„A következő háborúk színhelye a világűr lesz” – jelentette ki Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke augusztus 30-án, amikor is a Fehér Ház rózsakertjében hivatalosan és ünnepélyesen is létrehozta az amerikai haderő 11. harci parancsnokságát, a 6. haderőnemként előlépő önálló Űrparancsnokságot (Space Force). Kijelentéséből több minden leszűrhető, de a legfontosabb: háború lesz, mi több, több is!
Rászállnak a műholdakra
A történelminek kikiáltott bejelentést, John Raymond, a légierő tábornokának űrparancsnokság-vezetővé avanzsálását azonban egy jó féléves konkrét munka előzte meg. Trump már február 19-én felszólította a Pentagont, hogy készítsen törvénytervezetet az űrhaderő felállítására, mert „készen kell állnunk”, az amerikai dominanciát nemcsak földön, vízen és levegőben, de légüres térben is fenn kell tartaniuk – „az ellenségeink már a világűrben vannak” – hangsúlyozta. (A közvetlen előzményekről lásd keretes írásunkat.) S mielőtt bárki végbélszondázó E. T.-kre, alienekre, Zod tábornokra, agresszív marslakókra, „űrbogarakra” gondolna, itt a Birodalomról van szó – illetve kettőről is! Nem a Star Wars epizódjaiból, ezek földiek, egészen pontosan a már a magyarok spájzában is megfordult oroszokét és a kínaiakét emlegették. És korántse szkafanderben és alakzatban repülő légi deszantosokat képzeljünk magunk elé, amint 2000 és 40 000 kilométeres magasságban (netán rögtön a Holdon vagy a Marson masírozva) osztják a halálsugarakat, hanem az ugyanebben a szférában keringő műholdak védelmére létrehozott eddig kb. 300, valószínűleg elsősorban mérnök-informatikusokból álló elit egységet, akik a Földről látják el a műholdjaik védelmét. Melyeken keresztül koordinálják a szárazföldi, vízi és légi alakulatok (mégiscsak a légtérben vívott) csatáit, ugyanakkor megelőző csapásokat tudnak mérni a támadó szándékú, az ország biztonságát fenyegető, idegen műholdakra. Ilyen értelemben a következőként megjósolt, illetve már zajló kiberháború részeként aposztrofálható az űrösszecsapás.
A védelemre szorulókból (nemzeti vagyontárgyak) és a potenciálisan ellenségesből is épp elég repked, kering odafönt. A legutóbbi kalkulációk szerint 1957 műhold üzemel a Föld körül (2500 körüli a már nem működők száma) – és csak 40 százalékukról mondható el, hogy kereskedelmi ténykedésre szorítkozik. Az USA fölénye itt is jelentős, 830 tartozik a fennhatóságuk alá, Kína 280, Oroszország 147 műholddal rendelkezik, Japán 75-tel, az Egyesült Királyság és India 54-54-gyel követi őket. Kormányzati és katonai célú küldetésben 385 és 302 vesz részt. Nem mondhatni tehát, hogy szűz területre lépnek az amerikai „érdekvédők” – ám mielőtt eltakarítanák az ellenséget, célszerű lesz rendet rakniuk és kitakarítaniuk, ugyanis kb. 18 000 tíz centiméternél nagyobb odakünn kerengő tárgydarabot tartanak nyilván; Föld körüli pályán 7600 tonna feletti Földről származó eszköz lavírozik. Nem véletlen, hogy az Űrparancsnokság előirányzott működési feladatai között az űrszemétgyűjtés nemes célja is ott lebeg.
Csillagok, katonák – és lézerek
De a Föld körüli űr amerikai védelmére tett lépések azért sem mondhatók első szárnypróbálgatásoknak, mivel már korábban is létezett űrparancsnokságuk. Egyes elemzők az 1958-as űrtörvényre hivatkoznak, mely a civil jellegű űrtevékenységet a NASA-hoz utalta, míg a katonait a Védelmi Minisztérium alá sorolta, ahol külön hivatala volt eddig is a meglévő hadnemek űrtechnológiai koordinációjának – potom 30 000(!) főnyi taggal, akik 1982 óta látják el a feladataikat (űrutazás, rakétamonitor, műholdas navigáció).
