Nem láttam, miből töltöttél, de azt észrevettem, hogy várakozva nézel, ferdén fölfele. Lássuk tehát! A színe borostyán, de az a gyantásan fénylő, amelyről azonnal sejted, hogy nem annyira a levegő és a kor, mint inkább a hosszú csömösz okozhatta; a héj és a préslé tartós egymás mellett élése. Illata és íze enyhén tényleg oxidált, de mégis inkább aszalt gyümölcsösen sűrű, mazsolás. Miközben száraz! A teste pedig robusztus, akár egy kikötői rakodómunkásé. Meglepődtem. Csak annyi volt világos, hogy bor, de nem hittem, hogy evilági. Nem az, hogy „mennyei” meg ilyen baromságok, egyszerűen csak, hogy egy másik… hogy is mondjam… civilizációé. Hogy, teszem azt, találtak egy ismeretlen törzset valahol a világ végén, amely évezredek óta készít bort ágyékkötőben, kőkorszaki módszerekkel. Egy eltűnt, ősi Vitis fajból, apró, fegyelmezetten botritizálódó bogyókból, vagy mit tudom én.
Mi ez a bor, Caroberto?
Ugye! Ez egy kvevribor, Alberom.
Kvevri? Hogy jutottál hozzá?, kérdeztem izgatottan, mert tudtam, hogy az mi fán terem. Mire te, hadarva, a kezeiddel is siettetve az időt – mint aki a fontatlan részeken túl akar esni, hogy a fontosakról beszélhessen – elmesélted, hogy egy gazdag amerikai gyűjtő, aki valami régi, londoni ügyfeled ajánlásával talált rád, beszerző úton járt Keleten. Grúziából hazafele jövet megállt nálunk is: átfogó válogatást állíttatott össze veled hegyaljai borokból, szárazakból is, nemcsak botritiszesekből. Thorough selection, ő fogalmazott így.
Ez a tétel kvevribor volt a bónuszom!, mutattad mosolyogva a gyönyörű, kartvéli betűkkel telerótt palackokat a pult alatt.
Aztán elővetted a laptopodat és kinyitottál egy fényképalbumot. Az amerikai képei voltak, átmásoltad őket. Legalább négyszáz fénykép repedt arcú, de mosolygós férfiakról, akik a nyolcvanas évek nagymintás, piacos pulóvereiben, vagy katonai gyakorlóban mennek az erdőben. Egyik-másik hátán merev, fonott hátizsák, mintha egy piknikkosarat madzagoltak volna a vállaikra, egy ösztövér fickónál pedig hosszú, vékony létra. Fülledt, televényes vidéken járnak, talán eső után. Némelyik gumicsizmában van, a gumi csillog, itt-ott a levelek is, látszik, hogy nedves az aljnövényzet. Az ösvény emelkedik, a szintkülönbség miatt néha már ketten fogják a létrát: egy elöl, egy hátul, pedig biztos, hogy nem nehéz, valami könnyű, üreges fából eszkábálhatták, talán bambuszból, ha a Kaukázusban nő bambusz. A növényzet egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb, az egyik képen egy férfi úgy húzza félre a fotós előtt az indákat, akár egy színházi ügyelő a függönyt, parancsoljon, művész úr, ebben a tapsban van még egy kör.
A képek messze nem tökéletesek: sok az elmosódott mozdulat, a pontatlan fókusz miatti életlenség, az alul- vagy túlexponáltság. Látszik is, hogy az amerikai egy idő után feladja a kísérletezést, meg talán nem bízik a záridőben, illetve abban, hogy kézből – a kaptató miatt nyilván lihegve – meg tudja majd tartani a pillanatot, ezért inkább vakuzni kezd. Ettől viszont néha egészen úgy fest a kaukázusi esőerdő, mintha műterem lenne. Sárga, mesterséges fényben fürdik a kép előtere meg a hunyorgó férfiak, alakjuk idegen árnyékot vet a háttér papírmasé fáira és dézsás növényeire. Annyi mindenesetre ebből is kiderül, főleg, ha sorrendben nézed a képeket, hogy ott, ahova tartottak, egyre növekedett a homály az áthatolhatatlan növényzet miatt, fény csak fentről, a fák koronája felől találhatott utat magának.
