöltötték ugyan a műsoridőt, de előre nem vitték Ökörapáti, vagy az ott élők ügyeit. Meglehet, az első hét csak a beetetést szolgálta, s változik még a helyzet. Bár aligha lehet beetetésnek nevezni valamit, ami jelentősen elmarad attól, amit korábban megszoktunk. Talán úgy gondolták, a Drága örökösökre kiéhezett nézők úgyis maradnak, s később majd jobbat (is) kapnak. Mindenesetre kérdéses, hogy az újabb évad indulásának magas nézettségi számait tudják-e tartani a következő időszakban is. A jelek szerint persze az RTL Klub nagyon felkészült arra, hogy magához láncolja a nézőket. Mindössze két nap telt el a Drága örökösök rajtja után és rengeteg új műsor indulását jelentették be. Mindenképpen szimpatikus, hogy előnyt élveznek a saját gyártású programok és úgy látszik, hogy ezek elkészítését bírják is energiával. Az ígéretek alapján lesznek afféle valóságshowk és újabb non-fiction – ráadásul humorosnak szánt - sorozatok is. Az utóbbiak közül kiemelkedik, hogy immár negyedik évadához érkezett A mi kis falunk, de alkotói egy másik film készítésébe is belefogtak. Ez három csetlő-botló rendőrről szól majd. Ismét lesz X-Faktor – immár kilencedszer – és új szabályokkal kerül a nézők elé a nagyon népszerű főzőműsor, a Konyhafőnök. A választék sokrétű és nyilvánvaló, hogy mindezzel megpróbálják megtartani előnyüket a másik országos sugárzású kereskedelmi adóval, a TV2-vel szemben. Az aktuális műsorokat – vagyis a híradókat és híradó-jellegűeket – tekintve ez nem is kérdéses, hiszen Andy Vajna egykori csatornája olyan gátlástalanul szolgálja ki a fennálló hatalmat, hogy sokszor még a közmédián is túltesz. Csakhogy napjainkban már egyáltalán nem biztos, hogy a nézőket tisztességes híradással meg lehet tartani. A további programok pedig mindkét csatornánál jelentősen elcsúsznak a kizárólagos és gyakran nem minőségi szórakoztatás irányába. Ebből a szempontból persze pont a Drága örökösök üdítő kivétel. Ebben legalább jó színészek láthatók még a kis szerepekben is, a történet pedig kétségkívül sok ágon fut és bármi lehet belőle. Talán arra is rájönnek, hogy majd a Feri nem old meg mindent.  

