Molnár T. Eszter: Szivárvány (regényrészlet)

Hetek óta esett, a felázott rétekről fullasztó trágyaszagot fújt a városba a szél. Teréz az orra elé emelte a sálját. Ezt a szagot, úgy gondolta, nem fogja megszokni soha. Derítőtelepen lakott, a régi szennyvíztisztító helyén épült városrészben. Villamossal járt be dolgozni az idősek otthonába. Az ablak melletti székre ült, és nem olvasott, hanem a távoli hegyeket nézte az ujjlenyomatokkal tarkított ablakon keresztül. Hazafelé menet a másik oldalra, a raktárépületekre és a parcellákra osztott zsebkendőtelkekre látott rá. Néha leült mellé valaki, dönert evett, és nedvedző lila káposztával szórta tele a padlót, oroszul kiabált egy strasszokkal kirakott telefonba, vagy hangosan csörgette a láncos piercingjeit. Teréz nem nézett oda, csak az ablak tükröződésében vetett rájuk egy-egy futó pillantást. A végállomás előtti utolsó megállóban korábban nem volt sem fel-, sem leszálló utas. A város és a Derítőtelep közötti senkiföldjén bútoráruház, bevásárlóközpont és egy benzinkút állt. Aki oda tartott, autóba ült, a szerelvény mégis minden alkalommal lassított, aztán megállt, az ajtók kinyíltak és bezáródtak újra. Egészen addig így ment ez, amíg egy nyáron meg nem érkeztek a menekültek. Egyre többen jöttek, megteltek a szállók, a befogadóházak, végül már az iskolák tornatermeibe zsúfolták be őket, a gyerekeket pedig a sportórák alatt kiküldték az udvarra játszani. Ideiglenes megoldásnak megfeleltek a legelők szélére felhúzott konténerszállások, de a családosokat igyekeztek minél hamarabb otthonhoz juttatni, így az olcsóbb lakások néhány hét alatt eltűntek a piacról. Teréz örült, hogy neki nem akkor kell albérletet keresnie. Egy évvel később, mire a menedékkérők száma lassan csökkenni kezdett, megépültek az új szállók. Lakóparkok menekülteknek. Egyedülállókat és nagy családokat költöztettek a város és a falvak közötti senkiföldjén álló komplexumokba. Egy ilyen telep állt Derítőmező közelében is. Teréz szinte irigyelte az itt lakókat. A nyitott lépcsőfordulókban babakocsik sorakoztak, a korlátokra lógatott dús mintájú szőnyegeket fejkendős tinilányok tisztogatták, az utcára néző közös konyhákban négy-öt asszony sürgöldődött, a játszóteret felverte a gyerekek zsivaja. Mindenkinek megvolt a dolga, csak az árnyékban cigiző férfiak tűntek árvának és idegennek. Teréz megtiltotta a lányának, hogy sötétedés után arra biciklizzen. Aznap leszállt az utolsó előtti megállónál. Nem kedvelte azt a bevásárlóközpontot, túl nagy diszkont volt, kétliteres tejesdobozokkal és negyvenes tojásoskartonokkal, de azt hallotta, ott árulják a legjobb tahinit. Odabent alig lézengtek a vásárlók, talán még a „nemzetek konyhája” részleg körül voltak a legtöbben, fejkendős lányok és mogorva férfiak, akik, Teréz úgy gondolta, a lakóparkból ugrottak át vacsorának valóért. Tolta maga előtt az üres bevásárlókocsit, fürkészte a rogyásig rakott polcokat, de nem találta a kedvenc tahinijét. Megnézte a fűszerek és a konzervek között is, és közben felfigyelt egy másik kocsira, amelyben egy szivárványszínű selyemkendő takarta le az árukat. Nem véletlenszerűen, nem hanyagságból hullott a joghurtok és a paprikák fölé, a széle gondosan ki volt húzogatva, hogy a folyékony szappan is alákerüljön. Egy középkorú nő tolta a kocsit. Gyors mozdulatokkal csúsztatott be a szivárvány alá egy zacskó müzlit, egy tubus fogkrémet, és alaposan körülnézett, ha a sor végére ért. Amikor meglátott egy sötétebb bőrű férfit, visszabújt a takarásba, de a nők nem zavarták annyira, mellettük sietős léptekkel elment, csak a kendőt igazgatta meg, olyan gyöngéden, ahogy a csecsemője takaróját simítja ki a gondos anya. Teréz végül másféle tahinit vett, piros tetejűt, amit még nem próbált korábban, de több kosárban is megfigyelt. Annyira nem lehet rossz, ha ők mind ezt veszik. Amikor fizetett, látta, hogy a szomszéd pénztárnál a szivárványkendős nő egy másik vásárlóval vitatkozik. Teréz nem hallotta, min szólalkoztak össze, de mire eltette a tárcáját, a pénztáros odahívta a biztonsági őrt. Az előcsarnokban, az üzletsor előtt Teréz megállt. Elgondolkodott, vegyen-e virágot. Öt euróba került egy csokor, olcsó luxus, és milyen elegáns lenne a tulipánnal teli váza a kis, penészfoltos lakásban. Igaz, a tulipánnak nincsen szaga. Rózsát kellett volna venni inkább, de az többe került. Végül továbbment a pékséghez, és vett egy zacskó pitát a hummusz mellé. Megoldjuk, ez állt a megállóban, a menekülteket segítő egyesület plakátján. Újra önkénteseket toboroztak, mert a múlt nyáron csatlakozó családanyák elfáradtak, és egyre többen panaszkodtak túlterheltségre. Néhány hónapja Teréz is jelentkezett, de nem tudták alkalmazni. Nyelvtanárt és tolmácsot kerestek, és ahhoz még nem felelt meg a némettudása. A lakópark felől két férfi sétált a megálló felé. Teréz eltöprengett, hová mehetnek. Amíg meg nem kapták a menekültstátuszt, nem dolgozhattak, de a derítőtelepi arab büfék körül, úgy gondolta, mindig akadt valami tennivaló. Ha pénzt nem is kerestek vele, legalább elszívhattak egy shishát az alkalmazottakkal az udvaron. Aztán megérkezett a villamos, és mindhárman felszálltak. Az ajtó a szokásosnál egy lélegzetvétellel tovább maradt nyitva, a többi utas elhallgatott, és kibámult az ablakon.

