A marosvásárhelyi példa

Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar.

Mennyi mindenről árulkodhatnak a feliratok! Ahol a magyar népesség jelentős, a helységnévtáblák, állami intézmények táblái kétnyelvűek. Máskülönben, ha román önkormányzat, cég, magánszemély helyez el feliratot, az egynyelvű román, ha magyar, az rendre kétnyelvű. Általában elöl vagy fölül a román verzió, esetleg kicsit nagyobb betűkkel is, mint a magyar szavak. A székelyföldi kisvárosokban, falvakban sokszor épp fordított a helyzet! Viszont egynyelvű magyar szöveget csak egy családi ház kapuján láttam: Harapós kutya! Másik házon viszont két tábla, magyar az egyiken, román a másikon, de a kutya a román nyelvű táblácskán vadabb, szinte szörnyeteg. Borvíz-forrás, kétnyelvű hirdetmény. Magyarul: köszönjük, hogy nem szemetel, és ezzel védi környezetét. Románul: Ne szemetelj! Egy másik forrásnál a magyar felirat: A tűzrakás veszélyes és tilos. A román nyelvű: Szemetelni tilos!

Mindezek persze csak afféle derűs bolhacsípések – kígyómarásra csak az állam vagy a többség képes. Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar: Magyarország román királyáról beszélt. A vásárhelyi vár egyik felirata, két egymásba fonódó zászló mellett, a nemzeti toleranciát hirdeti. Ám csak angolul! A külföldi turista olvassa, a román polgár nehogy lássa!

Félmillió több mint nyolcszázezer

Van valami meghökkentő abban, mennyire napra készen számon tartják a magyarok százalékos arányát a marosvásárhelyi magyarok – de más erdélyi városok magyarjai is. A rendszerváltáskor 51, pár éve 46, ma 43 százalék. A helyzet mégsem ennyire rémisztő. Vagy tízezer román Olasz- vagy Spanyolországban él, noha megtartotta vásárhelyi lakcímét, így ténylegesen ma is fele-fele az arány, mint harminc éve. A helyzet bizonyos értelemben mégis ijesztő. A rendszerváltás óta Magyarországról vagy nyolcszázezer, Erdélyből bő félmillió magyar tűnt el. És nyilván az a félmillió több (közel 30 százalékos veszteség) mint az itteni nyolcszázezer (8 százalékos csökkenés). Az okok: természetes fogyás, elvándorlás, Erdélyben asszimilációs veszteség is.

Székelyföld magyar sziget a román tengerben. Pontosabban: szigetvilág vagy szigettenger, egy nagy és jó pár kicsi nyelvszigettel. Míg a magyar-szlovák nyelvhatár még viszonylag éles, a román-magyar sosem volt az. A világon alig akad példa arra, hogy két nép ilyen mértékig elkeveredjék. Óvatosan az ítélkezéssel, itt minden másképp van! Ami Magyarországon nacionalizmus, itt még nemzeti identitás. Ami nálunk esetleg már nemzeti giccs, itt csupán nemzeti önkifejezés. A kisebbségi lét, melyhez Székelyföldön a helyi többség és a (többi) magyaroktól való különbözés tudata is társul, sajátos gondolkodásmódot teremt. A románokkal szembeni általánosító, átfogó gyűlölet nem jellemző Erdélyre. Szomszéd, barát, munkatárs, rokon – mindenkinek van jó tapasztalata is. Némi távolságtartás, esetleg enyhe lenézéssel ötvözve, sok erdélyi magyar jellemzője. Az erdélyi magyarok – nyilván tekintélyes számú kivétellel – toleránsabbak a magyarországi magyaroknál és a románoknál is, mert ők (és csak ők) mindkét kultúrát ismerik. Egy barátom szavaival: ha az ember sokat jár Erdélyben, vagy magyar nacionalista lesz, vagy megtanulja, hogy mindenféle nacionalizmust el kell utasítani.

Három történelmi portré

A nagyjából Pécs nagyságú Marosvásárhely magja kicsit Debrecenre emlékeztet nyújtott, szabálytalan négyszög alakú központjával, melyet széles utcának vagy hosszúkás térnek is vélhetünk. Keskenyebbik vége mindkét városban egy-egy nagy templomba torkollik. A monumentális ortodox (görögkeleti) székesegyház bejáratától rögtön balra lévő falfestményen magyar hajdú üt egy román szentet. A háttérben magyar ruhás alakok, és egy kezét arcához emelő román pár. Ilyen jellegű történelmi-politikai üzenet a magyar templomokban talán sehol sincsen. Egy másik templom a tér túl felén áll. Itt történelmi portrék a bejárat mellett: Horea, Avram Iancu, Petru Maior. A mi templomainkban vannak történelmi személyiségekről festmények?

