Sebes György: Álomvilág

Publikálás dátuma
2019.08.31. 14:35

Fotó: Honéczy Barnabás / MTI
Feltűnő, hogy egyre gyakrabban szivárognak ki afféle belső titkok az MTVA és a hozzá tartozó csatornák műhelymunkájáról.
Nincs abban semmi meglepő, hogy az M1 hírcsatorna elégedett nyugdíjasokat akar bemutatni. Feltehetően nem is kell nagyon keresgélni őket, hiszen mindannyian örülnek a rezsiköltségekhez – a gáz- és villanyszámlához – nemsokára érkező 9 ezer forintos hozzájárulásnak. Inkább azon lehetne morfondírozni, hova jutottunk, hogy egy ilyen összeg is nagy segítséget jelent sokaknak. Némelyek persze azon háborodtak fel, hogy mennyire meggondolatlanul nyíltan szervezik a propagandát a már nyomaiban sem a közt szolgáló, ám mégis közmédiának nevezett intézmény-komplexumban. Az valóban eléggé érthetetlen, hogy e-maileket kell küldözgetni a riportereknek, részletezve, mik az elvárások velük és anyagaikkal szemben. Hiszen aki a csatornánál dolgozik és már látta is az ott készülő hírműsorok bármelyikét, fel lehet készülve rá, hogy mit kell letennie az asztalra. Jó, előfordulhat, hogy tapasztalatlan, kezdő riporterek is vannak, nekik nem árt a kioktatás, az ismétlés, de ezt meg lehetne tenni bizalmasabb formában. És más forrásokból tudhatjuk, hogy Németh Balázs hírigazgató – és képernyős műsorvezető – gyakran le is ül egy-egy munkatársával, hogy nyomatékosítsa a követelményeket. Ennek persze nincs nyoma, így tekintsük a legendárium részének. Feltűnő, hogy egyre gyakrabban szivárognak ki afféle belső titkok az MTVA és a hozzá tartozó csatornák műhelymunkájáról. Két hete egy volt híradós mesélt erről az egyik hírportálnak. Nyilatkozatának értékét kétségkívül csökkenti, hogy december óta nem a közmédia munkatársa, külföldre ment, most egy étteremben dolgozik Ausztriában. Nála akkor betelt a pohár. Aztán jó fél évvel később megtalálták és ő hajlandó volt beszámolni arról, miféle állapotokat hagyott maga mögött. Ebben sincs azonban sok meglepetés. Aki nézi ezeket a hírműsorokat, tisztában lehet vele, hogy elsőrendű és legfőbb céljuk a jelenlegi hatalom kiszolgálása. Nyilvánvaló, hogy érkeznek utasítások és megrendelések „föntről”, az anyagokat pedig olyanok állítják elő, akik megbízhatóan és lehetőleg – saját kereteiken belül – színvonalasan képesek ezt megtenni. Az persze más kérdés, hogy ez valóban tetszik-e mindenkinek, valamint az is, hogy ezt így el kell-e fogadni. A fájó az egészben az, hogy visszatértek a rendszerváltás előtti évek. Már 1988, de főleg 1990 után azt reméltük, hogy új korszak kezdődött a médiában és az akkori Magyar Televízió ezeknek a kedvező változásoknak az élére állt (már csak azért is, mert akkor még