Egy furcsa pasas Argentínából

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:55

Nézték már cigánynak, arabnak és hajléktalannak. Nem lőttek nagyon mellé, hiszen barna a bőre, és sokszor megfordul cigányok, arabok és hajléktalanok között. Egyébként szinte biztos, hogy ő az egyetlen argentin, aki Kelet-Közép-Európában hajléktalanokkal foglalkozik. De idehaza biztosan.
„Azt már meséltem, hogy egy börtönben tanultam meg magyarul?” – kérdezi mosolyogva Sebastian, amikor a budai palacsintázóban leülünk beszélgetni. Azért éppen ott, mert alig pár percre van a munkahelyétől, a Máltai Szeretetszolgálat központjától, és ugye ott a metró, neki meg sietnie kell haza, a város másik végébe. „Eszter és Zéta már otthon van, és nem akarok elkésni” – teszi hozzá magyarázólag, miközben látszólag teljesen elfelejti a börtönt és a magyar leckéket. De persze nem felejti el. Sebastian Santos – különös akcentusa, állandóan vidám arckifejezése és rendezetlen fürtjei ellenére – nagyon is összeszedett és rendszerető ember. Bár az élete – Buenos Airestől Budapestig – olyan, mint egy csapongó regény.  Abban az évben, amikor mi éppen rendszert váltottunk, Argentínában tombolt a hiperinfláció nevű sorscsapás. A vállalkozások és maguk az argentinok is sorra mentek tönkre, aki csak tehette, máshol próbált szerencsét. Az akkor alig 22 éves Sebastian pedagógusnak készült, de gyorsan átlátta, hogy odahaza egy ideig biztosan nem él meg a szakmájából. Márpedig egy 22 évesnek minden azonnal kell, úgyhogy a két legjobb barátjával átjöttek Európába. Az egyik srác Rómában, a másik Párizsban telepedett le. Ő Barcelonát szemelte ki, egyrészt, mert Spanyolországban nem voltak nyelvi nehézségei, másrészt, mert akkori barátnőjének az édesapja ott élt. 

Egy egzotikus Húngaro

Sebastian szülei felemásan viszonyultak a fiú kalandjához. Édesanyja – mint mindig mindenben, ezúttal is – támogatta. Apja viszont, aki Spanyolországban született, és szívből gyűlölte a spanyolokat, akik a kis galíciai faluban állandóan lebecsülték őt, a félárva gyereket, hevesen ellenezte a dolgot. Mindez nem zavarta a fiatalembert, aki még egy kamu esküvőre is hajlandó lett volna a barátnőjével, csak hogy megszerezze a spanyol állampolgárságot. Végül aztán minden másképp lett: az esküvő elmaradt, de Sebastian – két évre rá – mégis megszerezte a hőn áhított papírokat. Addig illegálisan dolgozott. Mindent elvállalt, ahogy az illegális bevándorlók szokták: sofőrködöt, volt kőműves és rakodó. Közben sikerült honosíttatnia a diplomáját, és elkezdhetett tanítani. Aztán továbbtanult. A sors úgy akarta, hogy antropológiát hallgasson a barcelonai egyetemen. És ugyanez a sors akarta azt is, hogy ott találkozzon egy magyar lánnyal, Eszterrel. Eszter eredetileg közgazdásznak tanult Budapesten, de az egyetem befejezése után bejelentette, hogy őt inkább az antropológia érdekli. És mivel a két tannyelvű gimnáziumban jól megtanult spanyolul, nem volt kérdéses, hogy álmai városába, Barcelonába megy. „Ez lázadás volt, a szülők tudták ezt, de úgy gondolták, hogy majd elmúlik – meséli Sebas­tian. – Két hónapot adtak neki, amiből végül négy év lett.” A szőke magyar lánynak minden csodálatosan egzotikus volt Spanyolországban, de valószínűleg a legegzotikusabb a sötét bőrű, titokzatos fiú, akibe rögtön beleszeretett. „Hát színesnek elég színes voltam, minden szempontból” – mondja nevetve Sebastian. Amíg a többi egyetemista gyerek egész nap a könyvtárban lógott, ő dolgozott. Egy csomó gyanús figurát ismert a városban, elég mozgalmas életet élt. Tanított például egy börtönben, ahol elmesélte, hogy összejött egy magyar lánnyal, csak azt sajnálja, hogy nem tud egy szót sem magyarul. Majd én tanítok neked magyart – mondta egy „kolléga”, egy igazi nehézfiú, aki gyilkosságért, rablásért és még ki tudja, miért töltötte jól megérdemelt szabadságvesztését. A fiú büszkén jegyzetelt, aztán a bérelt kis lakásban előadta magyar tudományát a magyar lánynak. De hát ez nem magyar! – mondta Eszter. – Ez valami halandzsa. Sebastian másnap dühöngve vonta kérdőre a botcsinálta nyelvtanárt, aki váltig állította, hogy vele a nagyikája mindig így beszélt otthon. Később kiderült, mi is történt. Spanyolországban van egy cigány csoport, akiket Los Hungarosnak, vagyis magyaroknak hívnak. „Ez a gyerek talán lovárit beszélt, de ő azt hitte, hogy magyar. Spanyolországban és néhány latin-amerikai országban a magyar és a cigány ugyanaz. Van is egy klassz cigány énekes csaj, La Húngara, majd nézd meg egyszer, fent van a YouTube-on!” Amikor Eszter végzett az egyetemmel, összepakolt, és feltette a nagy kérdést Sebastiannak: jössz? „Az antropológusok szeretik a kihívást és a kalandot. Az egyetem végén ezért mennek olyan helyekre, mint Afrika vagy Indonézia. Én a nagyobb kalandot választottam, és jöttem Eszterrel Magyarországra.”  

