A sötét árny nyomában

Anélkül, hogy túl komolyan vennénk a magyar kormányzat nyugati sajtót illető kritikáit, azt mondhatjuk: a német ZDF közszolgálati adó múlt szerdán sugárzott 88 perces, A döntés órája, Merkel és a menekültek című dokudrámája erősen csípi nemcsak a film ellen tiltakozó Györkös Péter berlini magyar nagykövet szemét („becsületsértésbe hajló propaganda”), hanem a honi kormánypárti sajtóét is ("veszélyes hulladék").
A ZDF a 2015-ös szeptemberi eseményeket dolgozta fel, amikor a Keleti pályaudvarnál hirtelen feltűnt több ezer menekült, akikkel a magyar kormány látszólag nem tudott mit kezdeni. Ezeken a hasábokon évek óta ismételgetjük a kérdést: hogyan kerülhetett egy rendőrségi szemmel tekintve is békés hétköznapjait élő európai országban észrevétlenül a határról a Baross térre több ezer menekült? Kinek milyen megfontolásából vegetálhattak itt, a főváros közepén embertelen viszonyok között, amíg meg nem jelent a nyugati média a téren, hogy világgá kürtölje: Budapesten humanitárius katasztrófa van? Holott a humanitárius katasztrófát „csak” a menekültek élték meg, akiken heteken át a civil szervezetek segítettek csupán. A magyar kormány pedig bár azt ígérte, hogy a határra viszi, a bicskei tábornál leszállította – azaz becsapta - őket, a maradék pedig megindult az osztrák határ felé gyalog az autósztrádán. Ami ezután következett: a menekültek tízezreit bármiféle regisztráció nélkül szállították a határra és öntötték rá az osztrákokra, a németekre.
A kormányzat és a kormánysajtó most a ZDF-et gyalázza. Nem véletlenül. Állítjuk: a „budapesti humanitárius katasztrófa” az Orbán-kormány legnagyobb politikai hazugsága volt, nemcsak a magyar népet, a nyugati sajtót, hanem nyugati barátait, szövetségeseit is átverte. Angela Merkel e „humanitárius katasztrófahelyzet” észlelése után nyitotta meg a német határt, amire az Orbán-kormány cinikus választ adott – ez „német probléma” -, s kitárta a kaput Európában az etnonacionalista szélsőjobboldal előtt. 
A ZDF filmje lehet jó vagy rossz - nem filmkritikát írunk -, de legalább kísérlet a 2015-ös állapotok értelmezésére, az orbáni ősbűn megfogalmazására. Nem tudjuk másnak mondani azt a hazugságot, amin az egész menekültellenes politika nyugszik, a nyúlfarknyi kerítés felhúzásától a gyűlöletkampányig, amely a félelmet elültette a nemzetben, és amelyre hivatkozva azóta is törvénytelenül fenntartja a rendkívüli állapotot az országban.
A magyar kormány hazugságcsapdájába lépett Európa, amely azóta is a Merkel-Orbán „ellentétben” őrlődik. A magyar kormány pedig a menekültkérdésbe kapaszkodva elzárkózik minden uniós, sőt ENSZ-javaslattól. 
Mint eddig, úgy továbbra is kíváncsiak lennénk a 2015 szeptemberi bizalmas német iratokra, mert tudjuk, a magyar iratokat talán az unokáink sem fogják látni. Addig pedig Orbán Viktor bizony csak „valamiféle sötét árny lehet a filmben, akinek sötét motivációit csak rettegve találgathatja szerencsétlen néző”, mint a Magyar Hírlap írja.  Marad az árny nyomába eredő ZDF.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.09.09. 09:40