Arról nem is beszélve, hogy a Ronald Reagan által már 1979-ben megálmodott (High Frontier) stratégiai programot, mely földi és űrbéli telepítésű regionális és globális rakétaelhárító rendszert tervezett, 1983-ban SDI (Strategic Defence Initiative – stratégiai védelmi kezdeményezés) néven megvalósították. Ez volt az úgynevezett csillagháborús tervezet, mely részben az űrbe telepített lézerfegyverekkel remélte a szovjet nukleáris robbanófejjel ellátott, interkontinentális ballisztikus rakétákat leszerelni. A program felügyeletére létrehozott hivatalt (SDIO) aztán Teller Ede és munkatársai sok éven keresztül biztatták, hitegették, ám végül a lézer nem vált be, gyengének bizonyult. A hivatal pedig kormányoktól függő átalakulásokon ment keresztül, 1993-tól a neve is megváltozott.
Égbe lőnek
Jim Mattis, Trump egykori védelmi minisztere az űrfegyverkezési program újragenerálozásának szükségszerűségére az elhíresült, erődemonstráló 2007-es kínai példát hozta fel, amikor is a kínaiak saját, már nyugdíjas éveit töltő meteorológiai műholdjukon tesztelték kilövési rakéta-űrtechnikájukat – sikerrel. (És nem a 400 darabra széthulló műhold űrszemétté válása volt a legfőbb indoka a háborgásnak…) Az USA persze azonnal válaszolt, 2008-ban – előre bejelentve – lekapta az égen 250 kilométeren keringő egyik (hibás) katonai műholdját egy földről indított rakétával. (Az oroszok szintén rendelkeznek hasonló technológiával, de ők kevésbé játszanak nyílt kártyákkal, bár 2015-ben, 2016-ban és 2018-ban azért bizonyíthatóan demonstráltak e téren.) De Indiában sem lazsálnak a mérnökök, idén márciusban lekopizták a 12 éve történt kínai mintát, és valószínűleg egy direkt erre a célra korábban 300 kilométeres magasságba fellőtt műholdjukat kapták rakétavégre. Az időzítés itt sem volt véletlen, éppen Genfben zajlott az ENSZ leszerelési konferenciája, mely a világűrbeli fegyverkezési verseny szabályok közé szorítását, urambocsá’, tiltását irányozta volna elő – eredménytelenül persze, éppen az oroszok, a kínaiak és az amerikaiak érdekellentéte miatt. Saját űrtárgy megsemmisítése jelenleg tehát nem tilos – a másénak pedig a létezésére sem biztos, hogy van bizonyíték, így szabad préda lehet.
70 dolcsi
De – ahogy említettük, hogy az űrhad ereje főleg a kibertérben mozgósítható – az igazán nagy égi háborúk nem a nagy költségvetésű rakétákon vagy milliárd dolláros űrkerítéseken (lásd az USA 2016-os geostacionárius és földi telepítésű radarrendszertervét) múlnak. Elég 70 dollár is, tehát nagyjából 20 000 forint. Mindezt egy augusztus eleji Las Vegas-i kiberbiztonsági konferencián hozta fel példaként az előadó Elizabeth Wilson – számolt be róla a bitport.hu portál. A szatellitek többségét ugyanis nem kódolják, így egy felkészült hackernek szinte gyerekjáték átvennie az irányítást fölötte, egy katonai elit informatikusnak meg nyilván pláne! 2007-ben az Iridium – 66 aktív és 6 tartalék műholdból álló – távközlési rendszer tervezői magabiztosan úgy gondolták, hogy a rendszerük nagysága és összetettsége miatt kár lenne aggódniuk a biztonság miatt, hiszen kinek lenne ideje és pénze arra, hogy betámadja őket. Nos, egy hackerszervezet kihívásként tekintett a problémára, és mindössze az említett összeg befektetésével olyan eszközt épített, amelynek segítségével az Iridium adatforgalmának felét meg is lovasította.
