Egészségügyi csatatér

Magyarországon a reális és ideális egészségügyi ellátás között nagy a különbség. Ez a mindenkori politika sara. Alapvetően hiányzik annak megfogalmazása, hogy egyéni, közösségi, társadalmi szinten mikor mondjuk igazságosnak a szolgáltató rendszert. Az igazságos elosztású egészségügyi rendszer kritériuma, hogy a struktúra szakmailag, jogilag, erkölcsileg transzparens és rendezett legyen.
Az ideális rendszer legyen hatékony, mindenki által hozzáférhető. A fejlesztések mutassanak költségcsökkentést, miközben a szolgáltatások egy részét lehessen áttenni egy másik ellátórendszerre – ami magába foglalja az egynapos ellátásból kikerülő betegek, a rászoruló idősek szakszerű ápolását, a laikusok által nyújtott otthonápolás szakszerű segítését, a közösségi ápolást, benne a védőnők tevékenységét, valamint az intézményen kívüli pszichiátriai ellátás széles palettáját. A hatékony egészségpolitika feltétele az, hogy kimutatható legyen a beruházások megtérülése, beleértve a humán erőforrást is.
Csúcskórházról álmodjunk, vagy legalább napi három pelenkát adjunk a rászorulóknak a kórházban a mostani kettő helyett? Dönthető ágyat vagy ráfordított időt adjunk az onkológiai betegnek? Hova forduljon az, akinek idős szülei gondozásra vagy szakápolásra szorulnak? Nagyjából erről kellene beszélniük a döntéshozóknak. Az állampolgárnak ennyi lenne a kívánalma, sokszor nem több. Meg az, hogy átlássa, mi történik vele az egészségügyben. 
De amikor az egészségügy egy csatatér, akkor a hagyományos, etikus elosztási elvek nem érvényesülnek. A hibás egészségpolitikai döntések, a sok hazugság és a tájékoztatás hiánya miatt a társadalom azt érzékeli, hogy az ellátás egyre rosszabb és rosszabb. Egy ilyen rendszerben tarolnak a „piszkos kezek”. Így nevezi a szakirodalom azt a jelenséget, amikor a hatalom kényszerít valakit – jelen esetben a gyógyítót – erkölcstelenségre.
Ebben a rendszerben a döntések elsődleges kedvezményezettje nem a beteg. Nem az ő panasza, diagnózisa és sorsa az irányadó, hanem a politikai vagy személyes érdek, illetve az intézeti szintű „beteggyérítő” iránymutatás. A gyógyszerelés iránti elvárásnak vagy normának semmi köze a betegek gyógyulásához. Összefonódik az egyéni érdek és az intézeti beosztás. Azok, akik a beteg sorsáról döntenek, nemcsak az igazságosság etikai elvét sértik, hanem a páciens önrendelkezését is, amit minden etikai kódex tilt. A  társadalomra a jobb ellátás reményében a kormány rákényszeríti a magánellátást.
