Bolondját járatja

A Belügyminisztérium kezdeményezi a kormánynál a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet meghosszabbítását – írta az Index kérdésére a múlt héten a BM, amelyet a lap azután keresett meg, hogy a Kormányinfón Gulyás Gergely miniszter azt mondta, a belügynek kell megtenni az első lépést ebben az ügyben. Csütörtökön az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottsága zárt ülésen hallgathatja meg az illetékes kormánytag beszámolóját „a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet Magyarország egész területére történő elrendelésének meghosszabbításáról”. Csodálkoznánk, ha ez nem történne meg.
2015 őszén hirdették ki először a válsághelyzetet néhány megyére, 2016 márciusa óta pedig az ország egész területére. A rendkívüli jogállást azóta félévente meghosszabbítják, annak ellenére, hogy semmilyen, törvényben előírt feltétele nem áll fenn. Illegális határátlépő, legális menedékkérő alig van.
Ha semmilyen törvényi feltétel nem indokolja a rendkívüli állapot fenntartását, akkor mi oka a hatalomnak ragaszkodni hozzá? Van, aki úgy gondolja, a Fidesz beleragadt saját menekültpolitikájába, már nem tehet mást. Ha így van, beleragadt abba az ellenzék is, már akkor, amikor a választók biztonságérzetére hivatkozva, de a voksokra pislogva nem merte kimondani: az ország szégyene a nyúlfarknyi kerítés, semmi szükség rá, mert egy országot az nem tud megvédeni semmitől és senkitől. 
A következmény szinte kezelhetetlen az ok megnevezése nélkül: hogyan kerülhetett 2015 őszén néhány nap alatt több ezer menekült észrevétlenül a déli határról a Keleti pályaudvarra a nem éppen gyenge kezéről ismert Pintér Sándor belügyminiszter országában, hogy aztán ott a bolondját járassák velük? Miközben a nyugati sajtó aktív közreműködésével kürtölték a világba: Budapesten humanitárius vészhelyzet van, aminek európai következményeiért máig lehet ostorozni Angela Merkel német kancellárt. 
Ez nem a múlt, hanem a jelen. Mert az még hagyján, hogy nem értünk egyet Gyurcsány Ferenc DK-elnökkel: mi bizony elbontanánk és kiárusítanánk a gyoda minden centiméterét mint a politikai manipuláció mementó-szuvenírjét. De az már a bolondjáratás teteje, hogy a Fidesz még mindig elő tudhatja húzni a menekültkártyát.
Nyakunkon az önkormányzati választás. Az ellenzéknek esélye van rá, hogy legalább megbontsa a Fidesz országlását. Ideje volna, hogy ez az ellenzék követelje a rendkívüli állapot megszüntetését. Már csak azért is, mert az jogot ad arra, hogy a honvédség fegyvert használjon „a helyzet” kezelésére, hogy korlátozzák a nyilvános intézmények (benne a média) működését, hogy igénybe vegyék az önkormányzatok, állami, önkormányzati vállalatok tulajdonát, hogy magánlakásokba léphessenek be. A kormány válsághelyzetet kiálthat „bármely olyan migrációs helyzettel összefüggő körülmény kialakulása esetén is, amely valamely település közbiztonságát közvetlenül veszélyezteti”. 
A legnagyobb társadalmi rombolás azonban az, hogy 2015 óta válsághelyzetben élünk, és észre sem vesszük. Megszoktuk, hogy a kormány a bolondját járatja velünk.
Szerző
Friss Róbert

