A következő háborúk színhelye a világűr lesz, az USA már létre is hozta a Space Force-t

Publikálás dátuma
2019.09.07. 18:45

Fotó: NASA / AFP
A világ nem elég! – a ’60-as évekbeli, hidegháborús kémhistória, majd az évezredforduló környékén belőle készített James Bond-film címe pompásan összefoglalja, hogy a már zajló kiberháború miért is terjed ki extraterresztriális területekre, a világunk köré, az űrbe. A csillagháborús program új lendületet kapott, lehet készíteni a lézerágyúkat. A határ már nem a csillagos ég.
„A következő háborúk színhelye a világűr lesz” – jelentette ki Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke augusztus 30-án, amikor is a Fehér Ház rózsakertjében hivatalosan és ünnepélyesen is létrehozta az amerikai haderő 11. harci parancsnokságát, a 6. haderőnemként előlépő önálló Űrparancsnokságot (Space Force). Kijelentéséből több minden leszűrhető, de a legfontosabb: háború lesz, mi több, több is!  

Rászállnak a műholdakra

A történelminek kikiáltott bejelentést, John Raymond, a légierő tábornokának űrparancsnokság-vezetővé avanzsálását azonban egy jó féléves konkrét munka előzte meg. Trump már február 19-én felszólította a Pentagont, hogy készítsen törvénytervezetet az űrhaderő felállítására, mert „készen kell állnunk”, az amerikai dominanciát nemcsak földön, vízen és levegőben, de lég­üres térben is fenn kell tartaniuk – „az ellenségeink már a világűrben vannak” – hangsúlyozta. (A közvetlen előzményekről lásd keretes írásunkat.) S mielőtt bárki végbélszondázó E. T.-kre, alienekre, Zod tábornokra, agresszív marslakókra, „űrbogarak­ra” gondolna, itt a Birodalomról van szó – illetve kettőről is! Nem a Star Wars epizódjaiból, ezek földiek, egészen pontosan a már a magyarok spájzában is megfordult oroszokét és a kínaiakét emlegették. És korántse szkafanderben és alakzatban repülő légi deszantosokat képzeljünk magunk elé, amint 2000 és 40 000 kilométeres magasságban (netán rögtön a Holdon vagy a Marson masírozva) osztják a halálsugarakat, hanem az ugyanebben a szférában keringő műholdak védelmére létrehozott eddig kb. 300, valószínűleg elsősorban mérnök-informatikusokból álló elit egységet, akik a Földről látják el a műholdjaik védelmét. Melyeken keresztül koordinálják a szárazföldi, vízi és légi alakulatok (mégiscsak a légtérben vívott) csatáit, ugyanakkor megelőző csapásokat tudnak mérni a támadó szándékú, az ország biztonságát fenyegető, idegen műholdakra. Ilyen értelemben a következőként megjósolt, illetve már zajló kiberháború részeként aposztrofálható az űrösszecsapás. A védelemre szorulókból (nemzeti vagyontárgyak) és a potenciálisan ellenségesből is épp elég repked, kering odafönt. A legutóbbi kalkulációk szerint 1957 műhold üzemel a Föld körül (2500 körüli a már nem működők száma) – és csak 40 százalékukról mondható el, hogy kereskedelmi ténykedésre szorítkozik. Az USA fölénye itt is jelentős, 830 tartozik a fennhatóságuk alá, Kína 280, Oroszország 147 műholddal rendelkezik, Japán 75-tel, az Egyesült Királyság és India 54-54-gyel követi őket. Kormányzati és katonai célú küldetésben 385 és 302 vesz részt. Nem mondhatni tehát, hogy szűz területre lépnek az amerikai „érdekvédők” – ám mielőtt eltakarítanák az ellenséget, célszerű lesz rendet rakniuk és kitakarítaniuk, ugyanis kb. 18 000 tíz centiméternél nagyobb odakünn kerengő tárgydarabot tartanak nyilván; Föld körüli pályán 7600 tonna feletti Földről származó eszköz lavírozik. Nem véletlen, hogy az Űrparancsnokság előirányzott működési feladatai között az űrszemétgyűjtés nemes célja is ott lebeg.  

Csillagok, katonák – és lézerek

De a Föld körüli űr amerikai védelmére tett lépések azért sem mondhatók első szárnypróbálgatásoknak, mivel már korábban is létezett űrparancsnokságuk. Egyes elemzők az 1958-as űrtörvényre hivatkoznak, mely a civil jellegű űrtevékenységet a NASA-hoz utalta, míg a katonait a Védelmi Minisztérium alá sorolta, ahol külön hivatala volt eddig is a meglévő hadnemek űrtechnológiai koordinációjának – potom 30 000(!) főnyi taggal, akik 1982 óta látják el a fel­adataikat (űrutazás, rakétamonitor, műholdas navigáció). Arról nem is beszélve, hogy a Ronald Reagan által már 1979-ben megálmodott (High Frontier) stratégiai programot, mely földi és űrbéli telepítésű regionális és globális rakétaelhárító rendszert tervezett, 1983-ban SDI (Strategic Defence Initiative – stratégiai védelmi kezdeményezés) néven megvalósították. Ez volt az úgynevezett csillagháborús tervezet, mely részben az űrbe telepített lézerfegyverekkel remélte a szovjet nukleá­ris robbanófejjel ellátott, inter­kontinentális ballisztikus rakétákat leszerelni. A program felügyeletére létrehozott hivatalt (SDIO) aztán Teller Ede és munkatársai sok éven keresztül biztatták, hitegették, ám végül a lézer nem vált be, gyengének bizonyult. A hivatal pedig kormányoktól függő átalakulásokon ment keresztül, 1993-tól a neve is megváltozott.  

