A szajhák nem segítenek

Publikálás dátuma
2019.09.01. 12:45

Napjaink rettegése egy közelgő globális katasztrófától nem új jelenség. Nemcsak a jeles kalendáriumi időpontok, például ezredfordulók körüli világvége hisztériákra kell gondolni, hanem a modern technika által keltett veszélyek olykor eltúlzott fenyegetéseire is. Meglepő, hogy ilyen katasztrófa-üzenetet hordoz egy csaknem fél évszázada írott, de magyarul csak most megjelent könyv is. Különös időszerűséget rejt ez a karcsú regény. A címe – Szajhák – első pillanatra megtévesztő. Nem, semmi esetre sem házhoz rendelhető, szépséges rosszlányok a hősei, hanem világhírű, hírnévben, megbecsülésben, sőt, pénzben is fürdő, kiemelkedő tudósok. Abból a fajtából valók, akik sűrűn tűnnek föl kongresszusokon, konferenciákon, szimpóziumokon Mexikótól Skandináviáig, Moszkvától Új-Zélandig. Jól ismerem őket, mert magam is számos ilyen eseményen megfordultam. Ők a díszvendégek, olimposzi magasságokban lebegő hírességek. Kijelentéseik megfellebbezhetetlennek számítanak, kutatási eredményeik követendőnek. Ilyen tudósokból hív össze pontosan egy tucatnyit egy maga is kiemelkedő, Nobel-díjas híresség, hogy – látván és belátván világunk általános válságát – közösen tárják fel a jelenségeket és azok ismeretében adjanak recepteket a döntéshozóknak (kevésbé emelkedett megnevezéssel: a politikusoknak) a megelőzésre és a védekezésre. A végkimenetelt a szerző Arthur Koestler már a könyv alcímében jelzi: tragikomédia. Tizenketten jönnek össze. Számosságuk, mint az apostoloké, csakhogy voltaképpen szinte mindegyikük egy-egy Júdás. Sorra beszámolnak kutatási témáikról és eredményeikről. Kellőképpen nagyképűen és némileg hergelve is a többieket. Voltaképpen csak egyetlen akad közöttük, akinek munkája befogadásra késztető, igaz, ő atomfizikus. És ő, Nikola az, aki kieszelte és összehívta ezt az összejövetelt. A bevezetőjében elmondott, megvitatandó tíz pont – tíz fenyegető, világunk pusztulásáig elvezető probléma -, mind döbbenetesen mai téma is lehetne. Igaz, az összejövetelt megszervező Szolovjevnél még az atombomba jelenti az alapvető, fő veszélyt -- a klímafenyegetést majd mi, a következő generáció adjuk hozzá.
Ám a nukleáris fenyegetés nem sokat változott, mi több, nem is enyhült a tudós szajhák összejövetele óta: „…a legfrissebb statisztikák szerint a mára felhalmozott nukleáris robbanóerőből a Föld három és fél milliárd lakosára fejenként egy-egy, a hirosimainak megfelelő nagyságú atombomba jut”. Ami azóta változott, amióta Koestler ezt leírta, az, hogy immár mintegy hét és fél milliárd lakosra jut lényegében ugyanekkora pusztító erő. Igaz, erről is szól a jövőbelátó szerző: „a bolygó ilyetén, a rakéták és az emberek utazási sebességének növekedéséből következő összezsugorodását a hozzáférhető élettér és táplálékkészletek hasonló csökkenése kíséri, mert a népesség jelenleg harmincöt évenként megduplázódik. (…) A népesség világszerte tömegesen vándorol a mezőgazdasági területekről a nagyvárosok felé (...), s a városok ennek következtében, úgy növekszenek és burjánzanak, mint a rák”. Félelmetes, hogy mára, kevesebb, mint fél évszázaddal később, e jóslat-feltételezések a valóság tényeivé váltak. Ám a válogatott nagy tudósoknak nincs megfelelő válaszuk sem a tények egységes kimutatására, még kevésbé a kiút lehetőségeinek ajánlására. Visszariadnak az olyan intézkedések lehetőségétől, mint például a népesség-robbanás megfékezése. Döbbenten elhárítják az olyan megoldásnak akár a felvetését is, mint amit az összejövetel kezdeményezője ajánl: „Minden kormányzatot fel kell szólítanunk, hogy az önkéntes születésszabályozás eszközével állítsák meg a népességrobbanást. Ha a felhívás kudarcot vall – ahogy a korábbi esetekben történt, és nem kétséges, hogy most is így lesz --, azt kell javasolnunk, hogy a katasztrófa megelőzése érdekében mondjanak le az önkéntességről. Hangsúlyozom: a népességi rátákra való tekintet nélkül minden országról beszélek.” Igaza van Koestlernek, valóban, tragikomédia ez a mű. Komikus, mert helyenként igazán mulatságosak a tudósi beszámolók és az egyáltalán nem emelkedett, sőt, időnként igencsak parlagias viták. És tragikus a valóság tükröződése benne. Az, hogy még a tudomány legkiemelkedőbb képviselői is ennyire tehetetlenek és tehetségtelenek, ennyire összhangra képtelenek az emberiség, szó szerint létfontosságú problémáinak megoldásában, létét fenyegető veszélyeinek, ha nem is teljes elhárításában, de legalább csökkentésében. Vajon akkor mit várhatunk a náluk sokkalta kisebb képességekkel bíró, csakis a hatalmat, mint abszolút célt és eszközt szem előtt tartó politikusoktól. Izgalmas, lebilincselően érdekes olvasmány a Szajhák - Makovecz Benjámin fordítása kiváló, az ő leleménye a mellbevágó cím is. Ám depresszióra hajlamosaknak nem ajánlom.

