A marosvásárhelyi példa

Publikálás dátuma
2019.09.08. 16:20

Fotó: Helena G. H.
Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar.
Mennyi mindenről árulkodhatnak a feliratok! Ahol a magyar népesség jelentős, a helységnévtáblák, állami intézmények táblái kétnyelvűek. Máskülönben, ha román önkormányzat, cég, magánszemély helyez el feliratot, az egynyelvű román, ha magyar, az rendre kétnyelvű. Általában elöl vagy fölül a román verzió, esetleg kicsit nagyobb betűkkel is, mint a magyar szavak. A székelyföldi kisvárosokban, falvakban sokszor épp fordított a helyzet! Viszont egynyelvű magyar szöveget csak egy családi ház kapuján láttam: Harapós kutya! Másik házon viszont két tábla, magyar az egyiken, román a másikon, de a kutya a román nyelvű táblácskán vadabb, szinte szörnyeteg. Borvíz-forrás, kétnyelvű hirdetmény. Magyarul: köszönjük, hogy nem szemetel, és ezzel védi környezetét. Románul: Ne szemetelj! Egy másik forrásnál a magyar felirat: A tűzrakás veszélyes és tilos. A román nyelvű: Szemetelni tilos! Mindezek persze csak afféle derűs bolhacsípések – kígyómarásra csak az állam vagy a többség képes. Amikor utoljára láttam Hunyadi Mátyás kolozsvári szülőházát, az angol nyelvű felirat mást állított, mint a magyar: Magyarország román királyáról beszélt. A vásárhelyi vár egyik felirata, két egymásba fonódó zászló mellett, a nemzeti toleranciát hirdeti. Ám csak angolul! A külföldi turista olvassa, a román polgár nehogy lássa!

Félmillió több mint nyolcszázezer

Van valami meghökkentő abban, mennyire napra készen számon tartják a magyarok százalékos arányát a marosvásárhelyi magyarok – de más erdélyi városok magyarjai is. A rendszerváltáskor 51, pár éve 46, ma 43 százalék. A helyzet mégsem ennyire rémisztő. Vagy tízezer román Olasz- vagy Spanyolországban él, noha megtartotta vásárhelyi lakcímét, így ténylegesen ma is fele-fele az arány, mint harminc éve. A helyzet bizonyos értelemben mégis ijesztő. A rendszerváltás óta Magyarországról vagy nyolcszázezer, Erdélyből bő félmillió magyar tűnt el. És nyilván az a félmillió több (közel 30 százalékos veszteség) mint az itteni nyolcszázezer (8 százalékos csökkenés). Az okok: természetes fogyás, elvándorlás, Erdélyben asszimilációs veszteség is. Székelyföld magyar sziget a román tengerben. Pontosabban: szigetvilág vagy szigettenger, egy nagy és jó pár kicsi nyelvszigettel. Míg a magyar-szlovák nyelvhatár még viszonylag éles, a román-magyar sosem volt az. A világon alig akad példa arra, hogy két nép ilyen mértékig elkeveredjék. Óvatosan az ítélkezéssel, itt minden másképp van! Ami Magyarországon nacionalizmus, itt még nemzeti identitás. Ami nálunk esetleg már nemzeti giccs, itt csupán nemzeti önkifejezés. A kisebbségi lét, melyhez Székelyföldön a helyi többség és a (többi) magyaroktól való különbözés tudata is társul, sajátos gondolkodásmódot teremt. A románokkal szembeni általánosító, átfogó gyűlölet nem jellemző Erdélyre. Szomszéd, barát, munkatárs, rokon – mindenkinek van jó tapasztalata is. Némi távolságtartás, esetleg enyhe lenézéssel ötvözve, sok erdélyi magyar jellemzője. Az erdélyi magyarok – nyilván tekintélyes számú kivétellel – toleránsabbak a magyarországi magyaroknál és a románoknál is, mert ők (és csak ők) mindkét kultúrát ismerik. Egy barátom szavaival: ha az ember sokat jár Erdélyben, vagy magyar nacionalista lesz, vagy megtanulja, hogy mindenféle nacionalizmust el kell utasítani.