Krőzus követői

Aligha vitatható kijelentést tett Matolcsy György jegybankelnök az idei Közgazdász Vándorgyűlésen: az információ és energia lehet az új pénzvilág alapja, „Az adat az új arany”. A hallgatóság széksoraiban ekkor valaki felszisszent, s az orra alatt azt mormolta, úgy, hogy csak a legközelebbi szomszédai hallják: "Hű de megokosodtál, Gyuri, hiszen alig egy esztendeje még azon a jogcímen tízszerezted meg az MNB aranytartalékát, nem csekély 350 milliárd forintért, hogy úgymond az nemzet- és gazdaságstratégiai célokat szolgál. Ha az elődeid 1986 óta megállták, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött aranytömbökkel tömjék tele az MNB páncéltermeit, neked se lett volna muszáj!" A méltatlankodó professzornak ekkor valaki odaszólt: "Örülj, hogy nem erőművet vett!" S a gyors válasz sem maradt el: "De még megteheti!" 
Valóban nincs mit csodálkozni azon, ha valaki az adatok értékét ma az aranyhoz méri, pedig a "sárga fém" az utóbbi hat évben nem kényeztette el a befektetőket. Most viszont az árfolyama ismét szárnyalásnak indult, az ezüst és a platina társaságában. Ám az eddigi ínséges időszak sem keserítette  el azt a magyar férfiút, aki kézizálog tevékenység végzésére alapított céget. S miközben saját társaságai működtetésére hiteleket vett fel, egyik ötvös alkalmazottjával az aranyra megszólalásig hasonlító rézötvözetből készült tömböket állított fedezetként, kijelentve, hogy ezek hárommilliárd forintot érnek. A megtévesztett kuncsaftok közt vagyonos emberek éppúgy akadtak, mint pénzintézetek. Zavartalanul tette ezt mindaddig, míg le nem bukott. A bíróság végül megálljt parancsolt, és az ítélet nyomán most öt évig elgondolkodhat rajta, vajon hol hibázott.
A Dél-Afrikai Köztársaság aranybányáinak környékén járva az ember el-elcsodálkozik azon, hogy a nemesfémekben és gyémántban dúskáló országban a kiemelkedő gazdagság látható nyomaira szinte sehol sem lehet rábukkanni.  A bányászok kizsákmányolásának magas fokára és a félelmetes nyomortelepekre annál inkább. Ezek a szegény páriák az ismét szárnyalásnak indult aranyárfolyamból semmit se érzékelnek. Nem így a magyar kis-, nagy-  és óriásbefektetők, akik azt tapasztalják, hogy még soha nem kellett - forintban - ilyen sok pénzt adniuk az aranyért, mint napjainkban. Ebben persze közrejátszik az is, hogy mindez egybeesik a 300 forintos árfolyam felett vitézkedő amerikai dollár tündöklésével.
S ami csak részben sikerült a hazai "szuper" államkötvénynek, azaz előcsalogatni a párnacihák alól a bespájzolt készpénzeket, az most a "sárga fémnél" teljesülhet. Az ókori Lidia királya, Krőzus azzal írta be magát a monetáris világtörténetbe, hogy elsőként veretett aranyból hivatalos, állami pénzt. De ennél többet is tett: elhitette népével, hogy az arany a hatalom és a meggazdagodás jele. S az elmúlt 2700 évben alakulhatott az emberiség története bárhogy is, ez a hit nemigen csorbult. Ahol kitör az aranyvásárlási láz,  ott általában baj van a közbizalommal. S a mérce mi is lehetne más, mint az arany. Még ha pimaszul drága is.
Szerző
Bonta Miklós

Túl az OLAF-on

Most egy kicsit ne foglalkozzunk azzal, hogy micsoda szégyen Magyarországra nézve, amit az OLAF – az Európai Csalás Elleni Hivatal – kimutatott, vagyis az, hogy az unió által támogatott beruházások, pályázati pénzek háromnegyedénél szabálytalanságot észlelt. Már csak azért sem, mert én nem mások előtt szégyellem magam, sokkal inkább azért érzek fájdalmat, hogy ilyen országban élek. 
Hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk, ilyen szempontból számomra teljesen mellékes, pontosan annyit számít, mint az, hogy Bulgáriában még rosszabb a helyzet. Nem az a baj, hogy már másutt is látják, tudják, mérik: Magyarországon az európai pénzeket ellopják, másra költik, saját zsebükbe tömik, hanem az, hogy egyáltalán lopnak. Meglehet, az európai juttatásokat könnyebb megszerezni, bár azt gondolom, hogy a hazai források sorsa pontosan ugyanaz. 
Azt mondják, a választókat már egyáltalán nem érdeklik az ilyen hírek. Úgy vannak vele, hogy a korrupció, a közpénzek magánosítása benne van a rendszerben, akármilyen színű is a hatalom. Legfeljebb a mértékek változnak: ma már milliárdokról beszélnek, szinte kizárólag ilyen nagyságrendekről lehet hallani, ami  pontosan olyan távol van a választótól, mint hajdanán a lottónyeremények mesés milliói. 
Egyes politikusok – a kimaradók, illetve a másra mutogatók – a különbséget a különböző pártállásúak között korábban abban látták, hogy Orbánnál központosított, általa ellenőrzött a korrupció alanya, címzettje és összege, míg a korábbi adminisztrációkban sokan nyúltak bele a közös kasszába, szinte ellenőrizetlenül. Ezt egyébként többnyire némi büszkeséggel említették, vagy ha nem büszkeséggel, akkor valamiféle érdemként: lám Orbán Viktor ennyire uralja a rendszert. 
Mostanában azonban mintha változna világ: kezd kicsúszni a gyeplő a miniszterelnök kezéből. Egyre több a belső konfliktus a Fideszben, egyre több olyan hír szivárog ki – korábban szinte alig-alig -, ami az Orbán-féle rezsim belső kohéziójának széteséséről tanúskodik, s ezen hírek mögött az egyéni érdekek sérelme áll. Egyéni sérelmek alatt itt a pénzt tessenek érteni: jelesül, hogy kinek jutott a koncból, és kinek nem. 
A tartós hatalom – ez már 2002-2010 között is kiderült – óvatlanná teszi a politikai szereplőket, kapzsivá és önteltté, eltűnik belőlük a gátlás, csak a gyors gazdagodás lebeg a szemük előtt. Azt látják, hogy miután ott fenn olyan hatalmas összegek cserélnek gazdát – értsd: válnak államiból magántőkévé -, már nekik sem kell vigyázniuk, a rendszer úgy is megvédi őket. Orbán azonban nem ilyen szisztémát akart. Nem a korrupciót akarta felszámolni – sőt -, csak az őt megkerülő utakat. Ez egy darabig működőképesnek is tűnt, mára azonban elillanni látszik. 
Ami komoly veszélyt jelent a kormányfő számára. A sorra napvilágra kerülő helyi ügyek eltüntetése lassan már Polt Péter számára is megoldhatatlan feladatot jelent, pedig ő – még az OLAF előtt is – virtuóznak számít ebből a szempontból. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem lehet kiradírozni. Orbán ezt valószínűleg már tudja. Polt még nem.
Szerző
Németh Péter