A szerelem, mint pajzs – Keszég László Cyrano rendezése a Vidéki Színházak Fesztiválján

Publikálás dátuma
2019.09.09. 12:20
Czakó Julianna Roxán, Harsányi Attila Cyrano szerepében
Fotó: GÁLOS MIHÁLY SAMU
Az előadás fokozatosan szippantja be a nézőt, nem akar gyors sikert.
A miskolci teátrum az utóbbi időben többször bizonyította, hogy jó formában van. Keszég László Cyrano rendezése is ezt a tendenciát erősíti, az előadás a Tháliában a Vidéki Színházak Fesztiválján vendégszerepelt. Az elején ugyan a kosztümök, a hagyományos játékstílus egy kissé elbizonytalanított, később azonban épp Berzsenyi Krisztina csodás ruhái sokat adtak a profi látványhoz és ez elmondható Czigler Balázs díszletéről és Zságer-Varga Ákos zenéjéről is. A rendezés pedig hosszútávra tervezett, fokozatosan szippantja be a nézőt. Nem akar gyors sikert. Rostand ismert történetét meséli, a szerelmes főhősről, aki a külseje miatt hátul marad, inkább súg, mint hogy az előtérbe törjön. A romantikus sztori elhiteti velünk, hogy győzhet az értékes, a tartalmas, még akkor is, ha azt rögtön nem is veszik észre. Harsányi Attila a címszerepben épp azért hiteles, mert meg meri mutatni a figura gyengeségét, törékenységét is. Jól forgatja a szavakat, de ez elsőre kevés. A környezet más értékeket preferál. Persze Roxánnak (Czakó Julianna) imponálnak a míves mondatok, de ő önmagára figyel. Ha kell játszik a férfiakkal, manipulálja őket, miközben a szerelmet akarja átélni, a tökéletes ifjút keresi. Csak azt nem érzékeli, hogy mit jelent, ha valaki szereti a másikat. Harsányi akinek a monológok kifejezetten fekszenek, és ezt a képességét már monodrámában is bizonyította, a kitárulkozásaiban, az önmagával folytatott harcban válik győztessé. Másrészt hajtja a szenvedély. Viszi előre, újabb és újabb impulzusokkal építi saját költői életművét. A legjobb pedig az egészben, hogy képes elhitetni, hogy a szó is lehet hatásos, sőt hiteles, ha valaki nem váltogatja a mondanivalóját. Nem csapódik ide-oda, hanem az érzelmeit pajzsként képes maga elé emelni. A partnerek Czakó Julianna mellett Bodoky Márk, Varga Zoltán, Lajos András, Horváth Alexandra és Kokics Péter végig kiszolgálják a címszereplőt, vagyis megfelelő hátteret adnak ahhoz, hogy főszereplővé váljon. Cyrano halála pedig egyenesen katartikus erejű. A kiérdemelt csók diadala, miközben ezután a győzelem tudatában már nincs is további dolga, a beteljesült boldogság helyett emelt fővel távozhat. A múzsa múzsa marad. Nem őrlik szét a hétköznapok. Megmarad a mennyei távlatban. Az összeérő vágy még a gyászban is igazi ünnepet teremt, akkor is, ha közben folyik a könny.

Infó:

Edmond Rostand: Cyrano Rendező: Keszég László Miskolci Nemzeti Színház Vidéki Színházak Fesztiválja Thália Színház