Info

Arthur Koestler: Szajhák. Joshua Könyvek, Budapest, 2019. (Fordította: Makovecz Benjámin).

Frissítve: 2019.09.01. 12:50

N. Kósa Judit: Ősi magyar fajták

Publikálás dátuma
2019.09.01. 11:01

Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Három betű, kis jóindulattal négy – ennyi maradt a képen ebből a reklámfeliratból. JOS, esetleg AJOS. Ám ha az ember tudja, hogy Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, a Bethlen Gábor utca és az Elemér utca találkozásánál készült, már nem nagy művészet kideríteni, mit hirdettek: Szilágyi Lajos építőanyag-kereskedését. Zágson, mondják erre most önök, mindaddig, amíg el nem árulom, Szilágyi Lajos bele van írva a magyar irodalomba. Bart István Elemér utca három című – nemrég új kiadásban megjelent – novellafüzérében olvasható, hogy az ötvenes évek legelején a környékbeli gyerekek az ő telepe előtt rúgták a rongylabdát: „itt az egyik soha fel nem épült sarokház foghíja helyén csak a »Szilágyi« volt, a magas, szürke (labdafogó!) deszkapalánkkal körülvett, üres építőanyag telep (egy kis oltott mész egy korhadt ládában, meg egy kupac homok), ami fölött egyrészt odasütött a nap az úttestre, másrészt meg – főleg! – nem üldögéltek előtte sütkérező öregasszonyok, mint a szomszédos Elemér négy előtt (csak a nagy bajuszú, bánatos Szilágyi bácsi)…” A „bácsi” megjelölés esetünkben nemcsak a gyerekek perspektívájából pontos, Szilágyi Lajos az ötvenes évek elején ugyanis már elmúlt nyolcvan. S hogy miért volt bánatos, azt némi kutakodás után ugyancsak megsejthetjük. Az 1932-es megjelenésű A Magyar Ipar Almanachjában az építőmester annyit tartott fontosnak közölni magáról, hogy „A Bpesti Építőmesterek Egyletének és Ipartest.-nek, valamint több kulturális egylet tagja. Szül. 1870-ben. Felszabadult 1892-ben. 1898-ban önálló lett.” A különféle lakcímjegyzékek, illetve levéltári dokumentumok pedig még azt is elárulják, hogy a tősgyökeres erzsébetvárosi Hell Irmát vette feleségül, és a századfordulón egy két utcára nyíló, hosszú telken (Almássy tér 6., Szövetség utca 24.) árusítottak meszet, cementet és mindenféle más építőanyagot, miközben Szilágyi Lajos „mennyezet (stuccatur) készítő” kőművesként is ajánlotta szolgálatait. Ezen a tájon akkoriban nagy szerencsének számított, ha valaki ilyen üres telket tudott kifogni, hiszen körös-körül elképesztő gyorsasággal épült a város. Különösképp igaz volt ez a Rottenbiller utcán túli területre, ahol a kertészetek helyén egy-két évtized alatt nyílegyenesen meghúzott utcák és szűk telkeken sűrűn sorakozó házak nőttek ki a földből, több tízezer embernek adva otthont az apró, sötét és zsúfolt lakásokban. Szilágyi Lajos tehát igazi mázlistának mondhatta magát, hogy 1906-ban, amikor már önálló ingatlanba tudott költözni, kifogott egy újabb foghíjat, azt a szép saroktelket a Bethlen Gábor utca 31. (azaz Elemér utca 2.) alatt. (Érdekes egyébként, hogy az elhagyott bérlemény még egy háromnegyed évszázadon át beépítetlen maradt: csak 1983-ra húzták fel rajta az Almássy téri szabadidőközpontot.) Az új otthon 173 négyszögölön mutatta, milyen volt Pestnek ez a külvárosa pár évtizeddel korábban. Egy hosszú, földszintes ház foglalta el a belső oldalát, lakással, istállóval és szénapadlással, a maradék területen pedig, ahol azelőtt a gyümölcsfák, veteményesek és ólak voltak, immár meszes-ládák, téglahalmok, cementes zsákok és gerendák várták az építkezni készülőket. Szilágyi keveset adott a marketingre, évről évre a következő szöveggel hirdette vállalkozását: „Szilágyi Lajos építőmester, létra állványok és függő állványok kölcsönzése, építési anyagok árusítása”.  