Teréz, vagy a test emlékezete

címmel jelenik meg októberben a szerző új regénye, melyben a címszereplő idősgondozóként dolgozó egyedülálló anya, a falusi idillben élő kisgyerekes orvosnő és az egyetemi város magányos patológusa. Elhagyta az országot, ahol mindent túl jól ismert, hogy idegenek között keresse a szabadság, a beilleszkedés és a felejtés lehetőségét. Három nyelven gondolkodik és hallgatja el a múltat. Teréz története töredékes és mégis univerzális elbeszélése egy gyerekkori trauma utóéletének.

Dörömbölés az üvegkalickában – Interjú Tarnóczi Jakabbal

Publikálás dátuma
2019.08.24. 11:02

Fotó: Éder Vera
Nyár elején végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán. Még le sem diplomázott, már lehetőséget kapott a Katona Sufnijában. Merészen egy nehéz anyagot választott, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát, aminek lázadó főhősét egy szűk üvegbörtönbe zárta. Tarnóczi Jakabbal beszélgettünk.
Lázadókról, az igazságot megszállottan képviselőkről rendez már többedszer. E munkák során mire jutott, lehet okosan, taktikusan forradalmat csinálni vagy csak a megszállott, végletes lázadásnak van igazán ereje? – Természetesen nem jutottam el semmiféle egyértelmű válaszhoz, ahogy senki sem a világtörténelemben. Ha ezt el lehetne dönteni, akkor nem lennénk ekkora bajban és nem kellene újra és újra lázadó hősökről előadásokat rendezni. Ez egy folyamatos párbeszéd a témáról. Nincs vagy-vagy. Ha erre tudnék válaszolni, akkor nem is volna értelme, hogy októbertől bárki alászálljon a Katona Sufnijába és megnézze a Prométheuszt. – Ezek a hősök rendre magukra maradnak, mert a körülöttük lévők megalkuvásból, félelemből nem képesek melléjük állni. Adhat-e okot akkor valami a reményre? Avagy egy fecske mennyire csinálhat nyarat? – Ez éppen Aiszkhülosznál borzasztó érdekes. A Kar egy nagyon fontos emberi gesztust tesz, mely talán leginkább hiányzik a jelenlegi közéletből. Leül a Prométheusz melletti sziklára, és végighallgatja a történetét. Illetve végignézi, hogy az oda érkezők hogyan viszonyulnak hozzá. Sőt vitatkozik. Hiába irritálja a Kart gyakorta ez a hangoskodó fiú, a végső pillanatban kiáll mellette. Nem azért, mert tökéletes, hanem mert megismerve és kritikus attitűddel megfigyelve a történteket, az igazságérzetük ezen a ponton ezt kívánja. Talán az efféle hozzáállás adhatna okot a reményre. – Az előadás egyik legszebb, legemlékezetesebb jelenete Prométheusz (Dér Zsolt) szinte tűréshatárig kitartott konok dörömbölése, mikor hosszú percekig veri öklével üvegbörtöne falát. Érdemes akkor is dörömbölni, ha nincsen remény, hogy a zsarnok reagáljon rá, hogy felülről legyen rá érdemi válasz? – Mikor például arra gondolok, hogy a Színművészeti Egyetem tanárai, az én mestereim 2015 januárjában a teljes reménytelenség közepette nem adták fel, és hosszas procedúra után mégis elérték, hogy ne ültessenek egy teljesen alkalmatlan és egyértelműen politikai revizorként funkcionáló kancellárt az egyetem élére, akkor bizony látom értelmét a dörömbölésnek. Fontos, hogy nem tört be az üveg, és senki sem vérzett, hanem megoldódott a probléma a hosszas, kitartó kopogtatásnak hála. Sajnos az egyetlen, éjszakai diákgyűlésen inkább a megalkuvás és a reménytelenség kapott hangot. Azt érzékelem, hogy a mi generációnk már inkább csak röviden dörömböl vagy bele sem fog, nehogy megfájduljon