Szerző

Óriási sikert aratott Mundruczó Kornél Evolúciója a Ruhrtriennálén

Publikálás dátuma
2019.09.09. 11:05

Fotó: RUHRTRIENNALE
„A kép és a szöveg, a zene, a játék, a feszültség, az igényesség, az érthetőség és az absztrakció szimbiózist alkot” – írta az ősbemutató után a Westdeutsche Allgemeine Zeitung. Mundruczó Kornél Evolúcióját Németország egyik legfontosabb összművészeti fesztiválján mutatták be.
Egy megtermett, tarfejű ember lép a zuhanyozóterembe. A lábán gumicsizmát hord, a kezében fémvödröt: takarítani jött. Hangosan csattan alkarján a gumikesztyű. Az ujjakat egyenként meghúzza: a hangjuk élesen pattan. Egy darabig még el lehetne ezzel szórakozni, de közben megérkezik a másik két takarító is, és munkához látnak. A megbarnult csempén rétegekben áll a mocsok. A fém kapaszkodókon bordóvá alvadt a vér. A teret betölti Ligeti György Requiemjének első tétele, az Introitus. Az értelmezési lehetőségek fogynak. Az ismeretlen hajszál a fürdőben mindig undorító. A gázkamra csempéjének repedései között: iszonyatos.  Mundruczó Kornél Evolúcióját Ruhrtriennálén mutatták be. Hogyan öröklődik a holokauszt traumája? Fejlődhet-e az ember az ismétlődő megrázkódtatások nyomán? – kérdezi a Ligeti-Requiemre épülő, három generáción átívelő családtörténet, mely a tízéves fennállását ünneplő Proton Színház eddigi legnagyobb projektje. – Se nem opera, se nem színház, se nem non-verbális színház, se nem visual art, nem is klasszikus koncert, hanem mindezek fúziója. A kérdés az volt, hogy miként tudunk olyan egységet létrehozni, amelyben a „musiktheater”-forma értelmet nyer, és nem esik az egész darabokra – írja körül az Evolúció műfaját Mundruczó a Népszavának. Másodszor rendez a ruhr-vidéki fesztiválnak: tavaly Hans Werner Henze oratóriumát, a Medúza tutaját vitte színre Bochumban.  Sápadt, hetven körüli nő áll a konyhában. Hálóingén apró, kék virágok. Hosszú, fekete haját komótos mozdulattal söpri félre az arcából. A kezében fekete jegyzetfüzetet tart. A vonalas papíron mint fekete bogarak hemzsegnek a leírt, aztán firkálva áthúzott szavak. Összpontosít. Felkiáltójeleket ír: vessző, pont. Éva (Monori Lili) újszülött baba volt, amikor a lengyel takarítók megtalálták elrejtve az auschwitzi haláltáborban. Megroppant a túlélők traumájának súlya alatt. Az álom és a valóság határán él. Nem tudni, hogy az emlékei igaziak-e. Mindennek a mélyén ez van, mondja merengve, amikor a lánya, Léna (Láng Annamária) elkéri tőle az anyakönyvi kivonatát, hogy bizonyíthassa a zsidóságát. Berlinben él a fiával, Jónással, a beiskolázás maga a horror: csak úgy sikerülhet, ha a zsidó hitközség is segít. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy ő nem lehetett gyerek; hogy az anyja miatt nem élt, hanem túlélt. És a bochumi Jahrhunderthalléba, a hatalmas egykori ipari kiállítási pavilonba, amely mellett néhány évtizede még vaskohászati nagyolvaszó működött, fél órára beköltözik a magyar valóság: Monori Lili és Láng Annamária megrendítően természetes beszéde, a türkizkék kredenc, a csipkés abrosz, az emigráció és a tagadás kérdése fájdalmasan emlékeztet rá, mennyire elviselhetetlen a szembesülés. Éva nem kér „plecsnit a bajszostól”, nem hajlandó hencegni a szerencsétlenek halálával, mondja. Belőle ugyan nem lesz pántlika. Félórás párbeszédük túlmutat a holokauszton: játszma, szemrehányás, érzelmi zsarolás váltja egymást: pontosan úgy, ahogyan anyák és lányaik a világ emlékezete óta veszekszenek egymással.  – Ligeti zenéje monolit, olyan mélységű mű, amihez csak olyasvalamit lehet társítani, ami szolgálja, de nem kevesebb, vagy több nála. A mi történetünknek ilyen súlya van – magyarázza Mundruczó, hogy miért párosították Wéber Kata történetét a Requiemmel. A harmadik részben újra erőteljesebben szól a Lett Állami Kórus és a Bochumi Szimfonikusok játéka. Léna kamasz fia, Jónás csetel a haverjaival. Baromkodnak. Az anyja hívja, ő kinyomja. Zsidóznak, Jónás védekezik. Aztán napirendre térnek, bulit szerveznek. Pedig azt hittem, anyád nem enged. Szard le. Léna a jelenben is Éva múltját éli. Ám Jónásnak van jövője is. – Ligeti még az egészen elképesztően szörnyű, ideológiáktól megfertőzött élettapasztalotokból megírt három tétel után is el tud jutni a végén – a Lacrimosában – a megbocsátás gondolatához – von párhuzamot a rendező. A második világháború nem lezárt történet, az Evolúcióban a mi generációnk feladata világosan ki van jelölve, mondja. „Az első olyan nagyprodukció az idei Ruhrtriennalén, amelyben a kép és a szöveg, a zene, a játék, a feszültség, az igényesség, az érthetőség és az absztrakció szimbiózist alkot”, írja az ősbemutató után a Westdeutsche Allgemeine Zeitung. Rajong, mert minden a helyén van, a darab bekúszik a bőr alá. A Westdeutscher Rundfunk és a Bayrische Rundfunk is harsányan ünnepli „Mundruczo holokauszt-drámáját”, mert bátran, érzékenyen, mégis kíméletlenül kezeli ezt a kezelhetetlen témát. Mintha nem tudnák: nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az embert lépten-nyomon tarkón vágja a felismerés, hogy amint a repedezett önbecsülésével próbál boldogulni; amikor eszik, iszik, szeretkezik, veszekszik, megold, politizál, hisz, vagy nem hisz: ő is hordja a (nagy)szülei hegeit. A kérdés csak az, hogy mihez kezd velük.   
Frissítve: 2019.09.09. 11:54