az első képen Kinszki Imre fotója a pesti Csikágóban, mellette Szilágyi Lajos építőmester
Fotó: Kinszki Imre / Fortepan
Az üzlet ennek ellenére töretlenül virágozhatott, ugyanis Szilágyi és neje 1913 nyarán megalkudott a szomszéd, háromemeletes bérházra, és a sarki telek árának hatszorosáért, 246 562 korona 70 fillérért meg is vette Tőry Emiltől, a neves műépítésztől. Tőry tíz évvel korábban csere útján jutott hozzá, és bár természetesen nem itt, hanem a Belvárosban lakott, a maga ízlése szerint át is építette. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Szilágyiék ezután elfoglalták valamelyik tágas, emeleti lakást. Csak a lányuk, Mária hagyta el az építőanyag telepet, amikor férjhez ment Rohmann Károlyhoz, és elköltözött két sarokkal odébb, a férje családjának tulajdonában lévő Nefelejcs utca 32.-be. A kétemeletes bérház pont olyan volt, mint a többi jellegtelen csikágói épület, viszont az elsőn tágas lakás szolgálta a tulajdonosokat, az udvar pedig az Izraelita Siketnémák Intézetének Bethlen téri parkjával volt határos. Hogy Szilágyi Lajos mikor és miért kapott rá a kutyatenyésztésre, azt sajnos nem tudjuk megmondani, de nem kizárt, hogy a dolog azzal kezdődött: a Bethlen utca túloldalán ott volt az Állatorvosi Egyetem. Ennek állatgyógyászati ambulanciáját vezette ugyanis Raitsits Emil, aki 1914-ben rábírta a fővárosi Állatkertet, nyisson juhászkutya-tenyésztő telepet, így akadályozva meg az „ősi magyar fajták” - a komondor, a kuvasz és a puli - kihalását. A húszas évek közepén Szilágyi Lajos több díjat is elnyert Drága Állatkert nevű nőstény kuvaszával. A derék eb – melyről már kölyökkorában azt írták, hogy „kitűnő fejű, kifejezésteljes sötét szemekkel bíró, részarányos testű, jó farok hordozású és igen kitűnő szőrzetű” - aztán a mindenkori győztes „Koli Gödöllő állatkerti kan után tíz kölyket vetett”, s ezeket a büszke gazda újsághirdetésben kínálta házőrzésre. Majd tenyésztelepet jegyeztetett be, amelynek saját szülőhelye után a „munkácsi” nevet adta. Furcsa, de tény, hogy az Elemér utca 2. és az Állatorvosi Egyetem sorsa még egyszer találkozott, bő emberöltővel később, 1967 januárjában. Az egyetem rektora akkor fordult levélben a VII. kerületi tanács elnöknőjéhez, hogy a Rohmann Károlyné született Szilágyi Mária tulajdonában lévő, akkor már Marek József utca 2. alatti telek kisajátítását kérje: itt szerették volna ugyanis felépíteni az új kollégiumukat. Hogy a diákszálló végül miért a Mogyoródi úton valósult meg, nem tudjuk. Ez a levél viszont – habár magyarázat nélkül, de - bizonyítékot ad arra, hogy míg a család bérházait hiba nélkül államosították, „a Szilágyi” megmaradt a tulajdonukban. Más kérdés, hogy az 1950-ben megözvegyült Rohmann Károlyné ezt a kisajátítási akciót valószínűleg nem érte meg. Egy hasonnevű VII. kerületi lakos legalábbis szerepel azon a listán, amelyen a rendszerváltáskor számba vették 1956 utcai áldozatait és kivégzettjeit. Ez a telek, amelynek sarkát Kinszki Imre 1931-ben megörökítette, még ma is beépítetlen. Az öreg földszintes ház is ott áll rajta, egy könnyűszerkezetes dobozépület takarásában. Arról a fehér sapkás kisfiúról azonban, aki olyan elszántan néz a fotóról a szemünkbe, sajnos semmi jót nem tudok önöknek mondani. Ő Kinszki Gábor, és alig tizennyolc évesen ölték meg Buchenwaldban.
Szerző
Frissítve: 2019.09.02. 14:05