Az egyik képen a férfiak meg is állnak – látszik, hogy lerakták a cókmókjukat, a piknikkosárszerű puttonyokat meg a göcsörtös létrát – és fölfele bámulnak mindannyian. Mutogatnak egymásnak, összehajolnak. Azt hinné az ember, hogy a fényt keresik. A következő képen azonban kiderül, hogy nem: az amerikai ugyanis rázúmol a fákra, a lombkoronákra meg a róla csüngő indákra, és akkor ismerős levélformák rajzolódnak ki. Tenyérformájúak, három, jól elkülöníthető csúccsal és tagolt, már-már emberi erezettel – tudod, életvonal, szerelemvonal, májvonal –, szinte jósolni lehetne belőlük.
Szőlőindák! És valóban, a következő képeken, az ismerős, bár a megszokottnál apróbb levelek és a kalligrafikusan cikázó kacsok között fürtös termések tűnnek elő, erős, világoszöld kocsánnyal meg apró, vastag héjú bogyókkal.
A folytatásban ezek az inas kaukázusi férfiak nekitámasztják a létrát a nyurga fáknak és nézik, ahogy egyikük három-négy méter magasba mászik, hogy ott szüretelni kezdjen.
Ezt nevezem én ligeti szőlőnek!, mondtam szájtátva neked és te el is értetted a viccet, mert nem javítottál ki, hogy ez persze már vinifera, nem pedig silvestris. Értékelted az ámulatomat, a lelkesedést, hogy valódi időutazást látok, sőt „kóstolok”.
Amit iszunk, az azért nem innen van ám, Alber, ezt már ők is inkább csak hagyományőrzésből csinálják, folklórműsor a turistáknak, azt mondta az amerikai. De ő kóstolta ennek az elvadult szőlőnek is a borát, és állítólag élvezhető volt. Gondold meg, Berci, mióta tenyészhet ott ez a szőlő a vadonban! Ezeknek a csávóknak az ősei telepíthették sok száz évvel ezelőtt, a dombon nincs is más nyoma a civilizációnak, se rom, se sírkő, azt mondta az amerikai. Csak ezek a fára menekült, elvadult szőlők. A magas, lugasos támkarók azóta már ezerszer elrothadtak, belemosódtak a talajba, humusszá váltak. Képzeld csak el! Ugyanígy találhatott rá valaha ezeknek az ük-ük-üknagyapja is az ősszőlőre!
…Lemaradt a vadászatból. Talán sérült volt, talán esetlen. Talán a férfiak elzavarták: „Menj vissza az asszonyokhoz és a gyerekekhez! Gyűjtsél bogyót, készítsd ki a bőröket a pataknál, süssél lepényt, másra úgyse vagy jó, vagy várd a kérődet, hiszen nőstény vagy te magad is, hahaha!” Ez meg kullog vissza, a falu fele, lógatja az orrát, ha lett volna kocsma, útközben betér egy kis búfelejtőre. De még nem volt, Alberom, úgyhogy csak böködi a botjával a földet, csapkodja a leveleket, magában beszél. Egyszerre csak azt látja, hogy körbenőtte az erdő. „Hú, én tényleg ritka nagy lúzer vagyok”, mondja a kaukázusi szépapa, „hát, nem eltévedtem?”. Hadakozni kezd a botjával, mint egy macsetével, irtja a susnyást. Nyújtogatja a nyakát az ég fele, próbál a nap állásából, a felhők mozgásából kiokoskodni valami irányt, de kurvára nem megy neki, nem is érti, a többiek hogy csinálják.
Bölcsész volt a lelkem, csak akkor ezt még nem így hívták, mondtad felém hunyorítva, majd csukott szemmel szaglásztad a kvevribort.
Rám ne nézz! – értettem el a zrikát –, én jogász vagyok, te vagy a bölcsész. Nem én.
Bölcsésznek lenni tünetegyüttes. Úgyhogy az vagy, Alber, nyugodjál bele. De vissza az emberünkhöz: megy tehát a filoszunk, most már nem is annyira nekibúsulva, mint inkább beszarva, hogy akkor ő már hivatalosan is elveszett figura, amikor valami fényfoltos tisztásra ér, egy kopaszodó fennsíkra az erdőben. A világ első premier crujére!
