Petőcz András: Teremtés – avagy különös utazás (tárcanovella)

Publikálás dátuma
2019.08.31. 10:28

Fotó: Riskó Gáspár
„Azt, hogy arra az egy éjszakára egy viszonylag kicsi hotelben kell majd megszállniuk, nem mondta a főnöke. De ilyenkor a szlovén tengerparton szállást találni, nyár közepén, nem egyszerű.”
Az autóban még semmi ilyesmi nem járt a fejében. Semmi ilyesmi, amire most gondol. Most, hogy itt fekszik, az ágyán, és nem tud elaludni. És a mellette levő ágyon ott fekszik az a másik. Az a majdhogynem ismeretlen fiatal kolléga. Vezette az autót, mentek át, a határon, a szlovén tengerpartra. Hogy miért pont a tengerparton kell azt a megbeszélést lefolytatni, maga sem tudta. Mondta a főnöke, hogy fontos lesz, ami lesz, üzleti tárgyalás meg ilyesmi, kapcsolaterősítés, és számít rá. És hogy vigye magával a kollégát, a kapcsolatépítés szempontjából is jó lehet, hogy beletanuljon, és a legközelebb már ilyesmit is rá lehessen bízni. Azt, hogy arra az egy éjszakára egy viszonylag kicsi hotelben kell majd megszállniuk, nem mondta a főnöke. De ilyenkor a szlovén tengerparton szállást találni, nyár közepén, nem egyszerű. És mint kiderült – persze, az utolsó pillanatban –, a titkárnő nem intézett semmit, ami az utazást illeti. Így közvetlenül az indulás előtt kellett telefonon valamit lefoglalni. Abban a középkategóriás hotelben egyetlenegy szoba volt. Két ággyal. Két egymás mellett levő ággyal. Megfelelő így. Persze. Két kolléga, két férfi kolléga ellehet egy éjszakát. Beszélgetnek a tárgyalás után, isznak egy sört. Ennyi. Jól érzik magukat. Van közös téma bőven. És úgy egyáltalán: ellazulni egy kollégával, még ha komoly is a korkülönbség, néha igazi kikapcsolódás. Rendben is volt minden. Jólesett a vacsora meg a sör. Aztán a bor. A fiatal kolléga mesélt a barátnőjéről. Sokat. Meg hogy hogyan csalta meg a barátnőjét. Szóval, meglepően egyszerű dolgokról beszélgettek. Kicsit még a fociról is. Soha nem volt jó ilyesmiben. Ilyen ismerkedő beszélgetésekben. Nem is hitt soha semmiféle „férfi” társalgásban. Mindig azt gondolta, hogy az valamiféle sztereotípia, hogy a férfiak a nőkről beszélnek meg a fociról. De szimpatikusnak találta a fiatal kollégát. Azt vette észre magán, hogy tetszenek a kolléga arcának a lágy vonásai. A fekete borostája. Ami a nyakán is jól láthatóan ott volt. Meg a keze. Az erek a kézfején. Szlovénia, nyár, meleg. Az esték is melegek. Hasonló módon voltak felöltözve. A vállalati dresszkód érvényesült még az esti, nem hivatalos vacsorán is. Fehér ing, zakó nélkül, felül kigombolva. A nadrág a szokásos szövet. A sliccvonalnál laza, inkább bő. Talán, hogy többet mutasson, mint a valóság. Nem rúgtak be, semmi ilyesmi. Jókedvűek voltak, ennyi az egész. És sokat beszélgettek. Néha egymás szavába vágva. „Mintha barátnők lennénk”, ez jutott az eszébe. Teljesen olyanok voltak, mint két fecsegő barátnő. Persze, ez is sztereotípia. Méghozzá vaskos. A férfiak ilyesmiket gondolnak a nőkről. Legalábbis ezt gondolta, miközben gondolta. Hogy ez is csak valamiféle előítélet. És hogy egyáltalában nem biztos, hogy a barátnők úgy fecsegnek, ahogy ők tették ezt akkor, azon az estén. Kissé bizonytalan léptekkel mentek fel a szobájukba. Nem, nem voltak részegek. Legalábbis nem érezte azt, hogy részeg lenne. Talán kissé kapatos. Ez nem is jó szó. Becsípve kissé. Talán igen. A fiatal kolléga rendes srác. Még így, ebben az állapotában is összehajtogatva tette le a nadrágját a székre. És az ingét pedig a szék karfájára. A cipőjét a zoknival együtt az ajtó mellé helyezte. Látszik, hogy szabálykövető, pedáns fiú, ezt gondolta, miközben figyelte, mit is csinál éppen. Amikor az alsónadrágját vette le a fiatal kolléga, hátat fordított neki. Izmos, férfias fenék. Ez is szabályszerű. Ezt gondolta, miközben hátulról figyelte annak vetkőzését. És az is szabályszerű volt, ahogy elment zuhanyozni. Mennyi lehet?, kérdezte magában. Egyetem után vettük fel. Talán huszonhárom éves. Jó vállalati ember lesz, gondolta, miközben arra várt, hogy bejuthasson végre a fürdőszobába. Mire kijött a fürdőből, a fiatal kolléga már aludt. Félig betakarózva, meztelen felsőtesttel, a szomszédos ágyon, kissé oldalra fordulva, nyitott szájjal. Nyilván az ital meg az egész nap. Fiatal szervezet, könnyen merül álomba, jó neki. Ez járt a fejében. Aztán kezdődött a szokásos. A forgolódás, meg hogy a jobb lába kissé rángatózik. Ennek a rángatózásnak az okát egyáltalában nem tudta. Hogy mitől is rángatózik a lába, amikor nem tud elaludni. Hiába számol magában százig, ezerig. Nem tud aludni. Nézi a plafont, kavarognak a gondolatai. Aztán a fiatal kolléga a mellette levő ágyon lerúgja magáról a takarót. Félhomály van, az utcáról beszűrődik az utcai lámpa fénye. Akaratlanul is a kollégájára pillant. Izmos comb, feszes bőr, lapos has. Ahogy féloldalasan, feléje fordulva fekszik, látható, hogy a bal combján lustán pihen el annak nemiszerve. Lustán, kényelmesen. Akaratlanul is ezt a férficombon elnyúló testrészt nézi. Mint a Sixtus-kápolna mennyezeti freskója, suttogja. Tisztára olyan. És nem tudja levenni róla a szemét. És nem érti, hogyan is juthat bármi ilyesmi az eszébe. De képtelen elaludni. Az álmatlanság ott vibrál a testében, és talán csak akkor csökkenne ez a benne levő feszültség, ha végre megérinthetné azt, aminek érintésére korábban még soha életében nem vágyakozott, de ami vágy most, valahonnan a mélyről, elemi erővel keríti hatalmába.