Horea volt az 1784-es erdélyi parasztfelkelés vezetője. A román történelmi tudatban ez az esemény a magyar elnyomás elleni román felkelésként vonult be. Itt érhető tetten a nacionalizmus hamis történelemképe. Valójában jobbágyok lázadtak fel az állam és a földesurak ellen, nem pedig románok magyarok ellen – és a Habsburg államhatalom hadserege verte le őket. A magyar földesúr persze kizsákmányolta jobbágyait. Hogy ezen túl segítőkész és emberséges volt-e, vagy népnyúzó és kegyetlen, az már személyiség kérdése. Mindenesetre: a román jobbágynak nem kellett több adót fizetnie, nem volt rosszabb sora, mint a magyar jobbágynak. És a román földesúr nem szedett tőle kevesebb adót, mint a magyar. Sőt! Ha a havasalföldi, moldvai román (és orosz, görög) földesurak elnyomása nem lett volna kegyetlenebb, mint a magyaroké, nem lehetne megmagyarázni, miért költöztek több hullámban is románok Erdélybe. A jobbágyok föld nélküli adásvétele a két román fejedelemségben elterjedt gyakorlat, akárcsak Oroszországban. Ugyanez Magyarországon vagy Erdélyben ismeretlen (ahogy Csehországban is): a földesúr-jobbágy viszony két típusáról van szó.

Avram Iancu 1848/49-ben volt a román felkelők vezére. Amikor a Habsburgokkal szövetkezett a magyar forradalom és szabadságharc ellen, voltaképp rosszul döntött, hiszen Világos után a románok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. 1867-ben pedig nem velük, erdélyi románokkal, hanem a magyar rendekkel egyezett ki az udvar. Iancu azonban egyénileg vitán felül becsületes ember, népének hű fia, aki az új abszolutizmus (1849-1859) idején rövid időre még börtönbe is került. Magyarok és románok tragikus szembefordulásáért a magyar politikai elit bizony éppúgy felelős a maga elhibázott politikájával, mint a román értelmiség a maga bizalmatlan, vak nacionalizmusával.

Petru Maior egyike annak a három román értelmiséginek, akik megformálták a dákoromán kontinuitás elméletét. Ennek bemutatása és kritikája szétfeszítené ezen írás kereteit. Azt azonban érdemes megállapítanunk, hogy hasonló romantikus nemzeti eredetmítoszok Európa-szerte születtek. Ilyen a hun-magyar rokonság, vagy a csehek és a szlovákok nagymorva birodalmának elmélete. Különbség nem is létrejöttükben van, hiszen egy-egy korszak születő nacionalizmusainak szükségletét fejezik ki a (hamis) dicső múlt iránt, hanem utóéletükben! Míg Magyarországon (bár újra virágzik - a szerk.) a lomtárba, azaz a történelmi mítoszok közé kerültek, addig Romániában (vagy Szlovákiában) úgyszólván „államvallássá” vagy inkább nemzeti hitvallássá váltak ezek a mítoszok - cáfolatuk nemzetellenes támadásnak számított. Erdélyi magyar kollégák szerint, ami a román történettudomány és történelemszemlélet egyes vitatott pontjait illeti, sokat javult a helyzet, a komoly történészek több téves „nemzeti” álláspontot feladtak. Csak hát épp a dákoromán kontinuitás elméletéhez a legnehezebb és legkockázatosabb hozzányúlni.

A nemzetek olyan fiatal képződmények, amelyek nagyon idősnek vélik magukat. A nemzeteket saját történelmük téves ismerete és a szomszédnépek iránti gyűlölet tartja össze. Mindkét mondat Ernest Renan történésztől származik. Kétségtelen, a nemzetek történelmi termékek, nem voltak mindig és nem is lesznek örökké. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a nemzetek a XIX-XX. század európai történelmének legfontosabb történelem-alakító, mesterséges közösségei. Fontosabbnak, erősebbnek bizonyultak az önkormányzatoknál, osztályoknál, régióknál. Ennek minden előnyével és hátrányával. Előnyével, hiszen a nemzeteknek volt bizonyos integráló és nivelláló szerepe, funkciója az irodalmi nyelvek és az egységes köznyelvek létrejöttében, vagy a nagy (nemzeti, ill. országos) piacok kialakulásában, melyek a kora újkor kis helyi piacait váltották fel. Ám az is kétségtelen, hogy ezek a nemzetek, illetve a nacionalizmusok igen nagy szerepet játszottak mindkét világháború kitörésében, és persze számos XIX. századi helyi háborúban. Glatz Ferenctől olvastam először a gondolatot, hogy a nemzeteket felülről a globalizáció, alulról a regionalizmus bontogatja, bomlasztja. Mégis, van rá esély, hogy a nemzetek léte végigkísérje a XXI. század történetét is.