egyedül volt a hazai tévés piacon, nem is tehetett tehát mást). De voltak ott olyan személyiségek, akik nemcsak megértették az idők szavát, hanem értettek is ahhoz, amit csináltak, ismerték a jó külföldi példákat és képesek voltak az újításokat a hazai viszonyokra alkalmazni. Igen, sokan jól emlékeznek még rá, hogy a pártállami rendszerben például voltak hét eleji főszerkesztői értekezletek. Ahol az egyetlen párt agitprop osztályának felkent vezetői elmondták, mit várnak a lapoktól, meg a tévétől és a rádiótól. Hogy aztán a titkos és bizalmas tájékoztatók ukázait a résztvevők miképpen adták tovább és mennyire vették komolyan, az már tőlük függött. De az is tény, hogy a munkatársak nyugodtan dolgozhattak, mert sok helyen védőernyőt feszítettek föléjük a főnökök. Aczél Endre főszerkesztősége alatt a Híradóban például alig zavarta meg a munkát bármilyen fölső parancs. Ennek nyomán a nézők úgy érezhették, hogy hiteles és tényszerű tájékoztatást kapnak. A riporterek anyagokat készítettek a gondokról és problémákról is, tehát egészen új szelek fújdogáltak már 90 előtt is. Nem kétséges ugyanakkor, hogy Aczél és két helyettese gyakran kapott telefonokat, bennük reklamációval és kívánságokkal. Ők meg az esetek nagy többségében elhárították ezeket. A főszerkesztőnek volt egy nagy találmánya is: rendszeresen vacsorázni hívta – szerkesztőségi szobájába – a potentátokat. És ezeken az estéken valószínűleg megértette velük, hogy a híradósok értik a szakmájukat, a legjobb tudásuk szerint készítik az anyagaikat és ne nagyon próbálkozzanak a kedves meghívottak azzal, hogy beleszóljanak abba, amihez ők kevésbé konyítanak. Napjainkban egészen más a helyzet, hiszen ebben az országban akkora a demokrácia, hogy mindenki a csodájára járhat. A hírműsorok készítéséhez sem kellenek már igazi szakemberek. Elég, ha felvesznek néhány szimpatikusnak tűnő fiatalt, akik aztán teljesítik, amit kérnek – megkövetelnek(?) – tőlük. Így aztán, ha valaki bekapcsolódik az MTVA információra és tájékoztatásra hivatott adásaiba, megtudhatja belőlük, hogy ez az ország a legjobb hely, nagyszerűen teljesít a gazdaság, szinte mindenki elégedett (most a nyugdíjasok különösen), miközben megvédjük a migránsoktól és a bevándorlóktól egész Európát. Ja, el ne felejtsük, az ellenzék meg csupa rosszindulatú hülyéből áll, nem is érdemes számolni velük, még most sem, hogy hivatalosan is elkezdődött az önkormányzati választás kampánya. Valóban kevéssé érthető, hogy minek itt sorvezetőket írogatni vagy nyilvánosan pozitív nyilatkozókat keresgélni. A hatalom és az MTVA összefonódott és nem is engedi el egymást. Álomvilágban élnek, amelyben kölcsönösen szükségük van egymásra.  

