Gázló

Nagy és kalandos útra lép Tóth Bertalan MSZP-elnök azzal, hogy bekéri a közműhivatal eddigi gázárjavaslatait. Számára ezzel valószínűleg nem egy Odüsszeia, nem is egy El Camino, inkább a Fűrész sorozat egy újabb része veszi kezdetét. 
Az érdeklődőt a hasonló megkeresésekre jó előre, mérnöki gonddal előkészített csapdarendszer, kifeszített zsinegek, mozgásérzékelők, csapóajtók és süllyesztők várják. Eleve fura, miért egy ellenzéki pártelnöknek kell oknyomoznia, – kevés politikustársához hasonlóan – megpróbálva az általa furcsállott közügyek legmélyére ásni. A rendelkezésére álló, erősen korlátozott eszközökkel élve, csípős ellenszélben. 
Ráadásul az eredmény a legjobb esetben sem több, mint a lényeg, az igazság egy vékony szeletkéjének, árnyának ismerete. Bár az ilyen lépések nyilván a társadalom érdekét szolgálják – jelen esetben: mi a fészkes francért fizetünk a tőzsdén 35 forintot érő gázért mi százat -, a választani hajlandó polgárok többsége nem érzékeny sem a hasonló erőfeszítésekre, sem a hatalom ezzel kapcsolatos, átlátszó tereléseire, Orbán és csapata sunyi simlisségeit elfedő, hisztérikus felelősségáthárításaikra. Itt hovatovább az sem gyanús, hogy mindig pont a választások napjára nyílik mozgástér egy egyszeri – a valós lehetőségek töredékére rúgó – rezsikedvezményre.
Ennek előzményeként Tóth Bertalan bekukkantott a MET-ügy kulisszái mögé is. A kiperelt papírokból arra jutott, hogy rafinált áttételekkel több mint százmilliárd forintnyi közpénz kerülhetett az állami MVM-ből a kormányfő közvetett-közvetlen barátai jegyezte gázkereskedőhöz. Be is perelték. De a beidézett miniszterek, cégvezetők, fájdalom, már nem emlékeztek semmire. A mutyi bűnösei így nyilván megúszták, de legalább az azt feltáró Tóth Bertalant sem vitték el.
Most pedig – amellett, hogy az MSZP immár 11. alkalommal terjeszti a Fidesz-KDNP-többség elé 32 százalékos gázárcsökkentési javaslatát – az egész rendszer működését is feltárnák. Hát, hajrá. Csak nehogy egy nap a fejükre erősített, időzített bombával ébredjenek.
Szerző
Marnitz István