Égbe lőnek

Jim Mattis, Trump egykori védelmi minisztere az űrfegyverkezési program újragenerálozásának szükségszerűségére az elhíresült, erődemonstráló 2007-es kínai példát hozta fel, amikor is a kínaiak saját, már nyugdíjas éveit töltő meteorológiai műholdjukon tesztelték kilövési rakéta-űrtechnikájukat – sikerrel. (És nem a 400 darabra széthulló műhold űrszemétté válása volt a legfőbb indoka a háborgásnak…) Az USA persze azonnal válaszolt, 2008-ban – előre bejelentve – lekapta az égen 250 kilométeren keringő egyik (hibás) katonai műholdját egy földről indított rakétával. (Az oroszok szintén rendelkeznek hasonló technológiával, de ők kevésbé játszanak nyílt kártyákkal, bár 2015-ben, 2016-ban és 2018-ban azért bizonyíthatóan demonstráltak e téren.) De Indiában sem lazsálnak a mérnökök, idén márciusban lekopizták a 12 éve történt kínai mintát, és valószínűleg egy direkt erre a célra korábban 300 kilométeres magasságba fellőtt műholdjukat kapták rakétavégre. Az időzítés itt sem volt véletlen, éppen Genfben zajlott az ENSZ leszerelési konferenciája, mely a világűrbeli fegyverkezési verseny szabályok közé szorítását, urambocsá’, tiltását irányozta volna elő – eredménytelenül persze, éppen az oroszok, a kínaiak és az amerikaiak érdekellentéte miatt. Saját űrtárgy megsemmisítése jelenleg tehát nem tilos – a másénak pedig a létezésére sem biztos, hogy van bizonyíték, így szabad préda lehet.  

70 dolcsi

De – ahogy említettük, hogy az űrhad ereje főleg a kibertérben moz­gósítható – az igazán nagy égi háborúk nem a nagy költségvetésű rakétákon vagy milliárd dolláros űrkerítéseken (lásd az USA 2016-os geostacioná­rius és földi telepítésű radarrendszertervét) múlnak. Elég 70 dollár is, tehát nagyjából 20 000 forint. Mindezt egy augusztus eleji Las Vegas-i kiberbiztonsági konferencián hozta fel példaként az előadó Elizabeth Wilson – számolt be róla a bitport.hu portál. A szatellitek többségét ugyanis nem ­kódolják, így egy felkészült hackernek szinte gyerekjáték átvennie az irányítást fölötte, egy katonai elit informatikusnak meg nyilván pláne! 2007-ben az Iridium – 66 aktív és 6 tartalék műholdból álló – távközlési rendszer tervezői magabiztosan úgy gondolták, hogy a rendszerük nagysága és összetettsége miatt kár lenne aggódniuk a biztonság miatt, hiszen kinek lenne ideje és pénze arra, hogy betámadja őket. Nos, egy hackerszervezet kihívásként tekintett a problémára, és mindössze az említett összeg befektetésével olyan eszközt épített, amelynek segítségével az Iridium adatforgalmának felét meg is lovasította.

Trump kis lépése

2000-ben Donald Rumsfeld, az akkori haderő-fejlesztési bizottság republikánus vezetője vetette fel az űrhadsereg létrehozásának ötletét, de 2001 ősze után, már védelmi miniszterként, épp nem ért rá ezzel foglalkozni a WTC-tornyok összeomlása után. 2017-ben aztán megszavaztak egy törvényjavaslatot a légierőn belüli űrhaderő létrehozására, valamint jelentős összeget különítettek el az űrvagyon megvédésére, hogy ellentarthassanak a kínai és az orosz fegyverkezéseknek, ugyanakkor leküzdjék a lépéshátrányt a magán-űrtechnológiai fejlesztésekkel szemben. 2018 márciusában aztán Trump egyszer csak bejelentette, hogy nemzeti űrstratégiára van szükség, a világűr is háborús övezet, júniusban már a légierőtől különálló űrhaderő létrehozása mellett döntött. A 2019. februári utasítás ennek a víziónak a megvalósulása – talán nem véletlenül, de mindenképp összhangban a holdraszállás 50 éves jubileumának ünnepélyes lázával.

Szerző

Tényleg a gyakorlat teszi a mestert?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 15:15
A Magyar Televízió Ki mit tud? című műsorának résztvevői az előkészületek során
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a siker receptje. Ki ne vágyna arra, hogy valamiben a legjobbak között lehessen? Erre a sóvárgásra építve rendre születnek elméletek arról, hogyan válhat bárki sikeressé: egyesek a kitartó gyakorlásra esküsznek, mások szerint minden eldől a születésünkkor.
Csupán 10 ezer óra szorgos gyakorlás, és bármilyen területen a legjobbak közé kerülhetünk, nagyszerű zongoristává, kiváló teniszezővé, regényíróvá vagy éppen műkorcsolyázóvá válhatunk. Ezzel az igencsak népszerű gondolattal robbant be a köztudatba az eredetileg történészdiplomával rendelkező Malcolm Gladwell, amikor 2008-ban megjelent Kivételesek – A siker másik oldala című könyve. Az ígéret, hogy napi három vagy heti 20 óra gyakorlással mindössze 10 röpke év alatt bármivé válhatunk, amivé csak akarunk, hamar sok hívet szerzett a szerzőnek, aki komoly kutatási eredményekre építette az elméletét. Könyvében azt írta, mindegy, hogy sakkozókat vagy profi bűnözőket vizsgáltak, ugyanaz jött ki: a naggyá válás mágikus száma a 10 ezer. A Beatles tagjai is éppen ennyi időt töltöttek gyakorlással, és Bill Gates is szorgosan nyomkodta már kamaszkorától a számítógépet, mielőtt az a világ leggazdagabb emberévé tette (egy időre). Az életen át való tanulás propagálói, pedagógusok és a gyerekeiket motiválni próbáló szülők idézik előszeretettel Gladwell elméletét, a legtöbbször sajnos hibásan. Gladwell ugyanis soha nem állította, hogy ennyi óra kitartó gyakorlás kiváltaná a tehetséget, csupán azt próbálta bizonyítani, hogy bármilyen területet vizsgál, az igazán sikeres emberek mögött nagyjából ilyen hosszú út áll. Mindezt többek között Anders Ericsson pszichológiaprofesszor kutatására alapozta, azonban ő az elsők között volt, aki árnyalni kezdte a világon virálisan terjedő tételt. Azt is igyekezett tisztázni: valójában az ő eredményei nem határoznak egy konkrét óraszámot, ami alatt kiválóvá, szakértővé vagy bajnokká lehet válni. A 10 ezres szám csupán egy átlag, vizsgálata során volt dolga olyanokkal, akik sokkal kevesebb idő alatt profik lettek valamiben, míg voltak olyanok, akiknek 25 ezer óra volt csak elég. 

