Kampánykulisszák mögött

Valami bűzlik. A Fidesz főnöksége mintha csak félszívvel kampányolna, valami másra, vagy másra is koncentrál. Azért elővették a régi kottákat is, végigjátsszák az ismert kampánydisznóságokat, az már rutinból megy, a helyi vezérek és az 500 orgánumból álló médiaholding behunyt szemmel is lezongorázzák. De komolyan gondolja valaki, hogy ha a legjobb erőket ide összpontosítanák, akkor Kósa Lajosra bíznák a kampányfőnöki teendőket, úgy, hogy Finkelstein és Birnbaum sincs már? 
Szó sincs arról, mintha nem akarnának nyerni. De már két forgatókönyvvel számolnak. Az egyik a kényelmes: megőrizni az önkormányzati hátországot. Ám a városokban a meccs gyakran kétesélyes. Lehet, hogy végképp felbomlik a centrális erőtér? Viszont az is igaz, hogy polgármestert váltani nehezebb, mint parlamenti képviselőt. Az erős indulatok általában nem ellenük irányulnak. A konfliktusforrás iskola, kórház már nem hozzájuk tartozik. Az engedelmeseknek csurran-cseppen az uniós fejlesztésekből. A helyi korrupció otthonos formákat öltött: már kiismerik magukat az érdekeltek, tudják, kinek mennyit kell tejelni. Nagy botrány csak abból van, ha az elöljáró az egész városházát hazaviszi. Ha nem sikerül a rendszerszintű változás vágyát felkelteni, a városvezetők nehezen mozdíthatók. Persze sikerülhet, ha az ellenzék, amely eddig az együttműködés kereteit szögelte össze, most meg is tölti azokat. Ha nemcsak a mennyiségek adódnak elvben össze, hanem új minőség is születik.
A rezsim urai ezért készülnek a kevésbé kedvező eredményre is. Ezt szolgálja a második forgatókönyv: a központi hatalom további koncentrálása arra az esetre, ha az önkormányzati támaszték már kevésbé szilárd. A kulisszák előtt, a színpadon az első forgatókönyv szerint zajlik a kampány, szokásosan mézzel és mocsokkal. 9 ezer ft a nyugdíjasoknak, bár a hozzájutást sokak számára akadályfutássá nehezítették, a borítékban majd ott lesz a miniszterelnöki levél. Ha Dávid Ferencnek igaza van, valódi pénz nélkül, egyszerűen a szolgáltató cégekre ráterhelve. De ennek még örülhetünk is: legalább ezt nem lophatták el. 
Vagy nem az egészet. Jönnek a közvéleménykutatásnak álcázott lejárató telefonok („Akkor is szavazna rá, ha megtudná, hogy veri a családját, lopja az ezüstkanalakat és büdös a lába?”). Ocsmány karaktergyilkosságok, a macsó hatalom részéről külön kéjjel a politikába merészkedő nők, pl. Donáth Anna ellen. Ahol sikerül valakit sértettség, hiúság vagy szimplán pénz segítségével felbiztatni, ott váratlan jelöltekkel teszik zavarossá a mezőnyt – ha másra nem jó, hát a választás komédiává alacsonyítására biztosan. Van, aki jóhiszemű, van, akinél méteres lóláb lóg ki. Az ingyen osztogatott kormányszolga lap váratlanul Berki Krisztián rendezvényét híreli, akinek a fellépő Fásy Ádám a következőképpen kampányol: „Természetesen Tarlós István az, akit szívesen látnék továbbra is a főpolgármesteri székben,… de számításba kell venni Berki Krisztiánt is. Nincs más komolyan vehető jelölt.” Nahát, micsoda véres párbaj Tarlóssal, a körmöm rágom izgalmamban!
