szépirodalom;recenzió;bizarr élőlény;

2019-08-31 09:27:33

Holtpontok közötti mozgás (Olga Tokarczuk: Bizarr történetek)

Elég az írónak csak egy kicsit kipöccentenie az időt és teret a mondatai által – és mindjárt önmagunkat és cselekedeteinket látjuk fantasztikusan furcsának a nyelvi fénytörésben. És Tokarczuk ebben a betű-prizma-világépítésben nagymester, nem vitás.

Halál vár mindenkire, aki elolvassa a lengyel írónő, Olga Tokarczuk legújabb novellás­kötetét. Na persze, akkor is, ha nem, de a szám szerint tíz novellában elképzelt világok kitalált hőseinek, azaz mindig másoknak az időből való kihullását megtapasztalni, pláne ennyire míves megfogalmazásban üdítő (olvasmány)élmény. Az Őskönyv nyomában, a Sok dobon játszani, az Őskor és más idők, a Nappali ház, éjjeli ház című könyvek, ­díjakkal, köztük a Nemzetközi Booker-díjjal is méltán elhalmozott, foglalkozását tekintve pszichológus, írónőjének legújabb, tavaly megjelent kötetének gyors magyar fordítása jelzi, nálunk is nagy ismertség és érdeklődés övezi az írásait. Még ha bizarrak és halálo­sak is.

Van, aki már gyerekként megálmodja az évtizedekkel későbbi halálát (Az utas), van, aki az anyjai örökséget jelentő lekvároknak és befőtteknek köszönheti elmúlását (Eltéve), akad, aki állati létbe találja meg az alagút végén a fehér fény helyett a kiutat (Transfugium), vagy klónozva vág neki újra az életnek évszázadok múltán (Mindenszentek hegye), netán az agóniája nyúlik vallási rituá­lék során több száz évig (Emberi ünnepek rendje). Utóbbi három novella a sci-fi elemeit is csatasorba állítja, hogy a mindennapi tapasztalással vegyítve a bizarrság minél meglepőbb fokával szembesítsen, de az irodalom által már jó párszor megénekelt (vallomásos útirajz/-napló keretében) fán lakó emberek mítoszát/toposzát is újrahasznosítja (Zöld Gyermekek) egy XVII. századi történetben.

Szokatlanságok, furcsaságok pedig bőven akadnak, a mama tartalmas befőttesüvegeinek címkéi – Cipőfűző ecetben eltéve, 2004; Szivacs paradicsommártásban, 2001 – (Eltéve) mellett a mindennapi érzékelésünk is megváltozhat, s a zoknin hosszában fut végig a varrás, a szoba összes berendezése kék színűre vált, míg a mindaddig kék golyóstoll piros nyomot hagy, a bélyegek kör ala­kúak lesznek (A varrás), a gyerekek nevelését androidcsaládok végzik (A látogatás), a transzplantáción átesett kelet-európai férfi mindegyre kínai buddhista kolostorba vágyik (A szív). De a legbizarrabb mind közül talán az emberit farkaslétté változtató intézet látogatói szektorában esik meg, az éttermi pincér és a létet váltó nő húga között a menüből rendelés ideje alatt: „– Hozzád bújhatok? – kérdezte hirtelen. – Persze – mondta a férfi. Egyáltalán nem lepődött meg, mintha ez a szolgáltatás is szerepelt volna az étlapon. Átkarolta. Banális textilöblítő-illata volt. Egy perccel később az étterem alkalmazottai elkezdték átrendezni a szalont és a teraszt a kis fogadáshoz.”

Merthogy halál ide, bolondos különlegességek oda, az emberi kapcsolatok a legeslegbonyolultabbak a novellák ábrázolásában is, a legbizarabb kalandok a köztünk lévő (torz) viszonyokból eredeztethetőek: ahogy a társas kapcsolatainkról gondolkodunk, ahogy intézzük őket, akár egykor, akár most vagy a jövőben. Ehhez elég az írónak csak egy kicsit kipöccentenie az időt és teret a mondatai által – és mindjárt önmagunkat és cselekedeteinket látjuk fantasztikusan furcsának a nyelvi fénytörésben. És Tokarczuk ebben a betű-prizma-világépítésben nagymester, nem vitás.

Ford. Petneki Noémi. Vince Kiadó, („Living Bridges”), 2019. 179 o.