A zokogó marxista és a karácsonyfa

2004-ben érkeztek Budapestre. Sebastian akkor már megfordult néhányszor Magyarországon – rendesen be lett mutatva a meglepett szülőknek –, de ez most más volt. Új élet, új nyelv, új szokások, új család. Tanítani kezdett. Egy alapítványi iskolában vállalt tanácsadói munkát, ahol nagy becsben tartották a „spanyol” fiút. „Minden, ami jött nyugatról, jó volt. Nem kellett bizonyítanom, hogy jó tanár vagyok, elég volt, hogy Spanyolországból jöttem. Integrált tanítás, új módszerek. Amit mondtam, megcsinálták.” Aztán egy év után váltott, átment a főváros egyik legnépszerűbb alapítványi iskolájába, a Lauderba, ahol hét évet töltött. Imádott tanítani, és a tanítványai is szerették a „furcsa akcentussal beszélő latin pasast”. Hogy tanult meg magyarul? – kérdezem. „Én nem tanultam meg, még most is csak tanulok – válaszolja. – Volt egy megállapodás Eszterrel. Hétvégén csak magyarul beszélünk. Én nagyon élveztem, ő kevésbé. Az első időkben mentünk valahova autóval, ő mondta, forduljak balra, én meg mentem jobbra. Nagyon ideges volt, de én akartam tudni magyarul. Mondjuk kétszer annyi idő alatt értünk mindenhová, de ma már biztosan tudom, melyik a balra.” Az első karácsony Eszter családjánál is emlékezetes. Az ateista fiú sírni kezdett, amikor a csillogó karácsonyfa alatt felfedezte, hogy neki is hozott ajándékot a Jézuska. „Na, mi van, te marxista, elsírod magad egy karácsonyi énektől?” – húzta Eszter. Igazság szerint nem az ének, a kötelező zakó vagy az ajándék miatt zokogott, hanem mert hosszú évek óta először érezte egy családban otthon magát. Amikor eljött a Lauderból, már családfenntartó volt: időközben megszületett a fiuk, Zéta, szóval több pénzre volt szüksége. Az iskola nem akart vagy nem tudott többet fizetni, így új állás után kellett néznie. „A feleségem a menedzserem, ő talált egy hirdetést, hogy a Vöröskereszt szociális munkást keres.” Később kiderült, hogy a szociális munka még a tanárságnál is rosszabbul fizet, de Sebastian – mint már írtuk – kellően kalandvágyó volt, úgyhogy belevágott az utcai munkába.  