Három történelmi portré

A nagyjából Pécs nagyságú Marosvásárhely magja kicsit Debrecenre emlékeztet nyújtott, szabálytalan négyszög alakú központjával, melyet széles utcának vagy hosszúkás térnek is vélhetünk. Keskenyebbik vége mindkét városban egy-egy nagy templomba torkollik. A monumentális ortodox (görögkeleti) székesegyház bejáratától rögtön balra lévő falfestményen magyar hajdú üt egy román szentet. A háttérben magyar ruhás alakok, és egy kezét arcához emelő román pár. Ilyen jellegű történelmi-politikai üzenet a magyar templomokban talán sehol sincsen. Egy másik templom a tér túl felén áll. Itt történelmi portrék a bejárat mellett: Horea, Avram Iancu, Petru Maior. A mi templomainkban vannak történelmi személyiségekről festmények? Horea volt az 1784-es erdélyi parasztfelkelés vezetője. A román történelmi tudatban ez az esemény a magyar elnyomás elleni román felkelésként vonult be. Itt érhető tetten a nacionalizmus hamis történelemképe. Valójában jobbágyok lázadtak fel az állam és a földesurak ellen, nem pedig románok magyarok ellen – és a Habsburg államhatalom hadserege verte le őket. A magyar földesúr persze kizsákmányolta jobbágyait. Hogy ezen túl segítőkész és emberséges volt-e, vagy népnyúzó és kegyetlen, az már személyiség kérdése. Mindenesetre: a román jobbágynak nem kellett több adót fizetnie, nem volt rosszabb sora, mint a magyar jobbágynak. És a román földesúr nem szedett tőle kevesebb adót, mint a magyar. Sőt! Ha a havasalföldi, moldvai román (és orosz, görög) földesurak elnyomása nem lett volna kegyetlenebb, mint a magyaroké, nem lehetne megmagyarázni, miért költöztek több hullámban is románok Erdélybe. A jobbágyok föld nélküli adásvétele a két román fejedelemségben elterjedt gyakorlat, akárcsak Oroszországban. Ugyanez Magyarországon vagy Erdélyben ismeretlen (ahogy Csehországban is): a földesúr-jobbágy viszony két típusáról van szó. Avram Iancu 1848/49-ben volt a román felkelők vezére. Amikor a Habsburgokkal szövetkezett a magyar forradalom és szabadságharc ellen, voltaképp rosszul döntött, hiszen Világos után a románok azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. 1867-ben pedig nem velük, erdélyi románokkal, hanem a magyar rendekkel egyezett ki az udvar. Iancu azonban egyénileg vitán felül becsületes ember, népének hű fia, aki az új abszolutizmus (1849-1859) idején rövid időre még börtönbe is került. Magyarok és románok tragikus szembefordulásáért a magyar politikai elit bizony éppúgy felelős a maga elhibázott politikájával, mint a román értelmiség a maga bizalmatlan, vak nacionalizmusával. Petru Maior egyike annak a három román értelmiséginek, akik megformálták a dákoromán kontinuitás elméletét. Ennek bemutatása és kritikája szétfeszítené ezen írás kereteit. Azt azonban érdemes megállapítanunk, hogy hasonló romantikus nemzeti eredetmítoszok Európa-szerte születtek. Ilyen a hun-magyar rokonság, vagy a csehek és a szlovákok nagymorva birodalmának elmélete. Különbség nem is létrejöttükben van, hiszen egy-egy korszak születő nacionalizmusainak szükségletét fejezik ki a (hamis) dicső múlt iránt, hanem utóéletükben! Míg Magyarországon (bár újra virágzik - a szerk.) a lomtárba, azaz a történelmi mítoszok közé kerültek, addig Romániában (vagy Szlovákiában) úgyszólván „államvallássá” vagy inkább nemzeti hitvallássá váltak ezek a mítoszok - cáfolatuk nemzetellenes támadásnak számított. Erdélyi magyar kollégák szerint, ami a román történettudomány és történelemszemlélet egyes vitatott pontjait illeti, sokat javult a helyzet, a komoly történészek több téves „nemzeti” álláspontot feladtak. Csak hát épp a dákoromán kontinuitás elméletéhez a legnehezebb és legkockázatosabb hozzányúlni. A nemzetek olyan fiatal képződmények, amelyek nagyon idősnek vélik magukat. A nemzeteket saját történelmük téves ismerete és a szomszédnépek iránti gyűlölet tartja össze. Mindkét mondat Ernest Renan történésztől származik. Kétségtelen, a nemzetek történelmi termékek, nem voltak mindig és nem is lesznek örökké. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a nemzetek a XIX-XX. század európai történelmének legfontosabb történelem-alakító, mesterséges közösségei. Fontosabbnak, erősebbnek bizonyultak az önkormányzatoknál, osztályoknál, régióknál. Ennek minden előnyével és hátrányával. Előnyével, hiszen a nemzeteknek volt bizonyos integráló és nivelláló szerepe, funkciója az irodalmi nyelvek és az egységes köznyelvek létrejöttében, vagy a nagy (nemzeti, ill. országos) piacok kialakulásában, melyek a kora újkor kis helyi piacait váltották fel. Ám az is kétségtelen, hogy ezek a nemzetek, illetve a nacionalizmusok igen nagy szerepet játszottak mindkét világháború kitörésében, és persze számos XIX. századi helyi háborúban. Glatz Ferenctől olvastam először a gondolatot, hogy a nemzeteket felülről a globalizáció, alulról a regionalizmus bontogatja, bomlasztja. Mégis, van rá esély, hogy a nemzetek léte végigkísérje a XXI. század történetét is. 