Végletes leegyszerűsítés

Azóta maga Gladwell sem győzi különböző előadásaiban tisztázni az elmélettel kapcsolatos félreértéseket. Például, hogy a 10 ezer órát egyfajta minimumnak tartja, vagyis ő nem találkozott olyan profival, aki ne töltött volna legalább ennyi órát az adott tevékenység gyakorlásával. De ez önmagában nem jelenti azt, hogy egy 150 centis ember profi kosárlabdázó lesz, ha rászán 10 évet az életéből, egy botfülű műkedvelőből pedig ünnepelt komponista ennyi idő alatt. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem mindegy, ez a 10 ezer óra milyen minőségű gyakorlással telik. Hiába úszik valaki kitett fejjel, rossz technikával napi három órát a közeli uszoda 25 méteres medencéjében, nem fog Hosszú Katinkával versenyezni a következő olimpián. Gladwell mondanivalója sokkal inkább arról szól, hogy a tehetség kibontakoztatásához is időre, kitartó gyakorlásra van szükség, amely egyre nagyobb és nagyobb kihívások elé állít. Kritikusai szerint a még mindig népszerű életvezetési-bestseller író végletesen leegyszerűsített bizonyos kutatási eredményeket, alkotott belőle egy hangzatos elméletet, egy univerzálisnak tűnő szabályt, azóta pedig nem győz kihátrálni belőle. Addig árnyalja és finomítja, hogy tulajdonképpen alig marad belőle valami. Mindettől függetlenül az elmélet önálló életre kelt, elterjedt, különböző kutatók pedig nem sajnálják az óráikat, hogy változatos módszerekkel cáfolják a tévhitet. A Princeton Egyetemen például 88 különböző kutatás eredményeit összesítették, amelyek azt bizonyították, hogy a gyakorlás csupán átlagosan 12 százaléknyi előnyhöz juttatta azokat, akik elég időt fektettek az adott tevékenységbe. Az eredmények területenként váltakoztak: a játékok területén 26 százalék, a zenében 21, a sportokban 18, az iskolai tanulásban viszont már csupán négy-, a szakmák területén mindössze egyszázaléknyi különbséget eredményezett az „edzés”. Hogy ez miért lehet így, arra egy másik népszerű életmód-tanácsadó bestselleríró adhat magyarázatot. Frans Johansson szerint a folyamatos és állandó gyakorlás azokban a tevékenységekben játszik igazán nagy szerepet, amelyeknek a szabályai és keretei merevek és állandóak. Pél­dául a tenisz, a sakk vagy a klasszikus zene területén a szabályok szinte sosem változnak, így tanulhatóak a megfelelő technikák. Viszont szerinte a vállalatvezetés vagy a rockzene nem ilyen területek. A Sex Pistols például úgy lett világhírű, hogy Sid Vicious állítólag alig tudott játszani a basszusgitárján. Legutóbb Brook Macnamara pszichológusprofesszor és társai ismételték meg az egyik olyan kutatást, amelyre Gladwell az elméletét alapozta. Hegedűsök három csoportjával készítettek interjút a gyakorlási szokásiakról, és arra kérték őket, vezessenek naplót a tevékenységükről egy héten át. A szakmájukban legjobbnak vagy jónak minősített zenészek körülbelül 11 ezer órát gyakoroltak 20 éves korukig, míg a kevésbé ügyes hegedűsök 6000 óráról számoltak be. Vagyis az elég jók és a legjobbak között nem volt számottevő különbség ebben a tekintetben, mégsem vált mindenki virtuózzá. A három csoport között összességében a gyakorlással töltött órák száma a képességkülönbségek negyedéért felelt. Macnamara szerint a gyakorlás egy bizonyos szint felett elveszti jelentőségét, azon a szinten, ahol már mindenki nagyon sokat gyakorolt, egészen más tényezők döntenek. Úgy gondolja, az emberi képességek és teljesítmények különbségeit a környezeti és a genetikai tényezők, illetve azok kölcsönhatása határozza meg. Mindehhez jön a gyakorlás és a tanulás szerepe, nem beszélve a motiváltságról és az ember lehetőségeiről. Vagyis a képlet nem meglepő módon bonyolult, jóval komplikáltabb, mint hogy le lehessen egyszerűsíteni egyetlen mágikus számmá.  

Velünk születik vagy kialakul?

Vagyis kutatások ide, elméletek oda, az emberiség nem lett sokkal okosabb abban a kérdésben, hogy vajon mi a siker receptje. A 10 ezer órás szabály azért is válhatott ilyen népszerűvé, mert egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt az évszázadok óta vizsgált kérdést, hogy mi is az a tehetség, és vajon hol lakik. Abban már viszonylag nagy az egyetértés, hogy a tehetség létezik, ráadásul valami genetikai, velünk született dolog. Ezt bizonyította például az a kísérlet, amikor egy- és kétpetéjű ikerpárokat kértek meg, hogy rajzoljanak portrét egy modellről. Míg az egypetéjűek közel azonos színvonalon ugrották meg a feladatot, a kétpetéjűeknél jelentős különbségek voltak a rajzok színvonalában. A tehetség mibenlétével és a fejlesztésének, gondozásának lehetőségeivel a 2004-ben elhunyt híres pszichológus, Julian Stanley kezdett el foglalkozni az elsők között. Ő alapította 1979-ben a Johns Hopkins Egyetem Fiatal Tehetségek Központját, ahová azok kerülhettek be, akik az egyetemi felvételijük alapján a felső egy százalékba tartoztak – ide járt többek között Mark Zuckerberg ­Facebook-alapító, Szergej Brin, a Google egyik alapítója és Lady Gaga is.  