Hajléktalanok, menekültek és egy szelet csoki Zétának

„Kőbányán, hajléktalanokkal kezdtem. Kemény meló volt és főleg koszos. Nem beszéltem jól magyarul, a bácsik és a nénik az utcán furcsán néztek rám. Én voltam a furi figura, aki foglalkozik velük, de jó volt a csapat, hamar belejöttem.” Sebastian­nak nem volt új az utcai munka. Még Barcelonában, antropológushallgatóként dolgozott egy projektben. Egy építővállalat megbízásából cigányokat kellett meggyőznie arról, hogy hagyják el az otthonaikat. „Nagyon utáltam, mert tudtam, hogy az egész a profitról szól, nem az emberekről. Egyszerűen kellett a hely az új házaknak. Abba is hagytam hamar” – mondja. A pesti munkát viszont ­egyáltalán nem hagyta abba. Szép lassan része lett a kőbányai hajléktalanok mindennapjainak. Akik egy idő után rájöttek, hogy ügyes-bajos dolgaikkal érdemes a vidám argentinhoz fordulni, mert ő elég lelkes, hogy elintézzen ezt-azt. „Egyszer egy romániai magyar férfinak szereztem valami pályázati pénzt, hogy hazamehessen elintézni a papír­jait, aztán kivehessen egy albérletet. Semmire sem volt garancia, de ő visszajött, szerzett munkát és lakást is. De az ilyen sikersztori nagyon ritka. Az utcáról nemigen kerülnek lakásba a hajléktalanok.” 2015-ben, a menekültválság kellős közepébe csöppent vissza egy nyaralásból. „Rémülten láttam, hogy mindenfelé emberek hevernek az utcán, az aluljáróban. Kérdeztem a főnökömet, mi ilyenkor a protokoll? Azt mondta, erre nincs protokoll. Nem a mi dolgunk. De azért csináltuk, amit tudtunk. Hordtuk a kaját, a pokrócokat, a vizet. A központból hivatalosan semmiféle segítséget nem kaptunk. Tudod, mi volt a legnehezebb? A hajléktalanokkal kapcsolatban megvolt a napi rutinunk: ez a bácsi itt szokott feküdni, abban a parkban ott bújnak össze. Egyik nap volt a fürdés, a másik nap vittünk ruhát. De ezek az emberek állandóan mozgásban voltak, nem volt egy fix pont az életükben. De a legfurcsább mégis az volt, hogy a saját hajléktalanjaink elkezdtek menekültellenes dumákat lökni. Nekem panaszkodtak, mondván, hogy nekünk, magyaroknak miért kell eltűrnünk, hogy mindenféle idegen idejöjjön? Mondtam nekik, hogy hé, én sem vagyok magyar, velem is bajotok van? Mire ők: „Á, te más vagy!” Zétával minden­nap a Keleti aluljárón át mentek az iskolába. Előfordult, hogy a sovány, kreol bőrű kisfiúnak kedves segélymunkások csokit, szendvicset, üdítőt adtak. „Apa, ezt most miért?” – kérdezte Zéta. „Ne törődj vele, ha adják, köszönd meg” – mondta ilyenkor Sebastian. Aztán két évig dolgozott a Budapesti Módszertani Szociális Központban. Ez az „állami” intézmény foglalkozott egy darabig a már befogadott menekültek beilleszkedésével. „Nagyon jó munka volt. Végre hasznát vettem a nyelvtudásomnak, volt pénz, koncepció, minden. Aztán megjelent néhány cikk, hogy van itt egy szervezet, amelyik pénzzel tömi a migránsokat, és néhány héttel később már nem volt pénz az újabb projektre.” Megint állást kellett keresnie. A „menedzsere” így akadt rá a máltaiakra, akik egy új projekthez kerestek munkatársat. Imádja a munkáját, pedig még mindig nem keres annyit, mint annak idején nyelvtanárként. A rendőrök néha őt is menekültnek nézik. Néha hajléktalannak. Máskor meg cigánynak. Mikor hol dolgozik. „Nem szeretem a rendőröket. Diktatúrában nőttem föl, volt okom félni tőlük. Eszter már megszokta, hogy ha valahol igazoltatás van, engem kapnak ki először. Ilyenkor mindig mondom, menjetek csak nyugodtan, mindjárt jövök én is.” Magát argentinnak, Magyarországot az otthonának tartja. Ha a fiát, Zétát kérdezik, ő azt mondja: félig spanyol, félig magyar. Mind a kettőre büszke. Néha felmerül, hogy máshol éljenek, de Eszter maradni akar. Neki meg már ez az otthona. Szóval maradnak.
Szerző