Múzeumfalvak országa

A közös gazdaságok magyarországi megszervezése – még ha az önkéntesség, fokozatosság és állami támogatás lenini elvei alapján történt is – valóban nagy felfordulást és elégedetlenséget okozott az ötvenes-hatvanas években: nagy volt az elvándorlás az éppen fejlődő ipari üzemekbe. Ennek a kezdeti, sokszor szomorú, tragikus történelmi folyamatnak azonban volt néhány egyéb hozadéka is. 
1960 és 2000 között minden kritika és elemzés ellenére soha nem látott mértékben fejlődött a vidék azon része, ahonnan nem, vagy csak kevesen vándoroltak el. A zsúp- vagy nádtetős házak eltűntek, ma már csak a falumúzeumként megmentett épületeken látni ilyen tetőket; illetve azokon a vidékeken, ahol a múlt ilyetén bemutatását szükségesnek látják az új tulajdonosok, vagy éppen egy-egy progresszív önkormányzat helyesen dönt az építési, felújítási engedélyek kiadásakor. A falvak ingatlanállománya nagyrészt megújult, szép házak, gazdasági- és melléképületek nőttek ki a földből és töltötték be funkciójukat, kényelmesebb lett az élet.  Soha nem látott vidéki építkezési hullám indult. Mégis elkezdődött valami.
Hihetetlen módon megindult a magyar mezőgazdaság anyagi, műszaki ellátásának fejlesztése. Fokozatosan megjelentek az akkor legkorszerűbb nyugati technológiák, megalakultak a termelési rendszerek, melyek szigorú technológiai módszerekkel állították elő az alapanyagokat. Fejlődött az élelmiszeripar (még nem az adalékipar…), lassan megteltek az élelmiszerboltok. A „béketábor” országaiban egyedül Magyarországon volt élelmiszer reklám, amit aztán az önkéntesség és a szolidaritás doktrínája alapján – minthogy egyes testvéri országokban erősen akadozott az ellátás –, úgy láttatták velünk, hogy ezt most szüneteltetni kellene, mondjuk meghatározatlan ideig.
Attól kezdve, ahogy az „önként” megalakult tsz-ek vállalatként kezdtek dolgozni, még a gyengébb gazdaságokban is – erejükhöz mérten – lett havi fizetés, szabadság, nyugdíj, gyermek-üdültetés, bölcsőde-óvoda-iskola támogatás, idősek üdültetése, iskolakezdési segély, esetenként továbbtanulási ösztöndíj, kiépültek a vízvezeték rendszerek, mindenütt lett villany, hűtőszekrény, mosógép, TV, autók, utazás stb. Sok olyasmi, ami mára  az elmúlt harminc évben, az állam által generált még nagyobb elvándorlás következményeként már nem adatik meg mindenkinek. Munkahelyek tízezrei szűntek meg, az ellátásaikkal együtt. Csakhogy ezt a tragédiát elnyomta a rendszerváltás euforikus hangulata. 
Az elmúlt harminc évben mintha sokkal nagyobb lenne az elhagyás, mint ez korábban volt. A szabad munkaerő-vándorlás az EU egyik alappillére – ki is használják. Itthon a kézimunkát igénylő terményeket nem termelik meg, párszáz kilométerrel arrébb ugyanezeket napszámért szedik. Ügyes!
Az már politikai és közgazdasági kérdés, hogy miért éri meg jobban odaát napszámosként dolgozni, mint itthon gazdálkodni. Tény, hogy az Unió nyugati felén a gazdálkodókat határtalan tisztelet és megbecsülés övezi, ugyanis ott már tudják: ők adnak enni. Tiszták a szabályok, működik a vertikum. A vidéknek hihetetlen becsülete van, de mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy így is maradjon.
Akkor, abban a bizonyos átkosban minden talpalatnyi földet, kertet megműveltek, volt önellátás, piaci értékesítés, szerény vagy több bevétel, sokkal nagyobb biztonság. Véleményem szerint annak idején inkább hozzáértők vezették az ágazatot, igaz, akkor kicsit más volt a politizálás. (Volt egyáltalán olyan?). Ma viszont tessék körbeutazni az országot: soha ennyi elhanyagolt, elhagyott kert nem volt. Sokan még mindig a segélyt várják, nem próbálkoznak az önellátással.
Csak egy érdekes adat: 1960 és 1990 között 5, míg 1990 és 2018 között 12 minisztere volt az ágazatnak. Első harminc évben öt, a másodikban tizenkettő. Teljesítményük? És vajon mikor volt nagyobb, illetve jelentősebb  az agrárium támogatása: akkor-e, amikor mindenkinek jutott, vagy most, a pályázatok korában?
Emlékszem arra az időre, amikor kollégista voltam, 1970-75 között. Ötödév végére kicsi lett a kollégiumi parkoló. Mitől? Attól, hogy az otthon maradottaknak lehetőségük lett háztájizni, azaz a ma elhanyagolt kerteket hasznosítani, nagy értékű primőr árut termelni. Ez a tevékenység előbb adatott meg a mezőgazdaságban, mint az iparban a gmk. Ez volt az agrárium gmk-ja, de lehetett főfoglalkozásként is űzni.
Márpedig a mezőgazdaság csak az ott dolgozó népességgel együtt lehet vesztes. Harminc év után sikerült erre rájönni. Nos, minden bizonnyal ezért futnak most a „tűzoltó jellegű” falu- és vidékfejlesztési programok, támogatások. Csak emlékeztetőül idézem: az uniós csatlakozáskor nyíltan megmondták, hogy a tagságunk vesztese a mezőgazdaság lesz. Egy ígéretet legalább betartottak. A szerző agrármérnök 