Idejében felismerni

Az intézet arra is lehetőséget adott, hogy a fiatalok sorsát nyomon kövessék, Stanley 45 éven át tartó kutatása a matematikából kiemelkedően tehetséges gyerekekre fókuszált, összesen ötezer alany későbbi karrier­útját követte nyomon, sokan közülük tudósok, innovátorok lettek, és rengetegen töltenek be vezető pozíciót vállalatoknál. Ez a valaha volt leghosszabb kifutású vizsgálat ebben a témában, adataiból 400 tanulmány és könyv született. Elsősorban arra ad választ, hogy hogyan lehet már korán felismerni a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai tehetséget. De Stanleyt az is foglalkoztatta, hogyan lehet a jó képességű gyerekeket még okosabbá tenni, képessé arra, hogy megváltoztassák a világot. Kutatásai összességében arra mutattak rá: a korán elismert kognitív képességeknek sokkal nagyobb hatásuk van a várható teljesítményre, mint a szorgalomnak vagy az olyan környezeti tényezőknek, mint a gazdasági-társadalmi státusz. Vagyis a lényeg az lenne, hogy minél korábban felismerjék, ki miben jó, és idejében elkezdjék fejleszteni a képességeiket. Viszont a legtöbb ország oktatási rendszere erre kevéssé alkalmas, az iskolák nagy része a leszakadó, nehezen boldoguló diákok felhozására helyezi a hangsúlyt. Sokkal hamarabb kiderül, ha valaki nem tudja tartani a tempót, mint az, ha többre lenne képes. A jó tanulók közül egyáltalán nem biztos, hogy észreveszik, ha valaki úgy színötös, hogy közben nem fejlődik, mert a képességei tizedével képes ezt produkálni. Arról nem is beszélve, hogy például a zenei tehetség egy olyan családban, ahol nem játszanak hangszeren, túl sokáig rejtve maradhat. Sokan afelől is kételkednek, hogy vajon jó dolog-e idejekorán a „tehetséges” vagy akár a „zseni” címkét ráaggatni egy gyerekre, esetleg elkényelmesítve ezzel. Mindenesetre tény, hogy minél előbb ismerik fel valakinek azon képességeit, amik megkülönböztetik őt az átlagtól, annál hatékonyabban fejleszthetőek, és annál nagyobb az esély, hogy az illető sokra viszi az adott területen. A tudomány mai állása szerint a tehetség nem egyértelműen örökölt, és nem is kizárólag a környezeti hatásokon múlik, egy komplex konstrukció rengeteg változóval. Valójában egy lehetőség, amit ha idejében észrevesznek, ápolnak és gondoznak, adottak a fejlődés lehetőségei, és az illető kellően motivált, tényleg kiemelkedő lehet valamilyen területen. De ehhez elengedhetetlen a kitartó, megfelelő, és a határokat feszegető gyakorlás – több ezer órányi.

0,2 százalék az extrémen kiemelkedő értelmi képességű (zseni) az emberek között. 15-16 százalék mondható átlagon felülinek, kiemelkedőnek pedig további 2 százalék.

Szerző
Témák
tehetség zseni

A félelem szelíd motorosai

Publikálás dátuma
2019.09.01. 14:14

Fotó: Shutterstock
Egy férfi a napokban megölte élettársát és közös gyereküket. A rendőrség elismerte, hogy mulasztás történt, hiszen tudtak róla, hogy „valami nincs rendben a családban”, de a tragédiát nem tudták megakadályozni. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás szerint Magyarországon minden negyedik ember volt már valamilyen bűncselekmény áldozata. Ha ehhez hozzávesszük az Országos Kriminológiai Intézet felmérését, amely azt mutatja, hogy az esetek 60-70 százalékában a hatóságok előtt is rejtve maradnak ezek az esetek, akkor érthetjük meg igazán a következő történetünk szereplőit.
Anna egy apró településen élt, közel a keleti határhoz. Ismerték és elismerték őt a környéken: a kistérségi Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgozott középvezetőként. A háromgyermekes, elvált asszonyt egy ismerőse hozta össze későbbi élettársával. „Figyelmes, udvarias, kedves ember volt, barátkozott a gyerekeimmel – kezdi a történetét. – Fél év múlva hozzánk költözött, ekkor változott meg. Szinte azonnal szidalmazni kezdett, úgy kezelt, mint egy kutyát, leköpött, megalázott, lejáratott mások előtt. Én mostam, főztem, takarítottam, kiszolgáltam, tűrtem és hallgattam. Szégyelltem volna panaszkodni, és a munkám során is azt tapasztaltam, hogy a hasonló helyzetben lévők nem kapnak igazi segítséget senkitől. Sokan kérdezték, miért nem küldtem el azonnal? Próbáltam, de meg se hallotta. Ha pedig kizártam, autóval benyomta a kaput. Titkoltam, amíg lehetett. Aztán már nem lehetett, mert ütött is. Egyszer eszméletlenre vert, a gyerekeim húztak be ájultan az udvarról a házba. Ezért két és fél év börtönbüntetést kapott, három évre felfüggesztve. Ezalatt óvatos volt, nem emelt rám kezet, csak lelkileg gyötört. Többször megerőszakolt, így fogant meg Bence. De nem bánom, hogy megszültem, ő az életem.” Amikor lejárt a három év, az asszony nagy gyerekei elköltöztek, a hozzátartozói pedig már nem éltek. Addigra a férfi mindenkitől elszigetelte. Tudta, hogy már nincs kihez fordulnia. „Inni kezdett, és ettől elszabadult a pokol: stílfűrésszel hajkurászott minket a házban, hol a fürdőbe, hol a pincébe zárkóztunk be előle.” Tíz év után telt be a pohár: elköltöztek a kisfiával, a munkahelyi pihenőszobában találtak menedéket, de ott sem volt nyugtuk, folyamatosak voltak a zaklatások. Volt, hogy rendőrt kellett hívni. „Vagy fél tucat feljelentést tettem, de ő volt a helyi kiskirály, cimborált a rend­őrökkel. Négyszer adtak ki távoltartási végzést ellene, amiket rendre megszegett, ezért összesen negyvenezer forint pénzbírságot róttak ki rá.” A végén annyira elfajult a helyzet, hogy a főnöke arra kérte: költözzön el, váltson munkahelyet, mert ebben légkörben a kollégái sem tudnak dolgozni. Barátai ekkor ajánlottak neki egy frissen szerveződő civil csapatot, a Szelíd Motorosok a Zaklatások ellen! nevűt, amely az ilyen helyzetben lévőkön segít. Némi szabódás után hozzájuk fordult, és a segítségükkel egyik napról a másikra hátat fordított a régi életének. „Fölmondtam, és egy autónyi holmival Budapestre jöttünk. Albérletben lakunk, itt is gyermekvédelemmel foglalkozom. Az adatainkat a hatóság elvileg titkosan kezeli, bízom benne, hogy idáig nem ér el a keze és nem talál ránk. Büszke vagyok rá, hogy ötvenkét évesen újra tudtam kezdeni. Most már a saját példámmal bizonyíthatom az ügyfeleimnek, hogy soha nincs késő, igenis ki lehet lépni a nehéz helyzetekből” – mondja büszkén Anna.  Az Egerhez közeli Szihalom csöndes kis falu. A hosszú, néptelen utca egyik háza előtt szelíd mosolyú, fehér szakállas férfi ácsorog. Mihály Zsolt három évtizede autós és motoros oktató, saját autósiskolája van, de ő maga – ha teheti – inkább motorral közlekedik. Az általa létrehozott mozgalom, a Szelíd Motorosok a Zaklatások Ellen a csaknem ötven éve készült kultikus filmről kapta a nevét. Azt mondja, Amerikában és több európai országban régóta léteznek motoros csoportok, amelyek gyerekeket védenek meg az erőszaktól. Mihály Zsolt úgy gondolta, a magyar motorosok sem rosszabbak amerikai társaiknál, ezért próba-szerencse alapon egy internetes honlapon írta le elképzeléseit. 