A végzet termetes asszonya

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:00

Nem tett semmi olyat, amivel beleírta volna magát a történelembe, nem volt kultúraformáló személyiség, és az élet harcaiban sem kellett hősként helytállnia, mégis számtalan monográfia, életrajz, sőt regény született alakjáról, köztük két friss revideált biográfia. A 140 éve született Alma Mahler legfőbb erénye, hogy feleség volt: Gustav Mahleré és Walter Gropiusé, no meg szerető, többek között Oscar Kokoschkáé.
A nyár elején magyarul is megjelent Oliver Hilmes-könyv beszédes címével (A fekete özvegy) egy férfiszipolyozó, erőszakos és olykor tudatosan kegyetlen femme fatale alakját mutatja be: ijesztő, megrendítő, esetenként gyomorforgató történetek sorjáznak a kötet lapjain, ahol Alma Mahler a főszereplő, és a XX. század legnagyobb művészei csak statiszták. A történész Hilmes, a nő életének kutatói közül elsőként, túllépett az enyhén szólva is szubjektívre szerkesztett Alma Mahler-önéletrajzon, mely egészen idáig a további írások alapjául szolgált, és publikálatlan dokumentumok, eltüntetett levelek válaszfoszlányai és egyéb, férfiak által írt naplórészletek, visszaemlékezések alapján árnyalja az elnyomott, csodálatos múzsaképet. A brit Cate Haste egyelőre csak angolul olvasható monográfiája pedig egy olyan rendkívül művelt, tehetséges és erős asszony életéről ír, aki fiatalon még arról álmodozott, hogy ő lesz az első női operaszerző, ehhez képest Mahler mellett be kellett érnie a háztartással, a gyerekszüléssel és a férje istenítésével. A valóság nyilván valahol félúton lehet, de tény, hogy az Alma naplója alapján készített önéletírásból, a kendőzetlennek tűnő őszinteség ellenére is, kimaradtak részek, melyeket a nő maga cenzúrázott ki a valóságból.  

Klimt csókja

Képzeljenek el egy 17 éves, Bécs-szerte rajongott, gyönyörű lányt, aki egy nyitott és kultúrával telített légkörben nő fel: nevelőapja a bécsi szecesszió egyik alapítója, a festő Carl Moll volt, olvasmányokkal a Burgtheater igazgatója, Max Burckhard látta el, Alexander Zemlinsky zongorára és zeneszerzésre oktatta, a festészet rejtelmeibe pedig Gustav Klimt avatta be. Rajongott Wagnerért, kiválóan zongorázott, egyik kedvenc olvasmánya Nietzsche Imigyen szóla Zarathustrája volt, kívülről fújta a Faustot és maga varrta, extravagáns ruhákban járt. Alig húszéves korára az ujjai köré csavarhatott volna mindenkit, aki csak ránézett, ám ő mégis kivárt, „a férjemnek elsőrangúnak kell lennie” – hangoztatta. Bár az akkor már szifiliszes Klimt is kiéhezett kutyaként koslatott utána, csak egy csókot sikerült lopnia a lánytól, aki kozmetikázott naplójában álszemérmesen ugyan, de a későbbiekre nézve gyanús szókimondással mesél a csók gerjesztette érzésekről és arról, miért nem volt hajlandó többre Klimt­tel. „Megfigyeltem a kutyákat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is olyan ostoba képet vágnak közben, mint a kutyák? Fúj.” Ehhez képest alig három évvel később már pironkodtató részletességgel ír Gustav Mahlerrel kezdett közös életük hálószobatitkairól, mely részletre Oliver Hilmes bukkant rá a kutatómunka során. „Átadta nekem a testét, én pedig hagytam, hogy kezei oda kalandozzanak, ahová akarnak. Léte keményen és büszkén meredt előttem. A kanapéhoz vezetett, gyengéden lefektetett, majd fölém hajolt. Aztán, ahogy belém hatolt, hirtelen minden erő kiszaladt belőle. Ernyedten feküdt rajtam, kis híján elsírta magát szégyenében” – írja Alma az első, házasság előtt, Mahlerrel lezajlott szexuális malőrről a naplója elkülönített lapjain. 