Tíz húr, egy dob, mínusz egy csaj

Publikálás dátuma
2019.08.26. 12:25

Azt írták hajdanán, hogy „az 1973-ban alakult Skorpió együttes valószínűtlenül gyorsan tett szert hírnévre, jellegzetes, kemény stílusa találkozott a publikum igényével, nagyszámú, fanatikus törzsközönséget is sikerült toboroznia”. Az első szakasz hat évig tartott. Annyi aranylemezzel, ahányan a kvartett tagjai voltak. A zongoránál a Bartók-interpretátornak is elsőrangú Papp Gyula, a gitárnál a – többi közt – „latin” Szűcs Antal Gábor, a dobnál az utóbb „dobbantó” Fekete Gábor, a basszgitárnál pedig az örökké nyüzsgő alapító, Frenreisz Károly. A négyest aztán felrobbantotta a Dinamit: Papp és Szűcs átment a hetvenes évek végén verbuvált bandába, csakúgy, mint a külföldre szakadt Feketét már 1976-ban felváltó Németh Gábor. Frenreisz nem esett kétségbe; egy másik Papp-pal (Tamással), valamint Tátrai Tiborral trióba tömörült, s a hármas bemutatkozó koncertje után a rockszakírók egyike valósággal ujjongott: „A telt ház előtt a premier fényesen sikerült. Frenreisz Károly újra bebizonyította, hogy a hazai rockélet mindig újításra képes egyénisége.” Más tudósító sem mérte szűken az elismerést: „Szerencsésen találkozott egymással Frenreisz, Tátrai és Papp Tamás. A Budai Ifjúsági Parkban ezrek fogadták első színpadra lépésüket. Az első taktusok felcsendülése után nyilvánvalóvá vált: a megújult Skorpió a hazai rockvilágban egyedülálló zenét játszik.” Ez igazolta Frenreiszt, aki az idehaza szokatlan felállás kapcsán a Creammel, a Jimi Hendrix Experience-szel, sőt az Emerson, Lake & Palmerrel is példálózott. A fellépéseket illetően később sem volt gond, a színpadra termett zenekarvezető és a gyors kezű Tátrai elvitte a show-t, a fejenként 900 forintos sztárgázsiért játszó muzsikusok garantálták a dinamikát, a tempót, már-már szédítő fordulatszámon pörögtek. Frenreiszt alighanem külön is felajzotta, hogy az Új Skorpió a Metró-klubban is dübörgött (kilencszázért ezerrel) 1980-ban, amikor megjelent a Zene tíz húrra és egy dobra című albuma. Nekem ez kedves korongom volt, mert ha meghallottam, hogy „de jó lenne, haver, ha leszállnál a csajomról”, máris a klubok és a szabadtéri rendezvények veszélyeire ismertem, s levett a lábamról az is, hogy a levegőbe hasított, mikor történt pontosan a megénekelt affér: „miközben a banda megvadultan nyomta a rock and rollt”. A kritikusok – enyhén szólva – kevésbé voltak lelkesek. Akadt bírálat, mely „virtuóz kommersznek” minősítette a nagylemezt, azzal a megjegyzéssel, hogy „a szóösszetételnek sajnos csak a második tagja érvényes a szövegekre, amelyek (…) végtelenül leegyszerűsített, a mával szinte semmiféle kapcsolatot nem tartó világot ábrázolnak”. Egy további recenzió még keményebben vágott oda: „A Zene tíz húrra és egy dobosra című opusz kitűnően illusztrálja rock- és popéletünk jelenlegi tanácstalanságát, azt a – talaját és valódi tömegbázisát vesztett – állapotot, amelyet elsősorban a konvenciók tartanak fogva. »Farmergatyám széle, belelóg a vízbe« – énekli Frenreisz a B oldal első számában, s nem kell hozzá nagy fantázia, hogy – játszadozva a szavakkal – feltegyük a költői kérdést: miféle vízbe lóghat bele ma Frenreisz farmergatyája, illetve általában egy farmer, két évtized és legalább két generáció szimbóluma? A válasz kézenfekvő: a könnyűzenei konvenciók állóvizébe.” De jó lenne, haver, ha leszállnál a triómról! – gondolhatta a szigorú ítészről Frenreisz, aki azóta is egészen jól elbazsevál Tátraival. A „havert” amúgy szerette – mármint a szót –, mert amikor elhagyta az LGT-t, az első Skorpió-számban azt kiáltozta a refrén elején: „Szevasz, haver!” Akkoriban még New Yorkban is vendégszerepelt zenekarával – Koncz Zsuzsa, Kabos László, valamint Koós János társaságában –, s a helyi magyarok lapja azt hirdette: „A Four Seasons Hotelben zajló előadás után pezsgős parti lesz a művészek részvételével a szenzációs Skorpió együttes tánczenéjére. A jegyek ára a partyra 6 dollár, melyben egy pohár pezsgő – vagy más ital – benne foglaltatik.” (Az esztrádra 8 és fél dollár volt a legolcsóbb belépő.) Azt azért megnéztem volna, amint az öregedő amerikás magyarok diszkréten összebújnak a parketten, és egyszer csak az szól dobhártyát repesztően: "Szomszédom, Álmos úr már este hatkor felborul..."
Szerző

„Jer, nézd a Balatont...”