Nagyon ráérnek

„Hiszek az emberekben, nem lepett meg, mennyien jelentkeztek, most nyolcszázötven tagnál tartunk. Talán az a vonzó bennünk, hogy politikamentesek vagyunk, de inkább az, hogy a bántalmazás olyan ügy, ami mellé bárki nyugodtan odaállhat” – mondja Mihály Zsolt, hozzátéve, hogy az övék nem az amerikai minta koppintása. Ott ugyanis elszórtan működnek a csoportok, ő viszont kezdettől országos hálózatban gondolkodott. A cél: megvédeni mindenkit, aki erőszaktól szenved. „Leggyakrabban hölgyek, a családon belüli erőszak áldozatai keresnek meg minket. Minden segélykérés hozzám fut be. Először megkérdezem, jelzett-e a hatóságoknak, tett-e rendőrségi feljelentést? Mert ha valaki írásba adja, amit állít, annak rendszerint valóságalapja van. Tapasztalataink szerint a rendőrség a családon belüli erőszak esetén gyakran azt ajánlja, ne tegyen feljelentést, úgysem történik semmi. De, tegyen! Legyen írásos nyom, amire később hivatkozni lehet.” A személyes találkozás és az előzetes tájékozódás után egy hattagú stáb dönt arról, indokolt-e az „akció” vagy sem. „Ha igen, értesítem a csapatot. Mire befutnak a visszajelzések, és már tudom, kikkel számolhatok, közlöm a helyet és az időpontot. Ez megszűri a jelentkezőket, mert valamennyien dolgozunk, nem mindenki ér rá éppen akkor, és olyan is akad, aki távoli helyszínt anyagi okokból nem vállalhat” – mondja a szelíd, középkorú motoros. Mi történik, ha egyetlen demonstráció nem bizonyul hatásosnak? – kérdezem. „Akkor többször felvonulunk. Van most egy folyamatban lévő ügyünk. A hölgy egy fővárosi felnőttképző intézményben tanul, és az egyik osztálytársa verbálisan zaklatja. Nem tudja kezelni a dolgot, mert nemrég szabadult ki egy durva, bántalmazó kapcsolatból, és most megint azt érzi, ráragadt valaki. A zaklatók némelyike megtévesztően jó modorú, udvarias, simulékony, épp ezért veszélyes. Ez a férfi is ilyen. Beszéltem az iskolával, azt mondták: nem kísérik figyelemmel a tanulóik magánéletét. Úgyhogy nem tehetünk mást, ha kell, két hónapig kísérgetjük a hölgyet. Annyit már elértünk, hogy a zaklató nem a többiekkel együtt távozik. Kicsit vár, hátha elmennek a motorosok. De mi nagyon ráérünk…”  
Mihály Zsolt, egy szelíd motoros
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Különös kegyetlenség

Ildikó egy magyar cégnél dolgozik, adminisztrátor lassan két évtizede. Szülei, testvérei meghaltak, elvált, évek óta egyedül él. Mint mondja, a kritikus pillanatban azért fordult a Szelíd Motorosokhoz, mert senkije sincs, akitől segítséget kérhetett volna. „Bántalmazómmal, azaz a volt férjemmel egy társaságban ismerkedtem meg. Értelmes, kifejezetten jó eszű, jóképű, vonzó férfi volt. A mézeshetek után bökte ki, hogy nem akar gyereket. Ezt nem értettem, mert én szerettem volna, és korábban ő is azt mondogatta, hogy szereti a gyerekeket. Most, hogy már tisztábban látok, azt hiszem, úgy érezhette, egy gyerek kitúrná őt a pozíciójából, már nem ő lenne az első számú favorit. Szerintem ez beteges, egy normális férfi fejében meg se fordul ilyesmi, de hát a szerelem rózsaszín ködbe borítja az agyat – meséli Ildikó. – Beleszerettem, de hogy ő mit érzett, nem tudom. Állította, hogy szeret, ennek tulajdonítottam, hogy mindig tudni akarta, hová megyek, hol vagyok, mit csinálok, miért nem értem haza időben. Uralkodni akart rajtam mindig, mindenhol, mindenben. Valahol itt kezdődött a lelki terror, és amikor ellentmondtam neki, jött az első pofon. Másnap persze mindent megbánt, virágcsokor, bocsánatkérés, fogadkozás stb. Ma már tudom, hogy ez sablonos, ők tényleg így működnek, és nők százai élik meg nap mint nap ugyanezt, de akkor, ott őszintének éreztem a gesztust. Megbocsátottam, nem hagytam el, pedig akkor kellett volna, azonnal, mert inni kezdett és az alkohol fokozta az agresszivitását.” A második pofonnál Ildikó kihívta a rendőrséget, akik azt tanácsolták, hívja fel a NANE-t (Nők A Nőkért Egyesület) vagy a Patent Egyesületet, és ne maradjon a férjével egyedül. Ha kell, menjen el baráthoz, ismerőshöz. Kollégák segítettek végül abban, hogy elköltözhessen otthonról. „Aztán hatalmas hibát követtem el: három év múlva visszaengedtem őt a lakásomba, mert azt kérte, beszélgessünk. Addigra elváltam tőle, de én nem szeretek haragot tartani, ő meg talán azt hihette, visszamegyek hozzá. Természetesen nemet mondtam, erre úgy megvert, hogy a mentők vittek el.” Különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés miatt ítélték el 2015-ben. Tavaly tavasszal szabadult, a büntetése kétharmadát töltötte le. Ildikó időközben tagja lett egy internetes önsegítő csoportnak, rajtuk keresztül került kapcsolatba a Szelíd Motorosokkal. „Azért fordultam hozzájuk, mert a szabadulása után át kellett adnom az exemnek a közös lakásunk kulcsait, és egyik ismerősöm sem vállalta, hogy ebben részt vegyen. Az átadás annyira jól sikerült, hogy az exem megneszelte a motoros kíséretet, nem jött el, a kulcsot megkapta, de akkor én már nem voltam ott.” Ildikó ezután talált rá az Áldozatsegítő Szolgálatra. „Erről senki nem szólt nekem, a neten keresgélve bukkantam rájuk, így kaptam valamennyi állami segítséget is” – fejezi be a történetét, amihez csak annyit fűz hozzá, hogy megrendült a hite az emberekben. „Ma sem tudok úgy közelíteni egy férfihoz, ahogy egy egészséges nő tenné. Viszont a történtek után kénytelen voltam sokat gondolkozni azon: hogyan, miért kerültem testileg-lelkileg egy bántalmazó uralma alá? Azt hiszem, most ismertem meg igazán önmagamat – kár, hogy ilyen áron.”  