Ahol a játék véget ér

A híres hipnoterapeuta, Milton H. Erickson mesélte egyszer, hogy évekkel ezelőtt békésen sétált a tengerparton, amikor meglátott egy kisgyermeket ülni a homokban, aki éppen egy gilisztát fűrészelt ketté a játékásójával. Ilyenkor a jóérzésű emberek egyből pszichológusért kiáltanának, ő azonban közelebb ment hozzá, és még éppen hallotta, amint azt suttogja: „– Szegényke, most már legalább nem leszel egyedül”.
Kívülről nem mindig könnyű feltérképezni mások valódi motivációját, vagy éppen megmondani azt, hogy mit miért csinálnak. A videójátékok esetében például – főleg, ha azok online is játszhatók – a játékosokat a valahová tartozás érzése, a közösségi élmény átélésének fokozott megtapasztalása motiválja. Ebben a tekintetben hasonlít a közösségimédia-függőséghez: ez utóbbinál még nyilvánvalóbb a vágy a másiktól érkező pozitív visszajelzések igényére a kommentek, megosztások, like-ok formájában.
Mivel a PC és konzol eladásokat is az interneten keresztül – vagy legalább multiplayer (többjátékos) módban – játszható játékok vezetik, könnyen gondolhatnánk azt, hogy kedves, ártatlan időtöltésről van szó csupán. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság a csak mentális zavarokat osztályozó kézikönyvében viszont már 2013-ban osztályozta az internetesjáték-függőséget (Internet Gaming Disorder, IGD), amelynek kritériumai között szerepelt annak az egyén életében megjelenő túlzott szerepe. Az Európában használatos BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) kódrendszer 2022-ben megjelenő 11. kiadásába a WHO állásfoglalása szerint viszont csak 2019 májusában került be, videójáték-függőség néven (Video Game Addiction, VGA).
Pedig látható, hogy nagy népegészségügyi jelentőségű problémáról van szó. Egy amerikai kutatás szerint a 2-17 éves korú gyermekek közül a fiúk 99 százaléka, a lányoknak pedig a 94 százaléka játszik rendszeresen videójátékokkal. Ugyanez az arány a felnőtt férfiaknál 50 százalék, a felnőtt nőknél 40 százalék. Az orvosi értelemben vett addikció szintjét átlagosan a népesség 5-10 százalék éri el, de a Távol-Kelet országaiban (pl. Kína, Szingapúr) a prepubertás-pubertás korú populáció 30 százaléka diagnosztizálható VGA-val.
Magyarországon emellett van még egy veszélyeztetett réteg: az éppen nem kategorizálható szinten lévők. Ezen a ponton fontos visszautalnunk Ericksonra és a mögöttes motivációk kérdésére, hiszen ahogy említettük, elsősorban a közösség motiváló ereje központi a videójátékokkal kapcsolatban. Hazánk emiatt a faktor miatt is igazán sérülékeny, hiszen a Semmelweis Egyetem kutatása szerint a felnőtt lakosság minimum 50 százaléka nem tud biztonságosan kötődni. Ezzel szinte borítékolhatóak a kompenzatorikus viselkedésmintázatok, pótcselekvések, hiszen a stabil pár- és társkapcsolat alapját a biztonságos kötődés adja. Amellett, hogy a felnőtt korosztály is érintett a VGA-ban, az ő gyermekeik a modelltanulás révén még veszélyeztetettebbek – hiszen ha azt látja a gyermek, hogy egy fárasztó nap után a szülei csak leülnek a TV elé vagy a telefonjukon görgetik a hírfolyamot, ő miért tenne másképp? A minél kisebb életkorban történő fokozott elektronikus eszköz-használat jelentősen növeli a gyermekek mentálhigiénés struktúrájának a torzulását, hiszen nekik nincsen még fejlett kritikai érzékük, érett érzelemszabályozásuk, stabil énképük és énideáljuk. Tanulságos volt hallani, amikor a legújabb verekedős slágerjáték fejlesztői arról számoltak be, hogy nekik maguknak kellett pszichológushoz járniuk, olyannyira megviselte őket a munkafolyamatuk során látott folyamatos brutalitás.
Magyarországnak a kötődéshez egyébként is egészen különleges a viszonya: a ’70-es évek közepéig létezett egy törvény, amely kimondta, hogy ugyanazt a házasságot a válás után legfeljebb négyszer lehet újra megkötni. Ambivalens a viszonyulás a segítő szakma képviselőivel szemben is. A pszichológushoz járás még mindig egy stigma, akármennyit is javult a helyzet. A nyílt párbeszédből adódó megelőzés és korai felismerés hiánya oda vezethet, hogy mire bizonyos mentális rendellenességekkel végre eljut az illető segítő szakemberhez, teljesen merevvé válik a személyisége.
A problémát Amerikában már felismerték, és szinte nincsen olyan demokrata elnökjelölt, aki ne kampányolna a mentális ellátórendszer fontosságának hangsúlyozásával, annak elérhetőségének és hatékonyság-növelésének az ígéretével. Sőt egyesek nyíltan vállalják pszichés betegségüket (Seth Moulton poszttraumás stressz zavarban szenvedett, de említhetnénk az Obama házaspárt, akik sokáig párterápiára is jártak). Floridában kötelezővé tették az alapvető mentálhigiénés ismeretek oktatását 6. osztálytól felfelé, Oregon pedig törvényben fogadta el azt a helyi diákoktól származó javaslatot, mely szerint háromhavonta legfeljebb öt napon át igazoltan hiányozhatnak a well-beinget (pszichés jóllét) segítő célzattal.
Természetesen ezek apróságnak tűnhetnek, de fontosak a „nagy egész” szempontjából. Hiszen mi történhet akkor, ha visszaélnek vele? Nos, az már nem a törvényhozók dolga. Popper Péternek volt egy ezzel kapcsolatos története. Bent ült egy pedagógus kollégájánál osztálylátogatáson, aki állandóan rászólt a hátsó padsorban nevetgélő gyerekekre, végül indulatosan ki is küldte őket. Óra után megkérdezte őt Popper, hogy „– Miért csináltad ezt, nem az a cél, hogy jókedvűen teljen el egy óra?” „– Hát honnan tudjam, hogy nem rajtam nevetnek?” – felelte a kolléga. „Ezzel kész, vége - folytatta magában Popper. Hiszen mit lehet erre mondani? Ha valaki így interpretálja a dolgot. A paranoiát, azt egy másik intézményben gyógyítják.” A szerző klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterepauta, PhD 
Szerző
Józsa Tamás

