Gyurkovics Tamás: Vitis vinifera

Publikálás dátuma
2019.09.14. 08:22

Fotó: Adományozó: Mészáros Tamás / Fortepan
Nem láttam, miből töltöttél, de azt észrevettem, hogy várakozva nézel, ferdén fölfele. Lássuk tehát! A színe borostyán, de az a gyantásan fénylő, amelyről azonnal sejted, hogy nem annyira a levegő és a kor, mint inkább a hosszú csömösz okozhatta; a héj és a préslé tartós egymás mellett élése. Illata és íze enyhén tényleg oxidált, de mégis inkább aszalt gyümölcsösen sűrű, mazsolás. Miközben száraz! A teste pedig robusztus, akár egy kikötői rakodómunkásé. Meglepődtem. Csak annyi volt világos, hogy bor, de nem hittem, hogy evilági. Nem az, hogy „mennyei” meg ilyen baromságok, egyszerűen csak, hogy egy másik… hogy is mondjam… civilizációé. Hogy, teszem azt, találtak egy ismeretlen törzset valahol a világ végén, amely évezredek óta készít bort ágyékkötőben, kőkorszaki módszerekkel. Egy eltűnt, ősi Vitis fajból, apró, fegyelmezetten botritizálódó bogyókból, vagy mit tudom én. Mi ez a bor, Caroberto? Ugye! Ez egy kvevribor, Alberom. Kvevri? Hogy jutottál hozzá?, kérdeztem izgatottan, mert tudtam, hogy az mi fán terem. Mire te, hadarva, a kezeiddel is siettetve az időt – mint aki a fontatlan részeken túl akar esni, hogy a fontosakról beszélhessen – elmesélted, hogy egy gazdag amerikai gyűjtő, aki valami régi, londoni ügyfeled ajánlásával talált rád, beszerző úton járt Keleten. Grúziából hazafele jövet megállt nálunk is: átfogó válogatást állíttatott össze veled hegyaljai borokból, szárazakból is, nemcsak botritiszesekből. Thorough selection, ő fogalmazott így. Ez a tétel kvevribor volt a bónuszom!, mutattad mosolyogva a gyönyörű, kartvéli betűkkel telerótt palackokat a pult alatt. Aztán elővetted a laptopodat és kinyitottál egy fényképalbumot. Az amerikai képei voltak, átmásoltad őket. Legalább négyszáz fénykép repedt arcú, de mosolygós férfiakról, akik a nyolcvanas évek nagymintás, piacos pulóvereiben, vagy katonai gyakorlóban mennek az erdőben. Egyik-másik hátán merev, fonott hátizsák, mintha egy piknikkosarat madzagoltak volna a vállaikra, egy ösztövér fickónál pedig hosszú, vékony létra. Fülledt, televényes vidéken járnak, talán eső után. Némelyik gumicsizmában van, a gumi csillog, itt-ott a levelek is, látszik, hogy nedves az aljnövényzet. Az ösvény emelkedik, a szintkülönbség miatt néha már ketten fogják a létrát: egy elöl, egy hátul, pedig biztos, hogy nem nehéz, valami könnyű, üreges fából eszkábálhatták, talán bambuszból, ha a Kaukázusban nő bambusz. A növényzet egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb, az egyik képen egy férfi úgy húzza félre a fotós előtt az indákat, akár egy színházi ügyelő a függönyt, parancsoljon, művész úr, ebben a tapsban van még egy kör.
A képek messze nem tökéletesek: sok az elmosódott mozdulat, a pontatlan fókusz miatti életlenség, az alul- vagy túlexponáltság. Látszik is, hogy az amerikai egy idő után feladja a kísérletezést, meg talán nem bízik a záridőben, illetve abban, hogy kézből – a kaptató miatt nyilván lihegve – meg tudja majd tartani a pillanatot, ezért inkább vakuzni kezd. Ettől viszont néha egészen úgy fest a kaukázusi esőerdő, mintha műterem lenne. Sárga, mesterséges fényben fürdik a kép előtere meg a hunyorgó férfiak, alakjuk idegen árnyékot vet a háttér papírmasé fáira és dézsás növényeire. Annyi mindenesetre ebből is kiderül, főleg, ha sorrendben nézed a képeket, hogy ott, ahova tartottak, egyre növekedett a homály az áthatolhatatlan növényzet miatt, fény csak fentről, a fák koronája felől találhatott utat magának. Az egyik képen a férfiak meg is állnak – látszik, hogy lerakták a cókmókjukat, a piknikkosárszerű puttonyokat meg a göcsörtös létrát – és fölfele bámulnak mindannyian. Mutogatnak egymásnak, összehajolnak. Azt hinné az ember, hogy a fényt keresik. A következő képen azonban kiderül, hogy nem: az amerikai ugyanis rázúmol a fákra, a