Petőcz 60 – „Az idő visszaforgatása”

A költő, író 60. születésnapja, valamint a róla szóló, Bakonyi István Petőcz András újabb korszaka című monográfia megjelenése alkalmából szeptember 5-én, 18 órai kezdettel irodalmi estet rendeznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az estet Gáspár Ferenc író és Sebők Melinda irodalomtörténész vezeti; közreműködnek: Dóka Attila, Márta István, Sáry László zeneszerzők, Hernádi Judit, Lázár Balázs színművészek, Hörcher Eszter, G. Szabó Sarolta kritikusok. Az írót Pósa Zoltán, Zalán Tibor és Zsille Gábor köszönti; felolvas: Germán Ágnes, Karacs Andrea, Mádi Beáta, Major Eszter Anna, Zs. Nagy Izabella, Nagy Lea és Rózsa Boglárka.

Szerző

Holtpontok közötti mozgás (Olga Tokarczuk: Bizarr történetek)

Publikálás dátuma
2019.08.31. 09:27

Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto
Elég az írónak csak egy kicsit kipöccentenie az időt és teret a mondatai által – és mindjárt önmagunkat és cselekedeteinket látjuk fantasztikusan furcsának a nyelvi fénytörésben. És Tokarczuk ebben a betű-prizma-világépítésben nagymester, nem vitás.
Halál vár mindenkire, aki elolvassa a lengyel írónő, Olga Tokarczuk legújabb novellás­kötetét. Na persze, akkor is, ha nem, de a szám szerint tíz novellában elképzelt világok kitalált hőseinek, azaz mindig másoknak az időből való kihullását megtapasztalni, pláne ennyire míves megfogalmazásban üdítő (olvasmány)élmény. Az Őskönyv nyomában, a Sok dobon játszani, az Őskor és más idők, a Nappali ház, éjjeli ház című könyvek, ­díjakkal, köztük a Nemzetközi Booker-díjjal is méltán elhalmozott, foglalkozását tekintve pszichológus, írónőjének legújabb, tavaly megjelent kötetének gyors magyar fordítása jelzi, nálunk is nagy ismertség és érdeklődés övezi az írásait. Még ha bizarrak és halálo­sak is. Van, aki már gyerekként megálmodja az évtizedekkel későbbi halálát (Az utas), van, aki az anyjai örökséget jelentő lekvároknak és befőtteknek köszönheti elmúlását (Eltéve), akad, aki állati létbe találja meg az alagút végén a fehér fény helyett a kiutat (Transfugium), vagy klónozva vág neki újra az életnek évszázadok múltán (Mindenszentek hegye), netán az agóniája nyúlik vallási rituá­lék során több száz évig (Emberi ünnepek rendje). Utóbbi három novella a sci-fi elemeit is csatasorba állítja, hogy a mindennapi tapasztalással vegyítve a bizarrság minél meglepőbb fokával szembesítsen, de az irodalom által már jó párszor megénekelt (vallomásos útirajz/-napló keretében) fán lakó emberek mítoszát/toposzát is újrahasznosítja (Zöld Gyermekek) egy XVII. századi történetben. Szokatlanságok, furcsaságok pedig bőven akadnak, a mama tartalmas befőttesüvegeinek címkéi – Cipőfűző ecetben eltéve, 2004; Szivacs paradicsommártásban, 2001 – (Eltéve) mellett a mindennapi érzékelésünk is megváltozhat, s a zoknin hosszában fut végig a varrás, a szoba összes berendezése kék színűre vált, míg a mindaddig kék golyóstoll piros nyomot hagy, a bélyegek kör ala­kúak lesznek (A varrás), a gyerekek nevelését androidcsaládok végzik (A látogatás), a transzplantáción átesett kelet-európai férfi mindegyre kínai buddhista kolostorba vágyik (A szív). De a legbizarrabb mind közül talán az emberit farkaslétté változtató intézet látogatói szektorában esik meg, az éttermi pincér és a létet váltó nő húga között a menüből rendelés ideje alatt: „– Hozzád bújhatok? – kérdezte hirtelen. – Persze – mondta a férfi. Egyáltalán nem lepődött meg, mintha ez a szolgáltatás is szerepelt volna az étlapon. Átkarolta. Banális textilöblítő-illata volt. Egy perccel később az étterem alkalmazottai elkezdték átrendezni a szalont és a teraszt a kis fogadáshoz.” Merthogy halál ide, bolondos különlegességek oda, az emberi kapcsolatok a legeslegbonyolultabbak a novellák ábrázolásában is, a legbizarabb kalandok a köztünk lévő (torz) viszonyokból eredeztethetőek: ahogy a társas kapcsolatainkról gondolkodunk, ahogy intézzük őket, akár egykor, akár most vagy a jövőben. Ehhez elég az írónak csak egy kicsit kipöccentenie az időt és teret a mondatai által – és mindjárt önmagunkat és cselekedeteinket látjuk fantasztikusan furcsának a nyelvi fénytörésben. És Tokarczuk ebben a betű-prizma-világépítésben nagymester, nem vitás. Ford. Petneki Noémi. Vince Kiadó, („Living Bridges”), 2019. 179 o. 
Szerző

Molnár T. Eszter: Szivárvány (regényrészlet)

