Versenyzünk

A nyár melegét idéző ősznek fittyet hányva fagyos napok járnak Jászberényben. Amíg a hazai vállalkozások és intézmények lasszóval és egyre magasabb bérek ajánlatával igyekeznek megfogni az új munkavállalókat, addig ott Lehel kürtjével már takarodót fújtak. Az Electrolux bejelentette, hogy megválik 800 munkavállalójától, arra hivatkozva, hogy a porszívók és a hűtőszekrények gyártásának jelentős részét külső partnerekhez szervezi át. Az indok: a versenyképesség fokozása. 
Érdekes helyzet, hogy a cég ugyanakkor Nyíregyházán az eddigi legnagyobb, magyarországi beruházására készül. És vajon mit fognak gyártani a másik alföldi városban? Hűtőszekrényt. A cég vezetői megnyugtatták a vásárlóikat, hogy termékeik értékesítésében fennakadás nem lesz. Ennek a megnyugtató kijelentésnek az egyetlen hátulütője, hogy már most tudható: 2020-tól egyes hűtőszekrények gyártását beszüntetik. Így is lehet versenyképesnek lenni.
De az sincs kizárva, hogy már mi mindnyájan azok vagyunk! A magyar kormányfő az akadémiai intézetgyilkos, egyben akadémikus miniszterével karöltve ugyanis kijelentette a Budapesten zajló telekommunikációs  világkongresszuson, hogy a teljes magyar GDP több mint 20 százaléka közvetlenül a digitális iparból származik; a szektor pedig 400 ezer embert foglalkoztat, az összes hazai munkavállaló csaknem 10 százalékát. Akárhogy is, ezekkel a számokkal a világ élvonalába kellene tartoznunk, hiszen a velünk – nem az eminensek között – egy sorban emlegetett lengyeleknél csak a GDP 5 százaléka kötődik az informatikához.  
Igaz, minden ilyen számot kellő óvatossággal illik kezelni, hiszen Orbán és Palkovics egy helyszínen, egy órán belül elmondott két előadása között is csekély 5 százaléknyi különbséget fedezhetett fel a több mint száz országból érkezett hallgatóság. Az azonban tény, ha ilyen kiválóan állnánk, akkor egy kis versenyképesség-javítás már meg se kottyanna nekünk. De nem így áll a dolog. Örüljünk hát annak, hogy a kormányfő ez egyszer a migránsok ártalmairól szót sem ejtett.
Szerző
Bonta Miklós

Kifelé az ágyamból!

Először csak ízlelgettem a szót: családpolitika. Ellentmondásnak éreztem, mert a legszentebb magánügyek és a legfontosabb közügyek keverednek benne. 
Nem gondolom jutalmazandónak a családalapításra vállalkozót, és büntetendőnek azt, aki egészségügyi, szociológiai vagy pénzügyi okból, hovatovább saját szabad döntése következtében nem hoz világra gyereket. A gyerekvállalás szerintem nem állami támogatás és politikai nézetek függvénye. Érzelmi, biológiai, ösztönös és tudatos döntés, örömről, kíváncsiságról szól, nem önfeláldozásról vagy befektetésről. 
Tud azonban az állam tenni azért, hogy polgárainak legyen kedvük családot alapítani. Teremthet biztonságérzetet. Működtethet például olyan rendvédelmi szervezetet, amely megvédi a bántalmazott nőt, aki segítségért fordul munkahelyéhez, szemben a jelennel, amikor a megalázott beosztottat bünteti az elkövető felettes helyett. Kialakíthat bizalmi légkört, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a bántalmazott, túllépve szégyenérzetén, összeszedje minden bátorságát és a rendőrséghez forduljon. 
Tekintheti egyenrangúnak a férfiakat és a nőket, elfogadhatja, hogy nem minden anya számára kiteljesedés a gyereknevelés. Létrehozhat sok jó bölcsődét, óvodát és iskolát, ahol nem rosszkedvű, megtört és megfáradt pedagógusok dolgoznak, ahol jó érzéssel lehet otthagyni a kicsiket. Támogathatja a beteg gyerekeket és őket ápoló szüleiket. Nem csupán az ápolási díj felemelésével, hanem segítőhálózat szervezésével is. Alakíthatja úgy az oktatást, hogy a középiskolások ne egy évvel a felvételijük előtt tudják meg: már csak nyelvvizsgával rendelkezve felvételizhetnek. (Igaz, ez megtanítja őket a magyar létezésre már a felnőttkor küszöbén.) Létrehozhat olyan egyetemeket, amelyek mellett a legtehetségesebb fiatalok nem akarnak majd elmenni Magyarországról. 
Biztosíthat pénzügyi lehetőségeket is a gyerekvállaláshoz. Emelheti az alanyi jogon járó családi pótlékot, adókedvezményt, otthonépítési támogatást adhat azoknak is, akik keveset keresnek. Tarthatja családnak PR-kampányaiban, intézményi belépő kedvezményeiben és tankönyveiben az egygyerekes szülőket, az elváltakat, az örökbefogadókat. Elfogadhatja a szexuális másságot, és akkor az örökbefogadásra vágyó meleg párnak nem kell Svájcba költöznie azért, hogy szeretetteli, boldog családot alapíthasson. 
Vagy legalább megbeszélheti mindezt polgáraival. 
Tisztelheti és elvárhatja a tiszteletet minden polgárától minden polgára számára, legyen az nyugdíjas, roma, bevándorló, hajléktalan, nem történelmi egyház híve, szabadon gondolkodó bölcsész, liberális, környezetvédő aktivista, civil mozgalmár, vagy csak a világban helyét kereső ember.
De az állam vezetői mindezt nem teszik. Inkább keresztény mivoltukra és értékrendjükre hivatkozva a lehető legálszentebb módon gázolnak lelkekbe, hamisítanak közös múltat, tekintenek alattvalónak tízmillió embert. Játszanak kényükre-kedvükre a jövőnkkel. 
Bennem pedig az ellentmondásosnak vélt szó ízlelgetése indulattá dagad. Csak kiabálok a sötétben, hogy ne féljek: kifelé az ágyamból!
Frissítve: 2019.09.12. 08:50