A kampánykulisszák mögött közben folyik a lázas átépítés, a második, biztonsági forgatókönyv értelmében. Ha baj lesz az önkormányzatokban, Orbán központi hatalmát annál inkább meg kell erősíteni. A rendszer eddig is egyfajta „államfeudalizmusként” működött, hűbéri láncolatra, kegyurak adományaira építette a modern gazdaságot is. Eddig azonban itt-ott fellelhetők voltak benne az egykori rendi monarchiák hatalommegosztó elemei: az uralkodó osztály egyes csoportjai valamelyes saját hatalommal is rendelkeztek – gondoljunk csak Simicskára vagy más szempontból Lázárra, az önjáró Kövérre, vagy egy-egy megye fideszes urára, amilyen eddig Simonka is volt. Az ő sorsa is példázza: a rendi monarchiából átlépünk az abszolút monarchiába. 
Ennek részeként zajlik a lopakodó kormányátalakítás. Palkovics csúcsminisztériumában egy kézbe kerül a döntés, kiket vihet előre a gazdasági fejlődés fő sodra. Itt van az uniós támogatás, a nagy beruházások, az innováció és szükséges kellékei: a kutatások, a felsőoktatás, a szakképzés, az egészségügynek csak a csúcsa, vagyis az egyetemi klinikák – a plebs rohadó egészségügye és közoktatása marad a széteső Kásler-tárcánál, kit érdekel! Stikában éppen egész gazdasági ágazatokat foglal el a hatalom: a turizmus, az építőipar után most jön a bankszektor és az energiaszolgáltatás. Gigabankot hoznak létre a takarékszövetkezeteket felzabáló Takarékbankból: tulajdonosi körében csendben többséget szerez Mészáros Lőrinc két embere. Az EON eladja az áramellátás jelentős részét: vevő vagy Mészáros Lőrincék, vagy a kegyencek másik zűrös cége, a MET, esetleg maga az állam. Az uralkodó abszolút hatalma már nem csak a politikára: a gazdaságra is kiterjed.
Most, hogy az ellenzéket már nem a helyi megállapodások verejtékes munkája köti le, világítsanak be a kulisszák mögé! Krekó Péter fogalmazott így: lássák a helyi fáktól az országos erdőt is! A közös erdőnk maradványát éppen felégetik, kisajátítják. Aztán majd erre is azt mondják: semmi, ez csak a bozót. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Bürger

Drámai az előttem futó kép, talán nem is túl ízléses, mégsem tudok szabadulni tőle. Valamikor a 70-es években jártam ott, egy rehabilitációs klinikán, csupa végtag csonkolt ember jött, gurult velem szemben. Bürgeresek, mondta kísérőm, s miután látta értetlenségemet, elmondta: olyan betegek, akik ízületi betegségben szenvednek, folyamatosan veszítik el testrészeiket, az amputáció körbejár kezükön, lábukon. Akkor menthetetlennek mondták őket, ma már az internet tanúsága szerint sokszor megelőzhető a baj, mindenekelőtt persze gyorsan abba kell hagyni a dohányzást.  
Arról jutott eszembe mindez, ami most az EMMI-vel, az EMMI-ben történik. Az egyébként korántsem emberszabású minisztérium, amelyet különben azért hozott ily módon létre Orbán Viktor, hogy elmondhassa: az ő kormánya a legkisebb, a legspórolósabb, szóval ez a minisztérium mostanában úgy jár, mint a bürgeres betegek; szép sorban veszíti el testrészeit. Természetesen nincs arról szó, hogy ezáltal egészségesebbé válik az intézmény, a döntéseket nem a racionalitás, az egészséges megőrzése diktálja, sokkal inkább a miniszter, vagyis a vezető alkalmatlansága. De mert a miniszterelnök nem az a típus, aki szeret veszíteni – persze: ki szeret? –, de nem is az, aki hajlandó elismerni a vereségét, inkább csendben, fű alatt rendeli el a változtatásokat. A nyilvánosság ezért nem tőle tudja, hogy jelentős feladatokat vontak el az „emberminisztériumtól”, hanem mert élelmes újságírók a közlönyben felfedezték a határozatokat. Így derült ki, hogy ma már kapott az EMMI-ből a külügy, a belügy, és még Palkovics mindenevő minisztériuma is. 