Publikálás dátuma
2019.08.26. 06:04

Fotó: Skovalsky
Ha körbenézek itt az alsóörsi hegyen, a világkerék agyának érezhetem magam. Küllője lehetne a földút, ha nem lenne ennyire girbe-gurba. A Balaton ma Óperenciás-tenger, üveghegyekként kéklenek a távoli dombok, és körös-körül minden mesebelien megfoghatatlan. Ha eljövök ide a nagyvárosból, egy-két óra múltán érzem: gyógyít a környező világ. Üzemcsarnokok, bipegő-berregő irodák, forgalmas utcák lármájától meggyötört fülem megnyílik a bodzabokor neszeinek, hallja a sündisznó alkonyati szöszmötölését, az elrugaszkodó szöcske dobbantását, és hallani véli a kattintást, mellyel a szentjánosbogár meggyújtja lámpácskáját. Akkor szeretjük meg a tájat igazán, ha a magunk személyes kis világára emlékeztet. Ha – mint József Attila Ódájában – a köveken futó Szinva-patak szerelmesünk tündér nevetését idézi. Nem kell röstellnünk, hogy emberi mércével mérünk. Ezt a látásmódot megelőzte egy másik: állatalakokat látott maga körül az ősvadász, és tudta, éppúgy le kell őket győznie, mint a vadat. A hegynek, akárcsak a bölénynek, gerince lett, háta, lába, a barlangnak szája, a forrásnak feje, a hullámnak taraja, és ha foga volt az időnek, csípett a fagy. Ezen az ösvényen kaptathatott fölfelé az ősember, aki vörös festéket bányászott a mai Lovas határában, nézte „a hegyek sörényét”, és várta, hogy elébe táruljon, nyújtózkodjék a rét, ahol jobban űzhető a szarvas, szaporább az ehető bogyó. Az ösvény több tízezer éve kanyarog erre. Megérint egy patakvölgyi malmot, egy gyógyító forrást, egy héjakútmácsonyás horhost, egy ősöreg almafát. És meglátogatja az Árpád-kori templomokat, az alsóörsit, a paloznakit, a kövesdit, a kálváriákat, a kőkereszteket. Képzeletem már láttatja velem az oltár és a feszület felé vonuló hosszú-hosszú sort, szerzetesek, jobbágyok, lovagok, mesteremberek, diákok lassú menetét. Bűnöket gyónnak meg, mirákulumra áhítoznak, s a meszelt falak fénye, a kereszt alakja egy napra, egy hétre, egy hónapra feledteti velük mindennapjaik szörnyűségeit. Ima után rákönyökölnek a kőkút peremére, megülnek a diófák alatt, esznek, isznak, énekelnek fohásznyit könnyebb szívvel, mint azelőtt. Istenek, félistenek, vallásalapítók, szentek, híres emberek szülőhelyeihez, sírjaihoz gyalogol, lovagol, kocsikázik el a tisztelők sokasága. Ajándékot, áldozni valót is visz néhanap, de kérni mindenképpen kér: hadi szerencsét, áldást, gyógyulást, sikert, beteljesülést. Úgy indulok el a balaton-felvidéki ösvényen – immár kizökkenve a világkerék agyának kényelmes helyzetéből –, mintha magam is zarándokútra kelnék. Pedig a mai vándor léptei nem feltétlenül csak templomok, csodatevő helyek, temetők felé vezetnek. Ha útra kelünk, hát zarándokoljunk rég elhagyott isteneinkhez: a fához, a folyóhoz, a forráshoz, a sziklához, hogy megpihenjünk nála, testileg-lelkileg töltekezve új erőt merítsünk, és formáját, szépségét, statikáját, dinamikáját lemásolva-továbbfejlesztve végre újjáteremtsük emberi alkotásainkban! Városokba verődtünk, hogy közös munkáink eredményesebbek, körülményeink kényelmesebbek legyenek. De olykor azért látnunk, hallanunk, szagolnunk – éreznünk! – kell az erdőt, ahonnét valaha kijöttünk, a vizeket, amelyekből ittunk, és a földet – aszfalt, beton, szemét, olajszenny nélkül –, ahol megvetettük a lábunkat.
Szerző
Témák
Balaton