Az autóban még semmi ilyesmi nem járt a fejében.
Semmi ilyesmi, amire most gondol. Most, hogy itt fekszik, az ágyán, és nem tud elaludni. És a mellette levő ágyon ott fekszik az a másik. Az a majdhogynem ismeretlen fiatal kolléga.
Vezette az autót, mentek át, a határon, a szlovén tengerpartra.
Hogy miért pont a tengerparton kell azt a megbeszélést lefolytatni, maga sem tudta. Mondta a főnöke, hogy fontos lesz, ami lesz, üzleti tárgyalás meg ilyesmi, kapcsolaterősítés, és számít rá.
És hogy vigye magával a kollégát, a kapcsolatépítés szempontjából is jó lehet, hogy beletanuljon, és a legközelebb már ilyesmit is rá lehessen bízni.
Azt, hogy arra az egy éjszakára egy viszonylag kicsi hotelben kell majd megszállniuk, nem mondta a főnöke. De ilyenkor a szlovén tengerparton szállást találni, nyár közepén, nem egyszerű. És mint kiderült – persze, az utolsó pillanatban –, a titkárnő nem intézett semmit, ami az utazást illeti. Így közvetlenül az indulás előtt kellett telefonon valamit lefoglalni.
Abban a középkategóriás hotelben egyetlenegy szoba volt. Két ággyal. Két egymás mellett levő ággyal.
Megfelelő így. Persze. Két kolléga, két férfi kolléga ellehet egy éjszakát. Beszélgetnek a tárgyalás után, isznak egy sört. Ennyi. Jól érzik magukat. Van közös téma bőven. És úgy egyáltalán: ellazulni egy kollégával, még ha komoly is a korkülönbség, néha igazi kikapcsolódás.
Rendben is volt minden. Jólesett a vacsora meg a sör. Aztán a bor. A fiatal kolléga mesélt a barátnőjéről. Sokat. Meg hogy hogyan csalta meg a barátnőjét. Szóval, meglepően egyszerű dolgokról beszélgettek. Kicsit még a fociról is.
Soha nem volt jó ilyesmiben. Ilyen ismerkedő beszélgetésekben. Nem is hitt soha semmiféle „férfi” társalgásban. Mindig azt gondolta, hogy az valamiféle sztereotípia, hogy a férfiak a nőkről beszélnek meg a fociról.
De szimpatikusnak találta a fiatal kollégát. Azt vette észre magán, hogy tetszenek a kolléga arcának a lágy vonásai. A fekete borostája. Ami a nyakán is jól láthatóan ott volt. Meg a keze. Az erek a kézfején.
Szlovénia, nyár, meleg. Az esték is melegek. Hasonló módon voltak felöltözve.
A vállalati dresszkód érvényesült még az esti, nem hivatalos vacsorán is. Fehér ing, zakó nélkül, felül kigombolva.
A nadrág a szokásos szövet. A sliccvonalnál laza, inkább bő. Talán, hogy többet mutasson, mint a valóság.
Nem rúgtak be, semmi ilyesmi. Jókedvűek voltak, ennyi az egész. És sokat beszélgettek. Néha egymás szavába vágva. „Mintha barátnők lennénk”, ez jutott az eszébe. Teljesen olyanok voltak, mint két fecsegő barátnő. Persze, ez is sztereotípia. Méghozzá vaskos. A férfiak ilyesmiket gondolnak a nőkről. Legalábbis ezt gondolta, miközben gondolta. Hogy ez is csak valamiféle előítélet. És hogy egyáltalában nem biztos, hogy a barátnők úgy fecsegnek, ahogy ők tették ezt akkor, azon az estén.
Kissé bizonytalan léptekkel mentek fel a szobájukba. Nem, nem voltak részegek. Legalábbis nem érezte azt, hogy részeg lenne. Talán kissé kapatos. Ez nem is jó szó. Becsípve kissé. Talán igen.
A fiatal kolléga rendes srác. Még így, ebben az állapotában is összehajtogatva tette le a nadrágját a székre. És az ingét pedig a szék karfájára. A cipőjét a zoknival együtt az ajtó mellé helyezte.
Látszik, hogy szabálykövető, pedáns fiú, ezt gondolta, miközben figyelte, mit is csinál éppen.
Amikor az alsónadrágját vette le a fiatal kolléga, hátat fordított neki. Izmos, férfias fenék. Ez is szabályszerű. Ezt gondolta, miközben hátulról figyelte annak vetkőzését.
És az is szabályszerű volt, ahogy elment zuhanyozni. Mennyi lehet?, kérdezte magában. Egyetem után vettük fel. Talán huszonhárom éves. Jó vállalati ember lesz, gondolta, miközben arra várt, hogy bejuthasson végre a fürdőszobába.
Mire kijött a fürdőből, a fiatal kolléga már aludt. Félig betakarózva, meztelen felsőtesttel, a szomszédos ágyon, kissé oldalra fordulva, nyitott szájjal.
Nyilván az ital meg az egész nap. Fiatal szervezet, könnyen merül álomba, jó neki. Ez járt a fejében.
Aztán kezdődött a szokásos. A forgolódás, meg hogy a jobb lába kissé rángatózik. Ennek a rángatózásnak az okát egyáltalában nem tudta. Hogy mitől is rángatózik a lába, amikor nem tud elaludni.
Hiába számol magában százig, ezerig. Nem tud aludni. Nézi a plafont, kavarognak a gondolatai.
Aztán a fiatal kolléga a mellette levő ágyon lerúgja magáról a takarót. Félhomály van, az utcáról beszűrődik az utcai lámpa fénye. Akaratlanul is a kollégájára pillant. Izmos comb, feszes bőr, lapos has. Ahogy féloldalasan, feléje fordulva fekszik, látható, hogy a bal combján lustán pihen el annak nemiszerve. Lustán, kényelmesen. Akaratlanul is ezt a férficombon elnyúló testrészt nézi. Mint a Sixtus-kápolna mennyezeti freskója, suttogja. Tisztára olyan.
És nem tudja levenni róla a szemét.
És nem érti, hogyan is juthat bármi ilyesmi az eszébe. De képtelen elaludni. Az álmatlanság ott vibrál a testében, és talán csak akkor csökkenne ez a benne levő feszültség, ha végre megérinthetné azt, aminek érintésére korábban még soha életében nem vágyakozott, de ami vágy most, valahonnan a mélyről, elemi erővel keríti hatalmába.