Fejetlenül

Az állatorvosi ősló a Kádár-kor kulturális és oktatási minisztériuma volt: négy-öt évente összevonták, majd szétválasztották őket, megnyomorítva az apparátust. Amikor a második Orbán-kormány 2010-ben megteremtette a Nemzeti Erőforrás Minisztériumát (a Réthelyi Miklós kezébe adott Nefmi-t), csak bámultunk: hogyan lesz képes egyetlen miniszteriális lakótömb átlátni, és főként a végrehajtó hatalom csúcsán szakmai érdekeit is képviselni a korábbi oktatási, kulturális, egészségügyi,  szociális és munkaügyi, illetve sportügyi szaktárcának? Ezt az igazgatási halmazt követte a Balog Zoltán kezéből kicsúszó Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), amely átvette a társadalmi felzárkóztatást, a társadalmi és civil kapcsolatok fejlesztését, az egyházakkal való kapcsolattartás koordinációját, a nemzetiségpolitikát és a romák társadalmi integrációját is. 
A harmadik tárcavezető Kásler Miklós onkológus professzor lett. Ő sem járt jobban, mint elődei, a kétségek maradtak, mert a feladatkörök (családpolitika, egészségügy, foglalkoztatási rehabilitáció, gyermek- és ifjúságpolitika, oktatás, kultúra, sportpolitika, szociál- és nyugdíjpolitika, a társadalmi esélyegyenlőség előmozdítása, a tudománypolitika koordinációja) továbbra is átláthatatlan és kezelhetetlen halmazt alkottak. Pedig a gondolat, hogy egy kézbe kerüljön az Ember mint a Nemzet erőforrásának gondozása, nem volt elvetendően oktalan, csak épp a megvalósíthatatlan ötletek lomtárába került. A szemlélődőnek az az érzése, hogy a kormányfő habitusától mi sem áll távolabb, mint hogy a napi érdekegyeztetésekbe fáradjon bele. Kiadja a fáradtságot gebinbe. De ha ő képtelen a napi favágásra, a kormányfői széljárásokat felemelt mutatóujjal követő apparátusok sem tudják a fát helyette hasogatni. 
Ám a saját teljesítményére igencsak hiú kormányfő soha nem fogja beismerni, hogy vízfejű emberminisztériuma szinte semmit nem tud felmutatni sem az egészségügyben, sem az oktatásban, sem a szociális területen, a vidék felzárkóztatásában. Ha nem megy az asztalon, hát marad az asztal alatti bokarugdosás. Alig hogy bejelentették, a felsőoktatási képzés irányítása átkerül Palkovics László az akadémiai intézeteket lenyelő, mindenevő minisztériumához, kiderült, hogy az Emmi csonkolása már májusban megkezdődött. Akkor a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárság költözött át pénzével együtt a Belügyminisztériumba, mert a kormányfő megunta az Emmi impotenciáját, és a kabinet erős emberére, Pintér Sándor belügyminiszterre bízta, hogy megállítsa a kistelepülések további leszakadását. Mostantól ő dönt minden helyi ötletről és pályázatról. 
Nem állítjuk, hogy az Orbán-kormányok az egyedüliek, amelyek képtelenek a szubszidiaritás elvét (minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek) kivitelezni az államigazgatásban. De az biztos, hogy a mindenfajta autonómiát zsigerből utáló, mert saját központi hatalmát féltő kormányfő alaposan hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy az ország kormányozatlan.
Szerző
Friss Róbert

Beveti-e Kína a valutafegyvert?