Az egyetértés istene

Marosvásárhelyen nagy ortodox katedrális szomszédságában áll a Hotel Concordia. Az ókori görögök és rómaiak az ember alakú istenek mellett fogalmakat is istenként képzeltek el – a vallástörténészek ezeket nevezik allegorikus istenképzeteknek. Concordia Rómában az egyetértés, összhang istene volt. Vajon tudta ezt, aki a hotelnek nevet adott? És ha tudta, románok és magyarok közötti egyetértésre, összhangra gondolt? Vagy csak a románok egymás közötti egyetértésére?

A marosvásárhelyi vár újkori képződmény. Magját azonban a XV. században létrejött (ma református) ferences templom és a csak romos alapjaiban látható ferences kolostor alkotja. Ez volt a legkeletibb ferences rendi monostor! És ebben a gótikus templomban található a Szent László legendát őrző falfestmény. A vár egyes részei a „vargák bástyája” meg „kádárok bástyája” nevet viselik. A dolog eredete a középkorra nyúlik vissza, amikor az egyes céheknek ellenséges támadás esetén katonai feladatai is voltak. Míg a céhmester rendelkezett valamilyen fegyverrel – ha különösebb katonai szakértelemmel nem is – a szegényebb polgárok fegyvere a kihegyezett karó, nyárs volt. Zilahy Lajos szerint innen ered a nyárspolgár fogalma.

A Bolyai Farkas Líceum több mint kétszáz éves. Érdekes, ha szerzett s elvett jogokról van szó, nem képtelenség a románokkal egyezkedni. A Bolyai gimnázium a Ceausescu-diktatúra idején „testvériesült”. Így nevezték, ha egy tiszta magyar intézmény vegyes, román-magyar intézménnyé kényszerült átalakulni. (Tiszta román iskolák vagy színházak azonban sosem váltak kétnyelvűvé). A forradalom után sikerült visszaállítani homogén magyar jellegét. Ha azonban új jogról, vívmányról lenne szó, melyet magyarok kérnek, kezdeményeznek, falakba ütköznek. A tegnapi (és holnapi) kedves kolléga minden racionális érvet elenged a füle mellett, pártkötődéstől függetlenül összezár.

A II. Rákóczi Ferenc katolikus gimnázium születésének történetét egyszer majd talán megírja valaki – akár könyv terjedelemben is. A kezdeményező egy fiatal tudóstanár és általános iskolai igazgató, aki remek taktikai érzékkel egyházi (és nem magyar, nemzetiségi) iskolát kívánt alapítani. Más kérdés, hogy Erdélyben a románok vagy ortodox, vagy görög katolikus vallásúak, a magyarok meg római katolikusok vagy protestánsok, a vallási választóvonal egyúttal nemzeti is. Hatalmas munka árán megszületett az iskola. Az igazi bajok azonban ezután következtek. A Romániában igen nagy hatalommal rendelkező korrupcióellenes ügyészség nyomozást indított egy (egyébként román) tisztviselő ellen, aki az iskola alapítását engedélyezte. Folyományaként az iskola működését felfüggesztették, leállt a tanítás. A katolikus gimnázium igazgatója be sem mehetett munkahelyére, viszont nem hagyhatta el az országot. A tanárok nem kaptak fizetést. Meglehet, az ügy eredetileg nem nemzeti kérdésként, nem román-magyar mérkőzésként indult. Csak hát erdélyi közegben minden oly könnyen azzá válik! A magyar szülők és diákok bámulatosan kitartottak, akárcsak az iskola tanárai. A szülők pénzt gyűjtöttek, hogy a fizetés nélkül maradt tanárok legalább némi kis pénzhez jussanak. A történet végül happy end-del végződött, a katolikus líceum él és virul.

A Sapientia Egyetem megalapításán többen dolgoztak. A vásárhelyi épület felújítása/bővítése az egyetem számára a marosvásárhelyi Csathó Béla főesperes érdeme. Jelentős szerep jutott benne Kerényi György kecskeméti mecénásnak, aki részben saját, részben gyűjtött adománnyal segítette az alapítást. Az egyetem nagy tisztelettel ápolja Márton Áron emlékét. A gyulafehérvári püspök fellépett a háború és a zsidók deportálása ellen, a kommunista fordulat után kiállt a vallásszabadságért, illetve a betiltott román görög katolikus felekezet védelmében. Halála után kapta csak meg Izraelben a Világ Igaza kitüntetést.