életregény;irodalom;szépirodalom;

2019-08-24 16:09:07

Molnár T. Eszter: Szivárvány (regényrészlet)

Hetek óta esett, a felázott rétekről fullasztó trágyaszagot fújt a városba a szél. Teréz az orra elé emelte a sálját. Ezt a szagot, úgy gondolta, nem fogja megszokni soha.

Derítőtelepen lakott, a régi szennyvíztisztító helyén épült városrészben. Villamossal járt be dolgozni az idősek otthonába. Az ablak melletti székre ült, és nem olvasott, hanem a távoli hegyeket nézte az ujjlenyomatokkal tarkított ablakon keresztül. Hazafelé menet a másik oldalra, a raktárépületekre és a parcellákra osztott zsebkendőtelkekre látott rá. Néha leült mellé valaki, dönert evett, és nedvedző lila káposztával szórta tele a padlót, oroszul kiabált egy strasszokkal kirakott telefonba, vagy hangosan csörgette a láncos piercingjeit. Teréz nem nézett oda, csak az ablak tükröződésében vetett rájuk egy-egy futó pillantást.

A végállomás előtti utolsó megállóban korábban nem volt sem fel-, sem leszálló utas. A város és a Derítőtelep közötti senkiföldjén bútoráruház, bevásárlóközpont és egy benzinkút állt. Aki oda tartott, autóba ült, a szerelvény mégis minden alkalommal lassított, aztán megállt, az ajtók kinyíltak és bezáródtak újra. Egészen addig így ment ez, amíg egy nyáron meg nem érkeztek a menekültek. Egyre többen jöttek, megteltek a szállók, a befogadóházak, végül már az iskolák tornatermeibe zsúfolták be őket, a gyerekeket pedig a sportórák alatt kiküldték az udvarra játszani. Ideiglenes megoldásnak megfeleltek a legelők szélére felhúzott konténerszállások, de a családosokat igyekeztek minél hamarabb otthonhoz juttatni, így az olcsóbb lakások néhány hét alatt eltűntek a piacról. Teréz örült, hogy neki nem akkor kell albérletet keresnie. Egy évvel később, mire a menedékkérők száma lassan csökkenni kezdett, megépültek az új szállók. Lakóparkok menekülteknek. Egyedülállókat és nagy családokat költöztettek a város és a falvak közötti senkiföldjén álló komplexumokba. Egy ilyen telep állt Derítőmező közelében is. Teréz szinte irigyelte az itt lakókat. A nyitott lépcsőfordulókban babakocsik sorakoztak, a korlátokra lógatott dús mintájú szőnyegeket fejkendős tinilányok tisztogatták, az utcára néző közös konyhákban négy-öt asszony sürgöldődött, a játszóteret felverte a gyerekek zsivaja. Mindenkinek megvolt a dolga, csak az árnyékban cigiző férfiak tűntek árvának és idegennek. Teréz megtiltotta a lányának, hogy sötétedés után arra biciklizzen.

Aznap leszállt az utolsó előtti megállónál. Nem kedvelte azt a bevásárlóközpontot, túl nagy diszkont volt, kétliteres tejesdobozokkal és negyvenes tojásoskartonokkal, de azt hallotta, ott árulják a legjobb tahinit. Odabent alig lézengtek a vásárlók, talán még a „nemzetek konyhája” részleg körül voltak a legtöbben, fejkendős lányok és mogorva férfiak, akik, Teréz úgy gondolta, a lakóparkból ugrottak át vacsorának valóért. Tolta maga előtt az üres bevásárlókocsit, fürkészte a rogyásig rakott polcokat, de nem találta a kedvenc tahinijét. Megnézte a fűszerek és a konzervek között is, és közben felfigyelt egy másik kocsira, amelyben egy szivárványszínű selyemkendő takarta le az árukat. Nem véletlenszerűen, nem hanyagságból hullott a joghurtok és a paprikák fölé, a széle gondosan ki volt húzogatva, hogy a folyékony szappan is alákerüljön. Egy középkorú nő tolta a kocsit. Gyors mozdulatokkal csúsztatott be a szivárvány alá egy zacskó müzlit, egy tubus fogkrémet, és alaposan körülnézett, ha a sor végére ért. Amikor meglátott egy sötétebb bőrű férfit, visszabújt a takarásba, de a nők nem zavarták annyira, mellettük sietős léptekkel elment, csak a kendőt igazgatta meg, olyan gyöngéden, ahogy a csecsemője takaróját simítja ki a gondos anya.

Teréz végül másféle tahinit vett, piros tetejűt, amit még nem próbált korábban, de több kosárban is megfigyelt. Annyira nem lehet rossz, ha ők mind ezt veszik. Amikor fizetett, látta, hogy a szomszéd pénztárnál a szivárványkendős nő egy másik vásárlóval vitatkozik. Teréz nem hallotta, min szólalkoztak össze, de mire eltette a tárcáját, a pénztáros odahívta a biztonsági őrt.

Az előcsarnokban, az üzletsor előtt Teréz megállt. Elgondolkodott, vegyen-e virágot. Öt euróba került egy csokor, olcsó luxus, és milyen elegáns lenne a tulipánnal teli váza a kis, penészfoltos lakásban. Igaz, a tulipánnak nincsen szaga. Rózsát kellett volna venni inkább, de az többe került. Végül továbbment a pékséghez, és vett egy zacskó pitát a hummusz mellé.

Megoldjuk, ez állt a megállóban, a menekülteket segítő egyesület plakátján. Újra önkénteseket toboroztak, mert a múlt nyáron csatlakozó családanyák elfáradtak, és egyre többen panaszkodtak túlterheltségre. Néhány hónapja Teréz is jelentkezett, de nem tudták alkalmazni. Nyelvtanárt és tolmácsot kerestek, és ahhoz még nem felelt meg a némettudása.

A lakópark felől két férfi sétált a megálló felé. Teréz eltöprengett, hová mehetnek. Amíg meg nem kapták a menekültstátuszt, nem dolgozhattak, de a derítőtelepi arab büfék körül, úgy gondolta, mindig akadt valami tennivaló. Ha pénzt nem is kerestek vele, legalább elszívhattak egy shishát az alkalmazottakkal az udvaron. Aztán megérkezett a villamos, és mindhárman felszálltak. Az ajtó a szokásosnál egy lélegzetvétellel tovább maradt nyitva, a többi utas elhallgatott, és kibámult az ablakon.