Lengyel László: Szabadság szigetcsoport

Publikálás dátuma
2019.09.01. 08:00

Fotó: Marabu
Itt az alkalom, hogy a helyi autonómiák felszámolásában gondolkodó és működő Orbán-rendszert helyi lázadásokkal megállítsuk.
Az önkormányzati választásokkal létrejöhet a szabadság összefüggő szigetrendszere. Ahol erkölcsös, gerinces, szembenéző, meg nem alkuvó magatartással más légkört lehet teremteni. Öntudatos, európai magyar emberek vagyunk városunkban, kerületünkben, falunkban. Egy másik civilizációban, ahol több a szabadság és az egyenlőség, létezik testvériség és együttérző szolidaritás. Ér valamit a munka, a tehetség, a tudás, a szabad gondolat. Lesz hová hazavárni a gyerekünket és unokánkat. Egy évtized után üzenhetjük Európának és a világnak: van másik Magyarország. Van alternatíva. Itt nem Orbán és rendszere az úr. Lélegzetet lehet venni.

Van-e alternatíva?

Egy rendszer zsarnoksága erősen különbözik a zsarnoki zsarnokságtól. A Kádár-rendszerben, mihelyt végbement a konszolidáció, vagyis rögzültek a tömegek által is elfogadott intézményes hatalmak és szabályok, a hatalom az intézmények és a szabályok, nem pedig Kádár hatalmán nyugodott. Szerepe ezután az erős és alkuképes társadalmi csoportok közötti egyeztetésre és egyensúlyban tartásra korlátozódott. A tömegek uralma, a forint-nacionalizmus a common sense, a józan paraszti ész, a mindennapi valóság, a kézzelfogható tények, a megiható, megehető, lakható, vezethető, de leginkább a megvehető és elfogyasztható dolgok és tárgyak győzelmét jelentette. A népi-nemzeti nacionalizmus konstrukciója, amikor a vezető ellopja a népét és nemzetét – ó, nem ez az egyetlen dolog, amit ellop –, felülről építkezik. Hogyan szítsunk lázadást egy képzelt valóság alapján, nemcsak az elit, de a józan paraszti ész ellen? Az uralmi kommunikációs, pénzügyi, logisztikai technika gépezetét működtetik. A nép nem hisz a saját szemének. A nemzet nem hihet az ellenséges idegenek, a távolból intézkedő globalizáció valóságában, amikor van, kell, hogy legyen nemzeti valóság. Annak, és csak annak hiszek, aki felnyitotta a szemem, aki meglátta a népi valóságot, a nemzeti tényeket, aki engem képvisel és véd meg, aki egyesített minket. Nem a forint, nem a közös fogyasztás tart össze, hanem a félelmetesen ellenséges világ, amely tele muszlim terroristákkal és sorosista támogatóikkal. Vagyunk mi és vannak ők. Ellenségeink tesznek azzá, akik vagyunk: fehér, keresztény, magyar, heteroszexuális, családos férfiakká és nőkké. Nem vagyunk színes, muszlim, idegen, homoszexuális, szingli valakik és valamik. Orbán népe és nemzete. A homo orbanicus szabadsága, hogy nem kerül idegen zsarnokság alá, otthonát nem dúlja föl, feleségét nem erőszakolja meg színes bőrű, más vallású szörnyeteg. Egyenlősége, hogy az uralkodó és környezetének százmilliárdossá válásával együtt juttatnak neki annyit, amennyi elégedetlenségét csillapítja. Testvérisége, hogy nem kell senki emberfiával, szegényekkel, menekültekkel, gyerekekkel, öregekkel, rokkantakkal szolidaritást vállalnia. Orbán korábban számított a tömegek érzelmi azonosulására. Rendszere birtokában, elegendő számára a társadalmi többség önkéntes