lombkoronákra meg a róla csüngő indákra, és akkor ismerős levélformák rajzolódnak ki. Tenyérformájúak, három, jól elkülöníthető csúccsal és tagolt, már-már emberi erezettel – tudod, életvonal, szerelemvonal, májvonal –, szinte jósolni lehetne belőlük. Szőlőindák! És valóban, a következő képeken, az ismerős, bár a megszokottnál apróbb levelek és a kalligrafikusan cikázó kacsok között fürtös termések tűnnek elő, erős, világoszöld kocsánnyal meg apró, vastag héjú bogyókkal. A folytatásban ezek az inas kaukázusi férfiak nekitámasztják a létrát a nyurga fáknak és nézik, ahogy egyikük három-négy méter magasba mászik, hogy ott szüretelni kezdjen. Ezt nevezem én ligeti szőlőnek!, mondtam szájtátva neked és te el is értetted a viccet, mert nem javítottál ki, hogy ez persze már vinifera, nem pedig silvestris. Értékelted az ámulatomat, a lelkesedést, hogy valódi időutazást látok, sőt „kóstolok”. Amit iszunk, az azért nem innen van ám, Alber, ezt már ők is inkább csak hagyományőrzésből csinálják, folklórműsor a turistáknak, azt mondta az amerikai. De ő kóstolta ennek az elvadult szőlőnek is a borát, és állítólag élvezhető volt. Gondold meg, Berci, mióta tenyészhet ott ez a szőlő a vadonban! Ezeknek a csávóknak az ősei telepíthették sok száz évvel ezelőtt, a dombon nincs is más nyoma a civilizációnak, se rom, se sírkő, azt mondta az amerikai. Csak ezek a fára menekült, elvadult szőlők. A magas, lugasos támkarók azóta már ezerszer elrothadtak, belemosódtak a talajba, humusszá váltak. Képzeld csak el! Ugyanígy találhatott rá valaha ezeknek az ük-ük-üknagyapja is az ősszőlőre! …Lemaradt a vadászatból. Talán sérült volt, talán esetlen. Talán a férfiak elzavarták: „Menj vissza az asszonyokhoz és a gyerekekhez! Gyűjtsél bogyót, készítsd ki a bőröket a pataknál, süssél lepényt, másra úgyse vagy jó, vagy várd a kérődet, hiszen nőstény vagy te magad is, hahaha!” Ez meg kullog vissza, a falu fele, lógatja az orrát, ha lett volna kocsma, útközben betér egy kis búfelejtőre. De még nem volt, Alberom, úgyhogy csak böködi a botjával a földet, csapkodja a leveleket, magában beszél. Egyszerre csak azt látja, hogy körbenőtte az erdő. „Hú, én tényleg ritka nagy lúzer vagyok”, mondja a kaukázusi szépapa, „hát, nem eltévedtem?”. Hadakozni kezd a botjával, mint egy macsetével, irtja a susnyást. Nyújtogatja a nyakát az ég fele, próbál a nap állásából, a felhők mozgásából kiokoskodni valami irányt, de kurvára nem megy neki, nem is érti, a többiek hogy csinálják. Bölcsész volt a lelkem, csak akkor ezt még nem így hívták, mondtad felém hunyorítva, majd csukott szemmel szaglásztad a kvevribort. Rám ne nézz! – értettem el a zrikát –, én jogász vagyok, te vagy a bölcsész. Nem én. Bölcsésznek lenni tünetegyüttes. Úgyhogy az vagy, Alber, nyugodjál bele. De vissza az emberünkhöz: megy tehát a filoszunk, most már nem is annyira nekibúsulva, mint inkább beszarva, hogy akkor ő már hivatalosan is elveszett figura, amikor valami fényfoltos tisztásra ér, egy kopaszodó fennsíkra az erdőben. A világ első premier crujére! Úgy, ahogy mondom, Alberom!, folytattad, mert láttad, hogy röhögök, hatásod van, és mint egy gyerek kuncogva várom, hogy folytasd a mesét; apa, mondd tovább, mondd már. Bizony, az első klasszifikált dűlőre, Alber, valahol a Dél-Kaukázusban! Merthogy a fákról itt másfajta indák lógtak, mint amilyenekkel addig hadakozott a szerencsétlen. Ezeken bogyók teremtek, nem is egyesével, hanem mindjárt fürtökben, némelyik annyira meghízott már, hogy a súlya lehúzta, a bölcsész fickó kézzel is elérte, alig kellett nyújtózkodnia hozzá. A lúzerünk meg éhes. És szomjas is! A bőrtömlőjéből kifolyt az összes forrásvíz, amikor a falu harcosai hozzávágták, hogy szedje már az irháját, mert csak balszerencsét hoz a vadászatra. Szaglászgatja a bogyókat, nincs rossz illatuk, sőt! Friss, erdei gyümölcsök, jegyzi föl magában, megbolondítva annak a hússzínű virágnak az illatával, ami