Befűtöttek Európának

Ezúttal nem az éghajlati, hanem a politikai klíma változásáról lenne szó. Merthogy talán a földgolyó fölmelegedése sem olyan veszélyes, mint az a jövőkép, amit Európa ezen a nyáron festett magáról. Nemcsak Celsius fokban volt meleg, hanem a mélyhűtött konfliktusok fölmelegedésétől is fülledtté vált a politikai levegő. A sötét múltból előbújt féreg nem most kezdte rágni az unió gyökereit, de mostanra érett meg a helyzet. Két nagy horderejű történés bizonyítja ezt. A Brexit és a Strache-ügy. 
A Brexit valódi oka az volt, hogy a vidéki britek megunták a kontinensről és elsősorban Kelet-Európából a szigetre özönlő gazdasági migránsokat. Az Egyesült Királyság távozása az unióból egészen Theresa May bukásáig a konszolidáltság ígéretét hordozta. A hozzáértők persze tudták, hogy a tökéletes Brexit kivitelezhetetlen, azonban a széles nyilvánosság bízott a modern parlamenti demokráciát először megteremtő britek kompromisszum-készségében. Elképzelhetetlen volt, hogy a több száz éve unalomig demokratikusan működő ország élére kerülhet egy hóbortos kalandor, ráadásul a szaltó mortálét megígérő programmal. Nem is kerülhetett volna, külső segítség nélkül. Igen, Trump elnökről, az EU őszinte ellenségéről van szó. Az ő nyilvános (és titkos) ígéretei nélkül Boris Johnson legföljebb a cirkusz-porondon került volna reflektorfénybe. Ám fordítva vannak a dolgok: a Fehér Ház és a Downing Street 10 lett cirkusz-porond. De nem fogunk nevetni rajtuk. 
A másik katasztrófát ígérő szituációra a Strache-ügy világított rá. Az osztrák nacionalista szélsőjobb fő emberéről, a kormány tagjáról, Orbán Viktor barátjáról a német titkosszolgálat kiderítette, hogy hazaáruló. Azt remélték a németek, hogy az uniós választások előtti leleplezés kijózanítja az európaiakat, és nem szavaznak az unióellenes pártokra. Ez – bár nem a várt mértékben, de – bekövetkezett. Azonban nagyon későn jött ahhoz, hogy a nacionalista mozgalmak duzzadó vitorláiból kifogja a szelet. A keleti szelet. Azt a szelet ugyanis – mint a Strache-ügy bizonyította – Putyin fújja. 
Sajnos nem kérdés, hogy a híres orbáni magyar gyorsnaszád vitorláit is a putyini szelek dagasztják. Aki nem hiszi, gondoljon a jéghegy kilátszó csúcsaira, Paksra vagy  a banknak álcázott kémközpontra. Esetleg a két autokrata szeretetteljes kapcsolatára. Számíthatnak egymásra. Orbán fellazít az unióban, Putyin stabilizálja Orbánt Magyarországon. Beleértve a jól ismert „testvéri segítséget” is, ha netán-tán, véletlenül, Isten ne adja - kellene. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László