Röhrig Géza Jézust fogja játszani Terrence Malick filmjében

Publikálás dátuma
2019.09.09. 17:22

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A forgatás várhatóan októberben kezdődik.
Még csak most mutatták be a torontói filmfesztiválon a háromszoros Oscar-jelölt Terrence Malick (Az élet fája, Az őrület határán) új filmjét, az A Hidden Life-ot, de már érkeznek a hírek a következő forgatásáról: a The Last Planet egyik főszerepét az Oscar-díjas Saul fia főszereplője, az Amerikában élő magyar Röhrig Géza fogja játszani – írja a Film Stage, a hírt az Index vette észre. Az egészen különleges, költői elbeszélésmódjáról és grandiózus, látványos képeiről ismert Terrence Malick filmje Jézus Krisztus életének szakaszait fogja bemutatni evangéliumi parafrázisokon keresztül. A cikk szerint ebben fogja magát Jézust játszani Röhrig Géza. A másik két főszereplő az Oscar-díjas Mark Rylance (Kémek hídja, A barátságos óriás, Dunkirk) és Matthias Schoenarts (Vörös veréb, A dán lány, Bikanyak) lesz. A filmről egyelőre nem sokat lehet tudni, de Mark Rylance annyit elárult, hogy Malick a Sátán négy megtestesülését is beleírta a forgatókönyvbe, és bár ő eredetileg azt hitte, ezek közül csak az egyiket játssza majd, mind a négyszer ő húz majd patákat, noha eredetileg úgy volt, hogy az egyik megtestesülés nő lesz. A forgatás várhatóan októberben kezdődik. 
Szerző

A szerelem, mint pajzs – Keszég László Cyrano rendezése a Vidéki Színházak Fesztiválján

Publikálás dátuma
2019.09.09. 12:20
Czakó Julianna Roxán, Harsányi Attila Cyrano szerepében
Fotó: GÁLOS MIHÁLY SAMU
Az előadás fokozatosan szippantja be a nézőt, nem akar gyors sikert.
A miskolci teátrum az utóbbi időben többször bizonyította, hogy jó formában van. Keszég László Cyrano rendezése is ezt a tendenciát erősíti, az előadás a Tháliában a Vidéki Színházak Fesztiválján vendégszerepelt. Az elején ugyan a kosztümök, a hagyományos játékstílus egy kissé elbizonytalanított, később azonban épp Berzsenyi Krisztina csodás ruhái sokat adtak a profi látványhoz és ez elmondható Czigler Balázs díszletéről és Zságer-Varga Ákos zenéjéről is. A rendezés pedig hosszútávra tervezett, fokozatosan szippantja be a nézőt. Nem akar gyors sikert. Rostand ismert történetét meséli, a szerelmes főhősről, aki a külseje miatt hátul marad, inkább súg, mint hogy az előtérbe törjön. A romantikus sztori elhiteti velünk, hogy győzhet az értékes, a tartalmas, még akkor is, ha azt rögtön nem is veszik észre. Harsányi Attila a címszerepben épp azért hiteles, mert meg meri mutatni a figura gyengeségét, törékenységét is. Jól forgatja a szavakat, de ez elsőre kevés. A környezet más értékeket preferál. Persze Roxánnak (Czakó Julianna) imponálnak a míves mondatok, de ő önmagára figyel. Ha kell játszik a férfiakkal, manipulálja őket, miközben a szerelmet akarja átélni, a tökéletes ifjút keresi. Csak azt nem érzékeli, hogy mit jelent, ha valaki szereti a másikat. Harsányi akinek a monológok kifejezetten fekszenek, és ezt a képességét már monodrámában is bizonyította, a kitárulkozásaiban, az önmagával folytatott harcban válik győztessé. Másrészt hajtja a szenvedély. Viszi előre, újabb és újabb impulzusokkal építi saját költői életművét. A legjobb pedig az egészben, hogy képes elhitetni, hogy a szó is lehet hatásos, sőt hiteles, ha valaki nem váltogatja a mondanivalóját. Nem csapódik ide-oda, hanem az érzelmeit pajzsként képes maga elé emelni. A partnerek Czakó Julianna mellett Bodoky Márk, Varga Zoltán, Lajos András, Horváth Alexandra és Kokics Péter végig kiszolgálják a címszereplőt, vagyis megfelelő hátteret adnak ahhoz, hogy főszereplővé váljon. Cyrano halála pedig egyenesen katartikus erejű. A kiérdemelt csók diadala, miközben ezután a győzelem tudatában már nincs is további dolga, a beteljesült boldogság helyett emelt fővel távozhat. A múzsa múzsa marad. Nem őrlik szét a hétköznapok. Megmarad a mennyei távlatban. Az összeérő vágy még a gyászban is igazi ünnepet teremt, akkor is, ha közben folyik a könny.

Infó:

Edmond Rostand: Cyrano Rendező: Keszég László Miskolci Nemzeti Színház Vidéki Színházak Fesztiválja Thália Színház

