Levegő-levegő

Drága mulatság a hadsereg, de a világ legtöbb országa szerint nem fölösleges. Csupán huszonhárom állam mond le a fegyveres védekezés lehetőségéről, azok is vagy városállamok (Monaco, Vatikán) vagy csöpp szigetek (Vanuatu, Mauritius), és csak elvétve olyanok, amelyeknek vannak szárazföldi szomszédai (Costa Rica, Panama, Haiti). Magyarország ráadásul a NATO tagjaként nemcsak a saját, de szövetségesei biztonsága érdekében is kénytelen fejleszteni haderejét: a nemzeti össztermék két százalékának megfelelő védelmi kiadás lenne a vállalt cél, idén, ha hihetünk a hivatalos számoknak, talán átlépjük az 1,4 százalékot...
Fura ez a szerény szám, hiszen valóságos fegyverözönről szólnak a hírek. A kormány egyebek mellett vett már páncélosokat, önjáró lövegeket, helikoptereket, most pedig éppen 148 milliárd forintért 180 darab, közepes hatótávolságú légiharc rakétát, hogy legyen mivel felszerelni a tizennégy Gripenünket. A levegő-levegő rakéta tipikusan olyan fegyver, amelyre csak nagy nemzetközi konfliktus esetén van szükség, viszont ahhoz sokat kell gyakorlatozni, hogy szükség esetén legyen, aki tudja használni. A repülőgép szárnya alá függesztett rakéta sem röpködhet akármennyit, azt a gyártó által megadott maximális repült óra után ki kell cserélni. Vagyis nem arról van szó, hogy a pilóták mind a száznyolcvanat elpufogtatnák, a készlet előbb-utóbb akkor is „elfogy”, ha egyet sem lőnek ki.
A magyar Gripenek közül öt most is a Baltikum légterére vigyáz – leginkább orosz felderítőgépeket tartanak szemmel. Közben minden partnerünk, az amerikaiak is azt gyanítják, hogy a kormány aggasztóan közel került a Kremlhez. Az ország tehát anélkül tesz komoly erőfeszítést szövetségesi kötelezettségeink ellátására, hogy ennek jótékony hatása lenne a nemzetközi megítélésünkre. Az egyre súlyosabb hitelességi problémán a 180 darab AIM-120C-7 megvásárlása is csak átmenetileg enyhít. A megoldás az lenne, ha a kormány szavai és tettei tartósan egy irányba mutatnának. A többi csak levegő, levegő.
Szerző
Horváth Gábor

Nyolcvan év után és előtt

Nyolcvan éve, 1939. szeptember 1-jén, a náci Németország Lengyelország elleni támadásával kezdődött meg a második világháború. A borzalmas és viharos XX. század második nagy háborúja, amelynek következményeit három emberöltő múltán is hordozza a világ és benne Európa. 
Soha annyit történelmi fordulópontról nem tudunk, mint az 1939 és 1945 között történtekről. Arról a küzdelemről, amely egyfelől a Harmadik Birodalom nemzeti szocializmusa, másfelől a nyugati parlamentáris demokrácia és a Szovjetunió kommunizmusa között folyt. 
Hitlert, aki a háborút elkezdte, az Egyesült Államok és a Brit Birodalom nem lett volna képes legyőzni a másik diktatúra, a Szovjetunió nélkül, aminek következményeit – a jaltai világrendet – Európa 1989-ig nyögte. A világháború azonban nem csak a hidegháborúban folytatódott. Elhozta az atomkorszakot, a gyarmatbirodalmak felbomlását és a történelemben az európai kor végét is. Arról is majd’ mindent tudhatunk, mit tett Hitler gépesített tömegforradalma – amely nem pusztán a totális háborút gépesítette, hanem a történelemben példátlan kegyetlenséget, benne a holokauszt tömeggyilkosságát is –, de ami az okulást illeti, a következmények meglehetősen soványak. 
John Lukacs történész szerint Hitler feltűnése nem elsősorban a kommunizmusra adott válasz volt. Hanem reakció a nemzetközi kapitalizmusra, a XIX. század liberális, demokratikus eszméire és politikai gyakorlatára, amelyek az 1930-as évekre elavultnak és korruptnak látszottak, amit csak megfejelt a gazdasági világválság. Ha ez így van, úgy a mai világot és közelebbről Európát figyelve azt kell mondanunk: a toleranciája, elvei miatt sérülékeny liberális demokrácia figyel a legkevésbé a történelmi hatalomgyakorlási analógiák veszélyeire. Mindenekelőtt a nacionalizmusra mint közösségszervező erő felszítására, amely a XX. század elején, a Nagy Háború kitörésekor szétverte a szociáldemokráciát, majd – meghatározóként - kirobbantotta a második nagy háborút.
A világháború – és Hitler, aki páratlanul mély nyomot hagyott a történelemben – arra kell emlékeztessen bennünket, hogy a nacionalizmus nem csillapodott. Sőt erősödik, mert mindig akadnak, akik szítsák. A tömegtársadalom pedig, amelyet a tömegmédia minden korábbinál nagyobb mértékben képes manipulálni, mind kevésbé látja helyét egy békés világrendben, amelynek beköszöntét a hidegháború negyven éve legfeljebb elrejteni tudta, de megelőzni nem. Ha pedig így van, akkor tényleg csak remény marad sokak reménye, hogy a nyolcvan éve kitört világháború elhozta a nagy világégések végét is. 
A II. világháborút sokan leegyszerűsítve „a Gonosz elleni jó háborúnak” gondolják el. De vajon értjük-e Churchillt, aki 1940-ben, amikor Hitler talán a legközelebb állt a győzelemhez, a londoni bombázás tetőfokán annyit válaszolt egy vezetőtársa javaslatára – miszerint be kellene zárni a mozikat és színházakat –: de akkor miért harcolunk? Értjük-e minden ízében a XX. században kiharcolt szabadságot, vagy rettegve várjuk a következő nyolcvan évet?
Szerző
Friss Róbert