Az orvostársadalomban a hippokratészi esküt ma megelőzi az egyéni érdek: a jatt vagy az indokolatlan magánrendelés az „államiban”. A „nem ártani elv” megsértése elrendelt kormányfeladat, hiszen a kórházvezetők a rendszer hatékonyságát úgy kívánják növelni, hogy nincsenek tekintettel a betegek törvényes szükségleteire. Erre példa, hogy az amúgy honvédségi feladatot ellátó kórházhoz odacsapták egy hatalmas terület betegeit – bele is szakadt a sürgősségi. Máshol megkezdődött a beteggyérítés – lásd a betegek kálváriáját az Országos Onkológiai Intézetben, vagy hogy a SOTE Kútvölgyi úti részlegének átszervezési zűrzavara miatt senki nem tudja, hány osztály marad meg és az hova megy. Mintha csak a betegeik pályaudvaron otthagyott csomagok lennének, senki nem számol velük.
Eközben a humánerőforrás lepusztul, mert a hivatás alacsony presztízse, a rossz közérzet, a kollégák hiánya, a nehéz munkaterhelés, a stresszes körülmények, a megbecsülés hiánya és a társadalomlom hálátlansága ott tombol a mindennapjaikban. Az anyagi erőforrások drasztikus hiánya, a logikátlan bérrendezés, az emberi erőforrás ide-oda áramlása befolyásolja az ellátást, a képzést, a fejlesztést. Megjelenik az el nem végzett feladatok miatti túlmunka és kapkodás. 
A képzés, a kompetencia rendezetlensége elborzasztja a rendszerben lévőket. Belép egy képzetlenebb nemzedék, a műtőben nem ritkán tapasztalatlan orvosok állnak a külföldre távozók helyébe. Arról nem is szólva, hogy az ámokfutásban nincs útmutató az új belépőknek. Nincs, aki fogja a kezüket. Egyre alacsonyabb belépési standardok, elvárások vannak az ápolóképzésben, és megy a rezidensek csicskáztatása. 
Az egészségügyben a „vállalati kultúra” megszűnt. Az agyonhajszolt, érdekeit érvényesíteni nem tudó egészségügyi személyzet mára végtelenül kiszolgáltatott lett. Ez a személyzet aztán a beteg szükséges ellátását a körülmények miatt korlátozza, mert nincs más választása. „Jó lesz neki, így is”, ez az új szlogen. A magánellátás az állami munkahelyen demoralizál. A szociális ellátásban a közmunkások kiváltják a szakképzett ápolókat, az ápolásra szoruló öregek becsapódnak a klinikai ellátásba. Mert a szaktárca és a törvényhozás képtelen felismerni, mi a szakember által végzett gondozás, a gondoskodás, az ápolás és szakápolás, valamint a laikus által végzett ápolás közötti különbség. Pedig tudható: az érte való felelősségvállalás. 
Hát itt és most kellene egy nagy levegőt venni. A Magyar Orvosi Kamarának szeptember 21-én arról kell beszélnie, hogy válhatott egy erkölcstelen rendszer kiszolgálóivá. Át kell lépni egy vonalat, vagy minden maradjon így? Mert a magas fizetés kivívása után ebben a szétesett rendszerben már nem lehet jobban ellátni a betegeket. De a társadalomnak, a betegeknek is lenne mit tenni. Jól megfogalmazott érvekkel szót emelni önmagukért, véget vetni a fejük felett hozott döntéseknek. Azok mellé állni, akikben megbíznak a gyógyítás terén.
De amíg ez nem következik be, a jó erkölcs is azt követeli meg az egészségügyben dolgozóktól, hogy ne hagyják cserben azokat, akik rászorulnak a segítségükre. A szerző ápolásetikus 