Hetek óta esett, a felázott rétekről fullasztó trágyaszagot fújt a városba a szél. Teréz az orra elé emelte a sálját. Ezt a szagot, úgy gondolta, nem fogja megszokni soha. Derítőtelepen lakott, a régi szennyvíztisztító helyén épült városrészben. Villamossal járt be dolgozni az idősek otthonába. Az ablak melletti székre ült, és nem olvasott, hanem a távoli hegyeket nézte az ujjlenyomatokkal tarkított ablakon keresztül. Hazafelé menet a másik oldalra, a raktárépületekre és a parcellákra osztott zsebkendőtelkekre látott rá. Néha leült mellé valaki, dönert evett, és nedvedző lila káposztával szórta tele a padlót, oroszul kiabált egy strasszokkal kirakott telefonba, vagy hangosan csörgette a láncos piercingjeit. Teréz nem nézett oda, csak az ablak tükröződésében vetett rájuk egy-egy futó pillantást. A végállomás előtti utolsó megállóban korábban nem volt sem fel-, sem leszálló utas. A város és a Derítőtelep közötti senkiföldjén bútoráruház, bevásárlóközpont és egy benzinkút állt. Aki oda tartott, autóba ült, a szerelvény mégis minden alkalommal lassított, aztán megállt, az ajtók kinyíltak és bezáródtak újra. Egészen addig így ment ez, amíg egy nyáron meg nem érkeztek a menekültek. Egyre többen jöttek, megteltek a szállók, a befogadóházak, végül már az iskolák tornatermeibe zsúfolták be őket, a gyerekeket pedig a sportórák alatt kiküldték az udvarra játszani. Ideiglenes megoldásnak megfeleltek a legelők szélére felhúzott konténerszállások, de a családosokat igyekeztek minél hamarabb otthonhoz juttatni, így az olcsóbb lakások néhány hét alatt eltűntek a piacról. Teréz örült, hogy neki nem akkor kell albérletet keresnie. Egy évvel később, mire a menedékkérők száma lassan csökkenni kezdett, megépültek az új szállók. Lakóparkok menekülteknek. Egyedülállókat és nagy családokat költöztettek a város és a falvak közötti senkiföldjén álló komplexumokba. Egy ilyen telep állt Derítőmező közelében is. Teréz szinte irigyelte az itt lakókat. A nyitott lépcsőfordulókban babakocsik sorakoztak, a korlátokra lógatott dús mintájú szőnyegeket fejkendős tinilányok tisztogatták, az utcára néző közös konyhákban négy-öt asszony sürgöldődött, a játszóteret felverte a gyerekek zsivaja. Mindenkinek megvolt a dolga, csak az árnyékban cigiző férfiak tűntek árvának és idegennek. Teréz megtiltotta a lányának, hogy sötétedés után arra biciklizzen. Aznap leszállt az utolsó előtti megállónál. Nem kedvelte azt a bevásárlóközpontot, túl nagy diszkont volt, kétliteres tejesdobozokkal és negyvenes tojásoskartonokkal, de azt hallotta, ott árulják a legjobb tahinit. Odabent alig lézengtek a vásárlók, talán még a „nemzetek konyhája” részleg körül voltak a legtöbben, fejkendős lányok és mogorva férfiak, akik, Teréz úgy gondolta, a lakóparkból ugrottak át vacsorának valóért. Tolta maga előtt az üres bevásárlókocsit, fürkészte a rogyásig rakott