Előbújik a femme fatale

Nagyon gyorsan kiderült, hogy Mahler lényegesen jobb karmester, mint amilyen szerető – Alma a férfi halála után azt mesélte egy barátjának, hogy gyerekeiket szinte „szűzen” szülte. A férfi egyetlen percig sem árult zsákbamacskát arra vonatkozóan, hogyan képzeli a házasság intézményét. Levelében tette fel a kérdést az akkor még zeneszerzői babérokat dédelgető Almának, hogyan képzeli két zeneszerző házasságát. „Mint két rivális viszonyát? Hisz ez nevetséges.” Alma a felesége kell hogy legyen, nem a riválisa, partnere. „Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.” A fiatal lány bizonytalan volt, végül mégis beadta a derekát és 1902-ben házasságot kötött Mahlerrel. Háztartást vezetett, ügyeket intézett és igyekezett kihúzni férjét az adósságokból. Merthogy a zeneszerző csúnyán el volt adósodva. Pedig maga volt a céltudatosság, a pontosság és a fegyelem mintaképe: kora reggel elment az operába, 11.45-kor hazaugrott, a levesnek pontban 12-kor az asztalon kellett lennie. Ebéd közben nem kívánt beszélgetni, ebéd után visszahajtatott az operába, ahol késő éjszakáig tartózkodott. Miután hazaért, már mindenki aludt. Néha bekopogott Alma ajtaján, világos szándékkal… A nő egy darabig tűrt, betegeskedett, gyerekeket szült és temetett, majd megelégelte az elnyomott feleségszerepet, és előhívta magából a végzet kegyetlen asszonyát. Egy gyógy­kezelésen viszonyt kezdett Walter Gropiusszal, aki a hazatérés után azonnal szerelmes levelet írt a nőnek, melyben kérte, hagyja el Mahlert és legyen inkább az ő felesége. A levelet meggondolatlanul, vagy éppen szándékosan, Mahlernek címezte, aki összeomlott és mindenáron vissza akarta szerezni az ő kis Almschiját, aki vele maradt ugyan, de élvezte, hogy fordult a kocka, és már ő uralkodhat a férfi(ako)n.  

Halottaskocsi elől elszabadult ló

Miután megunta Gropiust, Kokoschkát bolondította magába. Tőle állapotos is lett, de nem akarta megtartani a gyenge idegzetű, csóró festő gyerekét. Kokoschka rábólintott ugyan, hogy a nő elvetesse a babát, de elment vele az abortuszra, és elkérte az első véres vattát az orvosoktól: „Ez az egyetlen gyermekem, és nem is lesz több!” drámai felkiáltással. Alma Mahler végzetes vonzereje senkit nem kímélt: utolsó férje, a nála 11 évvel fiatalabb író, Franz Werfel mellett egy orvos és egy kispap is fennakadt a hálóján. Pedig régi szépsége idővel megkopott, akik méltatták a húszas-harmincas években, egy szép, nagy szecessziós házhoz hasonlították. A II. világháborúban Werfel származása miatt menekülniük kellett – Amerikában telepedtek le, ahonnan Alma 1947-ben tért vissza először Ausztriába, melyről Cate Haste életrajzi könyve a következőképp ír: „A bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy termetes, idős hölgy, üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen és közel 70 évesen is kacéran. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Feláll, kisétál a szobából, és bár mindig is híres volt zsidó férjei mellett is hangoztatott antiszemitizmusáról, soha többé nem tér vissza Ausztriába.” New Yorkban próbált tovább fürdeni a maga gerjesztette álrajongásban. Óriási strucctollas kalapokat hordott, melyekben úgy nézett ki, írja róla egy riválisa, mint „a halottaskocsi elől elszabadult ló. Csupa púder, smink, parfüm, folyton spicces, nem bír pezsgő nélkül élni. A fogadásokon zongorázik, úgy kikészítve, mintha a próbababák báljának tiszteletbeli elnöke lenne.” A 80. születésnapjára Kokoschka levélben felajánlotta, hogy küld neki egy életnagyságú Kokoschka-szobrot, hatalmas álló pénisszel, demonstrálva, hogy még mindig mekkora hatással van rá az asszony, de ekkor Almát már csakis önmaga érdekli. Utolsó rádióinterjújában elmesélte, mi van a lakása falán: ő Kokoschka képein és ő szerelmi himnuszokban Mahler kottáin.