a patakparton nő, enyhe animális mellékzöngék, de az talán csak a harmattól nedves avar miatt. Ne röhögj, Alber, ez történelem, figyelj! Az éhség és a jó illat azonban még kevés, pedig bölcsészeknél általában már az is elég szokott lenni. Lúzerünk tudja, hogy az erdő gyakran éppen így csapja be a gyengéket: egy kis aroma és a marhája már be is kajál a méregből, aztán jócakát. Száműzöttünk azonban úgy okoskodik, hogy neki már nincs veszítenivalója, minden mindegy. Ha üres kézzel kullog vissza a faluba, holnap már az asszonyok ruháját kényszerítik rá a többiek, szuvas fogukkal büdösen röhögnek felé. Azért mindegy. Ha nem találja meg a visszavezető utat, akkor meg azért. Ha viszont valóban mérgezők a bogyók, akkor meg azért. Annyira lose-lose helyzet, hogy az már win-win, gondolja. Ami nem öl meg, az megerősít, összegez tehát a bölcsész és irgalmatlan módon beszőlőzik. És?, kérdeztem türelmetlenül. „Ééés?”, ezt te kérdezed, te hálátlan utókor? „És?!” Hát, hol a rossebben üldögélsz, ha nem egy borbárban, erjesztett szőlőlével a kezedben, te! Az elcsüggedt csóka olyannyira erőre kap a sok szőlőcukortól, hogy úgy gondolja, akár le is dőlhet egy kicsit. Amit a szunyával elveszít, egy-kettőre behozza majd az úton. Nem tudjuk, mennyi ideig alszik, ez, ugye, régen volt már, az adatok ellentmondásosak. Amikor fölébred – sőt, talán arra ébred –, morog a gyomra. Bár a tisztáson ember őelőtte még nem járt, azért ő illedelmesen egy cserjecsoporthoz megy, ott fosik egy huszárosat. A kupacra azonnal legyek vetik rá magukat, ezek egy része el is kíséri majd útján, a tomporát követik, mint egy felhő; hol volt még akkor a vécépapír. Pláne a bidé!, mondtam, és csuklani kezdtem. Pláne a bidé, bólintottál és atyáskodva újratöltötted a poharam, igyak szépen, nyugtassam meg a rekeszizmokat. Lúzer bölcsészünk, bár ez tautológia, azt látja, hogy a szarkupacon a bogyó levetett héja szinte érintetlen, eredeti állapotában jött ki belőle. Érted!, a gyomra nem emésztette meg, pedig ő a vasszöget is, ahogy később mondani szokják. Ekkor tehát már sejti, de még nem tudja, hogy a héj valami különleges alkotó­eleme ennek az új bogyónak. Tannin, rezveratrol, szabad gyök, ezek a gondolatok suhannak át az agyán, de egyelőre elhessegeti őket, akár a segge körül repdeső legyeket.
Filoszunk az égre néz, sötétedik. Az új bogyó felfedezőjeként most már együttlélegzik a természettel, érti minden apró rezdülését, tudja, hogy a sötétedés azt jelenti, közel az éjszaka… ne röhögj olyan infantilisan, Alber, mert megint csuklani fogsz… indulnia kell. Bemegy a tisztás közepére, nézi a fákat, a lelógó fürtöket, koncentrál. A kamera pörög körülötte, hogy beleszédülünk. Nem akarja elbaszni. Ezt most nem. Tudja, hogy valahogy meg kellene jegyeznie ezt a helyet. Különben el sem hiszik majd neki. A tömlő!, villan ekkor az eszébe. Leoldja derekáról a kecskebőr tömlőt és eszelős mozdulatokkal kezdi dugni-tömködni belé a szőlőszemeket. Van, ami már a tömlő szájánál szétreped, van, amelyiket csak a többi bogyó súlya, könyöklése nyomja szét. Így indul el. Az éjszaka persze az erdőben éri, fingja sincs, merre járhat, pedig a barlang tetejéről, ahol meghúzódik, látni a csillagos eget. Nézi, nézi, felismer néhány csillagképet is, de csak valami abroncsos szorítást érez a mellkasában, furcsa hangulat keríti a hatalmába, szóval ez volna a spleen, talán énekelne is, ha tudna, de a falu irányát nem sejti meg. Akkor majd napvilágnál, új erővel! Reggel valóban emberjárta ösvényre talál, amely a patakhoz vezet. Vagy egy patakhoz – ezt akkor még nem tudja biztosan. Minden szellemi erejét föl­emészti az, hogy memorizálja a tisztástól addig megtett utat. Vissza kell találnia, ha ezt a kalandot túléli, ennyit biztosan tud. A második éjszaka is az erdőben éri, de legalább a patakparton. Van ivóvize és végre a legyek egy részétől is megszabadul. Elemózsiája az a néhány fürt szőlő, amit