Hiányzik a bölcsessége

Augusztus 31-én ünnepeljük Fejtő Ferenc 110. születésnapját. Nem igazán kerek évforduló, de akkora egyénisége volt ő magyar demokratáknak, hogy minden percben okkal emlékezhetünk rá.
Szerencsére megadatott, hogy személyesen is megismerhettem. Több alkalommal hallgattam a mindig nagy tudással és tapasztalattal előadott történeteit. Okos, kedves, humoros, jókedélyű ember volt, Párizsban járva, ha csak tehettem, meglátogattam.
Lett közös munkánk is egy története nyomán: Feri bácsi mesélt egy könyvről, amelyet nyomdász nagyapja, a nagykanizsai Fischel Fülöp adott ki 1902-ben. Száz évvel később változatlan formában újra kiadtuk a Nők könyvét, az ő előszavával. Fejtő ugyanis nemcsak nagy hódolója volt a női nemnek, klasszikus gavallér, hanem nagy híve is a nők és férfiak egyenjogúságának. A Nők könyvével erről akart tanúbizonyságot tenni. Bennem pedig emberére akadt, hisz politikai pályára lépésem óta a nők és férfiak egyenjogúságáért harcolok. Nagyon megtisztelőnek gondoltam, hogy olyasvalakivel dolgozhatok együtt ezért a célért, mint Fejtő Ferenc. 
Ezután gyakrabban találkoztunk, Párizsban és Budapesten is. Örömmel segítettem neki magyarországi útjai során, és ő megtisztelt azzal, hogy megosztotta velem gondolatait. Nemcsak én voltam ezzel így, hiszen korábban Antall József, Horn Gyula, majd Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is fontosnak tartotta, hogy rendszeresen meghallgassa a véleményét, hogy tanácsot kérjen tőle. Ahogy egyébként egy időben Orbán Viktor is tette.
Fejtő Ferenc egyszerre volt elbűvölő ember és éleslátású politikai gondolkodó. Sokat tudott a történelemről, annak napi lenyomatáról, a politikáról és persze a baloldalról is: remek könyvek és szinte évszázados megélt tapasztalat állt mögötte. Sosem félt elmondani, amikor valamivel elégedetlen volt, amikor valamivel nem értett egyet - függetlenül attól, hogy akinek mondja az éppen miniszterelnök vagy sem. S bizony, volt ilyen gyakran. És a baloldalt is kritizálta, noha egész életében baloldali volt. Mert minden ideológiai szekértábornál többre tartotta a demokratikus elveket.
Mindemellett végtelenül kíváncsi természete volt. Nagyon érdekelte, hogy működik a hatalom csúcsa, azaz a politikai vezető. Milyen szempontokat mérlegel döntéseikor, ki és mi befolyásolja azokban. Talán ez a kíváncsiság hajtotta abban, hogy miként az asztronómus az égitesteket, megfigyelje a hatalom szereplőinek működését. Közelről tapasztaltam, ahogy lassan szembesül egyik nagy csalódásával. A Fideszhez hosszú ideig nyitottan viszonyuló Fejtő fokozatosan felismerte, hogy az általa tehetségesnek tartott fiatal politikus, Orbán Viktor nem a magyar szabadság barátja. Mint amikor a Plútóról kiderült, hogy nem a Naprendszer legtávolabbi bolygója, hanem valójában csak egy törpebolygó.
Orbánt nyilván nem rengették meg ezek a felismerések. Az egykori liberális politikus nacionalista-autoriter fordulata során a korábbi mentorait és barátait is lesöpörte. Az új Orbánnak a Sorosok, a Fejtők már nem voltak hasznosak. Már nem volt érdeke, hogy olyan emberekkel mutatkozzon, mint Fejtő Ferenc, aki bölcsnek bölcs volt ugyan, de nem fideszes, nem nemzetieskedő, csak egyszerre jó magyar demokrata és hazafi.
Fejtőnek ma is biztosan lenne véleménye Orbánról és arról, ami az elmúlt évtizedben történt Magyarországon és Európában. Aggódva figyelné az európai, és szomorúan a hazai folyamatokat. Elegánsan biccentene is, hogy milyen kár, hova fajultak az olyan szépnek induló dolgaink. Biccentene, mint aki remélte, hogy elkerülhető az a sors, ami Magyarországra, Európára, vagy a nyugati civilizációra vár, de sejtette, hogy nem teszünk ellene. Talán azt mondaná: „Figyeljetek, hogy merre tartotok! Mi ezt már egyszer megéltük, és nem lett jó vége!”
Fejtő Ferenc emlékét egy módon tudjuk méltóképpen megőrizni. Ha figyelünk és cselekszünk. Ahogyan személye megidézésének, úgy a cselekvésnek is a nap minden percében itt az ideje. A szerző országgyűlési képviselő, az MSZP frakcióvezető-helyettese 
Szerző
dr. Gurmai Zita