A népesedés hete

Azt állította Orbán Viktor (egy budapesti demográfiai fórumon), hogy „a népességfogyás azért lett európai probléma, mert Európa megvívott saját magán belül két kegyetlen polgárháborút. Ezeket az iskolában világháborúnak nevezik (…) de valójában és igazából inkább egy európai, hogy még pontosabban fogalmazzak, egy, illetve két nyugati polgárháborúról van szó.”
Ezzel szemben a tény az, hogy polgárháborúnak (egy-két történész kivételével) közmegegyezéssel az egy államon, egy társadalmon belül kirobbant fegyveres konfliktusokat nevezik, nem pedig két vagy több állam egymás elleni háborúját. Még kevésbé lehet nyugati polgárháborúnak képzelni a Szovjetunió lerohanását, Pearl Harbort, Hirosimát vagy az észak-afrikai hadjáratot. Csak nem ez lesz az új Nemzeti Alaptantervben? 
Azt is állította a miniszterelnök (ugyanott), hogy „a két világháborúban körülbelül 50 millió embert vesztettünk el. És az a meggyőződésem, hogy ebből az emberveszteségből máig sem tudtunk talpra állni.”
Ezzel szemben a tény az, hogy dehogynem! 1900-ban Európa népessége 408 millió volt, 1950-ben pedig a háborúk ellenére 550 millió, és egészen 1970-ig az európai lakosság nagyobb ütemben növekedett, mint bármikor korábban. De hogy Orbán a talpra állt Európát fejre akarja állítani, az biztos. 
Azt állította továbbá a kormányfő (szintén a demográfiai konferencián), hogy „tekintsük egész egyszerűen esztelenségnek” azt, hogy a Föld jobban járna, ha kevesebb gyerek születne. „Annyit mondjunk mindösszesen, hogy a teremtés rendje szerint az ökoszisztémának, amit meg akarnak védeni a gyerekekkel szemben, az ember is része; nem az ellenfele, hanem a része.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a része, hanem sajnos az ellenfele is. Létszámának rohamos növekedése és megélhetési szükségletei miatt egyre erőteljesebben veri szét az ökoszisztémát, annyira, hogy már nemcsak állat- és növényfajok, hanem előbb-utóbb akár a saját kipusztulását is okozhatja. Ha valami esztelenség, akkor ez az. 
Azt állította ezenkívül Orbán (ugyanezen a fórumon), hogy „itt van velünk Csehország miniszterelnöke, aki nemcsak tehet, hanem már tett is csodát, méghozzá gazdasági és pénzügyi csodát Csehországban. (…) Csehország erejét mutatja, hogy megengedheti magának azt a luxust, hogy ahelyett, hogy megkoronázná eredményei okán megérdemelten a miniszterelnököt, inkább támadni szokták, pedig ő Európa legjobb gazdaságpolitikusa.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európa legjobb gazdaságpolitikusa címet nem szokták kiosztani, de Babisnak nincsenek is olyan különleges eredményei, amelyekért ez járna neki. A 2013-ban kezdődött nagy európai konjunktúrából nem emelkedett ki különösebben a cseh gazdaság. Jobban állnak ugyan az államadósságban, a foglalkoztatottságban, mint mi, a növekedésük sem volt rosszabb, de például a lengyelek mögött elmaradtak. Koronát azonban azért sem ajánlottak neki, mert azzal gyanúsítják, hogy jogtalanul jutott uniós támogatásokhoz. Tudom, ez nálunk bocsánatos bűn, sőt lassan már érdem, de Csehország más. Talán.
Szerző
Bolgár György