Az egyetértés istene

Marosvásárhelyen nagy ortodox katedrális szomszédságában áll a Hotel Concordia. Az ókori görögök és rómaiak az ember alakú istenek mellett fogalmakat is istenként képzeltek el – a vallástörténészek ezeket nevezik allegorikus istenképzeteknek. Concordia Rómában az egyetértés, összhang istene volt. Vajon tudta ezt, aki a hotelnek nevet adott? És ha tudta, románok és magyarok közötti egyetértésre, összhangra gondolt? Vagy csak a románok egymás közötti egyetértésére? A marosvásárhelyi vár újkori képződmény. Magját azonban a XV. században létrejött (ma református) ferences templom és a csak romos alapjaiban látható ferences kolostor alkotja. Ez volt a legkeletibb ferences rendi monostor! És ebben a gótikus templomban található a Szent László legendát őrző falfestmény. A vár egyes részei a „vargák bástyája” meg „kádárok bástyája” nevet viselik. A dolog eredete a középkorra nyúlik vissza, amikor az egyes céheknek ellenséges támadás esetén katonai feladatai is voltak. Míg a céhmester rendelkezett valamilyen fegyverrel – ha különösebb katonai szakértelemmel nem is – a szegényebb polgárok fegyvere a kihegyezett karó, nyárs volt. Zilahy Lajos szerint innen ered a nyárspolgár fogalma. A Bolyai Farkas Líceum több mint kétszáz éves. Érdekes, ha szerzett s elvett jogokról van szó, nem képtelenség a románokkal egyezkedni. A Bolyai gimnázium a Ceausescu-diktatúra idején „testvériesült”. Így nevezték, ha egy tiszta magyar intézmény vegyes, román-magyar intézménnyé kényszerült átalakulni. (Tiszta román iskolák vagy színházak azonban sosem váltak kétnyelvűvé). A forradalom után sikerült visszaállítani homogén magyar jellegét. Ha azonban új jogról, vívmányról lenne szó, melyet magyarok kérnek, kezdeményeznek, falakba ütköznek. A tegnapi (és holnapi) kedves kolléga minden racionális érvet elenged a füle mellett, pártkötődéstől függetlenül összezár. A II. Rákóczi Ferenc katolikus gimnázium születésének történetét egyszer majd talán megírja valaki – akár könyv terjedelemben is. A kezdeményező egy fiatal tudóstanár és általános iskolai igazgató, aki remek taktikai érzékkel egyházi (és nem magyar, nemzetiségi) iskolát kívánt alapítani. Más kérdés, hogy Erdélyben a románok vagy ortodox, vagy görög katolikus vallásúak, a magyarok meg római katolikusok vagy protestánsok, a vallási választóvonal egyúttal nemzeti is. Hatalmas munka árán megszületett az iskola. Az igazi bajok azonban ezután következtek. A Romániában igen nagy hatalommal rendelkező korrupcióellenes ügyészség nyomozást indított egy (egyébként román) tisztviselő ellen, aki az iskola alapítását engedélyezte. Folyományaként az iskola működését felfüggesztették, leállt a tanítás. A katolikus gimnázium igazgatója be sem mehetett munkahelyére, viszont nem hagyhatta el az országot. A tanárok nem kaptak fizetést. Meglehet, az ügy eredetileg nem nemzeti kérdésként, nem román-magyar mérkőzésként indult. Csak hát erdélyi közegben minden oly könnyen azzá válik! A magyar szülők és diákok bámulatosan kitartottak, akárcsak az iskola tanárai. A szülők pénzt gyűjtöttek, hogy a fizetés nélkül maradt tanárok legalább némi kis pénzhez jussanak. A történet végül happy end-del végződött, a katolikus líceum él és virul. A Sapientia Egyetem megalapításán többen dolgoztak. A vásárhelyi épület felújítása/bővítése az egyetem számára a marosvásárhelyi Csathó Béla főesperes érdeme. Jelentős szerep jutott benne Kerényi György kecskeméti mecénásnak, aki részben saját, részben gyűjtött adománnyal segítette az alapítást. Az egyetem nagy tisztelettel ápolja Márton Áron emlékét. A gyulafehérvári püspök fellépett a háború és a zsidók deportálása ellen, a kommunista fordulat után kiállt a vallásszabadságért, illetve a betiltott román görög katolikus felekezet védelmében. Halála után kapta csak meg Izraelben a Világ Igaza kitüntetést.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Burbuncia