csokorba fogva cipelt magával, a tömlőhöz nem nyúl. Az a létjogosultságának bizonyítéka. Harmadnapra megérkezik a faluba, illetve egy faluba. Nem az övéi közé, valószínűleg a hegy másik oldalán keveredett ki az erdőből, mindazonáltal nem fogadják ellenségesen. Tehetős falu. Elbírnak néhány inaktívat, mi? Komcsik!, toldottam hozzá röhögve. Az, az! Bölcsészünk pedig tudja, hogy ez az ő nagy sansza. Újrakezdheti az életét: az lehet, akinek mondja magát, nem pedig az, aminek elmondják. Néhány napot vár, megfigyeli őket, lapít. A tömlőről meg is feledkezik. Amikor látja, hogy másképp néznek rá, mint a falujában, beavatja őket a titokba. A mutatóba hozott szőlő addigra persze az utolsó szemig elfogyott, elmesélésében pedig túlságosan is édenkertté válik a tisztás, dúsan termővé, adakozóvá a fák. Az egyik bogyó fehér lesz, a másik kék, a szemek héja fénylő hajat, apró magja erős és fénylő körmöket, leve bikák erejét ígéri a falubelieknek. Nagy lesz a mocorgás. Hol van ez? Induljunk! Én is akarok! Bizonyítékot!, ilyeneket kiabálnak. Erőlteti az agyát a filosz, imádkozik, koncentrál. Akkor eszébe jut a tömlő. Dobálni kezdi a holmiját, felborítja a lepénysütő követ, elrepeszt egy agyagcsuprot, rátapos a tűz parazsára. Megvan! A falubeliek köréje gyűlnek, nézik a viseltes tömlőt. Sorfaluk egyszer csak szétválik, csönd lesz. A főnök az. Add csak!, mondja dörgő hangon, a bölcsész pedig en­gedelmesen átnyújtja a teli ­iszákot. A mogorva főnök kihúzza a csontdugót, a tömlő hangosan fölszisszen, fenyegetően, mint egy kígyó. Mindenki hátralép, morajlik a tömeg. A főnök beleszagol a tömlőbe, orrát szúrja a szag, elkapja a fejét. A tömeg sugdosni kezd. A sötét tekintetű főnök most a bölcsésznek nyújtja a tömlőt. Ne’, igyál! Lose-lose, win-win, motyogja magában a bölcsész és csukott szemmel nagyot húz a tömlőből. A magokat és a héjdarabokat szíve szerint kiköpné, de nem meri, nehogy azt higgyék, most kiderült, mérget akart itatni a főnökkel. A bölcsész mindent lenyel. A bogyók leve ezúttal szúr, pezseg, mintha apró buborékok pattannának szét a szájában, de lecsöngésében ott van még a tisztáson érzett édesség és az erdei gyümölcsök emléke, meg persze az animalitás halvány ízjegye is. A filosz sokáig tartja csukva a szemét, élvezi a forróságot, ami elönti a torkát, a mellkasát, kicsi levegőt szív a nyelve és a fogai közt képzett résen át. Csemcseg, elnyújtja a lé finisét, félhülye mosoly omlik szét az arcán. A tömeg szeme elkerekedik. A főnök most kikapja kezéből a kecskebőrt, egy pillanatig töpreng, majd ő is becsukja a szemét, hátraveti a fejét és egy szuszra kiissza a maradékot. Még csukva a szeme, még hátradöntve a feje, amikor a földre ejti a tömlőt és jóindulatút böfög az égre. Aztán még egyszer. Most a bölcsész vállára teszi a kezét és sosem látott vidámsággal azt mondja, mutasd az utat, testvér… És mi lett a filosszal, Caroberto? Visszatalál a tisztásra?, kérdeztem az áthallásos történetekkel szembeni bizalmatlan hangon. Vissza, Alber, vissza. De aztán fokozatosan elveszíti fontosságát, mert látják, hogy semmire se jó. Ha azt bízzák rá, hogy hozzon a többiekkel vesszőket a hegyről, gyökereztesse meg őket, az ő nyalábja biztosan elszárad. Ha azt mondják neki, találja ki, hogy lehet szétválasztani a kocsányt, a magot, a héjat meg a bogyó levét, ő kiönti a gyereket a fürdővízzel együtt. Ha a mások által végre kinyert mustot kell őriznie, a rábízott tétel valahogy mindig újraforr, tönkremegy. Nem veszik többé hasznát. Csak arra jó, hogy nevet adjon a dolgoknak. Ez legyen „szőlő”, mondja, a többiek meg bólintanak, jó: szőlő. Ez legyen „bor”, mondja máskor, és a többiek bólintanak, oké, bor. Amikor a falu egyik legélelmesebb fickója agyagedényt mutat neki, amiben a földbe ásva érlelni és tárolni lehet a bort, ki tudja, milyen sugallatra, azt mondja, ennek legyen a neve: „kvevri”. A feltaláló meg bólint, kvevri, ez jó, ez olyan egzotikus.
