Már csak ezért a napért érdemes volt kiutazni Velencébe – röviden így lehetne összefoglalni a velencei filmfesztivál csütörtöki napját. Két versenyfilm – az Ad Astra és a Marriage Story – bemutatója euforikus hatást keltett. E két mű rendezőjében régen is megvolt a potenciál, csak eddig egyikük sem tudott robbanni. Az Ad Astra – Út a csillagokba című sci-fit jegyző James Gray hosszú-hosszú évek óta kedvenc házirendező Cannes-ban, ahol idejében észrevették: van egy amerikai direktor, aki imádja a hetvenes évek európai szerzői moziját és ezek szellemében alkot. Csak épp eddig sosem jutott túl a hommage-okon, a drámai alkotásai sosem voltak átütőek (mint például a Visconti életművét megidéző A két szerető), a zsánerművei pedig olykor pont a felesleges direktori művésziesedés miatt voltak allűrökkel terheltek (ilyen például A bűn állomásai vagy a Z, az elveszett város). Egyszóval: Gray már egy ideje „a tehetséges filmes, akiből mégsem jön ki a legjobb” kategóriába tartozott, egészen mostanáig. Az Ad Astra esetében összejött minden: az epikus monumentalitás, plusz a csúcsformában lévő Brad Pitt. Pitt bizonyos Roy McBride nevű űrhajóst alakít a filmben, aki éppen egy gigantikus űrantennán dolgozik a Föld légkörének a határán, mígnem egy elektronikus robbanássorozat miatt majdnem életét veszti. Kiderül: a vihart okozó jelenség egy űrhajó a Neptunusznál, amely az idegen létformákat kutatta, de több mint tizenöt éve eltűnt, és nem mellékesen Roy apja, Cliff (Tommy Lee Jones) volt a kapitánya. A földi Spacecom arra kéri Royt, hogy utazzon el a Marsra és onnan küldjön üzenetet az apjának, mert elképzelhető, hogy életben van.
Az Ad Astra innentől kezdve életveszélyesen egyensúlyoz a Kubrick-féle űropera és a műfaji akció sci-fi között, amit Paul Verhoeven valósított eddig meg a legjobban Az emlékmásban. Látjuk a kolonizált Holdat, amely civilizált részén plázaváros van, máshol pedig háborús övezet. Láthatjuk a Mars kolónia egy elképzelt megvalósulását és persze a mélyűrt – amelyet a Bard Pitt alakította Roy belső monológja egészít ki. Gray nem megy el lírai vagy a szimbolikus befejezés felé, inkább marad a földi (földhözragadt) drámánál. Gray most a sajtónak Melville Moby Dickjét nevezte meg mintának, amelyből még dialógusokat is átvett. Noha a direktor nem tudja kikerülni az amerikai didaktikusságot, és a filmje csak egy kicsivel rövidebb a kelleténél, egyáltalán nem volt meglepő, hogy az Ad Astra sajtótájékoztatóján Brad Pitettet már a jövő évi Oscarjáról faggatták. Pitt udvariasan visszautasította, hogy kommentálja a díjazásáról szóló találgatásokat.
Noah Baumbach rendező esete annyiból a szempontból hasonló, hogy az amerikai független filmes mindig is élvonalban lévőnek számított, de a könnyedebb szerkezetű művei miatt sosem juthatott el az Oscar közelébe. Amost bemutatott Marriage Story (Házasságtörténet) viszont 2019 eddig felhozatalát tekintve most az elsőszámú befutónak számít. A (drámát és a komédiát vegyítő) dramedy két szerelmes jellemzésével kezdődik, annak bemutatásával, ki miért szereti a másikat. Charlie (Adam Driver) színházrendező, Nicole színésznő (Scarlett Johansson) egy közös gyerekkel. És éppen válnak több mint tíz év házasság után. Joggal vetődik fel a gondolat: na és akkor mi van, láttunk már sok ilyet! De pont ez a lényeg: ilyet nem!
Noah Baumbach 136 perc alatt elképesztő ívét rajzolja meg annak, amikor az egyik fél nem hiszi el, hogy vége egy kapcsolatnak, miképpen fejlődik egy békés válás a legbrutálisabb harcba, a folyamatot, ahogy az összes pénz az ügyvédeknél landol. Nagyon fontos motívum a gyerekért való harc stációinak állomásai, és végül a visszatérés a kapcsolat utáni szerelemhez: mert Baumbach idealista, szemmel láthatóan hisz ebben. A két színész, Driver és Johansson sosem volt még ennyire intenzív, a sokszor tíz-tizenöt perces vágás nélküli jeleneteket szinte „lángolva” viszik végig, miközben az egyik ügyvédet alakító Laura Dern is pazar, minden egyes vásznon töltött pillanata humorforrás. Talán Alexander Payne-nél (Ez az életem) volt csak ennyire átütő komika. A Marriage Story pont olyan film, amelyre a befejezése után azonnal visszaülne az ember.
Ám, hogy a valóság mennyire ironikus: Johansson Velencében a sajtónak elmesélte, amikor Baumbach meghívta ebédelni, hogy egy projektről beszéljenek, akkor a színésznő kifakadt, hogy éppen válik és emiatt traumatizált. Baumbach óvatosan vallotta be: hát, tulajdonképpen ő is erről akart vele beszélni... Írt ugyanis egy forgatókönyvet, amelyet a Jennifer Jason Leigh színésznőtől való válása ihletett.