Publikálás dátuma
2019.09.08. 15:10

Fotó: Shutterstock
„Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt.”
Nagyon várta a repülést! Az már három héttel korábban eldőlt, hogy ketten repülünk Marseille-be, míg a család másik fele szárazföldön közelíti meg célt a málha nagy részével, plusz a Mirci nevű macskával, akiről (nem amely, hiszen családtag) elég annyi, hogy Maine Coon fajta csörgedezik az ereiben, és méretét tekintve inkább egy kisebb mosómedve, mint házi cirmos. Dusit persze azonnal az kezdte érdekelni, mint minden ötévest, hogy vajon mi tartja meg azt a böhöm nagy gépet a levegőben. Mivel ilyenkor félre kell tenni a toló- és felhajtóerőt, az aerodinamika vastörvényeit, igazából nem is marad más logikus magyarázat, mint amit a lelkünk mélyén sejtünk: a Jóisten. Vagy ami majdnem ugyanaz: a varázslat. Hogy tényleg annyira böhöm a gép, az leginkább a valóságban derült ki. Mert az égen és a laptop monitorján minden gép még felfogható méretekkel rendelkezik. De a repülőtér betonján! Persze még indulás előtt meg kellett nyugtatni az anyósomat, aki Ferihegy előtt ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ő ilyen rozsdás gépre bizony fel nem száll (ő is meglátogat minket két hét múlva), de a gyereket sem engedi fel, mire megnyugtattuk, hogy amit jelenleg lát, az a repülőmúzeum. A kiállított gépeket meg így szeretjük, patinával. Aztán Dusit fogta el a kétségbeesés, hogy vajon átengedik-e a biztonsági ellenőrzésen a cumit. Ugyan már alig használja, de lefekvéskor és felfokozott helyzetekben anya és apa után (vagy előtt?) ő a legbiztosabb társ, a létezés sarokköve. De mit szól ehhez a mindent elnyelő gép és a sok sürgölődő-forgolódó bácsi és néni, aki mindent elkoboz, ami nem oda való. Mondtam, hogy nem lesz baj, csak igya ki belőle a vizet. Máskor ehhez egy jégkrémet is meg kellett volna ígérnem két gumicukorral, most viszont szinte fuldokolva nyelt le minden kortyot, ám így is gyanakodva pislogott. Vélhetően egy életre elásta volna magát a repülés az összes varázslattal, ha a cumit Pesten kell hagynunk. De nem így történt, és innen már ment minden, mint a karikacsapás. Mármint neki. Én viszont az arcomra fagyott mosollyal ültem a székben (mi van, ha kiszúrja, hogy félek?). Amíg ő a turbulencia szóval küszködött (burbuncia, turcuncia, turulcica), mert ettől rázkódott olyan érdekesen a gép, én imádkoztam a magam rendhagyó módján. Erre nem készültem. Nem készülhettem fel. Én eddig soha nem féltem repülőn, akkor is bőszen viháncoltam, amikor a nejem már elfehéredő kézzel szorította a karfát. Egyébként is ő a felelős a családban az aggodalomért, ő az, aki szerint húsz centiről leugorva is halálos