Az európai művészfilm korszakának végét is jelentheti a Joker győzelme

Publikálás dátuma
2019.09.09. 09:55
Joaquin Phoenix és Todd Phillips az Arany Oroszlán nyertese
Fotó: ALBERTO PIZZOLI / AFP
Meglepő, de vitathatatlan eredmények a patinás európai mustrán.
Az már most bátran kijelenthető: a 76.Velencei filmfesztivál a díjai miatt marad igazán emlékezetes. Merthogy azzal, hogy a Todd Phillips rendezte Joker kapta a patinás Arany oroszlánt, állak este le sorozatban. Egyrészt Hollywoodi nagy stúdió – jelen esetben a Warner – olyan ritkán szokott fődíjat kapni, mint a fehér holló. Ennek oka, hogy ezek a stúdiók biztonsági játékot alkalmaznak, még ha meg is hívják őket, inkább verseny kívüli gálákban szoktak utazni, erre jó példa a tavalyi velencei Csillag születik-bemutató. Ez érhető a részükről, hiszen a sajtó és szakma nem tekint olyan szigorral a nem versenyen bemutatott művekre, nem kötnek bele, az „ugyan, ez meg hogy került ide” kérdéssel. Az eredeti terv a Warner részéről most is a versenyen kívüli bemutató lett volna, de Todd Phillips rendező ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony versenybe akar kerülni. Sokan gúnyosan mosolyogtak erre reagálva, hiszen „mit képzel magáról” olyan filmek rendezője, mint Cool túra, Starsky és Hutch, a Terhes társaság vagy a Másnaposok trilógia.  Egyszóval, látatlanban igazi kakukktojásnak számított Phillips-től a kisköltségvetésű comics adaptáció, amely bevallottan úgy készült, hogy semmi köze nincs a klasszikus álomgyári képregény sikerekhez. Arra, amit kaptunk, azonban tényleg senki sem számított. A döbbenetes nem az volt, hogy a Joker-ben Joaquin Phoenix extrém teljesítményt nyújt a címszerepben, hiszen a színészben mindig benne volt az „őrületesen” átütő alakítás lehetősége, hanem az, hogy maga film is meghökkentően erős volt a versenymezőnyben. Utóbbira pedig, valljuk be, szinte senki sem számított. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy B-kategóriás vígjátékok rendezője műfajt teremt és szerzői képregényfilmmel letarol mindent és mindenkit. Ráadásul egyszerűen azzal, hogy karakter tanulmányt készít és mer legalább annyira sötét és baljós lenni, mint Christopher Nolan volt a Batman trilógiában, illetve Martion Scorsese a Taxisofőrben. Itt azonban nincsenek szuper- vagy magányos hősök (Bruce Wayne még gyerek), csak a bűnös Gothan City és egy szétesőben lévő társadalom, amely kísértetiesen hasonlít a jelenünkre és súlyos kérdéseket vet fel. Arthur Fleck pedig úgy válik a szemünk előtt Jokerré, az alvilág urává, hogy többször megjegyzi: nem lett volna szabad fegyvert adni neki. Illetve, nem lett volna szabad felfüggeszteni a szociális alapon járó gyógyszerellátását. Todd Phillips Jokere hosszú ideje a legerősebb társadalomkritika, amit láttam, szórakoztató filmnek álcázva. A Lucretia Martel vezette zsűri pedig értékelte az innovációt. A nagy kérdés ezután csak az, hogy Hollywood mit kezd a jelenséggel? Elkezdenek bátrabb műveket gyártani a futószalagon készült látványfilmek mellett? Vagy a sikeren felbuzdulva már számolják, hogy mennyi profitot hoznak majd a Joker-folyatások, amelyek már a megszokott biztonsági játék szellemében készülnek majd?
De nem csak a Joker elismerése bombameglepetés. A nagydíjat az a Roman Polanski nyerte, akinek az ünneplése nagyon nem tűnt valószínűnek. Elvégre már a beválogatása is kisebb botrányt okozott, hiszen a pedofília és erőszak vádjával azonnal letartóztatnák az Egyesült Államokban: Velence vakmerősége pedig szembe tűnő, hiszen az An Officer and the Spy (A tiszt és a kém) nemigen tűnik fel más fesztiválon – tegyük hozzá, egyelőre. Az is kisebb felháborodást okozott, hogy Lucretia Martel a zsűri sajtótájékoztatón bejelentette, hogy nem hajlandó a vörös szőnyegen ünnepelni Polanskit, de a filmjét természetesen megnézi. A végeredmény magáért beszél: a Dreyfus ügyet feldolgozó igazi régi vágású kosztümös dráma, amely akár harminc évvel ezelőtt is elkészülhetett volna ugyanebben a formában. Persze, az hogy valami konzervatív, még értékes, a színészi játék kiemelkedő (különösen a drámai szerepben ritkán látható Jean Dujardin) és jelentsük ki, sajnos az antiszemitizmus problémaköre ma is érvényes. Polanski mellett egyébként szintén kiálltak a nemzetközi kritikusok, hiszen a műve megkapta a Fipresci-díjat is. A konzervatív és klasszikus művészfilmes vonalat szintén erősíti, hogy a legjobb rendező a svéd Roy Andersson lett az About Endlessness című művével, amely a direktorra jellemző stílusban készült.  Ha következtetést kell levonni az idei Velencei filmfesztivállal kapcsolatban, akkor az leginkább az lehet, hogy az európai művészfilm műfajában vannak nagy öregek, akik még képesek hozni a formát, de a fiatalok és az innováció terén igen nagyok a gondok az öreg kontinensen. Merthogy, akárhogy is szépítjük, Hollywood kiütéssel nyert.