Minden második ember tart attól, hogy bűncselekmény áldozatává válhat

A félelem a bűnözéstől és az áldozattá válástól egyre hangsúlyosabb szerepet kap a kriminológiai kutatásokban is. Néhány évvel ezelőtt az Országos Polgárőr Szövetség megbízásából készült egy kérdőív, amelyben egyebek mellett az emberek biztonságérzetét mérték fel. A kitöltők több mint háromnegyede (78 százalék) érzékelt bűncselekményt a lakókörnyezetében a megelőző egy évben, ami meglehetősen magas szám. Ennél azonban sokkal aggasztóbb, hogy 49 százalékuk – tehát minden második ember – tart attól, hogy bűncselekmény áldozatává válhat.

Mindig egy fülessel kezdődik

Februárban halálra vert egy nőt az élettársa a Belvárosban. Áprilisban egy forráskúti férfi megölte a feleségét, majd magával is végzett. Július­ban egy kecskeméti plázában egy vadász próbálta megölni élettársát, akivel korábban szakítottak. A férfi nem tudott belenyugodni egykori párja döntésébe, ezért lőtt. A nő egyébként annyira félt a férfitól, hogy testőrt fogadott, és éppen ő volt az, aki a földre teperte a támadót. Magyarországon átlagosan hetente egy nő veszíti életét bántalmazás miatt, az elkövető a leggyakrabban a férj vagy az élettárs. A gyilkosságok 40 százaléka családon belül történik, minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Sokszor csak verbálisan, de legtöbbször fizikailag is. A rendőrség sok esetben tétlen marad. Vagy mert nincsenek meg az eszközei, vagy mert a járőr egyszerűbbnek ítéli meg, ha nem avatkozik bele egy családi vitába, vagy pedig azért, mert a sértett nem tesz feljelentést. (Az esetek 60-70 százaléka marad rejtve örökre a hatóságok elől. Az Országos Krimino­lógiai Intézet Áldozatok és vélemények című kutatása világított rá, hogy 10 000 megkérdezettből 2276 személy válaszolta azt, hogy az előző évben áldozat volt, ebből azonban csak 739 tett feljelentést a rendőrségen.) A legutóbbi eset kapcsán, amikor egy férfi megölte élettársát és közös gyermeküket, majd magával is végzett, volt intézkedés, volt gyanú, a tragédia mégis bekövetkezett. A rendőrség maga is elismeri, hogy hibázott, de a rövid „pardon” után kiadott közleményében már keményen beszól a kritikusoknak. „Újra szárnyra kapott az a tévhit, hogy a rendőrök a bejelentést követően nem tesznek semmit, amíg vér nem folyik – írják. – Ez nem igaz. A hozzátartozók közötti erőszak kezelésével összefüggő rendőrségi feladatokat a 2/2018. (I. 25.) ORFK-utasítás szabályozza. Akit fenyegetnek, bántalmaznak, zaklatnak, haladéktalanul tegyen bejelentést a 112-es központi segélyhívón! Az is hívja a rendőrséget, akinek másvalakivel kapcsolatban van ilyenről tudomása! A rendőrök intézkedni fognak.” Az aktuális esettel kapcsolatban pedig megjegyzik, hogy „a parancsnok ki fogja vizsgálni az esetet, és megteszi a szükséges intézkedéseket akár a családon belüli erőszak, akár a mulasztást elkövető rendőrrel szemben. Egyetlen hibás intézkedés alapján nem lehet az egész testület munkáját elítélni.” Mihály Zsolt szerint a klien­seik többsége éppen azért keresi meg őket, mert a rendőrök (gyámhatóság, családvédelem, egyszóval a hatalom) csak akkor avatkozik közbe, amikor már késő. „Persze a rendőrségnek bőven akad feladata, de azt gondolom, az első jelzést is úgy kellene kezelniük, mintha már vér folyna. Mert mindig egy fülessel kezdődik, de idővel elfajulnak a dolgok és kéz-láb törés, fogkiverés, emberhalál lehet a vége” – mondja. Aztán hozzáteszi: az áldozatok gyakran a helyzet foglyai, néha pedig a saját személyiségük ejti rabul őket. „Egy nő például arra panaszkodott, hogy állandóan inzultálja a férje, át is költözött tőle a szomszédba. Aztán kibökte, hogy a férfi már az esküvő előtt is drogozott és dílerkedésből élt. Kérdezem, hogy ha tudta, hogy egy drogos pszichopatához megy feleségül, akkor miért nem vállalja a következményeket? Ha pedig később jött rá, akkor miért költözött a szomszédjába? Ért már engem vád, hogy áldozathibáztató vagyok, mert elmondtam egy helyi tévében, hogy vannak, akik vonzzák a bajt, akikből mindig áldozat lesz” – mondja.  