Magyarázat nincs mellékelve a döntéshez, hogy stílszerű legyek: senki nem indokolta meg az operáció szükségességét. Ezért vagyok kénytelen arra hagyatkozni, amit mindenki suttog: Kásler Miklós teljesen alkalmatlan az irányításra, miniszterként már régen megbukott. Nem véletlen, hogy az utóbbi hónapokban többször fölröppent, Orbán meneszti őt, de lám, inkább átszervez suttyomban, mint hogy belássa: sem az EMMI, sem pedig annak vezetője nem tudja megoldani az előtte tornyosuló problémákat, sőt inkább újabbakat termel. Nyilván egyszerűbb volna, ha a kormányfő venne egy mély levegőt, és majd’ tíz után átszerezné a kormányát, ez azonban az egyértelmű elismerése lenne a hibás döntésnek. Kásler eltávolítása könnyebb falat volna, de ez is csak önkritika lenne: rosszul választott. 
Ezért aztán inkább hagyja a helyén, noha nyilvánvalóan tudja, hogy Kásler Miklós alatt csak tovább romlik a helyzet. A problémát majd a kommunikációs csapat megoldja. Ami könnyen lehet, hogy ebben az országban igaz is, úgy általában, de sokat ront a helyzeten, hogy Kásler időről-időre meg is szólal. És akkor nem a nagy tudású onkológus, az egykori kórházigazgató szólal meg belőle, hanem valaki más, hadd ne mondjam ki, hogy micsoda. Annyi azonban bizonyos, hogy hallva őt, egyáltalán nem meglepő, ha bürgeressé válik az általa vezetett minisztérium.
Szerző
Németh Péter

Harcostárs

Közhely, de tény, hogy bajban ismerszik meg az igazi barát. Vagy aki még több is annál. Nem meglepő tehát, hogy a magyar miniszterelnök harcostársának tekinti a hazája politikájában éppen leszerepelt Matteo Salvinit. Most, hogy az olasz társadalom jelentős része fellélegezhetett, mert a Liga elnöke kissé eltaktikázta magát, Orbán Viktor levélben nyújtott vigaszt neki. Ez ugyan sokat nem változtat a helyzetén, de gesztusnak szép. Egyúttal jelzi azt is, hogy a magyar vezető változatlanul szembe megy Európa jelentős részével, ám ez sem jelent nagy újdonságot. Eddig is így volt, a jelek szerint ezután is így lesz. 
„Mi, magyarok soha nem fogjuk elfelejteni, hogy Ön volt az első olyan nyugat-európai vezető, aki meg akarta akadályozni az illegális migránsok Európába özönlését a Földközi-tengeren keresztül” – írta többek között Orbán Viktor. Ami azért is feltűnő, mert ezúttal nem tesz különbséget a politikáját támogató és ellenző magyarok között. Aki ugyanis nem gondolja azt, hogy Salvini nagyrabecsülést és köszönetet érdemel az „európai keresztény örökség megőrzéséért és a migráció megállításáért” folytatott küzdelméért, az valószínűleg nem is magyar. Vagy legalábbis nincs helye a „mi, magyarok” között. 
A lényeg ugyanis az, hogy van egy – sőt, több – közös ellenség, amellyel szemben együtt léphetnek fel. A brüsszeli bizottság, az Európára zúduló migránsok, valamint a kereszténység ellenfelei egy táborba sodorták Orbánt és Salvinit, noha más-más európai pártcsaládhoz tartoznak. Ilyen esetben pedig még az sem számít, ha – a vigasztalás közepette – valaki picit beavatkozik egy másik ország belpolitikájába. 
Tanulságos levelet írt a magyar kormányfő. Bizonyára érdeklődéssel tanulmányozzák Magyarország szövetségesei körében is. Jó, ha tudják, ki az igazi barát. Meg a harcostárs.