Múzeumfalvak országa

A közös gazdaságok magyarországi megszervezése – még ha az önkéntesség, fokozatosság és állami támogatás lenini elvei alapján történt is – valóban nagy felfordulást és elégedetlenséget okozott az ötvenes-hatvanas években: nagy volt az elvándorlás az éppen fejlődő ipari üzemekbe. Ennek a kezdeti, sokszor szomorú, tragikus történelmi folyamatnak azonban volt néhány egyéb hozadéka is.

1960 és 2000 között minden kritika és elemzés ellenére soha nem látott mértékben fejlődött a vidék azon része, ahonnan nem, vagy csak kevesen vándoroltak el. A zsúp- vagy nádtetős házak eltűntek, ma már csak a falumúzeumként megmentett épületeken látni ilyen tetőket; illetve azokon a vidékeken, ahol a múlt ilyetén bemutatását szükségesnek látják az új tulajdonosok, vagy éppen egy-egy progresszív önkormányzat helyesen dönt az építési, felújítási engedélyek kiadásakor. A falvak ingatlanállománya nagyrészt megújult, szép házak, gazdasági- és melléképületek nőttek ki a földből és töltötték be funkciójukat, kényelmesebb lett az élet. Soha nem látott vidéki építkezési hullám indult. Mégis elkezdődött valami.

Hihetetlen módon megindult a magyar mezőgazdaság anyagi, műszaki ellátásának fejlesztése. Fokozatosan megjelentek az akkor legkorszerűbb nyugati technológiák, megalakultak a termelési rendszerek, melyek szigorú technológiai módszerekkel állították elő az alapanyagokat. Fejlődött az élelmiszeripar (még nem az adalékipar…), lassan megteltek az élelmiszerboltok. A „béketábor” országaiban egyedül Magyarországon volt élelmiszer reklám, amit aztán az önkéntesség és a szolidaritás doktrínája alapján – minthogy egyes testvéri országokban erősen akadozott az ellátás –, úgy láttatták velünk, hogy ezt most szüneteltetni kellene, mondjuk meghatározatlan ideig.

Attól kezdve, ahogy az „önként” megalakult tsz-ek vállalatként kezdtek dolgozni, még a gyengébb gazdaságokban is – erejükhöz mérten – lett havi fizetés, szabadság, nyugdíj, gyermek-üdültetés, bölcsőde-óvoda-iskola támogatás, idősek üdültetése, iskolakezdési segély, esetenként továbbtanulási ösztöndíj, kiépültek a vízvezeték rendszerek, mindenütt lett villany, hűtőszekrény, mosógép, TV, autók, utazás stb. Sok olyasmi, ami mára az elmúlt harminc évben, az állam által generált még nagyobb elvándorlás következményeként már nem adatik meg mindenkinek. Munkahelyek tízezrei szűntek meg, az ellátásaikkal együtt. Csakhogy ezt a tragédiát elnyomta a rendszerváltás euforikus hangulata.

Az elmúlt harminc évben mintha sokkal nagyobb lenne az elhagyás, mint ez korábban volt. A szabad munkaerő-vándorlás az EU egyik alappillére – ki is használják. Itthon a kézimunkát igénylő terményeket nem termelik meg, párszáz kilométerrel arrébb ugyanezeket napszámért szedik. Ügyes!

Az már politikai és közgazdasági kérdés, hogy miért éri meg jobban odaát napszámosként dolgozni, mint itthon gazdálkodni. Tény, hogy az Unió nyugati felén a gazdálkodókat határtalan tisztelet és megbecsülés övezi, ugyanis ott már tudják: ők adnak enni. Tiszták a szabályok, működik a vertikum. A vidéknek hihetetlen becsülete van, de mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy így is maradjon.

Akkor, abban a bizonyos átkosban minden talpalatnyi földet, kertet megműveltek, volt önellátás, piaci értékesítés, szerény vagy több bevétel, sokkal nagyobb biztonság. Véleményem szerint annak idején inkább hozzáértők vezették az ágazatot, igaz, akkor kicsit más volt a politizálás. (Volt egyáltalán olyan?). Ma viszont tessék körbeutazni az országot: soha ennyi elhanyagolt, elhagyott kert nem volt. Sokan még mindig a segélyt várják, nem próbálkoznak az önellátással.

Csak egy érdekes adat: 1960 és 1990 között 5, míg 1990 és 2018 között 12 minisztere volt az ágazatnak. Első harminc évben öt, a másodikban tizenkettő. Teljesítményük? És vajon mikor volt nagyobb, illetve jelentősebb az agrárium támogatása: akkor-e, amikor mindenkinek jutott, vagy most, a pályázatok korában?

Emlékszem arra az időre, amikor kollégista voltam, 1970-75 között. Ötödév végére kicsi lett a kollégiumi parkoló. Mitől? Attól, hogy az otthon maradottaknak lehetőségük lett háztájizni, azaz a ma elhanyagolt kerteket hasznosítani, nagy értékű primőr árut termelni. Ez a tevékenység előbb adatott meg a mezőgazdaságban, mint az iparban a gmk. Ez volt az agrárium gmk-ja, de lehetett főfoglalkozásként is űzni.

Márpedig a mezőgazdaság csak az ott dolgozó népességgel együtt lehet vesztes. Harminc év után sikerült erre rájönni. Nos, minden bizonnyal ezért futnak most a „tűzoltó jellegű” falu- és vidékfejlesztési programok, támogatások. Csak emlékeztetőül idézem: az uniós csatlakozáskor nyíltan megmondták, hogy a tagságunk vesztese a mezőgazdaság lesz. Egy ígéretet legalább betartottak.

A szerző agrármérnök