Úgy, ahogy mondom, Alberom!, folytattad, mert láttad, hogy röhögök, hatásod van, és mint egy gyerek kuncogva várom, hogy folytasd a mesét; apa, mondd tovább, mondd már.
Bizony, az első klasszifikált dűlőre, Alber, valahol a Dél-Kaukázusban! Merthogy a fákról itt másfajta indák lógtak, mint amilyenekkel addig hadakozott a szerencsétlen. Ezeken bogyók teremtek, nem is egyesével, hanem mindjárt fürtökben, némelyik annyira meghízott már, hogy a súlya lehúzta, a bölcsész fickó kézzel is elérte, alig kellett nyújtózkodnia hozzá.
A lúzerünk meg éhes. És szomjas is! A bőrtömlőjéből kifolyt az összes forrásvíz, amikor a falu harcosai hozzávágták, hogy szedje már az irháját, mert csak balszerencsét hoz a vadászatra. Szaglászgatja a bogyókat, nincs rossz illatuk, sőt! Friss, erdei gyümölcsök, jegyzi föl magában, megbolondítva annak a hússzínű virágnak az illatával, ami a patakparton nő, enyhe animális mellékzöngék, de az talán csak a harmattól nedves avar miatt.
Ne röhögj, Alber, ez történelem, figyelj!
Az éhség és a jó illat azonban még kevés, pedig bölcsészeknél általában már az is elég szokott lenni. Lúzerünk tudja, hogy az erdő gyakran éppen így csapja be a gyengéket: egy kis aroma és a marhája már be is kajál a méregből, aztán jócakát. Száműzöttünk azonban úgy okoskodik, hogy neki már nincs veszítenivalója, minden mindegy. Ha üres kézzel kullog vissza a faluba, holnap már az asszonyok ruháját kényszerítik rá a többiek, szuvas fogukkal büdösen röhögnek felé. Azért mindegy. Ha nem találja meg a visszavezető utat, akkor meg azért. Ha viszont valóban mérgezők a bogyók, akkor meg azért. Annyira lose-lose helyzet, hogy az már win-win, gondolja. Ami nem öl meg, az megerősít, összegez tehát a bölcsész és irgalmatlan módon beszőlőzik.
És?, kérdeztem türelmetlenül.
„Ééés?”, ezt te kérdezed, te hálátlan utókor? „És?!” Hát, hol a rossebben üldögélsz, ha nem egy borbárban, erjesztett szőlőlével a kezedben, te! Az elcsüggedt csóka olyannyira erőre kap a sok szőlőcukortól, hogy úgy gondolja, akár le is dőlhet egy kicsit. Amit a szunyával elveszít, egy-kettőre behozza majd az úton. Nem tudjuk, mennyi ideig alszik, ez, ugye, régen volt már, az adatok ellentmondásosak. Amikor fölébred – sőt, talán arra ébred –, morog a gyomra. Bár a tisztáson ember őelőtte még nem járt, azért ő illedelmesen egy cserjecsoporthoz megy, ott fosik egy huszárosat. A kupacra azonnal legyek vetik rá magukat, ezek egy része el is kíséri majd útján, a tomporát követik, mint egy felhő; hol volt még akkor a vécépapír.
Pláne a bidé!, mondtam, és csuklani kezdtem.
Pláne a bidé, bólintottál és atyáskodva újratöltötted a poharam, igyak szépen, nyugtassam meg a rekeszizmokat.
Lúzer bölcsészünk, bár ez tautológia, azt látja, hogy a szarkupacon a bogyó levetett héja szinte érintetlen, eredeti állapotában jött ki belőle. Érted!, a gyomra nem emésztette meg, pedig ő a vasszöget is, ahogy később mondani szokják. Ekkor tehát már sejti, de még nem tudja, hogy a héj valami különleges alkotóeleme ennek az új bogyónak. Tannin, rezveratrol, szabad gyök, ezek a gondolatok suhannak át az agyán, de egyelőre elhessegeti őket, akár a segge körül repdeső legyeket.
Filoszunk az égre néz, sötétedik. Az új bogyó felfedezőjeként most már együttlélegzik a természettel, érti minden apró rezdülését, tudja, hogy a sötétedés azt jelenti, közel az éjszaka… ne röhögj olyan infantilisan, Alber, mert megint csuklani fogsz… indulnia kell.