sérülést szerezhet a gyerek, de legalábbis maradandót. Csakhogy ő ugye a szárazföldön hasított épp Franciaország felé, és az aggodalomnak hirtelen nem volt gazdája, így talált meg engem. Mert mi lesz, ha hirtelen süllyedni kezdünk? Ha kifogy a levegő vagy micsoda a gép alól? Hol is jobb ülni ilyenkor, az orrban vagy a farokban? És ha a tengerbe zuhanunk? Lepergett előttem az összes Airport film, amit a nyolcvanas években sugárzott a tévé, a légi katasztrófákról forgatott doksik a Discoveryn, a túlélés alapszabályai, láttam magunkat bogarakat enni az erdőben, miközben egy darab mohából próbálom kideríteni, hogy merre is van a tenger. Szóval leizzadtam. Dusi pedig viháncolt, udvarolt a személyzetnek, társalgott a mögöttünk ülő négy és fél évessel, aki szintén most repült először. (Más kérdés, hogy az ő apja is egyre elvékonyodó hangon olvasta a Bogyó és Babócát – már csak azért fohászkodtam, hogy ne így haljak meg, a csigafiúval és a katicalánnyal a fülemben. Akkor már inkább Bálint Ágnes.) Mintha a jófej apaság mellé hirtelen megérkezett volna a szorongó szülőség is, hogy minden körülmények között megvéded a gyermekedet, még olyan veszélyektől is, amelyek valójában nem is léteznek. A gép pedig békésen zötykölődött tovább, akár egy repülő centrifuga. A reptér felett hirtelen gyorsulni kezdett, ami leszálláskor merőben szokatlan, aztán tettünk egy kört, a pilóta érzelemmentesen jelentette be, hogy mindezt azért, mert elsőre túl magasan voltunk, ekkor már sírni lett volna kedvem, miközben Dusi ugrált a széken, hogy jaj de jó, tovább tart a repülés. Már arra gondoltam, hogy felnőttség ide vagy oda, kiveszem a táskából a cumit, és ki is vettem volna, ha nem érünk földet. Ha nincs ott a gyerek, biztosan megcsókolom a földet, vagy megölelem a lépcsőt odatoló alkalmazott lábát, de aztán mégis úgy lépdeltem le, ahogy egy apának, vagyis egy szuperhősnek, egy batmannel keresztezett pókembernek kell. Miközben tudtam, hogy végképp belém költözött a szülő, a démon, és többé már nem ereszt. Hiába lesz majd Dusi negyvenéves, kőgazdag menedzser vagy léha költő, és hiába fogja már a saját gyermekeit terelgetni, ez a gyomorgörcs megmarad. Nincs az a turbulencia, ami kirázná belőlem. Ahogy az én apám is kialvatlan szemekkel várt haza az érettségi találkozó bulijáról. A huszonötévesről. És én csak nevettem rajta. Lassan nekem kell vigyáznom rá, és ő aggódik értem így? És innen most már két lehetséges megoldás van: vagy én barátkozom össze a macskával, hogy kibírjunk együtt laza ezerötszáz kilométert egy autóban, vagy a vér szerinti apja repül ezentúl a gyerekkel. Az egyik út járhatatlan, a másik nem is létezik.
Témák
repülés gyerek

