Egészségügyi csatatér

Magyarországon a reális és ideális egészségügyi ellátás között nagy a különbség. Ez a mindenkori politika sara. Alapvetően hiányzik annak megfogalmazása, hogy egyéni, közösségi, társadalmi szinten mikor mondjuk igazságosnak a szolgáltató rendszert.

Az igazságos elosztású egészségügyi rendszer kritériuma, hogy a struktúra szakmailag, jogilag, erkölcsileg transzparens és rendezett legyen.

Az ideális rendszer legyen hatékony, mindenki által hozzáférhető. A fejlesztések mutassanak költségcsökkentést, miközben a szolgáltatások egy részét lehessen áttenni egy másik ellátórendszerre – ami magába foglalja az egynapos ellátásból kikerülő betegek, a rászoruló idősek szakszerű ápolását, a laikusok által nyújtott otthonápolás szakszerű segítését, a közösségi ápolást, benne a védőnők tevékenységét, valamint az intézményen kívüli pszichiátriai ellátás széles palettáját. A hatékony egészségpolitika feltétele az, hogy kimutatható legyen a beruházások megtérülése, beleértve a humán erőforrást is.

Csúcskórházról álmodjunk, vagy legalább napi három pelenkát adjunk a rászorulóknak a kórházban a mostani kettő helyett? Dönthető ágyat vagy ráfordított időt adjunk az onkológiai betegnek? Hova forduljon az, akinek idős szülei gondozásra vagy szakápolásra szorulnak? Nagyjából erről kellene beszélniük a döntéshozóknak. Az állampolgárnak ennyi lenne a kívánalma, sokszor nem több. Meg az, hogy átlássa, mi történik vele az egészségügyben.

De amikor az egészségügy egy csatatér, akkor a hagyományos, etikus elosztási elvek nem érvényesülnek. A hibás egészségpolitikai döntések, a sok hazugság és a tájékoztatás hiánya miatt a társadalom azt érzékeli, hogy az ellátás egyre rosszabb és rosszabb. Egy ilyen rendszerben tarolnak a „piszkos kezek”. Így nevezi a szakirodalom azt a jelenséget, amikor a hatalom kényszerít valakit – jelen esetben a gyógyítót – erkölcstelenségre.

Ebben a rendszerben a döntések elsődleges kedvezményezettje nem a beteg. Nem az ő panasza, diagnózisa és sorsa az irányadó, hanem a politikai vagy személyes érdek, illetve az intézeti szintű „beteggyérítő” iránymutatás. A gyógyszerelés iránti elvárásnak vagy normának semmi köze a betegek gyógyulásához. Összefonódik az egyéni érdek és az intézeti beosztás. Azok, akik a beteg sorsáról döntenek, nemcsak az igazságosság etikai elvét sértik, hanem a páciens önrendelkezését is, amit minden etikai kódex tilt. A társadalomra a jobb ellátás reményében a kormány rákényszeríti a magánellátást.

Az orvostársadalomban a hippokratészi esküt ma megelőzi az egyéni érdek: a jatt vagy az indokolatlan magánrendelés az „államiban”. A „nem ártani elv” megsértése elrendelt kormányfeladat, hiszen a kórházvezetők a rendszer hatékonyságát úgy kívánják növelni, hogy nincsenek tekintettel a betegek törvényes szükségleteire.

Erre példa, hogy az amúgy honvédségi feladatot ellátó kórházhoz odacsapták egy hatalmas terület betegeit – bele is szakadt a sürgősségi. Máshol megkezdődött a beteggyérítés – lásd a betegek kálváriáját az Országos Onkológiai Intézetben, vagy hogy a SOTE Kútvölgyi úti részlegének átszervezési zűrzavara miatt senki nem tudja, hány osztály marad meg és az hova megy. Mintha csak a betegeik pályaudvaron otthagyott csomagok lennének, senki nem számol velük.

Eközben a humánerőforrás lepusztul, mert a hivatás alacsony presztízse, a rossz közérzet, a kollégák hiánya, a nehéz munkaterhelés, a stresszes körülmények, a megbecsülés hiánya és a társadalomlom hálátlansága ott tombol a mindennapjaikban. Az anyagi erőforrások drasztikus hiánya, a logikátlan bérrendezés, az emberi erőforrás ide-oda áramlása befolyásolja az ellátást, a képzést, a fejlesztést. Megjelenik az el nem végzett feladatok miatti túlmunka és kapkodás.

A képzés, a kompetencia rendezetlensége elborzasztja a rendszerben lévőket. Belép egy képzetlenebb nemzedék, a műtőben nem ritkán tapasztalatlan orvosok állnak a külföldre távozók helyébe. Arról nem is szólva, hogy az ámokfutásban nincs útmutató az új belépőknek. Nincs, aki fogja a kezüket. Egyre alacsonyabb belépési standardok, elvárások vannak az ápolóképzésben, és megy a rezidensek csicskáztatása.

Az egészségügyben a „vállalati kultúra” megszűnt. Az agyonhajszolt, érdekeit érvényesíteni nem tudó egészségügyi személyzet mára végtelenül kiszolgáltatott lett. Ez a személyzet aztán a beteg szükséges ellátását a körülmények miatt korlátozza, mert nincs más választása. „Jó lesz neki, így is”, ez az új szlogen. A magánellátás az állami munkahelyen demoralizál. A szociális ellátásban a közmunkások kiváltják a szakképzett ápolókat, az ápolásra szoruló öregek becsapódnak a klinikai ellátásba. Mert a szaktárca és a törvényhozás képtelen felismerni, mi a szakember által végzett gondozás, a gondoskodás, az ápolás és szakápolás, valamint a laikus által végzett ápolás közötti különbség. Pedig tudható: az érte való felelősségvállalás.

Hát itt és most kellene egy nagy levegőt venni. A Magyar Orvosi Kamarának szeptember 21-én arról kell beszélnie, hogy válhatott egy erkölcstelen rendszer kiszolgálóivá. Át kell lépni egy vonalat, vagy minden maradjon így? Mert a magas fizetés kivívása után ebben a szétesett rendszerben már nem lehet jobban ellátni a betegeket. De a társadalomnak, a betegeknek is lenne mit tenni. Jól megfogalmazott érvekkel szót emelni önmagukért, véget vetni a fejük felett hozott döntéseknek. Azok mellé állni, akikben megbíznak a gyógyítás terén.

De amíg ez nem következik be, a jó erkölcs is azt követeli meg az egészségügyben dolgozóktól, hogy ne hagyják cserben azokat, akik rászorulnak a segítségükre.

A szerző ápolásetikus