Pesti srácok Hongkongban

Nem az orbáni Magyarországról, hanem a pesti 56-ról volt megint szó a héten a nemzetközi hírtelevíziókban. John Keane, egy londoni-ausztrál-berlini politológus sztár tehet róla: Európából hazafelé megállt egy napra Hongkongban, és körbesodortatta magát a tüntetőkkel a városban. Rögtön az 56-os pesti ősz jutott az eszébe. 
Keane-nek nincsenek, nem voltak magyar rokonai, 56-os pesti utcakepéket is régen láthatott. De már másfél évtizede, amikor elkezdtünk együtt dolgozni bizonyos projektekben, kibukott a civiltársadalom-mániája. Mindenütt, ahol ilyesmi valószínűen előfordulhatott, ő „civil társadalmat látott”. A 90-es évek Közép-Európájában ez még divat volt, de tizenöt évvel később már nem. Ám őt nem érdekelték a divatok, még ha a projektben, ahol az európai demokráciáról volt szó, sokan ekkortájt már meg is mosolyogták. 
Volt emellett egy külön közép-európai hobbyja is: Vaclav Havel. A cseh író-politikusról mint a cseh civilitás szobráról írt is egy vastag könyvet, a létező kevés angol monográfia egyikét. Nemrég ismét előszedtem a könyvet, és rájöttem, most még erősebb, mint amikor elkészült. Jellemző, hogy amikor pár éve legutóbb találkoztunk, már Orbánnal is foglalkozott: számára akkor Putyin vidéki mutánsa volt. Azt magyarázta nekem, hogy a demokráciáért most is élni-halni érdemes, de aktuális hősei ezúttal nem a hidegháborús frontkatonák, hanem a mai német zöldek voltak.
De hát milyenek voltak/lettek ennek az embernek a szemében a magyar 56-osok? A régi budapestiek – s rajtuk keresztül a hongkongiak – most mindenekelőtt fegyelmezettek, képesek a geopolitikai gondolkozásra, kitartóak, sok napon át tudnak menetelni, vonulni. Számukra fontosabb a tiltakozás folyamata, mint annak eredménye. Meg tudják magukat szervezni, s főleg ily módon 56-osak. Azt is tudják, hogy nem győzhetnek, hiszen a világ aktuális szerkezetéről azért van valamilyen képük. 
De ha ezek a pesti-hongkongiak nem nyomulnak, senki sem egyezik majd ki velük. S akkor nem is számíthatnak kompromisszumra. Pedig hát másra mire törekednének? Azt csak nem hihetik, hogy Pekinget komolyan visszaszoríthatják. Érdektelen magyarázni, hogy Hongkong most roppant fontos Kínában, miközben az egyik technológiailag leginkább összerakott, csatlakozó repülőjáratokkal zsúfolt nemzetközi csomópont, ahol az emberek is sokkal többet tudhatnak a világról, mint 56 őszén Pesten. Bár az akkori leegyszerűsített viszonyok talán segítettek a barát-ellenség iránytűk forgatásánál. 
A demokrácia látható ellenségei visszamenőleg is Keane ellenségei. S mert a világ is összerendeződött, fontosabb, hogy ki kinek az aktuális szövetségese. A mostani kínai hatalom Keane szemében, úgy látszik, Hongkong nélkül is az akkori Moszkvának felel meg. De most nem elsősorban a nagyhatalmak, hanem a gesztusok számítanak. A szabadság megint gesztus, amely megmozgatja az értelmiségi gondolkodást. A brit Keane ha most éppen nem is Havel-utánzó, de inkább Byront, a görög forradalomba szerelmes angol költőt másolná. S a virtuális Bem-szoborhoz a hongkongi üzleti negyedbe odaképzeli a Petőfi Kört, némi görög fűszerrel. A szerző szociológus 
Szerző
Tamás Pál