Életvonal

A Népszava ma és ezentúl egy közös, a napi politikánál elmondhatatlanul fontosabb ügyet kíván képviselni: az élet ügyét.
Képzeletben vörös zöld vonalat húzunk, ahonnan nem hátrálunk tovább. Már eddig is túl sokat engedtünk. A bolygót összeroncsoló folyamatok visszafordíthatatlanok, az emberi tevékenység okozta éghajlatváltozás meg fogja keseríteni nemcsak gyermekeink, unokáink életét, de már a miénket is. Szinte biztos, hogy a XXI. század első két évtizedéről nem az marad majd fönn, hogy ki volt az államfő és a miniszterelnök, melyik párt milyen eredményt ért el a választásokon. Az marad fenn, hogy az volt a felelőtlenség kora, akkor ment el végleg a hajó, az akkor élők mulasztották el megtenni, amit még megtehettek volna.
Nem akarunk így, a tétlenség, a tehetetlenség nemzedékeként bekerülni a történelemkönyvekbe. Nem akarunk csak hallgatni, amikor majd öreg korunkban azt kérdezik tőlünk, mi az ördögöt tettünk, hogy elkerüljük az egyre nyilvánvalóbban fenyegető katasztrófát. Legalább annyit mondhassunk, hogy amikor tényekkel találtuk magunkat szembe, megkezdtük a károk enyhítését, elkezdtük átalakítani a gondolkodásunkat, figyelni cselekedeteink környezeti és társadalmi következményeire. 
Elkezdtünk figyelni magunkra és egymásra.
A Népszava ma és ezentúl nemcsak a témába vágó cikkeket akar közölni, hanem egy közös, a napi politikánál elmondhatatlanul fontosabb ügyet kíván képviselni: az élet ügyét. Abban bízunk, hogy lassan elhalkulnak a még berzenkedő hangok, tökfej politikusok nem fogják kívül zöld, belül vörös dinnyéhez hasonlítani a környezettudatosság képviseletét. Elvégre az ő gyerekeiknek, az ő unokáiknak sem lesz hűvösebb a nyár, szelídebb a vihar, termőbb a talaj. 
Különben pedig lassan a belélegzett oxigén is politikai kérdés. A lapban ezentúl gyakran fognak találkozni a Zöldtérítő logóval - erről is meg lehet majd ismerni a világon a legfontosabb ügyhöz kapcsolódó írásokat. 
Elsőként az erdők szerepéről, pusztulásáról és újraültetésük lehetőségeiről közlünk összeállítást. Kéthetente visszatérően pedig  a környezet és az ember egészségének szenteljük szombati számunk nyitó anyagát. Mert fontos, hogy mi történt tegnap, de még fontosabb, hogy mi lesz velünk holnap.
Frissítve: 2019.09.07. 10:16