Vihar előtti csend

Publikálás dátuma
2019.09.08. 14:00

Fotó: Shutterstock
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti?
Körtefám árnyékában ülök, hátamat a fa törzsének támasztva. Nyár végi kánikula, negyven fok árnyékban, bár szinte sehol sincs árnyék a végtelennek tetsző homokhátsági pusztán, amelynek homokja akár a sivatagé, a forró nyári szélben rátapad az ember bőrére, hajára. Finoman szitálva borít be mindent a homok a fel-fel támadó szélben, mint télen a szitáló porhó, de nem puha hidegséggel, hanem karcosan, durva szövetből szőtt vékony pokrócként.
Kisfiam mellettem játszik a földön, elmélyülten nézegeti hosszasan kezében tartva hol a homokozólapátot, hol a szitát és más egyéb színes műanyag játékokat, majd a gondosan kitervelt alkotás örömétől felragyogó arccal lát neki a munkának. Mióta apa lettem, úgy érzem magam, mint az istenek: parányi teremtményem a legkevésbé sem kívánja betartani rendelkezéseimet, de mihelyst bajba kerül, egyből hozzám fordul megoldást remélve. Ám most nincs baj, csak az önfeledt játék a homokban, amelynek eredményeként a másfél éves gyermek képzeletében valóságos süteménnyé, ugató kutyává és fickándozó halacskákká változnak a homokból kézzel kirakott formák. Önön képzelt világába félig beleájulva elmerülve alkot, én pedig mozdulatait és vonásait figyelem.
Vonat éles dudaszóját fújja felénk Örkény felől a szél, figyelmetlen autós vagy gyalogos, esetleg kóbor állat lehetett a síneken. A vonat szokás szerint pontatlanul jön, nyilván elviselhetetlen meleg és zsúfoltság van rajta, mint a nyári szünet idején mindig, hiszen ilyenkor a Balatonra irányítják át a lajosmizsei szárnyvonalon közlekedő szerelvények jelentős részét. Bár jobban belegondolva, az év minden szakában szörnyű a vonatközlekedés, hétköznap óránként, hétvégenként csak kétóránként jár ezen a tájékon szerelvény, pedig nem az Ormánságban, hanem a fővárostól alig ötven kilométer távolságra vagyunk.
Élhetetlen ország ez, és nem csak a vonatozás anomáliái miatt. Szétrohadt kórházak fémjelzik a rendszert, ahová a betegek viszik magukkal a gyógyszert, ha meg akarnak gyógyulni, és ha egyáltalán megélik, hogy sorra kerüljenek a hónapokra sőt évekre elhúzódó várólisták miatt. Az iskolákba a gyümölcs és a WC-papír mellett már a krétát is a szülők viszik, hogy a tanár oktatni tudjon - feltéve, hogy egyáltalán van még szaktanár, vagy az alacsony bérek miatti sok pályaelhagyó pedagógus következtében jobb esetben a tornatanár, rosszabb esetben a portás tanítja már a matematikát és a kémiát is. A napokban olvastam, hogy egy környékbéli településen a családsegítő szolgálat cipőgyűjtést hirdetett, mert sok gyermeket fenyeget a veszély, hogy a rossz idő beálltával saját cipő híján kimaradni kényszerülne az oktatásból, hiszen lábbeli nélkül, mezítláb nem tudna iskolába járni.
A diagnózis feletti kesergésen kívül mi újat lehetne írni a mindennapjainkat átszövő "nemzeti nyomorról", amit már József Attila is megénekelt Hazám című versében: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!"
Van azonban valami, ami ebben a Balkán-alsóvá szétrohasztott, eresztékeiben recsegő-ropogó országban az egészségügy, a közoktatás, a szociális ellátórendszer és valamennyi közszolgáltatás totális csődjénél is nagyobb mértékben teszi élhetetlenné a hétköznapokat: ez pedig a gyűlölet vírusa, amely agresszív gyorsasággal fertőzte meg társadalmunkat.