Ön- és közbíráskodás

„Nem ütünk, nem fenyegetünk, pszichológiailag próbálunk hatni – mondja az első számú Szelíd Motoros, amikor azt firtatjuk, az erődemonstrációja nem tűnhet-e önbíráskodásnak? – A bántalmazás hosszú évekig folyhat titokban, de ha egyszer csak ráirányul a figyelem, már nem olyan bátor az elkövető. Igen, ha úgy tetszik: erőt fitogtatunk, ilyenkor az fél, aki eddig félelemben tartotta a másikat. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a bántalmazók jelentős része magas funkciót tölt be, neve, rangja van. Az ilyeneket védi a média, jusson eszünkbe a péppé vert nő, aki »átesett a vak komondoron«. Az ilyen elkövetőket a hatóság is védi, hiába rohangál az áldozat fűhöz-fához, nem ér el eredményt. De ha mi látványosan fölvonulunk, az segíthet, mert egy ilyen jelenet odavonzza a bulvársajtót, és aki közismert, tart a nyilvánosságtól.” A motoros banda erődemonstráció­jával biztosan vékony jégen táncol. A jogszabályok szerint az önbíráskodás (nemzetközi szakszóval vigilantizmus) „a törvény megszegése azzal a szándékkal, hogy büntetést nyerjen az olyan bűn, amelyet az önbíráskodó szerint a törvény nem vagy nem megfelelőképpen büntet”. A magyar jogrendben az önbíráskodás köznyugalom elleni bűncselekmény, amelyről a Btk. 368. paragrafusa rendelkezik. „Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ugyanezt csoportosan elkövetve akár nyolcéves börtönnel is büntethetik. „Nem valósul meg önbíráskodás, ha az erőszak vagy a fenyegetés alkalmazása az igény érvényesítésének megengedett eszköze” – írja a törvény, ami valószínűleg szintén nem engedne szabad utat a motoros csoportoknak. Persze lehetséges, hogy a „szelíd erőszak”, a „csendes vonulás” és a szakállas, motoros bácsik megjelenése „jogos igények érvényesítésének megengedett eszköze”, de talán inkább nem. Viszont – ahogy a példákból is látjuk – sokszor hasznos. Mégpedig azért, mert a maga különös eszközeivel erőszakot akadályoz meg. (Természetesen nem tartozik ebbe a csoportba a fekete inges gárdisták és a gój motorosok vonulása a cigánytelepeken.) A kérdés persze az, hogy nincs-e olyan hivatalos erőszakszervezet, amelynek éppen ez volna a feladata? És nem hívják-e azt rendőrségnek?  

Néha tőlük is megijednek

Néhány hónapja azzal jelentkezett a Szelíd Motorosoknál egy anyuka, hogy az enyhén autista kisfiát vegzálják a felső tagozatosok. „A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ezért azt terveztük, motorral fogjuk vinni-hozni a fiút, lássák a többiek, hogy védelmet élvez. Szereztünk neki motoros ruhát, sisakot, minden készen állt, de az anyuka az utolsó pillanatban megijedt, visszalépett. Ősztől a fiú másik iskolába jár, majd meglátjuk, ott szerencsésebb lesz-e” – meséli Mihály Zsolt.

Elveszíti helyismeretét

A válasz az, hogy van is és nincs is. Christián László, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója tanulmányában fogalmaz úgy, hogy „napjaink kockázati társadalmában az állami rendészet erre felhatalmazott szervei, elsősorban a rendőrség nem tud teljes biztonságot garantálni, nem is lenne reális ilyen elvárást támasztani vele szemben. Éppen ezért nem halogatható tovább megválaszolni a kényes kérdést, hogy kiket vonunk be érdemben ebbe a rendkívül felelősségteljes küldetésbe.” A jogász utal egykori professzora, Finszter Géza szavaira, aki szerint „a köz biztonsága nem lehet egyetlen erre rendelt szervezet kizárólagos produkciója. A fenyegetések hatásos elhárításához kollektív munkára van szükség, így tehát a közbiztonság kooperációs termék”. Szerettük volna megtudni Christián Lászlótól, hogy kiknek oszthatnak még lapot ebben a kooperációban, de ő elhárította kérésünket. Imént idézett tanulmányából viszont kiderül, hogy a téma: a hatalom és a polgár viszonya, valamint a polgár és a közösség szerepe saját biztonságának garantálásában a rendszerváltás óta foglalkoztatja a teoretikusokat és jogalkotókat. Akkoriban szinte minden érintett egyetértett abban, hogy szükség van a rendészeti szervek (köztük a rendőrség) reformjára, de ennek formájában már korántsem volt teljes az összhang. Voltak, akik a központosított, erős rendőrség ideáját látták üdvözítőnek, míg mások az úgynevezett önkormányzati, más szóval decentralizált egységeket részesítették volna előnyben. Utóbbi – állították – a helyi közbiztonság hatékonyabb, eredményesebb fenntartását szolgálta volna, az állampolgárt és a helyi közösséget állította volna működésének középpontjába. A ’90-es évek legelején még úgy tűnt, hogy sikerül egy polgárbarát, professzionális, ugyanakkor a helyi közösségek és az állampolgárok igényeire nyitott rendőrséget létrehozni, háttérbe szorítva a hierarchikus és militáns jelleget a szervezetben. A dolgok más irányt vettek, sok minden megmaradt a régi rendben. „A centralizált szervezet erőinek legnagyobb részét központi feladatokra kénytelen koncentrálni, és közben elveszíti helyismeretét és kapcsolatait azokkal a kis közösségekkel, amelyek a helyi közbiztonság hiányát érzékelik” – írja a már emlegetett Finszter Géza. „Manapság egyre világosabbá válik, hogy a megelőző szemléletet kellene erősíteni a rendőri tevékenységet illetően, a reagáló rendészet teljesítőképességének határára érkezett ugyanis. A megelőzés pedig szükségszerűen társadalmasításra szorul, ebben főszerepet kell szánni az önkormányzati rendészeteknek. Települési szinten, tehát legalul kellene mielőbb hozzálátni a bizalomépítés rendkívül hosszadalmas, kényes és sérülékeny folyamatához” – teszi hozzá mindehhez Christián László. Hogy ebben az építkezésben szánnak-e szerepet a Szelíd Motorosokhoz hasonló csoportoknak, nem tudni, de a tendenciákat figyelve, nem valószínű. Ők ennek ellenére robognak tovább, és védik, aki – szerintük – erre rászorul. Az utóbbi két-három évben nagyjából harminc esetnél „intézkedtek”. Közben nyílt napokat tartanak, ahol gyerekeket motoroztatnak az ország különböző városaiban, jótékonykodnak, plüssjátékokat gyűjtenek gyermekkórházak számára. Amikor elkezdték, kevesen ismerték őket, kampányolniuk kellett. Ma már ömlik hozzájuk az adomány, amit Soprontól Békéscsabáig a helyi motorosok visznek el helyi kórházakba. Az eseményről szinte mindig hírt ad a helyi sajtó, ami jó alkalom a csapatnak arra, hogy megemlítsék fő profiljukat: a zaklatások elleni fellépést.