Kamarai szereposztás

Magyarországon jelenleg tíznél több hivatásrendi kamara működik, amelyeknek közös jellemzője, hogy az általuk képviselt – általában felsőfokú végzettséghez kötött – tevékenység csak akkor végezhető, ha a képesítéssel rendelkező személy tagja a szakmai szervezetnek. A Magyar Ügyvédi Kamara 1875. óta létezik, de a mérnököket tömörítő közösség is csaknem százéves. A közhatalom és a társadalom szempontjából egyaránt fontos területeket fognak össze a köztestületi formában működő speciális önkormányzatok (ügyvédi, közjegyzői, könyvvizsgálói stb.), amelyek elősegítik, hogy a szakmát művelők színvonalasan és a közérdeket szolgálva végezzék munkájukat. A hivatásrendi kamarák – köztük az orvosi is - személyi elvűek (a kötelező tagság csak egyéni szinten értelmezhető), a foglalkozási és etikai normák az individuumra szabottan érvényesek. 
Az e körben rendszeresített kötelező tagság a személyi felelősség és a számon kérhetőség következtében szerintem helyénvaló. Ezzel ellentétben erősen vitaható, hogy a gazdasági kamarák (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara) esetében valóban indokolt-e a kényszersorozással történő „közös akolba” terelés. E vonatkozásban a közeli jövőben azonban nem várható változás; az egyre erősödő centralizált hatalom nem igazán támogatja autonóm gazdasági szervezetek létrejöttét. A vezető tisztségviselők kijelölése és megválasztása is ehhez a helyzethez alkalmazkodva történt. Gondoljunk csak arra, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnöke törvényalkotóként a Fidesz parlamenti frakciójában csücsül, és ezzel párhuzamosan az általa vezetett NAK pedig az elfogadott jogi normák végrehajtását végzi, vagy azt ellenőrzi. Vajon kinek a megbízásából, és kinek az érdekében? 
Mindkét kamarai formáció (hivatásrendi, gazdasági) esetében joggal merülhet fel, hogy köztestületként milyen intenzitással dörgölőznek a mindenható államhoz, mennyire képesek tagsági körük működési körülményeit javítani és elvárásait markáns módon megjeleníteni. Vannak kétségeim. Nyújtanak-e vonzó szolgáltatásokat, vagy csak egy politikai játszma részesei? 
Sajnos láttunk, látunk rossz gyakorlatokat, és ezért nagyon sokan úgy ítélik meg – szerintem tévesen -, hogy egyáltalán nincs szükség kamarai rendszerre. Én úgy gondolom, hogy a természetes személyek tagságára épített hivatásrendi kamarák esetében a szakmai, etikai normák hatékony érvényesülése érdekében indokolt a szigorú és kötelező jellegű szervezeti tagság, míg a vállalkozásokat tömörítő gazdasági kamarák esetében nem látom igazoltnak a kényszertagság intézményének rendszeresítését. Persze ebbe már mindenki beletörődött: a vállalkozók döntő többsége csendben kipengeti az évi ötezer forint kötelező kamarai hozzájárulást, vagy, ahogy ők nevezik: a „kamarai adót”. Nemfizetés esetén a Nemzeti Adó – és Vámhivatallal találnák magukat szemben. Tudni kell azt is, hogy a szakmai (hivatásrendi) kamarák nem klasszikus dolgozói érdekképviseleti szervezetek: ezt igazolja és alátámasztja, hogy csak az egészségügyben több szakszervezet működik, külön orvosi is.
A néhány éve erőszakkal gründolt és mindig engedelmes Nemzeti Pedagógus Kar (nem kamara és nem szakszervezet) a teljes köznevelési szakmát kötelező erővel fogja össze azzal a határozott központi céllal, hogy a kormánynak ne kelljen érintkeznie/tárgyalnia az oktatási ágazatban működő szakszervezetekkel. Napjainkban is megtapasztalhattuk, hogy a végrehajtó hatalom a jogalkotás során teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a munkavállalói érdekképviseletek véleményét (pl.: köznevelési törvény legutóbbi módosítása). Az is várható, hogy a független újságírásra mért utolsó csapás lesz, ha létrejön a kormánypárti zsurnaliszták által már nyíltan favorizált és majd közpénzből vitézkedő Sajtókamara (Országos vagy Nemzeti), amely bizonyára kemény kézzel fogja megregulázni az „el- és megtévedt” firkászokat. Ezzel a beavatkozással párhuzamosan az önkéntes tagságú és szerény anyagi eszközökkel rendelkező újságírói szövetség (MÚOSZ), az újságírók közössége (MÚK) és a Sajtó Szakszervezet helyzete gyorsan megrendülhet. 
A gazdasági kamarák – bár szeretnének – szintén nem tetszeleghetnek érdekvédelmi pózban, hiszen végrehajtó szervezetként állami pénzből és a vállalkozásoktól adószerűen beszedett forintokból a közhatalom kinyújtott kezeként végzik tevékenységüket. Elsősorban a kormányzat - sokszor szerencsétlen - elképzeléseit és ötleteit támogatják, illetve hirdetik a vállalkozói fórumokon (tankötelezettség korhatárának leszállítása, szakképzés átalakítása stb.) Nem polemizálnak, nem akadékoskodnak, nem állnak elő új ötletekkel, hanem szorgalmas diákként megoldják a kabinet által előírt házi feladatot. Ez hosszú távú és stabil létük biztosítéka.
Magyarországon számos – valóban önkéntes alapon szervezett - munkaadói szövetség áll készen arra, hogy tagságának gazdasági érdekeit hitelesen képviselje. Sok a szereplő, de sokszínű a gazdaság is. Mindig a végrehajtó hatalom szándékán és döntésén múlik, hogy mennyire épít a társadalmi párbeszéd intézményeire, mennyire „kedveli” a vitatkozó és az érdekeiket érvényesíteni akaró szociális partnereket, a munkaadók és a munkavállalók által létrehozott szervezeteket. Napjainkban az intézményesített érdekegyeztetés bizony csak takaréklángon pislákol, nincs kormányzati igény az érdemi vitára és a partnerekkel való konszenzus kialakítására. A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetség korábbi főtitkára