Oliver Hilmes: A fekete özvegy – Alma Mahler Werfel élete

Hilmes munkája Alma Mahler életútja mellett a XX. század első felének euró­pai kultúrtörténetéről, illetve az antiszemitizmus rohamos térnyeréséről is gazdag leírást nyújt. Tárgyalja a náci hatalomátvételt követő száműzetés éveit, és a kor emigráns társadalmának működési mechanizmusaiba is bepillantást enged. Az európai kultúra legjelentősebb képviselőit alulnézetből is bemutatja, rávilágítva a tényre, hogy dédszüleink sem voltak szentebbek és/vagy képmutatóbbak, mint mi vagyunk.

Egy bábu halála

Kokoschka, miután hazatért a frontról, készített magának egy életnagyságú Alma-babát, akivel jobb híján, hosszú éveken át élt együtt. Egyik barátja beszámolója szerint „Kokoschka szobájában, a szófán, a kerek asztal mellett, fehéren csillogó, gesztenyebarna hajjal koronázott, kék köpönyeges bábu ült. Egy fétis, egy műnő, egy ideális szerető, ideális modell.” Vele evett, vele aludt, sőt akkor is magával hurcolta, ha elment otthonról. Miután megelégelte, elhatározta, hogy elpusztítja. „A bábu teljesen kiűzte belőlem a szenvedélyt, így hát nagy fogadást rendeztem pezsgővel és kamarazenével, amelyre a szobalányom utoljára felöltöztette a legszebb ruhába. Pirkadatkor – már nagyon részeg voltam, mint mindenki – levágtam a fejét a kertben, és széttörtem rajta egy üveg vörösbort. Másnap a rendőrök, akik véletlenül átsétáltak a kerten, egy meztelen, véres – úgy hitték – női testet pillantottak meg, és szerelmi gyilkosság gyanújával betörtek hozzám. Alapjában véve igazuk volt, mert azon az éjszakán tényleg meggyilkoltam Almát.”

Szerző

„Mindenki az egóját próbálja fényesíteni” – Interjú a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnökével

Publikálás dátuma
2019.09.08. 10:00

Fotó: Mihádák Zoltán / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
A retorziótól való félelmet idővel legyőzi a felháborodás. A mentősök is egyre nyíltabban beszélnek a problémáikról. Legutóbb például arról, hogy kénytelenek otthon, a családi szennyessel együtt mosni a véres (és egyéb testváladékos) munkaruháikat, amelyek nyáron elviselhetetlenül melegek, télen pedig fáznak bennük. Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Kusper Zsolt, a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke lapunknak beszélt a 24 órás ügyelet kockázatairól, a bántalmazásokról és a rendszerhibákról.
Milyen ma Magyarországon mentősként dolgozni? Mentőnek lenni valójában leírhatatlanul jó érzés, aki nem próbálta, az el sem tudja képzelni. Bár jogász vagyok, gépkocsivezetőként dolgoztam a mentőknél, és ha a főállásom és a családom engedné, most is visszamennék. Sajnos az időmbe már nem fér bele, de társadalmi munkában 2011 óta vezetem a szakszervezetet, így próbálok segíteni. Ez nemcsak hivatás, ez életforma, amit szívvel-lélekkel csinálnak a bajtársak, és ezt használják ki a döntéshozók. Hiszen bármi történik, a mentők nem sztrájkolnak. Másod-, harmadállást vállalnak, hogy el tudják tartani a családjukat, de akkor sem hagyják abba a munkát. Van, aki mezőgazdasági munkát végez, más sírásónak áll. Vannak, akik a másodállás mellett túlórával és 24 órás ügyelettel próbálnak több pénzt hazavinni, de felmerül a kérdés, hogy valóban ugyanazt tudja-e nyújtani egy olyan mentőápoló vagy orvos, aki a huszonharmadik órájában van, mint aki a hatodikban? Lehet biztonságos ez a rendszer? A mentés szempontjából nézve a rendszer működik, a bajtársaknak köszönhetően biztonságos, de rájuk nézve hosszú távon igenis egészségkárosító kockázattal jár, ezért is ellenzem az első perctől fogva. Persze a mentők kihozzák magukból, amit tudnak, amiért tisztelem őket, de ők sem azért 24 óráznak, mert az nekik olyan jó, hanem mert muszáj, hogy megéljenek. Egy vidéki kisváros esetében egyébként ez még nem feltétlenül megterhelő, mert nem kell annyit vonulniuk, mint például a fővárosban. A lehetetlenül alacsony bérek mellett a kormány elvette a korkedvezményes nyugdíjat is a mentődolgozóktól, pedig 60 évesen az ötödik emeletről lehozni egy, akár csak 70 kilós beteget hordágyon messze nem olyan „könnyű”, mint 30 évesen. Várható, hogy újra napirendre kerül az ügy? Folyamatosan azon dolgozunk, hogy ez napirenden maradjon, észre kellene venni, hogy például egy idős mentőápoló nem tudja ugyanazt teljesíteni, mint egy fiatal. De egy gépkocsivezető sem, akik közül a legtöbben gerincsérv miatt szenvednek, sokukat operálni is kellett. Mindenkiben nagyon erős a hivatástudat, és akkor is maradnak, ha fizikailag már nehezen bírják. Nem szeretnének a nyugdíjig más munkát végezni, ezért el kellene engedni őket korkedvezménnyel. Mi a helyzet az utánpótlással? A fiatalok ilyen körülmények között mennyire motiváltak, hogy ezt a pályát válasszák? Mindig jönnek új emberek, de nem annyian, amennyire szükség lenne. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de szerintem óriási probléma van a mentőszolgálatnál, még akkor is, ha a vezetők ezt igyekeznek titkolni a nyilvánosság előtt. Semmiféle információt nem kapunk erről sem. Annyi biztos, a vidéki mentőállomásokról rendszeresen járnak fel Budapestre. Volt, amikor kihalásos alapon lehetett bekerülni az Országos Mentőszolgálathoz. Ez mára messze nincs így. Főleg, mikor mindenki azt olvassa a sajtóban, hogy a mentőápolók csak papíron kapták meg a beígért nyolcszázalékos béremelést, valójában nem visznek haza többet. Ez nyilván nem motivál senkit arra, hogy ezt a pályát válassza. Vagy ha mégis, külföldre mennek, Németországban, Finnországban, Ausztriában helyezkednek el.
Ezeken a helyeken a többszörösét kereshetik az itthoni béreknek, és a körülmények is jobbak. Mégis, több ezer mentődolgozó itthon akar segíteni a sérülteken. Akkor is, ha egyre gyakrabban vannak kitéve verbális vagy fizikai erőszaknak. A kockázati pótlék nekik mégsem jár, miért? Ez egy régóta megoldatlan ügy, még 2011-ben adtuk be az első kereseti kérelmet a bíróságon ezzel kapcsolatban, de abban az ügyben a mai napig nem született ítélet, még első fokon sem. Kockázati pótlék ügyében több bíróságon is érdekesen alakult a helyzet, az ország egyik felében pert nyertünk ugyanis, a másikban vesztettünk. Így jutottunk el a kú­riáig, ahova mi is és az OMSZ is vittük a jogerős ítéleteket. Sajnos a kúria döntése nem a bajtársaknak kedvezett. Miközben meggyőződésem, hogy a mentők tényleg folyamatos egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, hiszen sosem tudják, épp milyen esetekhez hívják, és ott milyen verbális vagy fizikai bántalmazás éri őket. Legutóbb megdobálták a kollégákat, és a kocsit is rugdosták, de vannak, akik súlyosabban is megsérülnek. Sokan azt sem tudják, hogy ha hívják a mentőket, akkor nem a hozzájuk legközelebbi mentőszolgálattal fognak beszélni, hanem egy központtal. Így hiába van a sarkon egy állomás, nem biztos, hogy onnan érkezik majd a kocsi. Februárban épp egy ilyen eset sokkolta az országot, akkor nem ért ki időben a mentő egy 17 éves fiatalhoz, bár gyalog körülbelül három és fél percre volt tőle a Markó utcai Központi Mentőállomás. Mégis, a fiút nem sikerült újraéleszteni, miután fél órát vártak a mentőkre… Ez az eset kiváló példája a rendszert sújtó vezetési hibáknak és hozzá nem értésnek. Mindenki az egóját próbálja fényesíteni és a saját pozícióját erősíteni, és olyan szabályokat hoznak, amik nincsenek összhangban a valós, hétköznapi helyzetekkel. Pont azoknak a mentőknek a véleményét nem kérik ki egy-egy szabály megalkotása előtt, akiket az mindennap érinteni fog. Egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező irányító azért kap most megrovást, mert nem nézte meg a rendszerben, hogy milyen útvonalon kellene haladnia a mentőnek. Épp az egyik bajtársa hozzátartozója haldoklott, aki már el is indult a helyszínre, csak kért még egy, jobban felszerelt autót. Ezt hivatalosan egy másik pontról kellett volna indítani, mert az fizikai­lag közelebb volt, de a rendszer nem vette figyelembe, hogy a közlekedési viszonyok miatt a távolabbi autó adott esetben hamarabb odaér. Pedig az új informatikai rendszer fejlesztésére több mint négymil­liárd forintos EU-s támogatást kapott az OMSZ. Ennek része volt például, hogy minden mentőegység kap egy tabletet is, amiket már 2013-ban megvettek, de három évig egy raktárban porosodtak. Mikor aztán kiosztották őket, lefagytak, lemerültek, lassították a munkát. A történtekért azonban azóta sincs nyilvánosságra hozott felelős. Ennyire nincsenek következmények az OMSZ-nél? Nincsenek, ez az ügy úgy, ahogy van, elsikkadt, a tabletek egy része azóta is a raktárban áll. Ha rákérdezünk, nem kapunk választ vagy nem a kérdésre válaszolnak. Azért mint szakszervezet, küzdenek, bíróságon támadták meg például azt a kollektív szerződést, amit az Országos Mentőszolgálat és a Mentődolgozók Önálló Szakszervezete állított össze. Az ügyben novemberben hoz majd döntést a kúria. Miért volt szükség ilyen drasztikus lépésre? Egyrészt jogilag problémás, hogy a szakszervezetünket teljesen kihagyták nem csak a szerződéskötésből, hanem már az egyeztetésekből is, holott a MOMSZ több mint 1600 bajtársat képvisel, ezért a hatályos jogi szabályozás értelmében kötelező lett volna velünk is egyeztetni; másrészt ez a kollektív szerződés semmi olyat nem tartalmaz, ami egyébként már jogszabályokba ne lenne lefektetve. Jelenlegi formájában teljesen felesleges, nincs benne semmi specifikus annak ellenére, hogy erre a jogszabály lehetőséget biztosít. Bőven lenne olyan probléma, amit meg kellene oldani, bízunk benne, hogy idővel nyitottabban áll majd a szakszervezethez az OMSZ. Hiszen ez a betegek és a dolgozók érdeke is.