Hétköznapi tömeggyilkosok

Publikálás dátuma
2019.08.25. 14:44

Különösebb visszhang nélkül végül itthon is megjelent a nemzetközi holokauszt irodalomban egyik alapmunkaként jegyzett mű, az Átlagemberek. A szerző, Christopher R. Browning, amerikai történész könyvében arról ír, hogy a második világháború idején Lengyelországban, a hamburgi 101-es tartalékos rendőrzászlóalj több tízezer zsidó lemészárlásáért volt felelős, s megpróbálja megértetni az érthetetlent: miképpen váltak a nemzetiszocialista rend derék őrzői tömeggyilkosokká. Az Átlagemberek nem új írás, angolul először 1992-ben látott napvilágot. Miután a nyugat-német ügyészség a 1960-as és 70-es évek folyamán vádeljárás keretében vizsgálta a hamburgi rendőralakulat rémtetteit, Browning arra kapott kivételes lehetőséget, hogy a háborút túlélt 101-esek vallomásait, kihallgatási jegyzőkönyveit tanulmányozva felrajzolja azoknak a túlkoros, jobbára munkásokból, tisztviselőkből lett rendőröknek a portréját, akik a zsidók elleni irtóhadjáratban meghúzták a ravaszt. Amikor a náci főkolomposok 1942 elején döntöttek a „zsidókérdés végleges megoldásáról”, vagyis arról, hogy megsemmisítik az európai zsidóságot, a pusztulásra ítéltekből vagy kétmilliónyian a megszállt Lengyelországban éltek – többségük kistelepüléseken. A gyilkos logisztika szerint össze kellett őket fogni, a vágóhídra hajtani, vagy egyszerűen helyben lepuffantani. Ám mindehhez „erőforrásokra”, mindenekelőtt kellő számú végrehajtóra volt szükség, ami nem állt maradéktalanul rendelkezésre, a hadra fogható fiatal németek zöme Hitler mindinkább vesztésre álló háborújának csataterein harcolt. Ez azonban nem akadályozta meg az ördögi művelet SS tervezőit. A kolosszális öldökléshez bevetették az Ordnungspolizei, azaz a náci közrendőrség hamburgi tartalékosait is.
Az 101-esek első lengyelországi attakját 1942 nyarán egy álmos kisváros, Józefów 1800 fős zsidó közössége ellen indították. Amint hajnalban rájuk törtek, a munkaképes férfiakat erőszakkal elválasztották családjuktól, ők kaptak egy kis haladékot az életben maradásra, hogy robotoljanak, a nőkkel, gyerekekkel és a magatehetetlen öregekkel viszont a közeli erdőben végeztek. A vallomások alapján Browning arról is beszámol, hogy a zászlóaljparancsnok, Wilhelm Trapp őrnagy akkor még maga is hátrahőkölt a hóhérmunkától. Az állomány eligazításakor állítólag könnyeivel küszködve felajánlotta: aki nem bírja, visszaléphet a kivégzésektől. A parancs azonban parancs, s a tapasztalatlan újoncokkal feltöltött rendőrkötelék vak engedelmességgel teljesített – estére eltűnt a józefówi zsidó közösség. Idővel aztán, az újabb bevetések során a gyilkolás egyfajta rutinná vált, a legkülönfélébb önigazolásokkal. Egy bremerhaveni fémmunkásból lett tartalékos azzal takaródzott vallomásában, hogy ő pusztán csak irgalomból lőtte tarkón a gyerekeket, mivel rendőrtársa az anyával végzett, s a gyermek úgymond egyedül aligha maradhatott volna életben. De a vérengzés felszínre hozta a szadizmust is, volt, aki kéjjel ölt. Előszeretettel választották ki a szakállas öregeket, arra kényszerítve őket, hogy kivégzésük előtt meztelenül, hason csúszva, ütlegelések közepette másszanak be a hullákkal teli sírgödörbe. Egy fanatikus náci rendőrtiszt még állapotos feleségét is elhozatta Németországból, pusztán dicsekvésből, hogy élőben mutassa meg neki, hogyan is néz ki egy zsidóellenes akció.
A hamburgi tartalékosok azonban nem maradtak teljesen magukra vérontásukban. Segédkeztek nekik a trawnikik, vagyis a szovjet hadsereg német fogságba esett antiszemita érzelmű orosz, ukrán, lett és litván katonái, akiket a trawniki SS-táborban verbuváltak össze, hogy a gyilkosságokba belefásult Ordungspolizei helyett ők kaszaboljanak. Ez arra is jó volt, hogy a hamburgiak nyugtatgathatták lelkiismeretüket, mondván csupán őrszolgálatot látnak el, holott tudhatták jól: a marhavagonokba zsúfolt áldozataik célállomásai a közeli német haláltáborok, Treblinka, Sobibor, Belzec. Máskor viszont a 101-esek „zsidóvadászatra” indultak. Így nevezték a halálos gyűrűből elsőre kicsúszottak elleni razziákat, akiknek rejtekhelyét nem egyszer a zsidógyűlölő helybéliek súgtak be a portyázó különítményeseknek. A lengyel zsidóság elleni roham 1943 novemberében tetőzött. Lublin körzetében addigra már csak azok maradtak életben, akik átmeneti munkatáborokban senyvedtek. De a „végső megoldás” tébolyult náci irányítóinak ez sem volt elég, s tartottak a varsói gettóhoz hasonló lázadásoktól is. Az Erntefest (aratóünnep) kódnéven mozgósított terrorgépezet, köztük a hamburgi rendőrzászlóalj ismét nekilendült, megint tízezreket küldtek halálba. Browning összesítése szerint a mintegy 500 fős alakulat lengyelországi működése során minimum 38 ezer zsidót gyilkolt le, közreműködésükkel pedig 45 ezernél is több embert deportáltak, akik aztán a treblinkai haláltábor gázkamráiban végezték. Mindennek ismeretében különösen mellbevágó, hogy a háborút túlélt 210 hamburgi rendőr közül 1962 és 1967 közül 14 embert állítottak bíróság elé, majd hosszadalmas jogi huzavona után egyikük nyolc, a másik négy, a harmadik pedig három és félév börtönbüntetést kapott. A K. u. K. Kiadó gondozásában megjelent Átlagemberek utószavában Browning – mint egy szciálpszichológus – hosszú oldalakon analizál, majd felteszi a kérdést: miért vált a 101-es rendőrzászlóalj oly sok ember gyilkossá? Tudós pontosságával számba veszi a bűntettek elkövetésének szociális előzményeit és lélektani tényezőit, de Szekeres Gábor, a mű fordítója mégiscsak azt a féktelen antiszemita gyűlöletpropagandát tartja egyik kulcselemnek, amivel a nácik éveken át mosták a német polgárok agyát. Még a tömeggyilkosságoktól kezdetben megrettent 101-es zászlóaljparancsnok, Trapp őrnagy is azzal lelkesítette embereit, hogy úgymond minden zsidó ellenség, még az anyák és gyerekek is halált érdemelnek, mivel Németország ellenségei a mi asszonyainkat és gyerekeinket bombázzák. Browning 101-es elemzésének általánosítása végén arra a nem túl derűlátó következtetésre jut, hogy ma sincs másképpen. Mint írja, „olyan világban élünk, amelyben a háború és a rasszizmus mindenütt jelen van (…) és a tömeggyilkosságokat elkövetni akaró kormányok csak ritkán fognak kudarcot vallani, hogy az átlagemberekből készséges hóhérokat formáljanak”.

Infó

Browning könyvének bemutatóját 2019. szeptember 3-án (kedden) 16:00 órakor, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházának Ráth Mátyás termében (1064 Budapest, Vörösmarty utca 47/a.) rendezik. A kötetről Kemény András beszélget Nemes Jeles Lászlóval, az Oscar-díjas Saul fia című film rendezőjével és Dr. Vági Zoltánnal, a film történész szakértőjével.