Szerző

Óriási sikert aratott Mundruczó Kornél Evolúciója a Ruhrtriennálén

Publikálás dátuma
2019.09.09. 11:05

Fotó: RUHRTRIENNALE
„A kép és a szöveg, a zene, a játék, a feszültség, az igényesség, az érthetőség és az absztrakció szimbiózist alkot” – írta az ősbemutató után a Westdeutsche Allgemeine Zeitung. Mundruczó Kornél Evolúcióját Németország egyik legfontosabb összművészeti fesztiválján mutatták be.
Egy megtermett, tarfejű ember lép a zuhanyozóterembe. A lábán gumicsizmát hord, a kezében fémvödröt: takarítani jött. Hangosan csattan alkarján a gumikesztyű. Az ujjakat egyenként meghúzza: a hangjuk élesen pattan. Egy darabig még el lehetne ezzel szórakozni, de közben megérkezik a másik két takarító is, és munkához látnak. A megbarnult csempén rétegekben áll a mocsok. A fém kapaszkodókon bordóvá alvadt a vér. A teret betölti Ligeti György Requiemjének első tétele, az Introitus. Az értelmezési lehetőségek fogynak. Az ismeretlen hajszál a fürdőben mindig undorító. A gázkamra csempéjének repedései között: iszonyatos.  Mundruczó Kornél Evolúcióját Ruhrtriennálén mutatták be. Hogyan öröklődik a holokauszt traumája? Fejlődhet-e az ember az ismétlődő megrázkódtatások nyomán? – kérdezi a Ligeti-Requiemre épülő, három generáción átívelő családtörténet, mely a tízéves fennállását ünneplő Proton Színház eddigi legnagyobb projektje. – Se nem opera, se nem színház, se nem non-verbális színház, se nem visual art, nem is klasszikus koncert, hanem mindezek fúziója. A kérdés az volt, hogy miként tudunk olyan egységet létrehozni, amelyben a „musiktheater”-forma értelmet nyer, és nem esik az egész darabokra – írja körül az Evolúció műfaját Mundruczó a Népszavának. Másodszor rendez a ruhr-vidéki fesztiválnak: tavaly Hans Werner Henze oratóriumát, a Medúza tutaját vitte színre Bochumban.  Sápadt, hetven körüli nő áll a konyhában. Hálóingén apró, kék virágok. Hosszú, fekete haját komótos mozdulattal söpri félre az arcából. A kezében fekete jegyzetfüzetet tart. A vonalas papíron mint fekete bogarak hemzsegnek a leírt, aztán firkálva áthúzott szavak. Összpontosít. Felkiáltójeleket ír: vessző, pont. Éva (Monori Lili) újszülött baba volt, amikor a lengyel takarítók megtalálták elrejtve az auschwitzi haláltáborban. Megroppant a túlélők traumájának súlya alatt. Az álom és a valóság határán él. Nem tudni, hogy az emlékei igaziak-e. Mindennek a mélyén ez van, mondja merengve, amikor a lánya, Léna (Láng Annamária) elkéri tőle az anyakönyvi kivonatát, hogy bizonyíthassa a zsidóságát. Berlinben él a fiával, Jónással, a beiskolázás maga a horror: csak úgy sikerülhet, ha a zsidó hitközség is segít. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy ő nem lehetett gyerek; hogy az anyja miatt nem élt, hanem túlélt. És a bochumi Jahrhunderthalléba, a hatalmas egykori ipari kiállítási pavilonba, amely mellett néhány évtizede még vaskohászati nagyolvaszó működött, fél órára beköltözik a magyar valóság: Monori Lili és Láng Annamária megrendítően természetes beszéde, a türkizkék kredenc, a csipkés abrosz, az emigráció és a tagadás kérdése fájdalmasan emlékeztet rá, mennyire elviselhetetlen a szembesülés. Éva nem kér „plecsnit a bajszostól”, nem hajlandó hencegni a szerencsétlenek halálával, mondja. Belőle ugyan nem lesz pántlika. Félórás párbeszédük túlmutat a holokauszton: játszma, szemrehányás, érzelmi zsarolás váltja egymást: pontosan úgy, ahogyan anyák és lányaik a világ emlékezete óta veszekszenek egymással.  – Ligeti zenéje monolit, olyan mélységű mű, amihez csak olyasvalamit lehet társítani, ami szolgálja, de nem kevesebb, vagy több nála. A mi történetünknek ilyen súlya van – magyarázza Mundruczó, hogy miért párosították Wéber Kata történetét a Requiemmel. A harmadik részben újra erőteljesebben szól a Lett Állami Kórus és a Bochumi Szimfonikusok játéka. Léna kamasz fia, Jónás csetel a haverjaival. Baromkodnak. Az anyja hívja, ő kinyomja. Zsidóznak, Jónás védekezik. Aztán napirendre térnek, bulit szerveznek. Pedig azt hittem, anyád nem enged. Szard le. Léna a jelenben is Éva múltját éli. Ám Jónásnak van jövője is. – Ligeti még az egészen elképesztően szörnyű, ideológiáktól megfertőzött élettapasztalotokból megírt három tétel után is el tud jutni a végén – a Lacrimosában – a megbocsátás gondolatához – von párhuzamot a rendező. A második világháború nem lezárt történet, az Evolúcióban a mi generációnk feladata világosan ki van jelölve, mondja. „Az első olyan nagyprodukció az idei Ruhrtriennalén, amelyben a kép és a szöveg, a zene, a játék, a feszültség, az igényesség, az érthetőség és az absztrakció szimbiózist alkot”, írja az ősbemutató után a Westdeutsche Allgemeine Zeitung. Rajong, mert minden a helyén van, a darab bekúszik a bőr alá. A Westdeutscher Rundfunk és a Bayrische Rundfunk is harsányan ünnepli „Mundruczo holokauszt-drámáját”, mert bátran, érzékenyen, mégis kíméletlenül kezeli ezt a kezelhetetlen témát. Mintha nem tudnák: nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az embert lépten-nyomon tarkón vágja a felismerés, hogy amint a repedezett önbecsülésével próbál boldogulni; amikor eszik, iszik, szeretkezik, veszekszik, megold, politizál, hisz, vagy nem hisz: ő is hordja a (nagy)szülei hegeit. A kérdés csak az, hogy mihez kezd velük.   
Frissítve: 2019.09.09. 11:54