Tavaly tavasszal „kardcsörtetésről” írtam ezeken a hasábokon a Kína ellen életbe léptetett, korlátozott amerikai importvámok kapcsán. Mivel Peking nem adta be a derekát Donald Trump amerikai elnök vámzsarolásának, Washington széles fronton történő támadásba ment át. Ez év szeptember elsejétől gyakorlatilag a teljes kínai importot 10-25 százalékos pótvámok fogják sújtani. Peking az első naptól fogva jelezte, hogy a „szemet szemért, fogat fogért“ elve alapján arányos válaszokat fog adni a „vámterrorra”. A vámpolitika síkján azonban ez egyre kilátástalanabbá vált, mivel a kétoldalú kereskedelemben Kína négyszer kevesebb árut importál, mint Amerika, a vámretorzióhoz Pekingnek gyorsan elfogytak a lapjai. 
Ezzel a háttérrel és azután, hogy nemrég az amerikai kormány hivatalosan is „valutamanipulátorként” bélyegezte meg Kínát, széles körben lábra kaptak olyan vélemények, hogy vámpolitikai lehetőségeinek lenullázódásával Peking bedobja a külgazdaság nukleáris fegyverét: a nemzeti valuta, a jüan drasztikus leértékelését. Ezt nem tartom reális forgatókönyvnek, több oknál fogva sem. Az exportáló ország számára a valutaleértékelés természetes válasz lehet az importvámok árukivitelt fékező hatásainak ellensúlyozására. Kizárt azonban, hogy Trump 25 százalékos vámjaira Peking hasonló mértékű leértékeléssel reagáljon. Miért? 
A legutóbbi években kialakult jüan-dollár árfolyamot az IMF és a Világbank nem tartja kirívóan egyensúlytalannak a kínai külgazdaság mai helyzetében (például a korábban eget verő fizetési mérlegtöbblet nagyot zuhant a GDP százalékában kifejezve). A pekingi vezetés általában gondosan kerüli a hirtelen, destabilizáló hatású gazdaságpolitikai húzásokat. A valutapolitikában is fokozatosságra és kiszámíthatóságra törekszik. A jüan 2015 utáni, szűk sávban „irányított lebegtetése“ is inkább az irányításról, mintsem a szabad árfolyammozgásról szólt. Peking nemcsak az inflációs hatások miatt nem híve a vaskos leértékelésnek. Korábbi kedvezőtlen tapasztalatok alapján különösen fél attól, hogy a leértékelési várakozások masszív tőkekimenekítéssel járnak, és elriasztják a külföldi beruházókat, jóllehet a gazdaság lassulóban van, a belső megtakarítások pedig fékezett habzásúvá váltak a lakosság fokozódó elöregedésének betudhatóan. Egy masszív leértékelődés következtében nemzeti valutában meglódulna az állami vállalatok méretes, dolláralapú eladósodottsága. Ha Pekingnek nincs valamire szüksége, az a vállalati szféra adósságlufijának további növekedése. 
Trump legújabb vámemelési hullámának augusztus eleji bejelentése után a kínai valuta dollárárfolyama átlépte a lélektani határnak tekintett 7 jüan per dollárt. Ez azonban valójában csupán pár százalékos leértékelést jelentett, amivel a jüan-dollár árfolyam arra a szintre került, ahol egy évtizeddel ezelőtt, a nemzetközi pénzügyi válság idején volt. Nem következett be trendtörés, s ilyen a közeljövőben sem várható.
Kína igazi „nukleáris” fegyvere nem a valutaleértékelés, hanem a csillagászati méretű amerikai adósságpapírok birtoklása. Miből fakad Peking dollárral szembeni hatalma? Abból, hogy a dollár világvaluta szerepe miatt az USA esetében nem működik a külkereskedelmi egyensúlyhiány árfolyamváltozáson keresztüli automatikus korrekciója. Normális körülmények között az amerikai léptékű, toronymagas kereskedelmi deficit esetén a dollár leértékelődne, fékezve az importot, ösztönözve az exportot. Merkantilista szuperexportőrként Kína azonban devizatartalék formájában „bespájzolja” a hatalmas árukivitel-többletből származó dollárbevételeinek jelentős részét, erősítve ezáltal a „zöldhasú” árfolyamát. Ahogy a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz kissé sarkítva mondja: „Amerika áruk helyett kincstárjegyeket exportál Kínába, amelyek azonban nem teremtenek otthon állásokat”.
A több mint ezer milliárd dollárra rúgó amerikai állampapírral a tarsolyában Kína az USA legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány kiemelten fontos finanszírozója. Peking a toronymagas dollártartalékok egy részének dömpingszerű piacra dobásával bármikor padlóra küldheti a dollárt, bár ez jelenleg nem áll érdekében, mivel csökkenne a maradék devizatartalék értéke, és felértékelődne a jüan. Hszi Csin-ping kínai elnök – Donald Trumppal szöges ellentétben – nem akar a fennálló nemzetközi gazdasági rend rombolójának mutatkozni. Washington azonban az éleződő stratégiai rivalizálás jegyében mindinkább egész pályás letámadásba megy át Peking ellen, a második hidegháború küszöbére sodorva a kétoldalú kapcsolatokat. Korántsem zárható ki, hogy egy rendkívüli vészhelyzetben Peking bedobja majd a pénzügyi atomfegyvert. Közben – részben az erősödő trumpi vámháború természetes következményeként – Peking visszafogja az amerikai kincstárjegyek vásárlását, ami emelő hatást gyakorol a kamatlábakra az Egyesült Államokban és világszerte.
A gazdaságtörténelemben mindegyik hegemón szerepre pályázó, feltörő hatalom elérte, hogy nemzeti pénze legyen a világ kulcsvalutája. Nem volt meglepetés, amikor a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények keretében az angol fonttól az amerikai dollár vette át a világ elsőszámú tartalékvalutájának szerepét. A kínai vezetés nem reklámozza, de nem is nagyon titkolja, hogy növelni akarja a jüan súlyát a nemzetközi fizetési rendszerben a dollár rovására. Pekingi tolvajnyelven „dollártalanításnak” nevezik ezt a hosszú távú célkitűzést. Kínának a lépcsőzetes dollártalanításhoz minden lehetősége meg van. Már évek óta lekörözte Amerikát mint a világ legnagyobb exportőre és hitelezője.
Ráadásul Kína nincs egyedül a dollár visszaszorításában. Az öt feltörekvő országot (Kína, Oroszország, India, Brazília és Dél-Afrika) tömörítő BRICS-szövetség nemrég fogadta el az amerikai dollárt felváltó, alternatív nemzetközi fizetési rendszer kialakításának tervét. „Alternatívon” persze Peking egy jüan-alapú mechanizmust ért. Az euró, az Európai Unió egységes valutája már két évtizede komoly szerepet játszik a dollárhegemónia megtörésében. (Trump elnök nem véletlenül nevezi olykor az EU-t „ellenségnek”.) Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság távozó elnöke nyíltan kiállt az amerikai pénzügyi rendszertől való függőség csökkentéséért az euró globális kulcsvaluta-szerepének növelésén keresztül. Abnormálisnak nevezte például azt a tényt, hogy az EU energiaimportjának 80 százalékáért dollárban fizetnek, miközben az energiabehozatal csupán két százaléka származik az Egyesült Államokból. 
Kína jelentős presztízssikert aratott valutája nemzetközivé tételének folyamatában 2015-ben, amikor a jüant bevették az IMF valutakosarába a világ többi vezető valutája – a dollár, az euró, a jen és az angol font – mellé, mivel a kínai pénz megfelelt az összes ehhez szükséges feltételnek. Peking kiszámítottan, lépésről lépésre haladva cseréli le a dollárt nemzeti valutájára. Kína a világ legnagyobb olaj- és ásványi nyersanyag-importőre. Ezen termékek világpiacán hagyományosan a dollár a valutakirály, túlnyomórészt amerikai valutában jegyzik az árakat, és abban is fizetnek. Csupán idő kérdése volt, hogy Pekingnek mikor lesz elege ebből a rendszerből, s Donald Trump Kína-ellenes kurzusa csak siettette a dolgokat. Két évvel ezelőtt például Sanghajban létrehozták Kína első határidős nemzetközi olajtőzsdéjét, ahol jüanban jegyzik az árat, és abban történik a fizetés. Szinte egyik napról a másikra Sanghaj lett a világ egyik legfontosabb olajtőzsdéje, az ott kialakult árak pedig mára Ázsia irányadó piaci értékeinek számítanak. 
A világnak gyorsan hozzá kell szoknia, hogy az olaj árát már nem csak hordónkénti dollár összegben mérik. Borítékolhatóan nem sokat kell várni arra sem, hogy hasonló kínai tőzsdék szülessenek a nyersanyagok széles színskáláján. Egy ősi kínai mondás szerint „Az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.“ A világgazdaság dollártalanításában már túl vagyunk az első lépéseken.
Szerző
Dobozi István

