Semmivel sincs előrébb a hazai labdarúgás

Józanul nézve a magyar válogatott még mindig jobban áll Eb-selejtezőcsoportjában, mint ahogyan az a hazai futball általános állapotából következne.

Elvégre a nemzeti együttes a szlovákoktól elszenvedett újabb vereséggel együtt is azonos helyzetben van kétszeri legyőzőjével, valamint az ezúttal szabadnapos walesi csapattal; mármint a vesztett pontokat illetően, mert a kettős szlovák diadal a szomszédok számára jelent előnyt. Azaz honfitársaink versenyben maradtak a továbbjutásért, bár kétségkívül nehezebb a szituáció, mint amilyen az Üllői úti 1-2 előtt volt, mert hátralévő három mérkőzésükből kettőt vendégként kénytelenek megvívni. Ám az, hogy túl a féltávon egyáltalán szóba jön a gárda, mint lehetséges Eb-résztvevő, sokak mostani csalódása ellenére is figyelmet érdemel, elvégre ezzel a hátországgal már a lépéstartás is eredmény.

Hiába zengik, akik zengik, hogy micsoda fejlődésen ment keresztül a magyar futball az utóbbi dekádban, a valóság az: a hazai labdarúgás semmivel sincs előrébb annál, mint ahol egy évtizede tartott. Sőt. Irdatlan állami ráfordítással újra Vaduzig jutott – 2006-ban már járt e szakadékban, ráadásul nem csupán liechtensteini, hanem máltai szurdokban is megfordult –, és úgynevezett kirakatcsapatai egyikének másodosztályú megszégyenítése tényszerűen jelzi: itt bizony változatlan a mélység. Elvégre európai kupaszinten a svájci B ligánál egyszerűen nincs lejjebb. (Pláne, ha az onnan érkező ellenfél momentán az utolsó előtti helyen áll a második vonalban.) De látható volt az is, hogy a másik „kirakatot” miként törte darabokra a kontinens középmezőnyéhez sem tartozó zágrábi Dinamo vagy a középmezőnyhöz sorolható Torino milyen magától értetődő módon játszadozott el itt is, ott is a Debrecennel. (Nem a DVSC játékosai tehettek róla, hiszen a mezei poszáta miként versenghetne a kabasólyommal?)

A példákat esztendőkre visszamenőleg hosszasan lehetne sorolni. A lényeg: a magyar mezőny emberemlékezet óta harmatos színvonala a súlyos százmilliárdokban mérhető dotációval sem javult, sőt inkább romlott. Akkor pedig hogyan lehetne elvárni, hogy kvalifikációs ötösében szériában négy győzelmet arasson a válogatott? A körülményeket figyelembe véve már a három egymást követő siker (Horvátország 2-1, Azerbajdzsán 3-1, Wales 1-0) is maximális, ha nem éppen erőn felüli teljesítmény volt, és bizony hosszú távon nem lehet megúszni, hogy előtűnjék: a fundamentum ingatag lábakon áll.

Ha nálunk lenne, mondjuk, Marek Hamsik vagy Stanislav Lobotka, akkor alighanem honfitársaink nyerik a hétfői meccset is. Hamsik most Kínában futballozik, de több mint négyszáz bajnokit lenyomott a Napoliban, és egyáltalán nem mellékszereplőként; középpályás társa pedig Spanyolország első osztályában „penget”. E labdarúgók maga- és labdabiztosságán tökéletesen tükröződik, honnan jönnek, mi van mögöttük. A vendégek 4-0-ás hazai kudarc után játszottak Budapesten. Ennélfogva a mérkőzés első harmadában kivártak. Majd amikor világossá vált, hogy elkerülik az újabb megpróbáltatásokat, olyannyira megnyugodtak, hogy a találkozó befejező szakaszában már kimérten adogattak.

Mifelénk ezzel szemben az érzelmek kavarognak. „Az év mérkőzése”, meg hogy milyen volna, ha a szlovákok vívnának jövőre Eb-meccseket Budapesten. Amúgy – megfigyelésem szerint – azzal is emelkedett a tét, hogy nem csupán a futball „játszik”, mert a kabinetfüggők úgy gondolják: az Európa-bajnokságon futballozó magyar együttes visszamenőleg igazolná a páratlan kincstári költést. Csak hát amíg Vaduz jut, hallatlanul bonyolult az alátámasztás...

A selejtezők hajrája sem sokkal könnyebb. Egyrészt a mostani vereséggel odalett a horvátok elleni győzelem előnye. Másrészt legközelebb éppen Splitbe kell menni, és csekély a valószínűsége, hogy a vb-ezüstérmes szomszédot ugyanabban a sorozatban másodszor is sikerül felülmúlni. Még az is elképzelhető: a végső sorrendről csak az utolsó játéknap (november 19.) dönt. A záróra Cardiffban éri a magyar csapatot. Számolgatni amennyire izgalmas, olyannyira fölösleges. Ami tény: hazánk fiai csoportjuk harmadik helyére csúsztak vissza, ez a pozíció pedig még a kontinenstorna huszonnégyes mezőnyében sem jelent tagságot. Úgy tetszik, a válogatottól az eddigieknél több kell.

Miközben körülötte idehaza mindenütt csak kevesebb van.