És a bölcsész újra ott találja magát, ahonnan elindult. Ül tamáskodva és feleslegesen az új falu közepén. Nevet ad a dolgoknak és nézi, hogy lepik el a domboldalt a szőlőlugasok. Nézi, hogyan érik törkölykalapja alatt az új bor. (A törkölykalap nevet is ő adta, erre különösen büszke volt.) Ül és nézi, hogyan épülnek egymás után a falu viskóihoz tapasztva a maranik, amik olyanok, mint nálunk a pincék. Nézi, hogyan érik egyre több, földbe ásott agyagedényben az általa felfedezett és megkeresztelt bogyó leve. Hogyan nyílik meg a falu első kocsmája, amely hamarosan aranybánya lesz a tulajdonosának és törzshelye neki, a felesleges embernek, meg az utána következők hosszú sorának. Itt, ha mosolyogva is, jelentőségteljesen megint rám néztél. Á, szóval így. Értem, bólogattam, értem. Meglepődnél, Robi. Megmutassam a házam? Akarod látni? Van kép a telefonomban, meglepődnél. Az lehet, de egész életedben arra vágysz, hogy a többiek végre elkergessenek, és akkor legalább okod is lesz arra, hogy úgy érezd magad, ahogy. Na, elmész a picsába, mondtam. Egy pillanatra tényleg megsértődtem. Nem azon, amit mondtál, hanem – nem is tudom – a kajánságodon. Bizony!, biccentettél szenvtelenül. És mindig emlékezni fogsz erre az édeskeserű röhögésünkre, barátom. „Barátom”, így, egyszerűen. Nem rémlik, hogy bármikor máskor így neveztél volna, úgy értem, ilyen tisztán, irónia nélkül. Pedig mit nem adtam volna érte.

Felkavaró, bizarr, vicces világ - Interjú Veres Attilával

Publikálás dátuma
2019.09.07. 16:47

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A múlt héten mutatta be a Duna Tv a drámaíró Tasnádi István Egy másik életben című nagyjátékfilmjét, melynek forgatókönyvét a hátborzongató történeteiről ismert weird fiction (spekulatív fikció, leegyszerűsítve horror) szerző, Veres Attila jegyzi. A sztori ezúttal egy lélekvándorlás-kutató intézet körül forog, ahol egykor élt milliárdosok reinkarnációit kutatják fel, hogy vagyonukat, kvázi jogfolytonosan, újjászületett énjüknek adományozzák.
A korábbi köteteihez képest, melyekben a női test bármikor húsevő szörnnyé válhat, egy város felfalja a lakóit, és kegyetlenségig lehet online instruál­ni a pornót, ez a lélekvándorlás téma egészen könnyednek tűnik, mégis felmerül a film láttán a kérdés: kinek ennyire „beteg” az elméje? Tasnádinak vagy önnek?  Ha az eddig megjelent dolgaimat nézzük, akkor nyilván az enyém, de ez a film azért azoknál a történeteknél barátságosabb. Ha az a kérdés, hogy kié volt az alapötlet, akkor arra is azt tudom mondani, hogy az enyém. Egy ideje gondolkodtam egy olyan sztorin, ami a lélekvándorlásról szól. Egyfelől nagyon izgalmasnak találom, hogy bizonyos emberek reinkarnációk felkutatásával foglalkoznak, például a dalai láma reinkarnációját keresik. Másfelől még izgalmasabbnak, hogy bármikor bekopoghatnak az ajtódon, hogy te nem te vagy, hanem valaki más – erről az élményről akartam írni. Aztán egy este egy barátom elmesélte a meggazdagodás egy lehetséges módját: azt tervezte, hogy idős milliárdosoktól szed el pénzt azzal a hamis ígérettel, hogy felkutatja majd a reinkarnációjukat, és továbbadja nekik a vagyont. Ezzel megszületett a történet alapja, csak nálam ez a vállalkozás nem átverés. Tasinak egy karácsonyi bulin meséltem el a sztorit, mert épp témát keresett. Rögtön megtetszett neki az ötlet, és belevágtunk együtt az írásba. Az alap ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy én eredetileg tinédzsertörténetként meséltem el a cselekményt. Tasi győzött meg, hogy a főszereplőnek felnőttnek kell lennie. Mi a különbség?  A tinédzserfilm a felnőtté válásról szólt volna, arról a döntésről, hogy szülői mintákat követünk-e vagy pedig saját életet kezdünk. A felnőtt verzió­nak pedig inkább az a lényege, hogy pusztán az anyagi biztonságért cserébe eldobjuk-e azt, akik vagyunk, az identitást, amit évek alatt felépítettünk. Annak ellenére, hogy a filmben, de egyéb írásaiban is tökéletesen abszurd, bizarr és fantáziaelemekkel teleszőtt történeteket látunk, olvasunk, fura mód mégis nagyon valóságsze­rűek. Jól érzem, hogy a totálisan hihetetlen és a hihetőség közötti pengeélén szeret táncolni?  Abszolút. A fantasztikum megköveteli a valósághűséget. Amint megkérdőjelez az olvasó valamit, vagy nem hiszi el igazán, akkor a sztori megszűnik működni. Amikor prózát kezdtem írni, épp arra voltam kíváncsi, el lehet-e mesélni efféle történeteket Magyarországon. Alkatilag alkalmas-e ez a közeg arra, hogy ha jól van megírva egy történet, akkor az olvasóban a hitetlenkedés ne legyen erősebb az élvezeti faktornál. És úgy tűnik, hogy igen. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, úgyhogy az új sztorijaimmal az eddigieknél kicsit messzebbre merészkedem. A tavaly megjelent Éjféli iskolák című novelláskötetének egyik írása, a Pornó éjfél után fikciója összeért az internet valóságával: létezik olyan szexoldal, ráadásul azonos néven (pornaftermidnight.com), ami girls/boys/non human kategóriákban kínál élő élményt, sőt online interaktívvá tehető. Ennyire beteg volna a világ?  Szerintem abszolút az, de nem kifejezetten negatív, apokaliptikus értelemben. A kifejezés itt inkább érdekest jelent számomra. Bizonyos szociális, pszichológiai és biológiai keretek között élünk, és amíg nem kérdőjelezed meg ezeket a kereteket, addig minden normálisnak tűnik. De amint elhagyod a kereteket és létező dolgokra más szemmel nézel, minden furcsává, vagy ha úgy tetszik, beteggé válik. Ismert fogalmak más értelmet nyernek. Az emberi létezés alapjai kerülnek idézőjelbe. Most is egy olyan regényen dolgozom, amelyben a személyes, családi és nemzeti identitás határai kérdőjeleződnek meg, a hagyományos időfelfogás pedig csődöt mond. Alapvetően az idegenségről szól, hogy mindig más időbe vágyunk, mint amiben élünk. Egyszerre van nosztalgiánk a jövő és a múlt felé is, hol „az unokáink idejében jobb lesz”, hol „bezzeg régen”. A „lesz” és a „volt” kontrollálható, mert pusztán beszélünk róla, a „van” viszont kifolyik a kezeink közül. A regény olyan emberekről szól, akik ezt nem fogadják el, és megpróbálják az időt a saját oldalukra állítani, nem engedni, hogy elfolyjon. Olyan jókat nevet a saját abszurd, elmesélve is felkavaró ötletein. Ön szerint viccesek? Bevallom, nekem nem mindig van erre humorom.  Szerintem viccesek, de a vicc humort jelent. A viccnek az a lényege, hogy kiforgassa a világot a sarkaiból, arra kényszeríti az agyat, hogy új kapcsolódási pontokat hozzon létre. Ilyenkor nevetünk. A jó novellaötleten is nevetni szoktam, mert kapcsolatot találok olyan dolgok között, amik között korábban nem volt. Van egy novellám például, mostanában fog megjelenni az Aether Atrox antológiájában (eredetileg fanzine). Plüsshorror, egy gyerekről szól, akit az anyja le akar szoktatni a plüss játék állatáról, ezért azt mondja neki, hogy a plüssállat haldoklik. Alapvetően azt a pillanatot ragadja meg az elbeszélés, amikor a halál koncepcióját először megérti az ember. A novella ötlete onnan jött, hogy egyszer valaki mesélte, élete traumája az volt, amikor az édesanyja elvette tőle a plüssállatát, azzal a felkiáltással, hogy többet nem játszhat a játékkal. Erre én viccből azt mondtam, hogy biztos könnyebb lett volna, ha az anya azt mondja, a plüssállat rákos, és hamarosan meghal. Akkor lett volna idő felkészülni a plüss elvesztésére. Én ezt viccesnek találtam, de senki sem nevetett. Ekkor tudtam, hogy ez egy megírandó történet. Maga a novella persze nem vicces, de a pillanat, amikor kitalálom, igen. A legjobb történeteimet röhögve írom. + 1 kérdés   A spekulatív fikció (weird) eléggé új műfaj. Kik az előképei?  Attól függ, hogy a szépirodalomban vagy a műfajirodalomban keressük az előképeket. Kafka is weird, ahogy Howard Phillips Lovecraft vagy Csáth Géza is. Shirley Jackson is ebben az elbeszélésmódban mozog, ahogy Borges vagy Marquez is. A weird egy elbeszélési mód, nem műfaj, így például a teljes mágikus realizmus besorolható alá, ahogy a kozmikus horror valamennyi képviselője is. A lényeg az, hogy a weird kiforgatja a valóságot, új, meglepő kapcsolódásokat hoz létre az olvasóban, ahogy egy jó vicc is. 

Veres Attila

 Író, forgatókönyvíró. Eddig két kötete jelent meg: 2017-ben az Odakint sötétebb című regény, tavaly pedig az Éjféli iskolák, ami egy bizarr történeteket sorakoztató novellafüzér. Hét évig Norvégiában dolgozott forgatókönyvíróként, így itthon is ez a fő profilja – jelenleg is forog egy nagyjátékfilm, Madarász István rendezésében, melyhez Veres Attila szolgáltatta a történetet. A természetesen vicces, hullaházas-romantikus fantasyben halottak „kelnek életre” minden éjfélkor, hogy az elintézetlen ügyeiket az éjjeli őrre bízzák. 

Szerző

Valami átsejlik a lényegből

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos tudásunk" – mondja Ferencz Győző, ám hozzáteszi: talán mégis megragadható a valóság, legalábbis a képzet valósága. A költővel a megszólalás lehetséges módjairól beszélgettünk, és arról, mennyire lehet eltekinteni a politikától.