a keze. – Az ön Prométheusza hangsúlyozottan hiú és öntelt. Amikor híján vagyunk valódi hősöknek, miért kell a példaként mutatott hősöket lerángatni a földre és gyenge pontjaikat is ilyen markánsan felmutatni? – Persze hogy „le kell rángatnom a földre” a Prométheuszomat, hiszen mi is itt élünk. Lent. A földön. Ha hőseink vannak, azok is földi hősök, minden emberi gyarlóságukkal együtt. Többek között éppen emiatt a „valódi hős” felfogás ­miatt őrlődünk ugyanazon társadalmi problémák között évszázadok óta és követjük el ugyanazon hibákat itt Európában. Van egy fontos világnézeti különbség. Az antik görögöknél nem létezett a mai értelemben vett valódi, makulátlan hős. A mítoszok, eposzok és drámák; a köznapi mesék folyton leleplezik a nagyra tartott alakokat, legyenek azok hadvezérek vagy uralkodók. Lerángatják őket a földre, a mocsokba. A főistennek, mindenek urának is ismerjük az összes ballépését, mert ő is pont ugyanolyan, mint az összes népvezér, pont ugyanolyan, mint minden ember. És bizony nála is van hatalmasabb, és még annál is van hatalmasabb, és mindenkinél van hatalmasabb. A mese végtelenül folytatódik. Nem egyszerűsít. Nincsen egy mindenek fölött. Nincs tökéletes. Mindig, de mindig érdemes kritikus szemmel figyelni azt, aki kezében a hatalom van, legyen az dicsőséges hős vagy diktátor. A határ nagyon vékony. Legalábbis az ókori görögök szerint. – Következő munkái is lázadó hősökről szólnak majd, a „feminista” Bernd Rózáról (amely rendezésével a Thália a Téli kertjét nyitja majd meg) és Bánk bánról, amit a Katona Kamrájában rendez tél elején. Milyen lesz Bánk az ön interpretációjában? – Bernd Róza nem feminista, hanem egy lány, aki – mint mindenki – szeretetre, valamint testi gyönyörre vágyik, és ki is áll magáért. Éppen az teszi tönkre, amiről az előbb beszéltem, a tökéletesség álcájára vágyó közeg. Az én Bánkom pedig olyan igyekszik lenni, amilyennek Katona megírta őt, és ahogy az már első lenyűgöző instrukció­jából is kiderül: ellentmondásos és szélsőséges alak. Na és persze olyan, amilyen Bányai Kelemen Barna által lesz majd. – Aiszkhülosz, Katona, Hauptmann, Goethe – nem ijed meg a nehezebb, archaikusabb nyelvezetű klasszikusoktól. Közelebb kell-e hozni őket nyelvileg is a mához, vagy elég színpadi formában, színészi játékban modernnek lenni? – Engem alapvetően az eredeti szöveg érdekel. A szavakban és mondatokban rejlő drámai feszültség. Az újrafordítások természetesen szükségesek lehetnek, de én nem szeretek drámaszöveget átírni. Azok a szavak izgatnak, amiket az író használt. Ha csak a történet marad, akkor írjunk inkább egy új drámát. Igazi öröm számomra, hogy végre teljesen eredeti szöveggel dolgozhatok Katona esetében, hiszen ez az első magyar dráma, melyet megrendezek. +1 kérdés – Ön dörömbölt már valami ellen olyan konokul, mint Prométheusz a rendezésében? – Folyton dörömbölnék. Sokat és folyamatosan utazom Európában. Az a tapasztalatom, hogy a magyar kultúra és annak elhivatott művelői egyedülállók és élen járnak szakterületükön. Ez erodálódik hosszú évek óta. Tele vagyunk olyan alakokkal, akikre egész Európában büszkék lehetnénk, és vagy perifériára szorulnak, vagy egyszerűen elmennek. Én itthon szeretnék dolgozni, de ha túl akarok élni, akkor muszáj leszek dörömbölni. Ha senki sem hallja meg, ki kell nyitni az üvegkalitkát és elsétálni oda, ahol van levegő.