Bemegy a tisztás közepére, nézi a fákat, a lelógó fürtöket, koncentrál. A kamera pörög körülötte, hogy beleszédülünk. Nem akarja elbaszni. Ezt most nem. Tudja, hogy valahogy meg kellene jegyeznie ezt a helyet. Különben el sem hiszik majd neki. A tömlő!, villan ekkor az eszébe. Leoldja derekáról a kecskebőr tömlőt és eszelős mozdulatokkal kezdi dugni-tömködni belé a szőlőszemeket. Van, ami már a tömlő szájánál szétreped, van, amelyiket csak a többi bogyó súlya, könyöklése nyomja szét. Így indul el.
Az éjszaka persze az erdőben éri, fingja sincs, merre járhat, pedig a barlang tetejéről, ahol meghúzódik, látni a csillagos eget. Nézi, nézi, felismer néhány csillagképet is, de csak valami abroncsos szorítást érez a mellkasában, furcsa hangulat keríti a hatalmába, szóval ez volna a spleen, talán énekelne is, ha tudna, de a falu irányát nem sejti meg.
Akkor majd napvilágnál, új erővel! Reggel valóban emberjárta ösvényre talál, amely a patakhoz vezet. Vagy egy patakhoz – ezt akkor még nem tudja biztosan. Minden szellemi erejét fölemészti az, hogy memorizálja a tisztástól addig megtett utat. Vissza kell találnia, ha ezt a kalandot túléli, ennyit biztosan tud.
A második éjszaka is az erdőben éri, de legalább a patakparton. Van ivóvize és végre a legyek egy részétől is megszabadul. Elemózsiája az a néhány fürt szőlő, amit csokorba fogva cipelt magával, a tömlőhöz nem nyúl. Az a létjogosultságának bizonyítéka. Harmadnapra megérkezik a faluba, illetve egy faluba. Nem az övéi közé, valószínűleg a hegy másik oldalán keveredett ki az erdőből, mindazonáltal nem fogadják ellenségesen. Tehetős falu.
Elbírnak néhány inaktívat, mi? Komcsik!, toldottam hozzá röhögve.
Az, az! Bölcsészünk pedig tudja, hogy ez az ő nagy sansza. Újrakezdheti az életét: az lehet, akinek mondja magát, nem pedig az, aminek elmondják.
Néhány napot vár, megfigyeli őket, lapít. A tömlőről meg is feledkezik. Amikor látja, hogy másképp néznek rá, mint a falujában, beavatja őket a titokba. A mutatóba hozott szőlő addigra persze az utolsó szemig elfogyott, elmesélésében pedig túlságosan is édenkertté válik a tisztás, dúsan termővé, adakozóvá a fák. Az egyik bogyó fehér lesz, a másik kék, a szemek héja fénylő hajat, apró magja erős és fénylő körmöket, leve bikák erejét ígéri a falubelieknek. Nagy lesz a mocorgás. Hol van ez? Induljunk! Én is akarok! Bizonyítékot!, ilyeneket kiabálnak.
Erőlteti az agyát a filosz, imádkozik, koncentrál. Akkor eszébe jut a tömlő. Dobálni kezdi a holmiját, felborítja a lepénysütő követ, elrepeszt egy agyagcsuprot, rátapos a tűz parazsára. Megvan! A falubeliek köréje gyűlnek, nézik a viseltes tömlőt. Sorfaluk egyszer csak szétválik, csönd lesz. A főnök az.
Add csak!, mondja dörgő hangon, a bölcsész pedig engedelmesen átnyújtja a teli iszákot.
A mogorva főnök kihúzza a csontdugót, a tömlő hangosan fölszisszen, fenyegetően, mint egy kígyó.
Mindenki hátralép, morajlik a tömeg. A főnök beleszagol a tömlőbe, orrát szúrja a szag, elkapja a fejét. A tömeg sugdosni kezd.
A sötét tekintetű főnök most a bölcsésznek nyújtja a tömlőt. Ne’, igyál!