- „Szöges botokkal kotorja ki a szemétből, / Hogy szabad jövőnknél semmi sem reménytelenebb” – írja a Ma reggel eltűnt a világ című, válogatott és új verseket is tartalmazó kötetének Előzmények és tapasztalatok versének végén a tésztaarcú tömegről. Ebből a versből egyfajta politikai kilátástalanságot érezni ki.  - Mert ez politikai vers, egyébként az 1990-es évek közepéről. Társadalmi kérdésekben azóta sem lettem derűlátóbb. Akad néhány ilyen versem, de viszonylag kevés.  - Akkor a Hosszú kihagyás című vers is ilyen, ahol az olvasható, hogy „Azt hittem, maradni, ahhoz kell bátorság, / Ha nincs már, mit védjek, mögöttem hátország”? - Olvasható így is. Amikor harminc éve megírtam, egy léthelyzetet próbáltam megfogalmazni benne, és eszembe sem jutott, hogy politikai felhangja is lehet. De lehet. Hasonlóképpen, az alig pár évvel korábbi, 1986-os Vigyázat, omlásveszély! című szonettem a magába zuhanó ember meglehetősen allegorikus ábrázolása. Egy összeroskadó budapesti bérház leírása, omladozó vakolattal, leszakadó függőfolyosóval. Lelkiállapot-vers. Ehhez képest többen is politikai versnek tartották, értik, mondták, miről is szól: a rendszer feltartóztathatatlan összeomlásáról. Nem gondoltam erre, de örültem neki. Néhány éve is volt egy hasonló esetem: Mariborban évente európai költői versenyt (Evropski Pesniški Turnir) rendeznek. A bosznia-hercegovinai, horvát, olasz, szlovák és szlovén költők társaságában én voltam a magyar résztvevő. Meg voltam győződve, hogy a versenyt Mujo Musagić bosnyák költő fogja nyerni. Megtört tekintete, zárkózott testtartása arról árulkodott, súlyos tapasztalatokat hordoz. Viseltes öltönyben, visszafogott hangon olvasta fel Kavafiszra utaló, Az új barbárokra várva (Čekajući barbare nove) című megrendítő versét. Ehhez képest, megdöbbenésemre, én lettem az európai költészet lovagja. Versem – Egy kikerülhetetlen hibáról. A múltkonstrukció balladája – arról szólt, hogy amikor két ember egymásba szeret, elkezdik visszafelé összeilleszteni az életüket: nahát, a te felmenőid között is vannak osztrákok, és oda jártál általánosba, képzeld, a nagynéném meg abban az utcában lakott, és te is ott voltál azon a koncerten, akkor a büfében biztosan elmentünk egymás mellett… Minden rést aprólékos munkával kitöltenek, de amikor az egész összeáll, feltartóztathatatlanul megindulnak a hajszálrepedések. A zsűri azonban Jugoszlávia történelmét látta benne. A – kizárólagos – politikai értelmezésekkel az a baj, hogy leszűkítik a vers jelentését.  - Május végétől a litera.hu 2flekken-sorozatában aktuális gondolatait osztja meg az olvasókkal, irodalomról, közéletről, bécsi vonatozásról vagy a hazai tudomány és egy fiktív angol bűnügyi történet összehasonlításáról. A jelenre, közéletre, politikára reflektálás inkább a publicista, semmint a költő sajátja?  - Bár az eddigi írásokban voltak aktuális közéleti utalások, tárcának nevezném őket. A publicisztika szóhoz erősen hozzátapadt, hogy napi politikai kérdésekkel foglalkozik. A tárca képlékeny műfaj, lehet novellisztikus, moralizáló, szatirikus, lírai és sok egyéb. De, így vagy úgy, a jelenhez kell kötődnie. Én azonban a napi politikát nem akarom kommentálni. Nem finnyásságból, hanem mert ahhoz, hogy írni tudjak róluk, a hírek mögé kellene látnom. Az egy másik szakma, másfajta kutatást igényel. Szerencsére vannak, akik naponta megírják, hogy az országot túszul ejtette egy szűk csoport, erőszakos működésüknek milyen közvetlenül és messzire hatóan is káros jogi, erkölcsi és anyagi következményei vannak. Mindezt meg kell írni, még ha pillanatnyilag nincs is hatása. A szó nem elég jó fegyver, már ha egyáltalán lehet az. Én semmi esetre sem kívánom annak használni. A szavak inkább az érvelés eszközei. Ha az érvelés kevés, más eszközökre van szükség, de nem fegyverekre. Amikor a Litera felkért, hogy írjak havonta egy tárcát, lazán összefüggő ciklusra gondoltam, amelynek témái esetenként változnak. (Írhatnék egyetlen tárgyról is, tizenkét megközelítésben, például az ír whiskey-ről.) Azt is el kellett dönteni, hogy a hang mennyire legyen személyes, a stílus oldott legyen vagy emelkedett, és így tovább. Az első, Cafe Bräunerhof című 2flekkben arról írtam, milyen sajátos élmény volt a Bécsből hazafelé tartó vonaton Kertész Imréről, Thomas Bernhardról és ami a legkülönösebb, Ivo Andrićról társalogni egy salzburgi gimnáziumi tanárral. Az, hogy a szellemi Európáról szóló írás épp az EU-választás másnapján jelent meg, mondhatni, véletlen. De nem egészen az. 