Tarnóczi Jakab

az Aiszkhülosz-darab előtt még megrendezte az Ódry Színpadon Kleist Schroffenstein családját és Goethe Tassóját, Nagyváradon a Szentivánéji álmot, és dolgozott az Operaházban is. Szülővárosi, salgótarjáni rendezése, Az eltört korsó szeptember elején vendégeskedik majd a Vidéki Színházak Fesztiválján a Tháliában. De lesz Bernd Róza- és Bánk bán-bemutatója is, utóbbi a Katona Kamrájában. A színikritikusok a legígéretesebb pályakezdő díjára jelölték.

Szerző

Cserna-Szabó András: Nagykötőjel

Publikálás dátuma
2019.08.24. 09:26

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Borotválkozás közben jutott eszembe, hogy kedd van, és ha kedd, akkor meg kell látogatnom Ernát, igencsak meglepődtem, mert az elmúlt három évben még egyszer sem felejtettem el a keddet és Ernát, kicsit szégyelltem magam, de nem volt időm az érzelmekre, pontban kilenckor Ernánál kellett lennem, sietnem kellett, sosem szerette a késést, fogtam hát a szemöldökcsipeszét, és kitépkedtem a hosszú orrszőreimet, Erna ugyanis undorodik az orrszőrtől, a fájdalomtól könnyeztem, nem is hullik a hajam, gondoltam, csak átnő a fejemen keresztül az orromba, aztán zuhanyoztam, befújtam magam sprayjel, és azt a zakómat vettem fel, amit huszonhat éve vásároltunk Ernával, amikor végre kineveztek igazgatóhelyettesnek, vigyáztam rá, drága darab, Erna büszke volt, az elegáns pesti nagyáruház ruhaüzletében azt mondta, mikor kijöttem a próbafülkéből: „Igen, ez az, ez már nem Nyelvtan Náci magyar- és történelemtanár, hanem Horváth Ignác gimnáziumi igazgatóhelyettes!”  Generációk jöttek és mentek, de engem mindenki így hívott a hátam mögött: Nyelvtan Náci, nemcsak a diákok, a tanártársaim is, gyűlölöm ezt a nevet, de hát ki szereti a gúnynevét, tény, hogy néhányszor csúnyán túlreagáltam néhány „dícséretet” és „muszályt”, sőt A magyar helyesírás szabályai 12. kiadása után az iskolai büfé tábláján piros filccel és ordítva javítottam ki a NYITVA TARTÁS-t NYITVATARTÁS-ra, mert én nem hanyagoltam el a nyelvtant, ahogy a többi magyartanár, ez volt a bűnöm csak, valljuk be, utáltak, a többi tanár persze népszerű volt, hiszen Ady szerelmeiről és Pilinszky Istenéről szónokoltak, ezt bezzeg imádják a diákok, az óra eleji röpdolgozatot a magyar nyelv eseteiből már nem szeretik annyira. Megfésülködtem, felszálltam a biciklimre, és a temető melletti virágbolt felé indultam, Erna kedvence a vörös tulipán, a szerelem és a női nemi szerv szimbóluma, azt is mondták rólam a kollégáim, persze csak a hátam mögött, hogy prűd vagyok, pedig én csak női nemi szervnek hívom a pinát, „Nincs piros szebb / Mint a tulipán / Ha még bimbó / Tavasz derekán”, ahogy Szép Ernő dalolta, ő se azt írta, hogy szeretem a szűzlányok pináját, pedig szerette, de a tulipán, az tulipán, aztán mindenki magában megoldja, neki mit jelent, az irodalom nagyrészt magánügy, akár a hit. Megvettem a tulipánt, a temető kapujában letámasztottam a biciklimet, és Erna sírja felé indultam, a temetőcsősz, bizonyos Kuli félmeztelenül pakolt a kulipintyója előtt valami szöges léceket, egyiket hajigálta a másikra, ebben a Kuliban én három éve Gozsdu Elek novellájának, az Ultima ratiónak főhősét, a vén Matyi bácsit látom, pedig semmi hasonlóság köztük, csakis az, hogy mindkettő temetőcsősz, a Gozsdué öreg, az enyém középkorú, az ráncos, hófehér szakállas, sovány és csontos, ez kopasz, hordóhasú, borostás, és ennek a