Lose-lose, win-win, motyogja magában a bölcsész és csukott szemmel nagyot húz a tömlőből. A magokat és a héjdarabokat szíve szerint kiköpné, de nem meri, nehogy azt higgyék, most kiderült, mérget akart itatni a főnökkel. A bölcsész mindent lenyel. A bogyók leve ezúttal szúr, pezseg, mintha apró buborékok pattannának szét a szájában, de lecsöngésében ott van még a tisztáson érzett édesség és az erdei gyümölcsök emléke, meg persze az animalitás halvány ízjegye is. A filosz sokáig tartja csukva a szemét, élvezi a forróságot, ami elönti a torkát, a mellkasát, kicsi levegőt szív a nyelve és a fogai közt képzett résen át. Csemcseg, elnyújtja a lé finisét, félhülye mosoly omlik szét az arcán. A tömeg szeme elkerekedik. A főnök most kikapja kezéből a kecskebőrt, egy pillanatig töpreng, majd ő is becsukja a szemét, hátraveti a fejét és egy szuszra kiissza a maradékot. Még csukva a szeme, még hátradöntve a feje, amikor a földre ejti a tömlőt és jóindulatút böfög az égre. Aztán még egyszer. Most a bölcsész vállára teszi a kezét és sosem látott vidámsággal azt mondja, mutasd az utat, testvér…
És mi lett a filosszal, Caroberto? Visszatalál a tisztásra?, kérdeztem az áthallásos történetekkel szembeni bizalmatlan hangon.
Vissza, Alber, vissza. De aztán fokozatosan elveszíti fontosságát, mert látják, hogy semmire se jó. Ha azt bízzák rá, hogy hozzon a többiekkel vesszőket a hegyről, gyökereztesse meg őket, az ő nyalábja biztosan elszárad. Ha azt mondják neki, találja ki, hogy lehet szétválasztani a kocsányt, a magot, a héjat meg a bogyó levét, ő kiönti a gyereket a fürdővízzel együtt. Ha a mások által végre kinyert mustot kell őriznie, a rábízott tétel valahogy mindig újraforr, tönkremegy. Nem veszik többé hasznát.
Csak arra jó, hogy nevet adjon a dolgoknak. Ez legyen „szőlő”, mondja, a többiek meg bólintanak, jó: szőlő. Ez legyen „bor”, mondja máskor, és a többiek bólintanak, oké, bor. Amikor a falu egyik legélelmesebb fickója agyagedényt mutat neki, amiben a földbe ásva érlelni és tárolni lehet a bort, ki tudja, milyen sugallatra, azt mondja, ennek legyen a neve: „kvevri”. A feltaláló meg bólint, kvevri, ez jó, ez olyan egzotikus.
És a bölcsész újra ott találja magát, ahonnan elindult. Ül tamáskodva és feleslegesen az új falu közepén. Nevet ad a dolgoknak és nézi, hogy lepik el a domboldalt a szőlőlugasok. Nézi, hogyan érik törkölykalapja alatt az új bor. (A törkölykalap nevet is ő adta, erre különösen büszke volt.) Ül és nézi, hogyan épülnek egymás után a falu viskóihoz tapasztva a maranik, amik olyanok, mint nálunk a pincék. Nézi, hogyan érik egyre több, földbe ásott agyagedényben az általa felfedezett és megkeresztelt bogyó leve. Hogyan nyílik meg a falu első kocsmája, amely hamarosan aranybánya lesz a tulajdonosának és törzshelye neki, a felesleges embernek, meg az utána következők hosszú sorának.
Itt, ha mosolyogva is, jelentőségteljesen megint rám néztél.
Á, szóval így. Értem, bólogattam, értem. Meglepődnél, Robi. Megmutassam a házam? Akarod látni? Van kép a telefonomban, meglepődnél.
Az lehet, de egész életedben arra vágysz, hogy a többiek végre elkergessenek, és akkor legalább okod is lesz arra, hogy úgy érezd magad, ahogy.
Na, elmész a picsába, mondtam. Egy pillanatra tényleg megsértődtem. Nem azon, amit mondtál, hanem – nem is tudom – a kajánságodon.
Bizony!, biccentettél szenvtelenül. És mindig emlékezni fogsz erre az édeskeserű röhögésünkre, barátom.
„Barátom”, így, egyszerűen. Nem rémlik, hogy bármikor máskor így neveztél volna, úgy értem, ilyen tisztán, irónia nélkül. Pedig mit nem adtam volna érte.