Véres póló után a gyerekruha

A Népszava a múlt héten írt arról, hogy a család szennyesével együtt kénytelenek kimosni munkaruháikat a mentődolgozók, mivel azok tisztítása másképp nem biztosított. Erről Kiss György, a mentődolgozók szövetségének Hajdú-Bihar megyei vezetője beszélt. A szövetség honlapján megjelent nyilatkozatban kifejti azt is, hogy a felszerelés anyaga gyakorlatilag elasztikus műanyag, ami nem szellőzik, százból nyolcvanat pedig át is kellett alakítani. A cikket a közösségi médiában sokan úgy kommentelték, hogy a nővérek esetében is ugyanez a helyzet, sőt a veszélyes anyagokkal foglalkozó gyárakból is hazahordják ruháikat a dolgozók. Kusper Zsolt hangsúlyozza, nagyon sokféle kórokozóval érintkezhetnek a mentősök, és az otthoni mosás nem feltétlen fertőtlenít. „Gondoljanak csak bele, nyilván senki sem szívesen rakja be a gyereke ruháit vagy a saját fehérneműjét egy olyan mosógépbe, amiben előtte egy lehányt, véres ruhát mostak ki, ki tudja, mivel szennyezve. Ezt nem csak a mentők esetében nem szabadna hagynia a munkáltatónak, hanem az egészségügyben dolgozó kollégák esetében sem. Egy normális rendszerben a koszos, fertőzésnek kitett ruhát a műszak végén leadják, és másnap egy megfelelő méretű tisztát kapnak. De ehhez nincs elég ruha, sem inf­rastruktúra” – mondja.

Szerző