vagy kényszerű belenyugvása: nincs alternatíva. Az örök életű vezető nélkülözhetetlen és lecserélhetetlen. A világban minden bizonytalan. Az egyetlen biztos pont Orbán Viktor: volt, van és lesz. OVNA=Orbán Viktornak Nincs Alternatívája. Nincs helye az erkölcsi ellenállásnak, nincsenek morális ellenállók. Csak győztesek és vesztesek vannak, s aki ellenszegül, az vesztes. Ugyanakkor az OVNA teszi rendkívül törékennyé a rendszert. Csak OV dönthet a hatalom és a gazdagság elosztásáról és újraelosztásáról. Ő dönt, kinek mihez van joga, ki rendelkezhet tulajdonával, vállalkozásával, sőt, önmagával. OV ötli ki, milyen Magyarország viszonya szomszédaihoz, Európához és a világhoz, ki a barát és ki az ellenség. OV mondja meg, hogy valamely esemény jó vagy rossz, előnyös vagy hátrányos nekünk. Isten kíváncsi, vele mi lesz - van-e vagy nincs, OV dönti el. OV utóda? OV. A rendszer maga döntés- és életképtelen.

Önkormányzati alternatíva

Fel kéne szabadulni már! Még nincs rendszerszintű alternatíva – az egységesülő ellenzéknek nincs vezetője, programja, koordináló szervezete -, de már lehet, és kell, hogy legyen önkormányzati alternatíva. Botka László és Tóth József már régóta azok, s van választási lehetőség a Tarlósokkal szemben. E választás még nem a rendszerváltásról szól, hanem az önkormányzati autonómiáról, a helyi társadalom fölszabadulásáról, a túlközpontosított államgépezet decentralizálásáról, a helyi és a központi maffia eltakarításáról. De leginkább a másként, a jobban kormányzásról. Helyiek dönthessenek a helyi ügyekben: semmit rólunk, nélkülünk. Saját világunkat magunk tervezhessük és élhessük meg, ne a másokét éljük. Kilenc évnek kellett eltelnie, számtalan választást kellett elveszteni ahhoz, hogy végre egy települési választáson az ellenzék egységes helyi jelöltekkel lépjen fel. E kilenc év alatt egyetlen ellenzéki párt és mozgalom se tudta eldönteni, hogy mit akar az önkormányzatokkal, milyen önkormányzati politikai, jogi, igazgatási, pénzügyi szerkezetet szeretne kialakítani. Senki nem készített, készíttetett egységes, országos önkormányzati programot. Az ellenzéki önkormányzatok magukra hagyva, egymástól elszigetelve alakították ki túlélési programjaikat, s cselekedtek saját belátásuk szerint. E programok és főleg a cselekvési tapasztalatok igen hasznosak lehetnek a többi önkormányzat számára, de nem helyettesíthetik az átfogó, szakmailag és politikailag részletesen megvitatott önkormányzati programot. Itt az alkalom, hogy a helyi autonómiák felszámolásában gondolkodó és működő Orbán-rendszert helyi lázadásokkal megállítsuk. Az Orbán-rendszer olyan központilag vezérelt államgépezetet igyekszik létrehozni, ahol nemcsak az ellenzéki és a független választóknak és önkormányzatuknak, hanem saját önkormányzataiknak sincs semmilyen döntési és forrás-autonómiája. Amikor a Fidesz önkormányzati vezetői azzal kampányolnak, hogy csak a megválasztásuk esetén lesz központi forrás, akkor kimondják: az önkormányzat elöljáróság lesz. Ahol Orbán hivatalnoka a központban eldöntött tervet központi forrásból, a központ által kijelölt pályázati módon, a központ vállalkozójának, „mészárosának” utalja ki.