polcokat, de nem találta a kedvenc tahinijét. Megnézte a fűszerek és a konzervek között is, és közben felfigyelt egy másik kocsira, amelyben egy szivárványszínű selyemkendő takarta le az árukat. Nem véletlenszerűen, nem hanyagságból hullott a joghurtok és a paprikák fölé, a széle gondosan ki volt húzogatva, hogy a folyékony szappan is alákerüljön. Egy középkorú nő tolta a kocsit. Gyors mozdulatokkal csúsztatott be a szivárvány alá egy zacskó müzlit, egy tubus fogkrémet, és alaposan körülnézett, ha a sor végére ért. Amikor meglátott egy sötétebb bőrű férfit, visszabújt a takarásba, de a nők nem zavarták annyira, mellettük sietős léptekkel elment, csak a kendőt igazgatta meg, olyan gyöngéden, ahogy a csecsemője takaróját simítja ki a gondos anya. Teréz végül másféle tahinit vett, piros tetejűt, amit még nem próbált korábban, de több kosárban is megfigyelt. Annyira nem lehet rossz, ha ők mind ezt veszik. Amikor fizetett, látta, hogy a szomszéd pénztárnál a szivárványkendős nő egy másik vásárlóval vitatkozik. Teréz nem hallotta, min szólalkoztak össze, de mire eltette a tárcáját, a pénztáros odahívta a biztonsági őrt. Az előcsarnokban, az üzletsor előtt Teréz megállt. Elgondolkodott, vegyen-e virágot. Öt euróba került egy csokor, olcsó luxus, és milyen elegáns lenne a tulipánnal teli váza a kis, penészfoltos lakásban. Igaz, a tulipánnak nincsen szaga. Rózsát kellett volna venni inkább, de az többe került. Végül továbbment a pékséghez, és vett egy zacskó pitát a hummusz mellé. Megoldjuk, ez állt a megállóban, a menekülteket segítő egyesület plakátján. Újra önkénteseket toboroztak, mert a múlt nyáron csatlakozó családanyák elfáradtak, és egyre többen panaszkodtak túlterheltségre. Néhány hónapja Teréz is jelentkezett, de nem tudták alkalmazni. Nyelvtanárt és tolmácsot kerestek, és ahhoz még nem felelt meg a némettudása. A lakópark felől két férfi sétált a megálló felé. Teréz eltöprengett, hová mehetnek. Amíg meg nem kapták a menekültstátuszt, nem dolgozhattak, de a derítőtelepi arab büfék körül, úgy gondolta, mindig akadt valami tennivaló. Ha pénzt nem is kerestek vele, legalább elszívhattak egy shishát az alkalmazottakkal az udvaron. Aztán megérkezett a villamos, és mindhárman felszálltak. Az ajtó a szokásosnál egy lélegzetvétellel tovább maradt nyitva, a többi utas elhallgatott, és kibámult az ablakon.

Teréz, vagy a test emlékezete

címmel jelenik meg októberben a szerző új regénye, melyben a címszereplő idősgondozóként dolgozó egyedülálló anya, a falusi idillben élő kisgyerekes orvosnő és az egyetemi város magányos patológusa. Elhagyta az országot, ahol mindent túl jól ismert, hogy idegenek között keresse a szabadság, a beilleszkedés és a felejtés lehetőségét. Három nyelven gondolkodik és hallgatja el a múltat. Teréz története töredékes és mégis univerzális elbeszélése egy gyerekkori trauma utóéletének.