Brazil sorozat

Az utóbbi időben rájár a rúd a populista vezetőkre. Heinz-Christian Strache „Ibiza-botránya” miatt az Osztrák Szabadságpárt jó időre kiszorulhat a bécsi kormányból, Matteo Salvini várhatóan már csak rövid ideig marad olasz belügyminiszter, és Jair Bolsonaro brazil elnökből is mintha hiányozna a korábbi határozottság. Pedig emlékezhetünk még, amikor az illiberális brazil vezető januári beiktatásán Orbán Viktor is lelkesen tapsolt, miközben az unió vezetőinek döntő többsége távolmaradt. A brazilok elnökük iránti lelkesedése a múlté, honfitársainak mindössze harmada bízik Bolsonaróban.
Biztosra vehetjük, hogy az Amazonas őserdeiben pusztító tűzvész miatt tovább apad a brazil elnök közkedveltségi mutatója. Sokáig mintha nem is érdekelte volna, hogy pusztulni kezdett a „Föld tüdeje”, majd nemzetközi nyomásra elismerte: hazája nem képes arra, hogy megfékezze a természeti katasztrófát. Ez a kijelentés a helyiek fülében is különösen csengett olyasvalaki részéről, aki nem is olyan rég még ellentmondást nem tűrően követelte a leszámolást mindazzal, ami a Munkáspárthoz köthető. Bolsonaro mintha béna kacsává vált volna.
Hiába oly fontosak a brazil őserdők a Föld klímája szempontjából, Brazíliában még gyerekcipőben jár a klímavédelem, amely a pártok szintjén nem jelenik meg úgy, mint Európában. Ám a mostani drámai helyzet nem csak Bolsonaro bűne. Túl nagy befolyással rendelkezik a parlamentben az agrárlobbi, amely az őserdők megsemmisítésében, új termőterületek létrejöttében érdekelt. Brazília ráadásul megújuló energiaforrásokra épít, ezért egyre több fát vágnak ki az országban.
A brazilok nem kedvelik azt sem, ha beleszólnak az ügyeikbe. Már a múltban is aggódtak amiatt, hogy az Amazonas régiója valamely idegen hatalom kezébe kerül. Ez az álhír sokszor hangzott el az 1964-től regnáló katonai diktatúra alatt. Szó ami szó, Kína az utóbbi időben jelentősen növelte befolyását a térségben. 
Bolsonaro láthatóan képtelen arra, hogy orvosolja a gondokat, ezzel azonban veszélybe sodorja az amúgy is sebezhető Földet.