Vége a helyi eliteknek

Vége a „mi hatalmaskodunk és rabolunk fent, ti hatalmaskodhattok és rabolhattok lent” rendszerének. Már csak a fent van. Egyetlen balatoni vagy budapesti kerületi Fidesz-önkormányzat nem állhat útjába Mészárosnak és Tiborcnak, bármelyik város a tiborczi elsötétítésnek. Helyi autonómia, elit, de rablóbanda se kell ennek a hatalomnak, amikor van kormányzati és központi. A 2019-es önkormányzati választások az utolsók lehetnek: jön a központi hivatali rendszer, az államosítás. Rettegi is valamennyi Fidesz önkormányzati ember. Ha nem sikerül az elnyert ellenzéki és a tisztességes fideszes – igenis, létezik ilyen - önkormányzatok láncolatával megakadályozni Orbán központosító akaratát, akkor még nehezebb lesz végigvinni a 2022-es, 26-os, vagy 48-as rendszerváltást. E láncolatnak program és koordináció kell a költségvetések és az EU-s pályázatok összehangolásától az egészségügyi, az oktatási, a szociálpolitikai, a kulturális, a környezeti, a közlekedési, a közbiztonsági, a lakás, a parkolási, sőt, a digitalizációs és innovációs fejlesztési programokig. Védelmezniük kell egymást, ki kell állniuk egymásért politikai, jogi és pénzügyi eszközökkel. Választóiknak védelmezniük kell, sajátjuknak kell érezniük önkormányzataikat, és az önkormányzatainknak védeniük kell, hazát kell nyújtaniuk a választóiknak. A küzdelem a választási kampánnyal csak a kezdet. A kemény munka a választások után következik. Nehogy azt kelljen mondanunk: „Jézus Mária, győztünk!” Akkor kell a saját településünk megszervezése mellett szinte azonnal városszövetségeket létrehoznunk (Kolozsvár-Nagyvárad-Temesvár-Arad mintájára). Akkor kell Budapesten a főpolgármesterséget és a közgyűlési többséget is elnyert ellenzéknek nemcsak kasszát csinálnia, és azonnal átfogó program készítésébe kezdenie, hanem az önkormányzati autonómia zászlóshajójaként is szerepet vállalnia. Akkor kell a budapesti és a vidéki szellemi elitet is mozgósítani, egyben védelmezni országos együttműködés, kölcsönös segítség kidolgozására. Akkor kell megpróbálkoznunk közös fejlesztésekre pályázó, együttműködő faluszövetségekkel. Akkor szükséges közös korrupcióellenes fellépés. Akkor kell az ellenzéki és a független önkormányzatoknak az ellenzéki és a független médiát és a közösségi hálózatot támogatniuk és koordinálniuk. „Annak az államnak, amely következetesen magáévá tette a hatalom politikáját – aminek jog, igazság, emberiesség vagy belátás nem vethetett gátat – külsőleg és belsőleg össze kellett omolnia.” – írta az ókortudós Szabó Árpád 1942-ben Periklészében. De az első lépést nekünk kell megtennünk a jog, az igazság, az emberiesség és a belátás felé.