Kulinak semmi hajlama a metafizikához, ennyi erővel az erőtakarmánygyár udvarán is dolgozhatna portásként, ez még sose gondolt a halálra, ha adok neki pálinkát, boldog, ha nem, köszönni is elfelejt. Amikor meglátott, Kuli megpróbált meglógni, de hangosan rákiabáltam, fél tőlem, mert mindig valami munkát adok neki, és dolgozni nem szeret, akkor aztán elém jött, elvette a félliteres szilvát, amit hoztam neki, és megkérdezte, mit parancsol a direktor úr, nem javítottam ki, hogy csak igazgatóhelyettes voltam, lehettem volna igazgató is, ha nincs az a seggnyaló Morvai, akit negyven évig nem lehetett elmozdítani az igazgatói székéből, szóval mondtam Kulinak, indulás, tegyük rendbe a nejem sírját, hozza a szerszámait, söprűt, kapát, gereblyét, lapátot, kannát, mire ő fájdalmas arccal, hogy már a múlt héten megcsináltam, igazgató úr, persze, próbált kibújni a feladat alól, de nem hagytam, szigorúan ránéztem, ahogy régen a ­diákjaimra, amikor nem készültek, és Kuli már ment is a szerszámokért, lehajtott fejjel, szomorúan. Szép sírhelyet vásároltam három éve, fekete márvány, szögletes formák, fehér betűk, a minimalista hangulatot csak két angyalka töri meg, az angyalokhoz Erna ragaszkodott, meg ahhoz is, hogy ne hamvasztassam, azt mondta, esze ágában sincs azt hallgatni a temetésén, hogy Erna az urnában, szóval koporsós temetés volt, négy ember engedte alá Ernát, most is itt van a fekete márvány alatt, a neve felvésve fehérrel: HORVÁTHNÉ SOÓS ERNA (1940–2016), és már ott az én nevem is: HORVÁTH IGNÁC (1939– ), ennyi az élet, egy vízszintes vonal, előtte a születés, utána a halál. Tán másfél órája dolgoztunk már, mikor Kuli megkérdezte: direktor úr, a gondolatjeleket ki­tisztítsam?, mire én dühbe gurultam, és azt ordí­tot­tam: hányszor kell még magának, Kuli, elmagyaráznom, hogy nem gondolatjel, hanem nagykötőjel?!, ez itt, Kuli, nagykötőjel, melyet szavak, szókapcsolatok többnyire lazább, alkalmi összefűzésekor, népek, nyelvek, tulajdonnevek összekapcsolásakor, valamettől valameddig terjedő viszony jelölésére vagy géptípusok számjelzése mellett használunk, a nagykötőjel előtt és után nem állhat szóköz, itt egy valamettől valameddig terjedő viszonyról van szó: a feleségem 1940-ben született és 2016-ban halt meg, világos?, tehát mi ez itt? Kuli halkan, lehajtott fejjel mondta: nagykötőjel, direktor úr, és nekiállt fülpálcikával tisztítani mindkét fehér vonalat, melyek egy hét alatt jócskán beporosodtak, és mikor Kuli elment, én – szokásom szerint – (két gondolatjel!) a majdani koporsóm fölé, a fekete márványra (vagy ahogy hívni szoktam, a „helyemre”) feküdtem, Erna rögtön ezzel kezdte: ez most mire volt jó?, miért kellett ilyen szörnyen legorombítanod?, és hát igaza volt, túlreagáltam a dolgot, már megint, bocsánat, mondtam Ernának, de ő azt válaszolta, ne tőle kérjek bocsánatot, hanem a csősztől, hát felkeltem, odasétáltam a rozzant házához, bocsánatot kértem Kulitól, és adtam neki egy ezrest, már jócskán be volt rúgva, vidáman összecsapta bokáit, mint egy baka, és azt kiáltotta: köszönöm tisztelettel, direktor úr, akkor visszamentem Ernához, lefeküdtem újra a márványra, ő azt mondta, nem mostál fogat, mire én azt feleltem, elfelejtettem, de szoktam, aztán sokáig hallgattunk, végül megenyhülve annyit mondott, szépek a tulipánok, mire én: oda a kút mellé majd még ültetünk egy kőrist Kulival, így tizenegy után már nagyon idesüt a nap.