Öljétek meg azt, aki szembejön! (Elina Hirvonen: Elfogy az idő)

A klímakrízis kitermelte pszichológiai jelenségek, a klímadepresszió, a klímaszorongás és a klímagyász mellett egyre inkább a XXI. század realitása a klímaterrorizmus, valamint az írástudó értelmiség felelőssége mentén a klímakérdésekkel szemléletformáló szándékkal foglalkozó klímairodalom megjelenése. Idén nyáron egy magukat klímaterroristáknak címkéző német aktivistacsoport, harcolva a túlfogyasztás ellen, szétvert több tucat luxusautót egy autókereskedésben; mindeközben a potsdami klímakutatók neves művészeket és irodalmárokat vonnak be a klímavédelmi munkájukba, hogy az irodalom mint (hír)vivőanyag csatornáján keresztül igyekezzenek a lehető legtöbb emberbe beültetni a klímatudatosság magját. Ahogy ők fogalmaznak, a Homo narransnak, vagyis az íróknak az irodalmat egyfajta „ökológiai sablonba” kell helyezniük, hogy tudatosítsák saját felelősségüket a Föld és az emberiség megóvásában. Az amerikai Jonathan Franzen idén magyarul is megjelent A világ végének vége című esszékötetében nyíltan el is ismeri, hogy ő maga is annak a kivételezett tehetős nyugati rétegnek a tagja, akik kitermelték a klímaváltozást elsődlegesen katalizáló ipari forradalmat és szabad versenyes kapitalizmust, és akik, néhány nagy sajtónyilvánosságot kapó megmozdulást kivéve, gyakorlatilag semmit nem tesznek a folyamat megállításáért. És ide, ebbe az írók és hétköznapi emberek klímafelelőssége közé ácsolódó ékbe csatlakozik be a finn írónő, Elina Hirvonen Elfogy az idő című regénye is, azzal a különbséggel, hogy amíg Franzen esszéiben az önreflexióval vegyített önirónia magától hántja le a szembesülés különböző rétegeit a fokozatosan bevonódó olvasói attitűdről, addig Elina Hirvonen regénye egyfajta didaktikus közhelygyűjtemény. Igaz, annak mesterien megmunkált formája.(Ford. Szécsi Noémi. Magvető, 2019. 240 o.)

„Tiszta dolog embereket ölni egy jó ügyért” – hangzik el a regény egy látszólag semleges pontján, egy társasági beszélgetésben, mangóhéjból virághajtogatás közben, hogy aztán a kekszmajszolás lélegzetvételnyi szünetében egyértelműen ki legyen mondva: minden mocskos, az egész nyugati kultúra hedonista performansz, a civilizáció rég halott, s hogy az egyetlen emberi jog, amit elismerünk, az ember joga a fogyasztásra. Ha ezeket a különböző szituációkba ágyazott bölcselkedéseket kiemelnénk a regényből, fájóan coelhói frázispuffogtatásnak tűnne. Nietzsche nyomán: „A jó háború az, ami mindeneket szentesít”; „A Homo consumericus, az ember, akinek egyetlen célja, hogy fogyasszon, és közben fényképezze magát, szörnyeteggé vált. A szörnyet el kell pusztítani”; „Mostanra az emberiségből olyan parazita lett, amely az élettől veszi el a teret…” stb. A „Ha nem kezdjük el csökkenteni a károsanyag-kibocsátást…” kezdetű mondatok, és a „Ha nem vagyunk képesek visszafogni az éghajlatváltozást, akkor 2050-ig az egész földgolyón ötven százalékkal növekszik az erőszakos konfliktusok kockázata – ilyen világot akarunk hagyni a gyerekeinkre?” – típusú, jóslóan szembesítő kérdésfelvetések már-már az autókat szétverő klímaaktivistákhoz hasonlóan zúznák szét az olvasás élményét, ha Elina Hirvonen nem volna zseniális közhelygyártó, vagyis inkább közhelygyűjtő. Úgy szedi csokorba a legdidaktikusabb kliséket, illetve úgy szórja szét az oldalakon, hogy legitimizálja velük minden egyes szereplő nézőpontját. Azzal, hogy az egyes szám első személyű elbeszélőmód a békés és cselekvő környezetvédő anyáról lányára oda-vissza vándorol, és hogy a Helsinki belvárosának egyik háztetőjéről a járókelőkre tüzet nyitó zöldterrorista fiú, Aslak indítékai (élete) csak rajtuk keresztül szűrve, az ő fájdalmukon át körvonalazódik, a sok sulykolás ellenére is drámai hatást kelt. Ezzel együtt épp az adja a regény kontrasztosságát, hogy míg a lélek- és személyiségrajzok nagyon finoman módolt és balanszírozott jelenetekben és párbeszédekben érlelődnek, Szécsi Noémi (mű)értő fordításában, addig az „üzenetek” bosszantóan üresek és szólamszerűek, és azt sugallják, hogy Homo narrans ide vagy oda, nagyon nehéz két legyet ütni egy csapásra. Enyhít a dilemmán, hogy a regényben a főhős által kínált megoldás egyelőre (még) abszurd kategória, s mint ilyen, ott billeg a szatíra és a valóság pengeélén: „A véletlen az egyetlen igazságos módszer annak megválogatására, hogy ki éljen. Ne válogassátok meg az áldozataitokat. Szerezzetek fegyvereket és öljétek meg azt, aki szembejön. Tegyétek gyorsan és hatékonyan, kerülve a szükségtelen szenvedést. Nem vagyunk kegyetlenek. Nem nyerünk élvezetet az erőszakból. Mindezt nem azért tesszük, hogy pusztítsunk, hanem hogy megmentsük a Föld nevű bolygót.”