Sátáni szándékkal, belülről terjesztették el újra Magyarországon a gyűlölet magvait azáltal, hogy a kormánymédia a '30-as évek náci Németországának propagandájának kései szellemi követőjeként minden rossz okozójaként egy deklaráltan zsidó aggastyánt tett felelőssé a társadalom megvezethető tagjai szemében. Mára termőre fordult a vetés: mindennaposak lettek az olyan hírek, mint például hogy a bényei falunapon szivárványszínű táskája miatt bántalmaztak egy fiatal lányt, egy fővárosi bevásárlóközpontban arabnak néztek s ezért véresre vertek egy roma nemzetiségű magyar állampolgárt, az MTK dorogi idegenbéli mérkőzése alatt a hazai szurkolók minden következmény nélkül antiszemita rigmusokat skandáltak - ezen események alig néhány napnak a termései. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de tény: általánossá vált, hogy ebben az országban következmények nélkül verbális és fizikai atrocitás ér magyar állampolgárokat származásuk, vallásuk, identitásuk miatt, amiatt, mert nem felelnek meg az „etnikailag homogén nemzetállam” miniszterelnöki víziójának.
„Az utcákon a gyűlölet vonult / és a láthatáron felizzott a múlt. / S ő tudta jól, hogy most már menni kell, / mert mindig ugyanúgy kezdődik el" - írja Bródy János Száz éves pályaudvar című dalszövegében. Bizony, „Vannak idők, mikor menni kell / mikor feltűnik a ház falán a jel”. Nagyszüleim rokonságából, baráti köréből sokan érezték úgy 1956-ban, hogy tizenegy évvel a holokauszt után a kiszámíthatatlan események tükrében nincs mire várni, indulni kell, menni kell. Meg sem álltak Svédországig, Kanadáig, az Egyesült Államokig.
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti? Dédszüleim, nagyszüleim korosztályából sokan még a marhavagonokba is azzal a vakhittel szálltak be hosszú éveken át tartó sorozatos megalázások, jogfosztások, végül a gettóba zárást követően, hogy az életüket azért mégsem fogja elvenni a hatalom. Több mint hatszázezer mártír sorsa emlékezteti az utódok nemzedékét tévedésük súlyosságára.
Fűszálat szopogatva számban megsárgult régi családi fényképeken látott, múltbéli arcokat idézek magam elé. Mit üzennek a múltból, mit mondanának nekem ma dédszüleim, nagyszüleim, ha hirtelen megjelennének előttem délibábként a kertemben? Meddig ülhetek még békében körtefám alatt az árnyékban, meddig tartogat békét kisfiamnak a holnap?
Közben elmúlt a délután. Cigarettám is elfogyott, szomjasan ásító poharam alján ujjnyi vastagon összegyűlt a vékony kristályfalon lecsúszó pára. Lassan a Nap is nyugodni tér, a birtok végét jelző távoli jegenyefák csúcsai narancsos-lilás fényben úsznak már, a láthatár széléről közeleg az éjjelre ígért zivatar köd-szürke viharfelhője. „Gyere kisfiam, bemegyünk” – szólok a fa alól feltápászkodva. A gyermek a keze ügyében lévő játékokat messzire dobva, kitárt karokkal szalad felém, én felemelem és magamhoz ölelem. Kis kezeivel vállaimba kapaszkodik, fejecskéjét szokása szerint vállam és nyakam közé fúrja. Úgy dorombol, mint egy kiscica, hozzám simul, hogy parányi teste minden porcikáját átadhassa ennek az örömnek: apukája oltalmazó karjaiban biztonságban van, bármilyen nagy és bonyolult a világ, semmi baj nem érheti.
Ez minden bizonnyal hiú remény, mégis remélem, hogy nem kell majd csalatkoznia.
Szerző