- Azt írja, egy-egy ilyen útnak mentálhigiénés okai vannak, s hogy látszólag céltalanul, valójában azzal a kizárólagos céllal történik, hogy, idézem: „egy olyan városban legyek, ahol békén hagyják az embereket, bármifélék legyenek is”. Ma is létezik az a jelenség, aminek a rendszerváltás idején Tandori Dezső volt az egyik iskolapéldája: felülünk a vonatra, kiugrunk Bécsbe, megiszunk egy kávét és szippantunk az európai levegőből? - A levegőből, amely nem vibrál a feszültségtől. Az öntetszelgő politika nem folyik bele az emberek magánéletébe, vagy legalábbis el lehet tekinteni tőle.  - A szó nem elegendő fegyver – mondja –, ám hatni ezek szerint még mindig elég jól lehet vele. Éppen 20 évvel ezelőtt jelent meg a Hol a költészet mostanában? című esszékötete – húsz év távlatából hogy látja, hol a költészet mostanában?   - A cím Petőfire utalt, „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Sokféle költészet van, de még a közügyekkel foglalkozó vers is magánügy, mozgósító hatása nincs. Nem is hiányzik, amikor állítólag volt, akkor sem a költészet hatott. A költészet kevesek ügye, de mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy bensőséges viszonyba kerüljön versekkel. Ez a kiadók, szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok feladata lenne, de tapasztalatból tudom, nem könnyű ellátni.  - Olvassák egymást? Mennyire léteznek manapság párbeszédek az irodalmon belül?  - Valamennyire bizonyára mindenki figyeli, hogy a többiek mit csinálnak. Szakmai érdeklődés. Vannak baráti kapcsolatok is, megkeressük egymást, ha szükségét érezzük, hogy megjelenés előtt megbeszéljük, amit írtunk. Én is része vagyok egy lazább társaságnak. Várady Szabolcs, Mesterházi Mónika, Imreh András, Szlukovényi Katalin, Kőrizs Imre, Lázár Júlia. Imre Flóra. Nádasdy Ádám. Olty Péter. Nagyszerű költők. Lator László, Gergely Ágnes, mindig lehet hozzájuk fordulni. Külön-külön vagy ilyen-olyan felállásban, ha rendszertelenül is, de találkozgatunk. Szerkesztőségi keretek azonban már alig vannak.  - Kritikák is elvétve születnek. Várady Szabolcs a Nyitott Mondatban megjelent interjúban (2019. április 12.) azt nyilatkozta, hogy a Ma reggel eltűnt a világnak nagyot kell szólnia, ehhez képest összesen három kritikát találtam róla Kácsor Zsolttól, Olty Pétertől és Szlukovényi Katalintól. Az egyik fenomenológiai költészetnek nevezi a Ferencz-lírát (nincs objektum szubjektum nélkül), melyre a Márciusi vagy áprilisi köd című vers alcíme is rárímel: „Mintha átsejlene valami”. Mi sejlik át?   - Három ilyen hozzáértő kritika egyáltalán nem kevés. A kiindulópont valami olyasmi lehet, hogy a világról való tudásunk, amelyet az érzékelés útján szerzünk, megbízhatatlan, esetleges. Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos, objektív tudásunk. Miközben a világ jelenségeit megpróbáljuk bemérni, valójában állandóan és csakis önmagunkat figyeljük. De ennek során mégis, olykor mintha átsejlene valami a dolgok lényegéből. Vagy mégsem, csak azt képzeljük, magát a képzeletet érzékeljük valóságosan létezőnek.  - Sokszor ír saját élményről, saját történetet – a Bajominé című vers haldokló idős asszonya például a saját nagyanyja.  - A költészetben az én normálisan sosem magánjellegű. Senkit nem érdekel, és senkit nem is szeretnék versben azzal terhelni, hogy velem mi van. Nem is tartozik senkire. Amikor egyes szám első személyben elmondok valamit, hűen vagy az eseményeket átalakítva, esetleg több tapasztalatot összesűrítve, valójában nem arról beszélek, amiről szó van. A Bajominé nem arról szól, hogyan látogattam meg nagyanyámat halála előtt a Lipóton, hanem valami másról, amit a versnek kell előhívnia az olvasóból. Adhatok ötleteket: szeretet, önzetlenség, felelősség, árulás, szégyen. Ezeket a szavakat nemhogy nem kell, hanem nem is szabad a versben leírni. De ha ezek egyike-másika az olvasóban akár csak homályosan felsejlik, akkor valamit sikerült elmondanom, ami több, mint az egyszeri történet.
Szerző