Saint-Germain tragédiája

Az osztrákoknak is megvolt a maguk Trianonja. Ausztria és az antant képviselői száz éve, 1919. szeptember 10-én írták alá az első világháborút lezáró békeszerződést a Párizs környéki Saint-Germain-en-Laye városában. A megalázó diktátummal az osztrák állam elveszítette 1914-es területének háromnegyedét – ebben az értelemben még Magyarországnál is rosszabbul járt. Bécs, a 60 milliós Habsburg birodalom büszke fővárosa egy parányi, alig hétmilliós ország szélén találta magát.
Furcsamód éppen az osztrákok voltak az elsők, akik kiugrottak az összeomló Monarchiából a háború végnapjaiban. 1918. október 21-én megalakult „Német-Ausztria Ideiglenes Nemzeti Tanácsa”, novemberben aláírták a padovai fegyverszünetet, majd a császár lemondásának másnapján kikiáltották a köztársaságot. Az új kormány realista volt, nem ragaszkodott a nemzetiségi területekhez. Galícia a felélesztett Lengyelországé lett, Bukovina Romániáé, a dalmát tengerpart az alakuló Jugoszláviáé.
Csak a német anyanyelvű országrészeket próbálták megtartani – de az sem sikerült. A legérzékenyebb veszteség Dél-Tirol volt, amire az olaszok már korábban szemet vetettek. A titkos londoni szerződésben (1915) ki is csikarták rá az ígéretet az antanttól: ez volt az ára annak, hogy szembeforduljanak addigi szövetségeseikkel, a tengelyhatalmakkal. A délszláv királyságé lett a Dráva-parti Marburg (ma a szlovéniai Maribor). A Monarchián belüli közigazgatási választóvonalként már létező osztrák–cseh határt is Csehszlovákia javára korrigálták.
Csonka-Ausztria csupán Burgenlanddal vigasztalódhatott. Budapesten a döntés idején tanácsköztársaság volt, a győztesek még csak véletlenül sem akartak szívességet tenni Kun Béláéknak. Éppen hogy a kommün megbuktatásán dolgoztak, nehogy a felforgató bolsevik eszmék Oroszország felől tovább terjedjenek napnyugatnak. De nemcsak Magyarország akarta Burgenlandot, igényt tartott rá Prága és Belgrád is. Masarykék elképzelése szerint a terület egy „szláv korridor” része lett volna, Pozsonytól Zágrábon át az Adriáig húzódó tengeri kijárat a születő csehszlovák államnak.
A versailles-i békekonferencia elvetette korridort. A szövetségesek féltek, hogy ha a mindenétől megfosztott Ausztria életképtelennek bizonyul, csatlakozik Németországhoz. Az osztrák szocdemek nyíltan szorgalmazták az Anschlusst. A francia diplomácia viszont nem tűrhette, hogy a weimari köztársaság plusz területhez és lakossághoz jusson, magyarán hogy a németeket sikerélmény érje a háborús vereség után. Párizs élelmiszerszállítmányokkal és gazdasági segélyekkel igyekezett vonzóvá tenni az önálló létet az osztrákoknak. Ebből a megfontolásból kapták meg Burgenlandot is – csak Sopron és néhány környező falu választhatta végül népszavazáson a magyar fennhatóságot (1921).
Az „osztrák Trianon” is tragédiába torkollt. Hiába kötötték ki a saint-germaini szerződésben, hogy az osztrák állam nem egyesülhet Németországgal, ez annyit ért, mint halottnak a szenteltvíz. A köztársaság megbukott. Húsz év sem telt el, és Ausztria aléltan omlott hűtlen fia, Adolf Hitler karjaiba.