Az üggyel kapcsolatos kérdéseinket (Véleményük szerint törvényellenes-e a mozgalom ténykedése, ha nem, akkor segítheti-e a rendőrség munkáját, és hatásos lehet-e prevenció gyanánt, magyarán fékezheti-e a további bántalmazást?) feltettük a rendőrségnek is, az alábbi válasz érkezett:    A rendőrség minden olyan esetben, amikor hatáskörébe tartozó ügyről, eseményről jelzést kap, a szükséges intézkedéseket soron kívül megteszi. Amennyiben a hozzá érkezett bejelentés, illetve feljelentés nem rendőrségi hatáskör, az illetékes hatósághoz továbbítja az ügyet. Kategorikusan cáfoljuk azt a tévhitet, hogy „a rendőrség általában akkor lép közbe, ha már vér folyik”. A tudomásunkra jutott jogsértésekre azonnal reagálunk, és megtesszük a szükséges lépéseket abban az esetben is, ha "nem folyik vér", például egy zaklatás bűncselekmény esetében. A hozzátartozók közötti erőszak áldozatai igen gyakran rejtve maradnak mind a felmérések, kutatások, mind a rendőrség látóköre előtt, elsősorban azért, mert az áldozatok képtelenek a családon belüli agressziót bűncselekménynek érzékelni. Néha az áldozat egyszerűen letagadja a bántalmazást, például azért, hogy megőrizze a család egységét, vagy azért, mert emocionálisan és anyagilag is kiszolgáltatott az elkövetőnek. Ha a bántalmazott csecsemő, vagy magatehetetlen idős ember, aki képtelen bármiféle – statisztikailag regisztrálható – jeladásra, így a hivatalos szervek számára igen gyakran csak a súlyosabb bűncselekmény teszi nyilvánvalóvá, hogy brutalitás áldozata volt. Előfordul az is, hogy az áldozat úgy véli: a rendőrség, vagy más hivatalos szervek úgysem nyújtanak hathatós segítséget, jobban jár, ha a vele történteket titokban tartja. Szociológiai jellegű vizsgálatok, felmérések elsősorban a nők sértettségét és bántalmazását fogalmazzák meg, de sajnos van példa arra is, hogy a nők a bántalmazók. A médiában közölt információk és a bűnmegelőzési jellegű tájékoztatások, valamint ezek különböző fórumokon történő ismertetése megadta annak a lehetőségét, hogy a sértettek bátrabban keressenek fel segítő szolgálatokat, a rendőrséget vagy védelemmel foglalkozó civil intézményeket. Az egyes ügyekbe önkéntesen, jószándékkal közbelépő személyek illetve szervezetek kapcsán keskeny az a mezsgye, mely a sértett támogatása és egy esetleges újabb jogsértés között húzódhat. A rendőrség ezért azt tanácsolja, hogy bárki, aki jogsértést észlel, tegyen bejelentést akár személyesen vagy e-mail formájában bármely rendőrkapitányságon, illetve az azonnalos intézkedést igénylő esetekben a 112-es segélyhívó telefonszámon, hogy minél előbb segíthessünk. Legfontosabb teendők, ha bántalmazták: • Keressen biztonságos helyet! • Ne hozza rendbe magát! • Keressen fel sürgősen egy orvost, értesítse a rendőrséget! • Beszéljen valakivel akiben megbízik, vagy hívjon egy segélyvonalat! Amennyiben valaki bántalmazás (akár, szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak) áldozatává válik, joga van a segítségre. Az alábbiakban azon lehetőségeket találja, ahol a bántalmazottak segítséget kaphatnak. Rendőrség • Rendőrség: a 107 vagy a 112 • Általános segélyhívó telefonszám: 112 A rendőrségnek kötelessége (az Országos Rendőrfőkapitány 32/2007 (OT. 26) ORFK utasítása alapján): • minden „családon belüli erőszak”- híváshoz kimenni (nem csak “ha vér folyik”) • a feleket külön kell meghallgatni, • meg kell győződniük róla, hogy az áldozat biztonságban van, • tájékoztatnia kell az érintettet a jogérvényesítés lehetőségeiről. Amennyiben a rendőrség eljárásával szemben panasszal kíván élni, ezt megteheti az adott rendőrkapitányságon, vagy az ORFK panaszirodában is. Erről további információt itt találhat. Segélyvonal bántalmazott nőknek • 06-80-505-101 • hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22-ig • szerda 12-14-ig • ingyenesen hívható mobilról is Hívja a vonalat, ha: • bizonytalan, hogy bántalmazó-e a partnere • szeretné átbeszélni a helyzetét és a lehetőségeit • családon belüli, párkapcsolati erőszakkal kapcsolatban szeretne hívni minket • szexuális erőszak vagy zaklatás érte • többet szeretne tudni a bántalmazás természetrajzáról • érdekli, hogy hogyan támogathatná érintett ismerősét, kollégáját, rokonát, tanítványát. Segélyvonalon anonimitást biztosítanak a hívóknak. A hívásokat a NANE Egyesület kiképzett önkéntesei fogadják. PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata • 06 70 220 2505 szerdánként 16 -18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig • E-mailen: jog@patent.org.hu Keresse a jogsegélyszolgálatot, ha: • kifejezetten jogi természetű kérdései vannak a családon belüli erőszakkal, párkapcsolati erőszakkal, vagy a nők- és gyerekek elleni erőszak egyéb formáival kapcsolatban • szeretné egy témában járatos jogásszal átbeszélni a helyzetét. OKIT – Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat • 06 80 20 55 20 • minden nap 24 órán keresztül hívható Hívja az OKIT vonalat, ha: • menekülnie kell otthonról • kríziszállást keres.

Frissítve: 2019.09.01. 14:45