Fehér mennyország

Kitettem a képet a falra. Egy színes utazási magazinból vágtam ki, amit a buszmegállóban találtam egy padra letéve, szóróanyagként. Pont az újság közepén volt a kép, dupla oldalon. Fehér homok, türkizkék tenger, barnára sült nők, szörföző férfiak, gyerekek, távolban vitorláshajó, jacht, még távolabb zöldellő hegyvonulat. Az volt a kép alá írva: Whitehaven Beach, Ausztrália. Nem sokat tudok angolul, az én koromban még az orosz volt a kötelező, tudja, taváris ucsítyelnyica, ja dakládivaju vám, nyíkto nye atszúvsztvujet. De ezt azért nagyjából megértettem.
Fehér. Olyan, mint képzeletemben a mennyország. 
Az ágyam fölé tettem ki a képet, négy rajzszöggel a sarkában tűztem fel. Reggel felébredek, felteszem a gázra a kotyogót, s amíg lefő a kávé, a képet bámulom. Már az utolsó homokbuckát is ismerem rajta. A barnára sült nők mintha a barátnőim lennének, néha azon kapom magam, hogy nekik mesélem, félhangosan, mi történt a gyárban. Mesélhetném a férjemnek, ő is nagyjából annyit jelezne vissza, mint a képen a nők. Na jó, lehet, hogy ő legalább bólintana, vagy hümmögne kicsit. 
Takarítok, mióta az eszemet tudom. Szeretek takarítani, már gyerekkoromban is az volt a kedvenc foglalatosságom. Lepakoltam a könyveket, porronggyal áttöröltem mindegyiket, aztán szépen vissza, sorban. Anyáméknak nem voltak útikönyvei, sose ábrándoztam tengerpartokról, egzotikus szigetekről. Ausztráliáról is csak annyit tudtam, hogy ott laknak a koalák. Nekem a takarítás nem teher, amíg súrolom a folyosót, vagy vakarom a vízkövet a csaptelep körül, annyi mindenre gondolhatok. 
De mostanában mégse gondolok másra, csak arra a fehér homokos partra ott a képen, mondhatnám, hogy amíg ébren vagyok, ez a kép jár az eszemben És én elég sokáig vagyok ébren, mert a rendes műszak után még elmegyek takarítani maszekba az üzemi főnökök feleségének, minden hétköznapra jut belőlük egy-egy, szombaton meg a polgármesterékhez megyek, itt a falumban. Évek óta csinálom ezt. Van otthon egy kis tévé, nem jut rá időm, örülök, ha bezuhanok az ágyba, fáj a kezem, a csuklóm, fáj mindenem. De mielőtt még bezuhanok, előveszem a nagymamám régi teafüves dobozát, festett halványpiros rózsák vannak rajta, a teteje megkopott már, a fedele is csak csikorogva nyílik. Abba teszem bele a maszek pénzt, minden este. Eddig a gyerek taníttatására gyűjtöttem, és jól tettem, mert egyetemet végzett, remek állása van, sok boldogságot ad nekünk, főleg, hogy a saját lábán áll. Néha még rátukmálok egy kis zsebpénzt, szabadkozik, hogy nem kell, ő tényleg megáll a saját lábán, de azért jólesik néha-néha adni még.
Most már a homokra gyűjtök. Legalábbis ezt szoktam mondani a férjemnek, amikor kérdezi, miért nem veszünk nagyobb tévét, vagy miért nincs nekem új ruhám, miért a húsz évvel ezelőttiben járok. A válaszomon mindig felkacag, hogy ugyan már, miféle homok kerülhet olyan sokba, amiért évekig kell minden nap házaknál takarítani, de én csak annyit felelek, hogy fehér homok lesz majd ebből egyszer, fehér, mint a mennyország.
Szerző
Doros Judit

Őszintén

Azt kéri az Extinction Rebellion Magyarország a sajtótól, hogy nevezzük a nevén a „klímaváltozást”: ne változásnak hívjuk azt, ami a valóságban legalábbis válság, de még inkább összeomlás. 
A lényeget tekintve igazuk lehet. Nem arról van ugyanis szó, hogy a földi éghajlat véletlenszerű irányokat követve módosul, és ahol eddig rossz volt, ott mostantól esetleg a legfelkapottabb tengerparti vagy hegyvidéki nyaralóhelyek kellemes éghajlata köszönt be (pedig a „változás” akár ezt is jelenthetné). Hanem arról, hogy az ember a technikai civilizáció eszközeivel durván beavatkozott a földi klíma viszonylagos egyensúlyát biztosító nagy időjárási rendszerek működésébe, most pedig kapkodja a fejét, látva a részben kiszámítható, részben kiszámíthatatlan, de végeredményüket tekintve egyértelműen negatív következményeket. 
Ami most van, az tényleg válság, amiből a közeljövőben jó eséllyel összeomlás lesz. Ezt amúgy nemcsak az átlagemberek, hanem a politikusok többsége is tudja – a félnótás Trumpon kívül alig akad mérvadó vezető, aki ne kampányolna legalább néha-néha a klíma vagy a bolygó megmentésével. (És még az amerikai elnök is ráérzett a dolog ízére, amikor eltérítette a tornádót.) Csak aztán a zömük, ha pozícióba jut, mégis inkább a klímagyilkos gazdasági lobbik kijáróembereként gyakorolja a hatalmát. 
Hogy lehet-e a jelenség ellen nyelvpolitikai eszközökkel küzdeni, az egyelőre talány – ám ha igen, akkor annak a (mostantól) klímaösszeomlás mellett igaznak kell lennie a többi civilizációs katasztrófára is. Vagyis ne eufemizáljunk többet: ne hívjuk NER-nek/illiberális demokráciának/keresztény szabadságnak az autokráciát, megvédésnek a kifosztást, nemzeti érdeknek a család vagy a párt részérdekét. Legyünk inkább őszinték – mert nem csak a klíma van válságban.
Frissítve: 2019.09.13. 14:29